Ugyanakkor szinte teljes a homály Werbőczy Tripartituma, az azt követő három század, a reformkori magánjogfejlődés és az abszolutizmus kori jogfejlődés vonatkozásában. A XVIII. századra és főleg a XIX. századra vonatkozólag vannak ugyan elszórt, részterületeket érintő igen értékes munkák, de ez nem változtat azon, hogy a mohácsi vésztől a kiegyezésig terjedő kor magyar magánjogának története feldolgozásra vár: a források felkutatása, elemző értékelése, a gazdasági-társadalmi-politikai összefüggések feltárása, a jogtudó értelmiség szerepének értékelése e korban egyelőre hiányzik.

Európai szinten összefoglalást nyújtani kívánó nagy munkákhoz kérik számon tőlünk jogtörténetünk e hiányzó fejezetét.

Ptk. 361. §-a szerint „aki másnak rovására jogalap nélkül jut vagyoni előnyhöz, köteles ezt az előnyt visszatéríteni.” Ezt a szabályt az alaptalan, vagy jogalap nélküli gazdagodás szabályának szoktuk nevezni. Látszatra egyszerűen hangzik. Értelmezése mégis számos problémát vethet fel a gyakorlatban, és ezek elvi tisztázása a jogtudomány és a bírói gyakorlat közös feladata. Nemrég a miskolci megyei bíróság különböző tanácsai azonos tényállású ügyek sorozatában a gazdagodással kapcsolatban három, különböző elvi alapokon nyugvó ítéletet hoztak néhány hónapon belül.[1] A Legfelsőbb Bíróság, a bírói jogfejlesztés felelős letéteményese és az ítélkezési gyakorlat egységességének biztosítéka, nem látott indokot arra, hogy beavatkozzék, állást foglaljon.[2] Szeretnők ezért a jogtudomány oldaláról megkísérelni annak a zavarnak tisztázását, ami a jogalap nélküli gazdagodás tanában elvi síkon a hivatkozott ítéletek tükrében megmutatkozott.

Az ókori népek azonosságtudatához tartozott, hogy saját istenük volt. A legjellemzőbb ez a zsidó nép tudatában, amint ezt a tudatot a Biblia szinte minden oldala sugározza. Mondhatjuk, hogy máig ez tartotta össze Izrael népét a szétszóratásban. A választott nép nem maga csinált magának Istent, hanem Isten által kiválasztatott arra, hogy mintegy „nemzeti keretet” adjon a Istenének: atyái hite és hűsége jogosította fel erre.

Velük szemben a rómaiak önazonosságát elsősorban joguk adta. Más módon a sokaságot nem tudta nemzetté formálni, mint hogy jogot adott nekik, mondja Livius Romulusról. Ám e jog, a nemzet joga, a ius publicum része a sacra, a vallás rituális és a sacerdotes, a vallás intézményesített rendszere. 

Korunkban mindenesetre indokolt ragaszkodni ahhoz, hogy az állam ne foglaljon állást hit és erkölcs igazságai vonatkozásában, ne döntse el hatalmi szóval, helyesek-e vagy nem a vallás tételei. Ez nem jelenti, hogy az állam a maga jogának alapjául szolgáló etikai tételeket ne követelje meg és az azokat alátámasztó egyházi tanítást ne üdvözölje szövetségesként. Az államnak viszont a társadalom vonalán számosabbak az erőforrásai és sok a – más-más szempontból ugyan, de – hozzá csatlakozó kultúrharcos szövetségese.

Úgy érzem, még ma is, még a másodlagos kárelosztás teljes megvalósulása esetén is van rációja a polgári jogban Marton elvi alapjai megtartásának. Ha a bíró megkapja a mérlegelési jogkört a katasztrófát okozó felelősség mérséklésére, úgy az objektív alapon való másodlagos felelősség a polgári jogban hatásosabb, mert, amint Marton tanította, a biztosabban érvényesülő szankció nevelő hatása erősebb. Ennek pedig a polgári jog területén, ahol a hátrány nem erkölcsi, csak anyagi, megvan a maga értelme. Marton Géza tanítása érdemes arra, hogy ma is merítsünk abból.