Aki tökéletes akar lenni az új törvény útján, az legyen szabaddá az igazságban, vegye fel keresztjét, és kövesse a mestert. Kövesse abban, hogy úgy szereti embertársait, ahogy Krisztus szerette őket: életét adta értük váltságul, áldozatul. Ezt kéri tőlünk, életünk önkéntes odaadását, feláldozását – egészen akár, ha kell, de általában apraján, lépésről lépésre, szinte észrevétlen, elejétől végéig. Ha adni tudunk Krisztusért minden arra rászorulónak, ha oda figyelünk a más gondjára, bajára, – akkor a Törvény beteljesülése a mi Urunk adventje lesz, amelynek végén megszületik a világ öröme. És dicsősége lesz Istennek a mennyben és békéje a földön a jóakaratú embernek.
A római jog a jogsértés minden következményét a sértőre terhelte. A római jogot nem zavarta, ha a sértett „jól jár" a büntetés révén, lényeges számára a szankció visszatartó ereje volt. A római jog a magánérdek sérelménél megelégedett a jogellenességgel, és nem kutatta (vagy vélelmezte) a vétkességet a jogellenes elkövetőnél. A római jog nem igényelt a magánérdek sérelménél előre írott lexet, hanem mindazt szankcionálta, ami jóerkölcs-ellenes, vagy ami más terhére, más jogának sérelmével nyereséget hozott az elkövetőnek.
A modern jog ezzel szemben humánus büntető szemlélete révén, amit az egyedüli állami büntetőjog szemléletében gondolkodó észjogi iskola hozott be, elszegi a következmények láncát, ha nem biztos a kapcsolat, vagy ha méltánytalanul súlyos a teher az elkövetőn. A modern jog legfeljebb a kárt engedi téríteni. A perben minden bizonyítási bizonytalanság a károsult terhére érvényesül, aki szinte mindig veszít az ügyön. A modern jog vétkességet, felróhatóságot kutat a károkozás mögött, és a bizonyítás bizonytalanságát (Beweisnotstand) ugyancsak a jogsértő javára értékeli.
A jogtörténész, éspedig elsősorban az összehasonlító joggal is foglalkozó jogtörténész számára egyre világosabb, hogy a római jog a maga megjelenésekor sem volt átlagos társadalmi jelenség, amely a társadalmi-gazdasági fejlődés fő vonalaiból részleteiben egyszerűen levezethető. A római jog egyedülálló társadalmi jelenség a jogász számára.[29] Hogy miért az, annak részletes indokolására még visszatérek. Egyedülálló jelenségeknek jellegzetes keletkeztető okát indokolt keresni. A római jogász előtt ennek a jognak éppen kezdeti állapotában olyan sajátosságai tárulnak fel, amelyekből sajátos társadalmi, gazdasági képre következtethet vissza. E sajátosságok okainak keresése, megválaszolása pedig csak úgy lehetséges, ha a modern kutatások eredményeinek felhasználásával is, de e szilárdnak tartott jogi tradíciók felhasználásával is megkíséreljük megrajzolni azt a társadalmi és történelmi keretet, amely a római államot kialakította és amelyben az állam az általunk ismert ősi jogrendszert, annak sajátos mozzanatait létrehozta.[30]
A római jogban, ahol a tulajdon megmaradt, magához a dologhoz kapcsolódó viszonyuk létesített jogi kapcsolatot a birtokos és a tulajdonos között. A mi jogunkban, épp a tulajdon új jogcímen létesülése miatt, ilyen jogi kapcsolat nem létezik. Ezért, úgy vélem, csak úgy oldható meg a védelem hatékonyan és alkotmányosan, ha, amint a piac védelmében eredeti tulajdonszerzési jogcímet biztosít a törvény, a tulajdonát elvesztőt is új magándeliktum létesítésével védi meg az ő dolgát jogellenesen forgalomba juttatóval szemben. A szabályt a kötelmi jog „Kötelmek jogellenes magatartásból" részében indokolt elhelyezni, a kártérítéstől elkülönülő fejezetben. Annak érvényesítésére egyébként – ha lesznek – az objektív jogellenes kárért való felelősség szabályai általában alkalmazhatók.
Célkitűzések, előzmények
A magam elé tűzött feladat: minél nagyobb valószínűséggel megállapítani, mikor, hogyan keletkezett a római állam és jog, s mit tudhatunk azok kezdeti, archaikus szakaszáról.
Kutatásaim indítékát az a meglátás adta, hogy a római jog, európai kultúránk egyik alapeleme, sajátos, egyedülálló társadalmi jelenség volt. Egyedülálló fejlettségében, módszerében, időtállóságában, hatásában. Kibontakozása a pun háborúktól a principátus végéig terjedő fél évezredre tehető; további negyed évezred után nyert összefoglalást Justinianus gyűjteményében; fél évezredes lappangás után volt belső ereje az európai polgári jogfejlődés megalapozására, újabb félezer éven keresztül. Amikor ennek a különös normarendszernek a kibontakozása megkezdődött, Róma joga már mintegy félezer éves előtörténetre tekintett vissza.
Az emberi jogok szilárdságát az Isten rendje adja. Nincs mögötte más kényszer, mint az értelem belátása. Elfogadásán vagy elutasításán mégis a létünk vagy pusztulásunk múlik. Alap nélkül nem áll meg a felépítmény.
A római jogban a magántulajdon, a dominium ex iure Quiritium védelme csak fokozatosan alakult ki. Helyesebben, a védelem együtt haladt annak elismerésével, hogy valaki egy birtokában lévő dologra csak azt állíthatja: enyém – meum est, – vagy azt, quiritár jogom alapján enyém – meum est ex iure Quiritium.
Engem azonban a forrásnak a tulajdonvédelmi tartalma érdekelt. Az, hogy a többszörös helyzet változás után is – idegen zsákmányából római zsákmánnyá, majd kisorsolt nyereménnyé – a tárgyon fennálló római tulajdon nem változik. Ha az eredeti tulajdonos bizonyítani tudja, hogy a tárgy ex iure Quiritium az övé volt, vindikálni tudja azt, Pomponius idejében még időkorlát nélkül. A tulajdoni igény érvényesítését érintő longissimi temporis praescriptio majd kétszáz év múlva kerül csak bevezetésre.
Az Intelmek idézett tétele nemcsak a nyugati és a bizánci kultúrával szemben, hanem a római joggal szemben is meghatározta a magyarság hozzáállását. Nyílt és barátságos volt hozzáállásuk akkor is, ha az új tanok értelme elsőre nem vált szemük előtt világossá. Az egészet fogadták el, mint a Respublica Christianához való tartozás előfeltételét. Az odatartozás a középkorban mindenesetre az ország politikailag döntő rétegének egységes kívánságává vált. Nem volt a külső tanok befogadásában a magyarság vak. Szabadság, politikai döntési jog iránti érzékük eleven maradt, így említett vonzódásuk is a római-bizánci államszervezeti modellhez. Király és szabadok, később bárók és nemesség, együtt voltak jogosultak dönteni az ország sorskérdéseiben. Személyesen a keresztény magyar király köszönhette méltóságát és koronáját Istennek, s a keresztény alattvalónak is lehetett lelkiismereti kötelessége az uralkodó iránti hűség és engedelmesség, amint azt az egyház tanította. Mégis ragaszkodtak a felfogáshoz, hogy a Korona rangját és hatalmát a nemzettől nyeri, hogy király és nemzet együtt törvényalkotó hatalom, hogy a királyi hatalom teljessége, a plenitudo potestatis csak kivételes helyzetben és a rendek ellenőrzésével a köz javára érvényesíthető.[8] A szabad nemes jogát az uralkodó is csak törvény alapján és bírói hatalma révén korlátozhatja ama szabadság szerint, amely valaha a civis Romanus indemnatusnak is kijárt. E tételek az Aranybullában már egyértelműen megjelennek.[9]
A jogalkotó társadalom összetétele nagyban kihat arra, hogy mit fogad el kötelező normának. Heterogén etnikai csoportok más-más hagyományt hordoznak: e hagyományok egyeztetése, esetleg ütköztetése vagy békés összeolvadása igen lényeges a társadalmi béke szempontjából. A hatalomnak, már csak a maga érdekében is, törekednie kell arra, hogy a heterogén etnikum okozta súrlódások ne bontsák meg a közösséget. Szent István híres törvénye az idegenek hozta és hordozta szokásnak az államot erősítő és gazdagító hatásáról akkor igaz, ha a különböző consuetudines et documenta összhangba hozhatók, békén megférnek egymás mellett. Róma az ütközések kiküszöbölésére hozta létre a iurisdictio intézményét, de egyúttal a lényeges ellentétek kiküszöbölésére szakrális szabályozást vezetett be, a belviszályokat megelőzve. [7] Az ilyen etnikai különbségek okozta ellentétek modern időben is szolgálhatnak komoly belső társadalmi összeütközések gerjesztésére (lásd a roma etnikum integrálásának hazai nehézségeit.) Politikailag megfontolandó a szabad bevándorlás korlátlanságából adódható ellentétek kára, a szabad migráció hasznával szemben.
A belső rend, a belső béke a társadalom létérdeke.
Még fontosabbá válik a biztos jogérzék, jogalkotás, igazgatás, ítélkezés, gazdálkodás vonalán most, hogy nagyobb jogközösség részei lettünk, hogy a közös jog ismét fontossá vált mindennapi életünkben. Immár nem a szovjet diktátum, amit legfeljebb csúfoltak jognak, hanem a közös piac, a közös érdek diktálta magatartási szabályok összessége. Annak az Európának joga, amelynek egyik pillére, összetevő eleme éppen a közös jogi kultúra és erkölcsi töltet!
A római jog a jogállami jogi oktatás szükséges alapját képezi, és fogja is képezni, mert fogalom- és eszmetára része az egységes Európa kultúrkincsének. Nyelvezete és intézményrendszere átment a különböző szuverén államok jogrendjeibe: azokra is áll jószerivel, hogy háromnegyed rész közös bennük, s legfeljebb a további rész sajátos, országhoz kötött, municipális (ahogy őseink a regionálist nevezték). Lehet persze kísérletezni azzal, hogy pótlékokat találjunk ki e helyett a közös kincs helyett, és azokat próbáljuk meg eladni a közös piacon, megetetni a nem kellőn éleslátó fogyasztókkal. De a pótlékok sokfélék lesznek, kérdés, hogy megfelelnek-e majd a célnak, hogy nem vész-e el az átalakítás során az érték, európai közkincs lesz-e, vagy talmi pótlék, innét-onnét összeszedve, összekeverve.