A bányajog területén a magyar reformkor jelszava kettős: bányaszabadság és hazai bányaigazgatás. A bányaszabadság fogalma azt jelenti, hogy a bányászati termelést meg kell szabadítani feudális kötöttségeitől: külön kell azt választani mind a regalia maiora, mind a regalia minora körétől, magyarul: el kell választani az ingatlantulajdon és birtok összes feudális résztulajdonaitól, a királyitól is, a földesúritól is.

Ez a lépés nem tehető meg a nemesi előjogok felszámolása, a polgári árutulajdon megteremtése, a donációs rendszer felszámolása nélkül. Egyelőre tehát a kezdeti reformok egyrészt az igazgatás modernizálása, másrészt a regálék körének pontos meghatározása, lezárása felé irányultak. A reformok megvalósítása útján különös fontosságot nyert az a bányatermék, amely a XIX. századig jelentőségre nem jutott, ezért új tényezőként került bele a bányajogi szabályozás tárgyainak sorába: a kőszén.

Ebben az időszakban jutnak jelentősebb jogforrási szerephez a nemzetközi magánjog tekintetében a nemzetközi egyezmények, amelyek a kereskedelmi és ügyleti feltételeket, a bíróságok előtti kölcsönös perképességet, de sokszor az okiratok érvényességét, a csődeljárást, a végrehajtást, sőt más vagyon- és örökjogi kérdéseket is szabályoztak. Az Egyesült Államokkal, Görögországgal, Oroszországgal és Franciaországgal kötöttek e korszakban számunkra érdekes egyezményeket.[36] Lényegében intertemporális jogot alkotott az országbírói értekezlet is, midőn a magyar anyaországban a régi igazságszolgáltatást helyreállította. Ugyanilyen szabályokat tartalmaz a kiegyezés is, mind Ausztriával, mind Horvátországgal, valamint az erdélyi unió, amelyek 1867-ben jöttek létre.[37]

Ezzel megteremtődött a magyar tőkés rend nemzetközi magánjogának kialakítására a politikai lehetőség. Ha ez a fejlődés mégis váratott magára, ennek hasonló az oka, mint a polgári jognál általában: a kodifikáció elhúzódása, politikai harci kérdéssé tétele. A magyar általános polgári törvénykönyv hivatva lett volna ezt a területet rendezni, a rendezés vele együtt maradt el.

 A nemzetközi magánjog tudománya hazánkban valóban későn jelentkezik. Az első összefoglalás a kiegyezés évében jelenik meg, de alig több mint a vonatkozó osztrák anyag formai kiegészítése. 1886-ban Jellinek magánjoga hozza először a magyar nemzetközi magánjog elveit. 1885-ben foglalkozik a Jogászegylet először ilyen témával (lex patriae vagy domicilii). Ezen túl néhány cikk ismert ugyanezen évekből. A nemzetközi magánjog előtörténetével az irodalom adós volt máig, ez a szerző saját kutatása révén került feltárásra.

1891-ben ír ki a Magyar Tudományos Akadémia pályázatot a magyar nemzetközi magánjog feldolgozására, így készül el az első rendszeres Szánthó-féle összefoglalás. Ennek nyomán a következő húsz évben a monográfiairodalom megszaporodik, nemzetközi magánjogi összehasonlító tanulmányok születnek, a Ptk.-tervezetekkel kapcsolatban a tárgy de lege ferenda is tárgyalásra kerül, így 1911-ben már kifejlett rendszere van a jogterületnek (Ferenczy).

A monográfiák leginkább a házassági törvény alapján a házassági nemzetközi magánjogával foglalkoznak. Azonban van irodalma a nemzetközi szerzői és iparjognak, a szabadalmi jognak, a váltójognak, a társasági jognak, és ismertetésre kerülnek a vonatkozó külföldi törvényművek is. A nemzetközi perjog gazdag anyaga is feldolgozásra kerül a kölcsönös jogsegélyegyezmények alapján. A jogösszehasonlítás és a bírói gyakorlat inkább csak cikkeket töltenek meg, azonban a nemzetközi magánjogi egyezmények anyaga monografikus feldolgozásra is kerül. Ennek ellenére az a tény, hogy a Ptk. tervezetébe végül is a nemzetközi magánjog nem került felvételre, azzal a hatással járt, hogy ez a jogterület az első világháború előtt nem volt a közérdeklődés központjában.

A római jog a jogsértés minden következményét a sértőre terhelte. A római jogot nem zavarta, ha a sértett „jól jár" a büntetés révén, lényeges számára a szankció visszatartó ereje volt. A római jog a magánérdek sérelménél megelégedett a jogellenességgel, és nem kutatta (vagy vélelmezte) a vétkességet a jogellenes elkövetőnél. A római jog nem igényelt a magánérdek sérelménél előre írott lexet, hanem mindazt szankcionálta, ami jóerkölcs-ellenes, vagy ami más terhére, más jogának sérelmével nyereséget hozott az elkövetőnek.

A modern jog ezzel szemben humánus büntető szemlélete révén, amit az egyedüli állami büntetőjog szemléletében gondolkodó észjogi iskola hozott be, elszegi a következmények láncát, ha nem biztos a kapcsolat, vagy ha méltánytalanul súlyos a teher az elkövetőn. A modern jog legfeljebb a kárt engedi téríteni. A perben minden bizonyítási bizonytalanság a károsult terhére érvényesül, aki szinte mindig veszít az ügyön. A modern jog vétkességet, felróhatóságot kutat a károkozás mögött, és a bizonyítás bizonytalanságát (Beweisnotstand) ugyancsak a jogsértő javára értékeli.