Római jog – a jogbölcselet és az államelmélet gazdag példatára

A jogalkotó társadalom összetétele nagyban kihat arra, hogy mit fogad el kötelező normának. Heterogén etnikai csoportok más-más hagyományt hordoznak: e hagyományok egyeztetése, esetleg ütköztetése vagy békés összeolvadása igen lényeges a társadalmi béke szempontjából. A hatalomnak, már csak a maga érdekében is, törekednie kell arra, hogy a heterogén etnikum okozta súrlódások ne bontsák meg a közösséget. Szent István híres törvénye az idegenek hozta és hordozta szokásnak az államot erősítő és gazdagító hatásáról akkor igaz, ha a különböző consuetudines et documenta összhangba hozhatók, békén megférnek egymás mellett. Róma az ütközések kiküszöbölésére hozta létre a iurisdictio intézményét, de egyúttal a lényeges ellentétek kiküszöbölésére szakrális szabályozást vezetett be, a belviszályokat megelőzve. [7] Az ilyen etnikai különbségek okozta ellentétek modern időben is szolgálhatnak komoly belső társadalmi összeütközések gerjesztésére (lásd a roma etnikum integrálásának hazai nehézségeit.) Politikailag megfontolandó a szabad bevándorlás korlátlanságából adódható ellentétek kára, a szabad migráció hasznával szemben.

A belső rend, a belső béke a társadalom létérdeke. 

 

[*] Eredeti megjelenési hely: PPKE-JÁK, Varga Csaba emlékkönyv, 2006.

 

Római jog – a jogbölcselet és az államelmélet gazdag példatára

...különböző sínpályákon, de egy cél felé, párhuzamos munkával iparkodunk szolgálni a haza javát, a rendet, a békét, az igazságot!

 

A jog igényli, megköveteli a bölcseletet. Ulpianus szerint veram, non simulatam philosophiam affectantes – valódi (igaz) és nem hamis bölcseletre vágyódnak, azt keresik, kutatják a jog művelői. [1] A bölcselet a valóságból, a létezőből meríti vizsgálódása tárgyát. Amit lát, láttatja, amit felfog, megérteti, az esetleges tényeket rendszerezi, egységbe foglalja, törvényszerűségeket fedez fel a statikus és dinamikus létben egyaránt. Lényeget keres, összefüggéseket, oksági és célossági kapcsolatokat.
A jogbölcselet a filozófián belül a jog valóságával teszi ugyanezt: analizál és szintetizál, folyamatokat, összefüggéseket, törvényszerűségeket tár fel. Ehhez anyagra, tényekre van szüksége: egyedileg megjelenő és időben kibontakozó, alakuló jogi jelenségekre. Mind a tágabb más létrendekkel összefüggésben, mind a maguk tárgyiasult elzártságában kell azokat szemlélnie, vizsgálnia.
A római jog kínál elemezhető tényeket. Nem mindig tálcán: a források értelmezése maga is tudomány. Ám nagy bőségben. Egyrészt a kis településből világbirodalommá bontakozó állam, a szakrális és szokásjellegű megkötésekből világgazdaságot és békét meghatározó rendszerré fejlődő jog töretlen alakulását 1200, illetve 2000 éves folyamatos állami keretben. Másrészt a formába öntött, összegyűjtött, írott szabályhalmaz belső meggyőző ereje révén további 1500, illetve 700 éves jogalakító – meghatározó szerepét, immár globális méretekben. Tények ezek, amelyek óhatatlan meghatározzák a jog mint létező valóság képét. Nem lehet a római jogot sem művelni anélkül, hogy a jog és állam alapvető létkérdéseibe, összefüggéseibe ne látnánk bele. És nem lehet a jogbölcseletet sem művelni úgy, hogy ezt az egyedülálló példatárat ismét-ismét elő ne vegyük, fel ne üssük, ne értékeljük.

A római joggal kapcsolatos kutatásaim egyik része Róma létrejötte, e jogrend keletkezése és első normatív szabályainak tartalma kérdéseire irányult. Az archaikus Róma képének pontosítása volt a célom. Az állam létrejötte, a város alapítása, a jogrend első megjelenése, annak tartalmi elemei, egyes ránk maradt terminus technikusok értelmezése – megannyi izgalmas tárgyat kínált. Míg a római őstörténet a mondák homályába vész, a római jogra és államra vonatkozólag számos igen korai hitelesnek vallott emlékünk van: ezek fényében az őstörténet homálya is oszlatható bizonyos fokig, ha ilyen interdiszciplináris módon közelítünk a kérdéskörhöz. Ekkor azonban a közös módszer óhatatlan bölcseleti lesz: történelem és jogtörténet közös eredője a filozófiában található és csak onnét hozhatók közös nevezőre.
Ontológiai kérdést vet fel és csak onnét oldható meg maga az, hogy mi is az állam lényegileg, mi is a jog lényegileg. Ahhoz, hogy keressem őket adott történelmi korban, tudnom kell, mit keresek. E fogalmak bölcseleti meghatározása előfeltétele volt a végzendő kutató munkának. Így a tárgyról írott könyvemben a módszer fejezetében iparkodtam megadni azt a meghatározást, aminek alapján a történet és jogtörténet vonatkozó jelenségeit értékelni kívántam: „az állam mesterséges társadalmi szervezet, adott társadalmi egység védelmére és belső rendjének biztosítására létesítve, amelynek szervezeti formáit, működését állandó társadalmi normarendszer határozza meg, megszabva az állam hatalmának a társadalombani kiterjedését, korlátait, a társadalom tagjainak e hatalom által elismert és biztosított érdekeit. [2]
Kutatásom tárgya tehát olyan szervezet volt, amely jogot alkot, biztosít, illetve olyan normarend, amelyet társadalomtól elvált szervezett hatalom biztosít.

Egyértelmű, hogy ilyen szervezet és ilyen rend keletkezése utólag, időt álló voltából folyón, állapítható meg. Ilyen értelemben áll Mommsen híres mondása: Rom wurde nicht an einem Tag gegründet. Másrészt semmi sem mond ellent annak, hogy maga az alapítás ne legyen célzott politikai döntés, amint ilyet akár az ókor történelme, akár a későbbi korok többet is felmutatnak. Ilyenről beszél Rómával kapcsolatban Livius, mikor a vallási és világi szervezet, valamint a vallási és világi normák meghatározásának tényében látja azt a mozzanatot, amely a tömegből nemzetet formált. [3] Az egyszeri, történelmi időponthoz meglepő pontossággal köthető alapítás nem mond ellent annak a megállapításnak, hogy ez az alapítás azért vált Rómává, mert időt álló volt és századok fejlődése formálta.
Ebben az alakulásban az indítás, a köz és a magánélet normáinak hatalmi biztosítása, s e hatalomnak a közösségen belüli szerencsés kialakítása, a köz- és a magánjog szféráinak első pillanattól való elválasztása és egymásra hangolása épp oly jelentős volt, mint annak előfeltételei megteremtése, hogy a normát a társadalmi szükségletekhez bizonyos állandóságra törekedve, de az eseti szükségletekre érzékenyen reagálva alakítsák: a legislatio és a iurisdictio csak Rómában létezett kettős menetében. Ez a rendszer tette a társadalmi hatalmi szervezetet legitimmé,[4] Rómát kezdetleges viszonyai között is jogállammá. [5] Egyúttal számunkra megadja a legitimitás és a jogállamiság jogelméleti kategóriáinak kialakulásához az induló formákat.

A római jog korai normái egyúttal érdekes kutatást tesznek lehetővé: elválik egymástól a norma jogi jellegűvé válása (állami elfogadás révén), és a norma tartalmi kialakulása, amely lehet akár szokás – akár az állam előtti időből megmaradt szokás, akár szakrális szabály, akár a már állami jellegű együttélés révén adódó helyzetekből következő súrlódások feloldására megfogalmazott szabály. Utóbbi ismét felhasználhatja formailag a másik fajta szabályok köntösét, hogy az új megoldásnak nagyobb súlyt adjon. A szakrális köntöst ott, ahol antagonisztikus ellentétek küszöbölendők ki, a közösség ellenőrző szerepét ott, ahol a közélet békéje forgott kockán. A normák ezen rétegvizsgálata [6] segít bennünket annak felismerésében, hogy nem a parancs, hanem a belső elfogadás teszi valójában kultúrkinccsé a jogszabályt adott közösségben: e nélkül a törvény nem válik joggá, semmiféle hatalmi nyomásra sem.

A jogalkotó társadalom összetétele nagyban kihat arra, hogy mit fogad el kötelező normának. Heterogén etnikai csoportok más-más hagyományt hordoznak: e hagyományok egyeztetése, esetleg ütköztetése vagy békés összeolvadása igen lényeges a társadalmi béke szempontjából. A hatalomnak, már csak a maga érdekében is, törekednie kell arra, hogy a heterogén etnikum okozta súrlódások ne bontsák meg a közösséget. Szent István híres törvénye az idegenek hozta és hordozta szokásnak az államot erősítő és gazdagító hatásáról akkor igaz, ha a különböző consuetudines et documenta összhangba hozhatók, békén megférnek egymás mellett. Róma az ütközések kiküszöbölésére hozta létre a iurisdictio intézményét, de egyúttal a lényeges ellentétek kiküszöbölésére szakrális szabályozást vezetett be, a belviszályokat megelőzve. [7] Az ilyen etnikai különbségek okozta ellentétek modern időben is szolgálhatnak komoly belső társadalmi összeütközések gerjesztésére (lásd a roma etnikum integrálásának hazai nehézségeit.) Politikailag megfontolandó a szabad bevándorlás korlátlanságából adódható ellentétek kára, a szabad migráció hasznával szemben.

A belső rend, a belső béke a társadalom létérdeke. A jogrend ezért az összeütközéseket az egyéni életterek határának megvonásával iparkodik kiküszöbölni, a mégis létre jövő ütközéseket pedig formalizált, békés úton, hatalmi eszközökkel rendezi, a nyilvánosság ellenőrzése mellett, mindazon által közhatalom útján, lehetőleg egyszer s mindenkorra. Ehhez szükséges, többek közt, az államhatalom, a közösségtől elvált, vele mégis azonosuló, állandó hatalmi gépezet.
A római példa e hatalom lényegét a kialakulás fázisában jól szemlélteti: az imperium fogalmával. [8]
imperium: egységes, személyhez kötött, de ahhoz nem lényegileg kapcsolódó, a közösség adta és átruházta hatalom. Egységes, amint az államhatalom is egységes, akkor is, ha több személy közt oszlik meg. Benne célosan jelenik meg mindaz a funkció, amely a közösség békéjének biztosítására fontosnak tűnik. A funkciókból idővel hatalmi ágak fognak kialakulni. Így a kezdetben nyilván legfontosabb védekezés külső támadás ellen. Róma katonai táborként szerveződött. [9] A quirites katonák, fegyverhordó férfiak szervezete voltak: a családok, nemzetségek, kuriák és tribusok katonai csoportok hordozói, állítói. A legkorábbi jog már úgy alakult, hogy e szerepüket kihangsúlyozta. Az imperium militare hordozója, az imperator, e minőségében katonai parancsnok, választott és bizalmat nyert hadvezér. Mivel a védekezés elsődleges közérdek, e minőségében az imperium hordozója korlátlan hatalmú, élet és halál ura, csak hasonló hatalmat hordozó társával osztozik (ha van ilyen.) Nagy veszélyben annak is volt jogi megoldása, hogy ez az intercessziós korlát sem létezzék: diktátori, noha korlátolt feladatra de korlátlan gyakorlásra megadott hatalmat kaphatott a vezér!
Az imperium coercitionis a belső rend biztosítása: a kezdeti teljességből ez a szükséges méretű korlátok megszabása felé haladt: élet és halál urából fegyelmező tekintéllyé módosult. A városban kikerül a fasces nyalábjából a bárd, idővel nem alkalmazható római polgárral szemben a testi fenyítés, életre, egzisztencia veszélyeztetésére vonatkozó vitákban fenntartja magának az utolsó szó jogát a hatalmat átruházó polgárok szervezett közössége.
Megilleti az imperium hordozóját a ius agendi cum populo, a polgárok szervezett közösségével, illetve a senatusszal való tárgyalás joga, e szervek felé a javaslattétel joga. Megilleti, bizonyos határok közt, az utód jelölésének, a diktátor kinevezésének joga, a hatalom folyamatosságának és egyúttal időbeli személyi változtatásának biztosításával. Nincs törvényjavaslat magisztrátus nélkül, nincs választás magisztrátus nélkül. (Lehetetlenülés esetére az interregnum ugyancsak jogintézményként teremti meg az ellehetetlenülés biztosítékát, hiszen, ha már beáll a lehetetlen helyzet, alkalomra nem hozható törvény. A privilegium alkotása ellenkezik a jogi norma lényegével!)
Ám a legsajátosabban római része a magisztrátusi imperiumnak a iurisdictio, az érvényes jogi norma és az adott ügyben fennálló állami – hatalmi hatáskör megállapítására vonatkozó jogosultság. [10] Véleményem szerint ez az etnikai különbözőségekből eredő jogszokási eltérő felfogások békés egyeztetését szolgálhatta abban a korai időben, amikor belső ellentéteken Róma fennmaradása múlhatott. Ez a juriszdikciós jogkör tette a római per alakítójává a magisztrátust és ajándékozta meg a világot a praetor peregrinus jogrendjével, az első igazi ius gentiummal. [11]

A közcsend és közbéke érdekében alakult ki a magisztrátus magánszférára kiterjedő hatalmi jogosultsága, amely az általa magánviták során használt három igével: do, dico, addico, jellemezte az e téren megmutatkozó alaptevékenységet. A magisztrátus szükség szerint, magánügyekben, hatalmat adhatott: döntőbírói hatalmat, gyámi hatalmat, területfoglalási hatalmat, vagy meg is vonhatta a természetes hatalmat az arra alkalmatlantól (gondnokság alá helyezés elmebetegség, pazarlás, távollét esetén).
Más esetekben nyilatkozhatott kötelező érvénnyel a fennálló jog, az érvényes kötés, a cselekmény közveszélyes jellege vonatkozásában. Végül állami védelem alá helyezhette a magánjogi igényt, odaítélve valamely személyt vagy tárgyat egy római polgárnak. Mindennek a római per alakulásában fontos szerep jutott.

A római hatalomgyakorlás másik megosztása a hivatali hatalom, a vének testületének jóvá hagyó, ellenőrző hatásköre, és a polgárok összességének döntési, átruházási, szentesítési jogköre között történt. Formailag az első helyen az utóbbi állott: imperium nem adható, törvény nem keletkezhet, római polgárrá fogadás sem történhet csak a polgárok összességének formalizált döntése révén. A döntés előkészítésében, részletei kidolgozásában, valamint a hatalmat általában gyakorlók ellenőrzésében valószínűleg kezdettől létezett és egyre növekvő szerepe volt a köztársaság végéig a szenátusnak. Annak tetszvényjoga, tanácsa, felhívása ellenére alig történhetett valami lényeges Róma városában. Főleg a közvagyon kezelésének irányleveit szilárdan kézben tartotta a testület. S végül az operatív, cselekvő vezetést a választott rex, majd a magisztrátusok tartották kézben, saját felelősségükre igénybe vett segítők, illetve szerződéses kötelezettséggel közfeladatokat ellátó megbízottak révén.

Az imperium egysége és a feladatok sokasága okán a fejlődés a hatalmi megbízás egyenlő hatáskörű személyek közötti megosztás felé vezetett: közös hatalom, közös felelősség, egymás közötti egyetértés megkívánása. Így alakult ki a kollégialitás, egymás kölcsönös ellenőrzése, az intercessio, a beavatkozás jogköre, de a gyakorlati teendők célszerűségből történő tényleges megosztása is: katonai és városi hatáskör, később a juriszdikciós hatáskör elkülönítése, az elv sérelme nélkül, a nagyobb hatékonyságra törekvés okán.

A harmadik, a korai időben bizonnyal végbement, de nehezen láttatható eltolódás a szakrális felhatalmazottak és a magisztratuális felhatalmazottak között történt. A rexnek komoly szakrális szerepköre volt eleve: mutatja ezt a rex sacrorum a köztársaság idején. Mutatja a pontifikális jogmagyarázat és jogi formai titok-őrzés. És mutatják az antagonisztikus ellentétek kezelésére még a köztársasági korban is felhasznált szakrális eszközök. Mégis, a fas egyre inkább helyet adott a iusnak, a fari joga átment a dicere jogkörébe, a papság hatalma átszállt a szenátusra. Mindazonáltal történetileg nehezen tetten érhetőn, a szakrális biztonsági szerep forradalmi politikai mozgalmakkal szemben sokáig szerepelt a birodalommá érő Róma eszköztárában is. [12]

A társadalmi mozgásnak ez a kimutatható dinamizmusa és alkalmazkodó készsége annál érdekesebb, mert a római szemlélet szerint a ius, a jogrend kifejezetten statikus rend volt [13]. Első sorban azzal kellett kijönni, ami létezett, változtatásra, kiegészítésre csak nehezen szánta rá magát a jogalkotó társadalom. Érezte, hogy a jognak nem használ a folytonos alakítás, toldás-foldás. Inkább magyarázták a szabályok szavait kiterjesztő értelemben, adtak formai jogi aktusoknak kiterjesztő értelmezést, mintsem hogy az eredeti szöveget módosítsák, kiegészítsék. Glans pro fructu, arbor pro vitibus, trinoctium csak néhány kiragadott példa erre a jellegzetes római jogkiterjesztésre [14]. Szemben a dictum promissum ugyancsak ősi szemléletével, amely szerint sokáig nem felelt a magánfél azért, amit kifejezetten nem ígért: tessék oda figyelni, ébereknek szól a civiljog (nem a magán- hanem a sajátosan római jog!)
A jogalkotó – törvényhozó hatalom Rómában egyértelműn a teljes közösségé. Lex est, quod populus iubet atque constituit. A törvényt a populus (a politikai nemzet, a polgárok közössége) parancsolja és alkotja. Ám ez a populus politikai szerepmegosztottságában vesz részt a jogalkotásban: a hatalommal felruházott magisztrátus javasol, és összehívja a polgárok comitiáját, kérdést tesz fel neki, még pedig döntő kérdést, igennel vagy nemmel megválaszolhatót. A tekintéllyel, auctoritassal felruházott szenátus (amelyet nem a populus választ, hanem csak a bekerülés rendjét határozza meg) hozzájárul, elfogad, megerősít – előre vagy utólag. A comitia pedig megadja a döntést: uti rogas – úgy legyen, amint kérded, vagy elutasítja, a réginél marad – antiquo. A ius publicum építménye csak ilyen együttes módon egészíthető ki lexekkel, minden más jogszolgáltatás már az agere, a működés körébe tartozik. A jog élő szóval irányítja a közösséget, a viva vox iuris civilis – a hatóság utasítása a római jogrend egyedi megnyilatkozása, a iudicium, az ítélet a közösség által elfogadott és védett valóság hivatalos megállapítása, res iudicata.

Mindez első sorban a közös dolgok békében, rendben intézését célozta: Róma joga közjoggal kezdődött. A magánélet dolgaiba nem szólt, nem szólhatott bele a közhatalom. A heredium kerítése kizárja a hatósági beavatkozást. Ott, azon belül, nem a magisztratus potestasa vagy imperiuma érvényesül, hanem a patria potestas. A magán autonomiát, az atyai hatalmat a köz egyetértése védte. Akár életével is lakolhatott az a magánfél, aki más magánszféráját megsértette: aki oda behatolt, tetten érés esetén „iure caesus esto." [15]

A két terület, a magán- és a közélet területe, kezdettől teljesen és szigorún elvált Rómában. A közjog és magánjog világa ennek megfelelőn külön utakon fejlődött, párhuzamosan alakult. A közösség számára a jogos magánérdek védelme kezdettől lényeges volt, és úgy vonta hatalmi védelem alá, ahogy a polgárok közti egyenlőtlenség okán a vis privata elégtelenné vált a magánérdek megfelelő biztosítására. Közben gondosan őrködött azon, hogy a hatalmasabb szomszéd helyett a hatalommal rendelkező tisztviselő ne nőhessen rá a civis Romanus indemnatus, a szabadságaival jogszerűn élő római polgár nyakára.

A közjog alapelve: salus rei publicae suprema lex. A magánjog alapelvei: honeste vivere, neminem laedere, suum ciuque tribuere. A köz ügyeit köztörvény és közhatalom, a magánvilágot magántörvény és magánhatalom rendezi. A pater familias szava otthon ugyanúgy megfellebbezhetetlen, mint a városban a magisztrátusé, a magánfelek közti kötés betartandó, lex privata.

A közügyek ellátása során a közszereplő fide tartozott eljárni. Hűséggel tartozott a városnak, a többi polgárnak, a közérdeknek, hűséggel élni a ráruházott hatalommal, legjobb tehetsége szerint, saját érdekét háttérbe szorítva, látni el a köz ügyeit. Polgári tartozás, polgári határidő alól átmeneti mentességet biztosított a törvény annak, aki közmegbízatás ellátására hivatkozhatott. [16]
A magánfél eredetileg azzal tartozott, amit ígért. Uti lingua nuncupasset, ita ius. Azzal viszont tűzön-vízen keresztül, mentségre tekintet nélkül. A jog eszköztára a világos tényállásokat kereste magánvitáknál: de internis praetor non iudicat. Másrészt azért már a praetor urbanus jogalkotása is kialakított bizonyos erkölcsi elvárásokat magánügyekben is: tiltotta a hitelező megtévesztését, a csalárd magatartást, az erőszak alkalmazását magán kötés létesítése során, megkívánta az átruházott családi hatalmi körben a tisztességes elszámolást.
Az erkölcsi tartalom, mint a jog velejárója, célja és értelme, mind köz- mind magánviszonylatokban a római jog lényeges eleme volt kezdettől, és lényeges elemévé vált a későbbi fejlődés során. A jogtörténész, ahogy egyre gyakrabban találkozik a jog újabb fejlődésében erkölcsi követelményekkel, hajlamos a finomodó erkölcsi érzék megnyilvánulásának tekinteni az ilyen tételeket. Ám vigyázni kell! Jhering figyelmeztet: a jog új szabálya gyakran a régi érvényét vesztő erkölcsi szabály pótlására jelenik meg! Nem erkölcsi többlet mutatkozik a társadalomban, hanem inkább a hiányt jelzik a hasonló jogszabályok. A jogfejlődés e vonatkozásban a jogbölcsész számára inkább a társadalmi erkölcs retrográd mozgását érzékelteti.

Fenti gondolatok nem többek néhány olyan összecsengő meglátásnak a jelen emlékkönyvvel megtisztelt Kollégám és Barátom tiszteletére való felvetésénél, amelyek talán alkalmasak annak érzékeltetésére: különböző sínpályákon, de egy cél felé, palapelárhuzamos munkával iparkodunk szolgálni a haza javát, a rendet, a békét, az igazságot! Örömmel teszek eleget e tanúságtételnek: örömmel az alkalmat tekintve, és hálával a Kolléga iránt, aki közös munkában megbízható társ, kongeniális partner, a keresztény szellemű jogi oktatás felépítésének nagy ügyében megbízható és termékeny segítőtárs volt. Kívánok neki még sok örömet munkája eredményében, új meg új meglátásokban a filosofia perennis csodálatos világában.

Jegyzetek:

[1] D. 1.1.1.1.
[2] Zlinszky János: Állam és jog az ősi Rómában. Bp. 1996. 26. o.
[3] Livius: Ab urbe condita. 1.8.1., Zlinszky i.m. 33.
[4] Zlinszky, Ius publicum, Bp 1998. 22., 77., 82.
[5] Ius publicum, 100., Zlinszky, Rechtsstaat Rom, in: Ars boni et aequi, Fs. Waldstein, Stuttgart, 1993. 471–480.
[6] Állam és jog, 110 sk.
[7] Állam és jog, 187 sk.
[8] Ius publicum, 61.
[9] Ius publicum 27.
[10] Ius publicum 81.
[11] Zlinszky János: Ius privatum, Bp. 1998. 68. sk.
[12] Ius publicum 74.
[13] Ius publicum 83.
[14] Ius privatum, 56.
[15] XII T.T. II. tábla 8., 12. Állam és jog 115. o.
[16] Absentia rei publicae causa, status dies cum hoste, ZJ Zur Frage der Verschollenheit im römischen Recht, A. Ant. VIII. (1960) p. 95. sk.