A jogalap nélküli gazdagodás egykor és ma

Ptk. 361. §-a szerint „aki másnak rovására jogalap nélkül jut vagyoni előnyhöz, köteles ezt az előnyt visszatéríteni.” Ezt a szabályt az alaptalan, vagy jogalap nélküli gazdagodás szabályának szoktuk nevezni. Látszatra egyszerűen hangzik. Értelmezése mégis számos problémát vethet fel a gyakorlatban, és ezek elvi tisztázása a jogtudomány és a bírói gyakorlat közös feladata. Nemrég a miskolci megyei bíróság különböző tanácsai azonos tényállású ügyek sorozatában a gazdagodással kapcsolatban három, különböző elvi alapokon nyugvó ítéletet hoztak néhány hónapon belül.[1] A Legfelsőbb Bíróság, a bírói jogfejlesztés felelős letéteményese és az ítélkezési gyakorlat egységességének biztosítéka, nem látott indokot arra, hogy beavatkozzék, állást foglaljon.[2] Szeretnők ezért a jogtudomány oldaláról megkísérelni annak a zavarnak tisztázását, ami a jogalap nélküli gazdagodás tanában elvi síkon a hivatkozott ítéletek tükrében megmutatkozott.

 

[*] Eredeti megjelenési hely: Jogtudományi Közlöny, 1987/9. 471–480. 

 

Ptk. 361. §-a szerint „aki másnak rovására jogalap nélkül jut vagyoni előnyhöz, köteles ezt az előnyt visszatéríteni.” Ezt a szabályt az alaptalan, vagy jogalap nélküli gazdagodás szabályának szoktuk nevezni. Látszatra egyszerűen hangzik. Értelmezése mégis számos problémát vethet fel a gyakorlatban, és ezek elvi tisztázása a jogtudomány és a bírói gyakorlat közös feladata. Nemrég a miskolci megyei bíróság különböző tanácsai azonos tényállású ügyek sorozatában a gazdagodással kapcsolatban három, különböző elvi alapokon nyugvó ítéletet hoztak néhány hónapon belül.[1] A Legfelsőbb Bíróság, a bírói jogfejlesztés felelős letéteményese és az ítélkezési gyakorlat egységességének biztosítéka, nem látott indokot arra, hogy beavatkozzék, állást foglaljon.[2] Szeretnők ezért a jogtudomány oldaláról megkísérelni annak a zavarnak tisztázását, ami a jogalap nélküli gazdagodás tanában elvi síkon a hivatkozott ítéletek tükrében megmutatkozott.

Az intézménnyel kapcsolatban négy fogalmi kérdés tisztázása látszik indokoltnak: a) mit értünk a „másnak rovására” meghatározáson; b) mit értünk a „jogalap nélkül” megjelölésen; c) mit a „vagyoni előnyön”; és d) mit „ennek az előnynek visszatérítésén”. Mind a négy kérdéssel kapcsolatban elvi bizonytalanságot tapasztalhattunk a még ismertetendő gyakorlati esetek kapcsán.

A fogalmak tisztázásához a jogintézmény történeti kialakulását kíséreljük meg először áttekinteni.

A jogalap nélküli gazdagodás intézményének előzményeit azon esetek között kell keresnünk, ahol a római jogban szankcióként visszatérítési kötelezettséggel találkozunk. Az ilyen civiljogi szankciók három csoportba oszthatók:

Egyes esetekben a szankcióként megszabott térítési kötelezettség a felperes kárán számítandó: „quod interest moram factam non esse” stb.[3] Az adós szankciót érdemlő magatartása folyományaképp olyan helyzetbe tartozik hozni a hitelezőt, amilyenbe a represszáliát kiváltó adósi magatartás (mulasztás vagy cselekvőség) nélkül feltételezetten került volna. Ilyen szankcióval (ezt nevezzük közönségesen kártérítésnek) a római jogban két körben találkozunk, a szerződésszegés és a rosszhiszemű jogellenes birtoklás esetében.[4]

A második fajta térítési kötelezettség annak visszaszolgáltatása, amivel az adott jogsérelemmel kapcsolatban az adós gazdagodott. Mégpedig nemcsak azzal, ami ebből megvan, hanem mindazzal, ami vagyonába jutott, bárha el is vesztette utóbb, felélte stb. Ilyen a térítési kötelezettsége a condictiók alperesének a római jogban általában.[5] Az adós visszaadni tartozik (az intézmény eredeti értelme szerint) mindazt, amit a hitelezőtől, a hitelező révén kapott: a követelés alapja valamely datio, juttatás, vagy a hitelezőtől, vagy a hitelezőnek szánva eredetileg.[6]

Az első csoport (a kártérítés) adósa egyes esetekben téríteni tartozik olyan elmaradt hasznot is, amelynek beszedésére képtelen lett volna: a jogellenesen birtokolt dologból ő nem tudott ugyanolyan hasznot húzni, mint a felperes. (Zeneművész hangszere, cirkuszi műlovas lova.[7])

A második csoport alperese tartozhat esetleg kiadni olyan hasznot is, amelyet tényleg szedett, noha azt a felperes nem szedte volna: gazdagodását, noha az a felperesnek nem kára. (Publikálásra nem szánt idegen irat haszna, kamatoztatásra nem szánt tőke kamata, versenybe vinni nem szándékolt állattal nyert díj.[8]) Ezt azért rögzítem már most, mert e többletkötelezettség szankció-jellege az alperesi magatartással szemben mindkét körben kitűnik a forrásokból, s ez a későbbiek szempontjából lényeges.

A harmadik csoport esetében az alperes a meglévő gazdagodása visszaszolgáltatására köteles csupán, s a felperes kára erejéig. Itt kettős retesz érvényesül: kár is, haszon is maximálják az igényt. Ilyen a jóhiszemű jogellenes birtokos visszaszolgáltatási kötelezettsége, az örökös vagy más jóhiszemű jogutód egyébként megálló visszaszolgáltatási kötelezettsége stb. A kár erejéig a meglévő gazdagodás kiadásáról van szó.[9]

Ebbe a harmadik körbe tartozik az intézmény modern kialakulása szempontjából rendkívül jelentős azon igények csoportja, melyeket a jogellenes birtokos, vagy akár a visszaszolgáltatásra köteles jogos birtokos az impensae, a beruházásai vonatkozásában támaszthat a felperessel szemben, mint viszontkövetelést. Az igényeknek a római perben ismét két, egymástól lényegesen különböző csoportja van. Az egyik esetben, amikor a felek között szerződéses viszony áll fenn, a viszontkereseti igény a bonae fidei iudiciumok körében perben érvényesíthető, kifogásként, compensatio igényként, vagy végül egyes esetekben önálló keresettel is. Ha ugyanis az alperes szerződő félnek a szerződés alapján kötelessége volt mindazt megtenni – akár kármegelőző intézkedésként is –, amire a jóhiszeműen eljáró gondos családapa köteles volt, úgy az ennek körében a másik fél helyett vállalt költségre a szerződésből kifolyóan actio contrariaja vagy éppen önálló keresete nyílt.[10]

Ha a két fél között a jogi köteléket az alperes jogsértő magatartása hozta létre, más a helyzet. Ilyenkor a felperes jogalapja csak az alperesi jogsértés, a reparáció kötelezettség annak szankciójaként jelentkezik. Ezért az alperesnek a maga jogellenes magatartásából a felperessel szemben követelése nem keletkezhet. A római perjogi felfogás ezt elsősorban a jogellenes birtokossal szemben alakította ki, és ez fejeződik ki az in rem actiók gondolatában: a felperes a dolgát követeli, minthogy az ehhez tapadó birtoklási jogosultságát az alperes megsértette. Az alperes azonban a dologhoz fűződő semmilyen jogot nem szerezhetett, ha tehát a dologgal egyesített valamit, abba beolvasztott (ráépített, beleültetett, ráfestett stb.), ez az ő szuverén ténye, az ő baja, ezzel ő a dologba olvasztott anyagi eszközeit a dologegyesítés szabályai szerint elvesztette, legtöbb esetben (vetőmag) a saját dolgát meg is semmisítette a másik dolga értéknövekedésének kedvéért. (Ez történik mindig a meliorációra fordított munkaerővel.) Így neki sem a dologra nem keletkezik in rem actióval érvényesíthető joga, sem a felperessel szemben nincs in personam actiója, hisz nincs köztük ilyen irányú obligatio, sem szerződés, sem felperesi delictum. Tekintsünk el most a dologegyesülésnek azon fajtájától, amikor azzal közös tulajdon keletkezik, ott más az elvi kiindulási alap:[11] Minket az az eset érdekel, mikor a felperesi fődologba alperesi aktivitás következtében alperesi dolog olvad bele kiemelhetetlenül, vagy mindenesetre erős egyesítéssel.

Minthogy az alperes volt az, aki az egyesítést előidézte, a régi római jogfelfogás szerint nincs mit panaszkodnia: „volenti non fit iniuria”. Saját dolgát mindenki jogosult elveszteni a neki tetsző módon.[12] Nyilván hozzátartozik a kérdés római rendezéséhez a római tulajdon abszolút jellege és a félelem attól, hogy a jogellenes birtokos majd befektetésekkel teszi lehetetlenné az eszköztelen tulajdonosnak saját dolga visszaszerzését. Ez cseng ki Celsus egyik vonatkozó igen érdekes eszmefuttatásából, ahol az ilyen impensae sorsát a legsokoldalúbban mutatja be.[13] Még Justinianus is tartja azt az álláspontot, hogy a tudatos (rosszhiszemű) idegen ingatlanba történt beépítésnél az ajándékozási vagy legalábbis a saját dologról való lemondási szándékot fel lehet tételezni és ehhez képest kell eljárni.

Mégis érvényesül ennek az abszolút „volenti non fit iniuria” szemléletnek korlátja, mégpedig érzésem szerint kettős rációból. Egyrészt a „nemo locupletior fit in incommodum alterius” gazdagodásellenes szemlélet révén: ne legyen haszna valakinek a más kárából.[14] Másrészt a tulajdonos tartozik a maga dolgát őrizni: ha arra más valaki beruházhat, befektethet, ennek az eseménynek mélyében mindig valamilyen tulajdonosi mulasztás lehetősége is ott lebeg.[15] Ebből adódik az a szemlélet, hogy ha az idegen befektető olyan befektetést eszközöl, amely a tulajdon tárgyának fenntartását szolgálja, ennek térítésére a teljes költség erejéig számot tarthat. (Kérdés, hogy döntene a római jog akkor, ha ez a költség a tulajdonos részéről bizonyíthatóan kevesebb lett volna, tehát ha a többlet a jogellenes birtoklás folyománya.[16])

Értéktöbblet előidézése esetén a jóhiszemű befektetőnek lehet csak a kettős reteszes térítési igénye: nem többet, mint amennyit beruházott és nem többet, mint az értéknövekedés. Rosszhiszemű befektető csak a ius tollendire tarthat számot: amit az előző állapot helyreállítása mellett ki tud nyerni, azt elviheti. Ha ebből értékgyarapodása egyáltalán nem származnék, nincs is rá joga; a tulajdonos ezt a ius tollendit is megválthatja annak a bontási értéknek térítésével, ami az elvitellel, az eredeti állapot helyreállításának költségeit abból levonva, egyébként a rosszhiszemű beépíttetőnél mutatkoznék. Ez általában lényegesen kevesebb, mint a befektetésből származó értéktöbblet.[17]

A szerződésszegő és a rosszhiszemű jogellenes birtokló a jogsértés szankciója képpen minden általa jogellenesen okozott hátrányt köteles megtéríteni, akár gazdagodott azzal, akár nem. Az elszámolásnál a gazdagodás negatíve mint a térítési kötelezettség összegének határa szerepel: a sértett a térítés révén nem juthat jobb helyzetbe, mint a szerződésszegés nélkül jutott volna. (Kivételesen akkor, ha a rosszhiszemű jogellenes birtokos olyan gyümölcsöt is szedett, amit a sértett nem szedett volna – de ekkor is ezt módja lett volna neki szednie –, és itt a határ a sértőnek jutó tényleges anyagi előny.[18])

A második esetcsoport szerint visszajár mindaz, ami jogalap nélkül került a sértettől a gazdagodotthoz. Itt datiónak kellett történnie, valamely alaptalan, téves vagy legalábbis téves indítékú adásnak: a követelés tárgya éppen ezért certa res vagy certa pecunia, keresete a condictio. Nincs helye mérlegelésnek sem, az alaptalan juttatást kell igazolni a visszaköveteléshez. Ennek a juttatásnak a károsult által vagy az ő érdekköréből a gazdagodott részére kellett történnie. Az adós felelősségét a megalapozatlan juttatás elfogadása vagy a várt eredmény fel nem róható meghiúsulása alapozza meg. (Ha felróható, a kötelem átfordul szankciókötelemmé.)

A harmadik körben a jogellenesen eljáró gazdagítja a másik felet, akivel szem-ben nem, vagy csak alig jelentkezik a jogalkotó részéről szemrehányhatóság. Minthogy a nagyobb körültekintés mindig a cselekvő féltől várható, a más vagyonát birtokba vevő és abba ténylegesen befektető felelőssége nagyobb, mint azé, aki valamilyen módon mégis lehetővé tette azt, hogy a befektetés az ő vagyonába jóhiszeműen megtörténhessék. Mindazonáltal, mint említettem, bizonyos megelőzési nevelési tendenciát a római jog tanúsít ebbe az irányba is, amikor a gazdagodás elszámolására kötelezi azt, aki esetleg a beruházást egyébként nem eszközölte volna, akinek az alkalmatlan is lehet.[19]

Ha ez az enyhe felróhatóság a tulajdonossal szemben meg nem áll, vagy elnyomja azt a cselekvő, aktív oldalon megmutatkozó biztos jogellenes, rosszhiszemű magatartás, úgy a római jog a tulajdonost, a sértett, de gazdagodó felet semmire sem kötelezi: őt olyan helyzetbe kell hozni, mintha a jogsértés nem történt volna, vagy meg kell hagyni a rosszhiszeműen okozott gyarapodása birtokában: gazdagodása nem alaptalan, mert a tulajdon egyenes folyománya minden növedékhez való jog is.[20]

Ezt az álláspontot alátámasztja a római jog azon forrásanyaga, amely a közös tulajdon tárgyára vonatkozóan egy-egy tulajdonos által eszközölt ráfordítások sorsát tárgyalja. Kettős a szempont. Egyrészt itt is áll, hogy a tulajdonostárs semmilyen növekményhez nem jut jogalap nélkül, mert a növekedésnek éppen a tulajdona a jogalapja. Másrészt az elszámolási igénynek a társtulajdonossal szemben szintén van jogalapja: a társtulajdonosi viszony a személyek között a teljes dologra kiterjedő résztulajdon az egyéni intézkedés jogossága vonatkozásában. D 10 3 3 Ulp lib trig ad Sab: „In communi dividundo iudicio nihil pervenit ultra divisionem rerum ipsarum. et si quid in his damni datum factumque est sive quid eo nomine aut alicui sociorum aut ad eum pervenit ex re communi.” Idem uo. 4. 3.: „si quis impensas fecerit, consequatur.”[21] Ez a beruházás is, felhasználás is csak akkor számít, ha kifejezetten közös ügyre történt, vagy ha a közös vagyon még meglévő gyümölcséről van szó: már elfogyasztott gyümölcs, egyéni indítékra a közöst fenyegető építmény megerősítésére tett ráfordítás nem megosztandó (uo. 3. 4.).[22] Ezt tükrözi a D 10 3 67 Ulp lib 19 ad ed: „Si damni infecti in solidum pro aedibus caveris, Labeo ait communi dividundo iudicium tibi non esse, cum necesse non fuit tibi in solidum cavere, sed sufficere pro parte tua.” (Ha a fenyegető veszélyt a közös építmény vonatkozásában egészen elhárítod, Labeo szerint nem illet meg a közös megosztása iránti kereset, mert nem voltál kényszerítve a teljes közös teher viselésére, hanem elég lett volna, ha a magad részét fedezed).

A téma ugyan a római eseti döntésekben sok vitára adhatott alkalmat a ránk maradt forráshelyek szerint, és nem szigorú az elvi elhatárolás, mégis a végkicsengés az idézett helyekkel van összhangban. A mások helyett önkényesen intézkedő, ha nem minősül negotiorum gestornak, általában a saját veszélyére ügyködik akkor is, ha társtulajdonos, és a tulajdonostársnak jutó nyereségnek kellő és elégséges alapja éppen az ő közös tulajdoni része.

Összefoglalva a római jog válasza az előre feltett kérdéseinkre: vagyoni előny, gazdagodás minden ténylegesen mutatkozó vagyoni többlet lucrum emergens, vagy elmaradt károsodás damnum cessans, ami a más tevékenysége következtében a vagyonban kimutatható. Ez a vagyoni előny akkor jogalap nélküli, ha arra az előnyhöz jutónak semmilyen jogcíme sincs: sem kötelmi jog, sem dologi jogi, (tulajdon, örökjog, birtok). A dologi jog a növekményhez való jogot mindig magában foglalja! Másnak rovására a római jog szerint akkor történik gyarapodás, ha az egyik fél vagyoni előnye ugyanakkor a másik félnél vagyoni hátrányt von maga után (kivételesen nem vagyonit, ha ti. a más jogával való rendelkezés olyan gyümölcsöt hoz, amelyet a másik nem szedett volna). Elvileg a római jog ellenzi a más rovására való gyarapodást, és azt csak a tudatos előidézővel szemben tűri el a vélelmezett ajándékozási szándék vagy legalábbis a „volenti non fit iniuria” (azaz az ilyen gyarapodás nem jogellenes) alapján.

Az előny visszatérítésére az előnyhöz jutott vagy keresettel, vagy visszatartási jog alapján kötelezhető. A római „actiorendszer” miatt általános elvi alap és általános perjogi lehetőség a más rovására szerzett jogellenes vagyoni előny visszakövetelésére nincs, bár Justinianus a condictio sine causa esetében már eléggé közelít ehhez. (Pl. a dologi beolvadásból eredő előnyök követelésére e kereset nem alkalmas, csak a személynek szóló alaptalan datióéra.)

 

A középkorban a gazdagodásra is kiterjedt az Egyház általában nyereség-vágy-ellenes szemlélete és a Liber Sextus 48. regulája általános éllel mondta ki: „Locupletari non debet aliquis cum alterius iniuria aut jactura” – azaz senki sem válhat gazdagabbá a máson esett jogsérelem vagy veszteség révén.[23] Itt ugyan az iniuria értelmezésén múlik, hogy mennyivel tágabb ez az elv a rómainál, de ha az oksági kapcsolat a gazdagodás és a veszteség között megvolt, azt vélelmezték: tehát a gazdagodó csak azt a vagyoni előnyt tarthatta meg, amelynek jogosságát, jogalapját igazolni tudta.[24]

A kánoni jognak ez az általános, az alaptalan gazdagodási tilalma hatott az usus modernus szerzőire, de még a természetjogászokra is. Mégpedig jobban hatott a természetjog, mint az usus modernus kezdeti időszakában.[25] A receptio után a jogtudomány először a római alapok felé való visszatérés vonalán mozgott, és ott ezt az általános gazdagodásellenes szemléletét nem találta: iparkodott hát, amit talált, kiterjesztő értelmezéssel a szintén recipiált kánonjoggal összhangba hozni. Erre bizonyos alapul szolgált a D 12 6 14 szövege: „Nam hoc natura aequum est neminem cum alterius detrimento fieri locupletiorem.” (Természetes méltányosság, hogy senki se gazdagodjék más kárára): továbbá ugyancsak Pomponiustól D 50 17 206: „Iure naturae aequum est neminem cum alterius detrimento et iniuria fieri locupletiorem” (természetes jog szerint méltányos, hogy jogellenesen és más kárára senki se gazdagodjék), bár a római „actiorendszerben” mindaddig, míg az igényre kereset nincs, az ilyen naturalis aequitasszal nem sokat lehet kezdeni. Mindenesetre az usus modernus szerzői ennek értelmében magyarázták kiterjesztőleg a D 12 4–7. fejezetek condictiós követeléseit, az actio de in rem verso alkalmazását, a negotiorum gestor viszontkövetelését és a más dolgára történt ráfordításokkal kapcsolatos retentiójogosultságot is.[26]

A francia jogterületen, ahol a római „actiorendszert” nem recipiálták, ez a kiterjesztő értelmezés nem volt ismert, viszont az általános természetes méltányosságra hivatkozó gazdagodási tilalmakból általános jogsegélyi lehetőséget dolgoztak ki – lényegében a kánoni jog gyakorlatához hasonlóan.[27] Az usus modernus szerzői a condictiók közül a c. indebiti recepciójánál a visszakövetelés alapját a megtörtént tartozatlan fizetésben – datióban – látták. A tartozatlan fizetésre a tévedés tanát alkalmazták, ami maga után vonta, hogy ha a fizető nem tévedett a tényben (összegben, személyben), hanem csak a jogban, akkor nem volt visszakövetelési lehetősége. Így a nem téves juttatás esetén nincs visszakövetelés (vélelmezett és nem vitatható juttatási szándék). Ezen úgy próbáltak segíteni (Cuiacius), hogy a helyettesíthető dolgok juttatását (pénz stb.) mint vélelmezett kölcsönt fogták fel, ha az ajándékozási szándék nem állott fenn, és így adtak rá visszakövetelést. A mutuum szabályai szerint a jóhiszemű gazdagodó, aki a visszakövetelés előtt az eredménytől elesett, ennek ellenére fajta és mennyiség szerint viszontszolgáltatásra volt kötelezhető (a condictióknak megfelelően certa pecunia).[28]

A condictio ob causam datorum, a várt ellenszolgáltatás fejében adott juttatás visszakövetelése az ellenszolgáltatás elmaradása esetén a római jogban ellentétes forráshelyekkel szerepel, ezért a glosszátorok óta vitatéma. Egyrészt különböztettek, hogy a juttatás célja a juttatáskor konkretizált volt-e (hozomány) vagy csak belsőleg remélt (rokon megajándékozása remélt vonzalom fejében). A visszakövetelésre csak az előbbi elmaradása esetén adtak lehetőséget. A klasszikus jog ilyenkor objektíve – az elmaradás alapján – adhatta meg a követelést. Erre mutatnak egyes források a CIC-ben; Justinianus csak akkor, ha az elmaradásban a juttatott vétkes volt.[29] Mindkét megoldásnak voltak képviselői, és az objektív álláspont hívei is megoszlottak aszerint, hogy csak lehetetlenség esetén (semmisség okán), illetve lehetetlenülés miatt is (annak szabályai szerint) adták meg a keresetet.[30]

A condictio sine causát az usus modernus csak dolog alaptalan birtoka esetén adta meg (tehát a dolog növekedése esetén nem). Utóbbira az actio de in rem verso kiterjesztett alakját fejlesztették ki. Eredeti értelme szerint az actio de in rem verso járulékos kereset a hatalomalattival kötött szerződés alapján a paterfamilias ellen akkor, ha kimutatható, hogy a szerződéses juttatás annak vagyonát gyarapította. Ennek az objektív ténynek igazolása nyilván könnyebb volt, mint a quod iussu keresethez annak bizonyítása, hogy a szerződés megkötése a paterfamilias óhajára vagy legalábbis hozzájárulásával történt.[31] Ezt a járulékos keresetet már a római jog is kiterjesztette olyan esetekre, mikor (nemcsak a hatalom alatti, hanem más, pl. pupillus infantia maior, asszony) a szerződő fél személyes adottságai miatt érvénytelen szerződésből szerződés szerinti visszakövetelésre nem volt lehetőség, viszont a vagyonban a gazdagodás az érvénytelen ügylet következtében kimutatható volt.[32] A követelés szerkezete nem condictio, hanem utilis actio, utánképzett kereset, amelynek visszakövetelési felső határa az érvénytelenségre tekintettel a juttatott fél gazdagodásában van megjelölve. A keresetet az usus modernus minden olyan esetre alkalmazta, amikor A B-vel kötött szerződéséből C-nek származott vagyoni előnye, tekintet nélkül arra, hogy A és C között megvan-e a hatalmi, családi kapcsolat: pusztán e vagyoni előny alapján adtak keresetet B-nek C ellen is – a gazdagodása erejéig, arra, „quidquid pro altero rei necessario vei utiliter est impensum” (amit a másik szükségletére vagy hasznára fektettek be). Az actio de in rem verso a római jog szerint is (D 15 3 3 2) közeli rokona az actio mandati contraria vagy negotiorum gestorum contrariának.[33] Az usus modernus a D különbségtétele szerint helyt adott vagylagosan a kereseteknek minden olyan esetben, amikor szükséges vagy hasznos költséget vállalt át valaki más helyett. A luxuskiadásoknál ellenben megkívánták a közvetlen és nyilvánvaló megbízást, egyébként azokat nem fogadták el a gazdagodási igény alapjául, nehogy valaki, akinek dolgába fényűző befektetéseket eszközöl a negotiorum gestor, azok fedezésére saját vagyonát legyen kénytelen pénzzé tenni. Ha viszont a befektetés utiliter coeptum sit, célszerű volt, akkor a fizetési kötelezettséghez nem kellett a meglévő gazdagodást bizonyítani: ebben a kereset a negotiorum gestorum contraria szabályait veszi fel.[34]

A XVIII. században ez a kettős kereset egyrészt a közvetett képviselet vonalán, másrészt a tartási viszonyokkal kapcsolatban nyert jelentős alkalmazást, akkor, ha a megbízás kereteinek túllépése esetén vagy más helyett teljesített tartásnál a gazdagodás, más helyett valamely költség vállalása kimutatható volt. A közvetlen képviseletnek a pandektajogi alapokon nehezen megteremtődött tana kialakultáig az ilyen képviseleti kiadások fedezésére az in rem verso széles körben alkalmazható volt.[35] Így alkalmazták a társaság körében, ha egyik társ vállalása alapján a többi is gazdagodott, a közület képviselőinek ügyleteinél, ha a közületnél jelentkezett az előny, továbbá akkor is, ha a vagyontárgy értéknövekedése volt kimutatható, mégpedig ilyenkor dologi hatállyal: „Quando res rei pecunia rei alienae ita impenditur, ut commodum inde non in certam personam redundet, sed cum ipsa re in quosvis alios transeat.” (Ha úgy fordítanak pénzt vagy vagyont más dolgára, hogy abból nem meghatározott személy haszna származik, hanem magával a vagyontárggyal jut az érték másokhoz.) Ezt a megoldást nevezték actio de in rem verso realisnak is.[36]

 

A korai kodifikációk közül az Allgemeines Landrecht és az Osztrák Pol-gári Törvénykönyv ebben a formában recipiálták a gazdagodási keresetet, „iunctimban a mandati, negotiorum contraria” és az „in rem verso actiók” for-máját felvéve. Amint Coing megállapítja, ez a kapcsolat a modern szemlélők tu-datából már elveszett és ezért a szerződéses vagy quasicontractuális viszonyt a puszta tényleges gazdagodási igény általános megfogalmazásával nem is tartják indokoltnak kapcsolni.[37] A Code Civil, a nem recipiált actiorendszer miatt, nem vesz fel ilyen kapcsolatot, de a gyakorlat a gazdagodási visszakövetelés lehető-ségét a méltányosság alapján megtartotta: egyes francia civilisták ebből az actio de in rem verso elismerésére következtettek, és 1892-ben a Cour de Cassation egy döntésben ilyen általános gazdagodáson alapuló méltányossági kereset létét a francia jogra kifejezetten meg is állapította.[38]

 

A német Bürgerliches Gesetzbuch (BGB), a XIX. századi pandektisták munkája nyomán, ismét közelebb került a római gondolatvilághoz. így a gazdagodás meglétét az általános visszakövetelhetőség feltételeként jelölte meg, és nem adta meg a keresetet azzal a jóhiszemű gazdagodóval szemben, aki a gazdagodás eredményétől a kereset megindítása előtt elesett. Egyébként azonban a BGB, a zürichi kantonális jogban először megfogalmazott általános gazdagodási vissza-követelhetőség gondolatát vette fel, azzal, hogy a meglévő, de nem indokolható vagyoni előny visszakövetelhetőségét általánossá tette. A megvolt vagyoni előny visszafizetésére azt, aki attól a követelés megnyílta előtt elesett, csak akkor kötelezik, ha valamilyen, legalább quasicontractuális vagy quasidelictuális alapja a visszakövetelésnek kimutatható.[39]

Hazai jogunk a kérdéssel sokáig csak érintőlegesen foglalkozott. Frank Ignác a természetjogászok álláspontján van ebben a kérdésben is, mint a kártérítés kérdésében is.[40] A polgári törvénykönyv tervezetei e kérdésben nem annyira az osztrák, hanem inkább a német állásponthoz állnak közel, és ez tekinthető irányadónak a kapitalista magyar joggyakorlatban is.[41] A gazdagodás megalapozottsága lehet formáljogi és anyagi jogi, szociális indokoltságú. Az első szempont szerint a jóhiszemű specifikáló megszerzi az anyag tulajdonát, a telektulajdonos a beépített, beültetett részek tulajdonát tulajdonszerzésre vonatkozó szabályok szerint: ez a szerzés alakilag nem jogalap nélküli, alapja a tulajdonban van. Más kérdés, hogy e szerzéssel bekövetkezett vagyoni eltolódásnak megvan-e a társadalmi indokoltsága, a jog helyesnek és véglegesnek ismeri-e el ezt a vagyoneltolódást, vagy kíván-e azzal szemben egy további, esetleg utolsó és szubszidiárius jellegű orvoslási lehetőséget nyújtani. Ez lenne az alaptalan – anyagilag alaptalan – gazdagodási igény.

Ezt fogalmazza meg az Mtj. 1750. §-a: aki másnak rovására jogalap nélkül jut vagyoni előnyhöz, köteles ezt az előnyt a másiknak visszatéríteni. Az Mtj. az addigi joggyakorlatot fogalmazza meg ilyen általános jelleggel, nyilván olyan célzattal, hogy minden társadalmilag rosszallt, indokolatlannak ítélt vagyoneltolódás e megfogalmazás alá legyen vonható. Az Mtj. szövege szóról szóra egyezik a Ptk. vizsgálódásunk elején idézett szövegével. Ezért a továbbiakban indokolt elmélyedni abban, hogyan értelmezte az Mtj. vonatkozó szakaszát a Ptk. előtti elmélet és gyakorlat.

A joggyakorlat a társadalmi rosszallást minden esetben megkívánta ezen általános kereset alkalmazásához, így a – mint láttuk – gyakran alaptalan gazdagodási igényekhez vezető megbízás nélküli ügyvitelnél a tárgyilag idegen ügy vitelében eljáró nem járhatott el tudatosan az ügy urának akarata ellenére. Alanyilag, más érdekében végzett tevékenységnél a tevékenységnek egyrészt hasznos célúnak (utiliter coeptum), másrészt az ügy ura feltételezhető akarata szerint valónak vagy az objektíve elismert társadalmi rend szerint elfogadottnak kell lennie – tévedés mindkét irányban az ügyvivő saját kárára esik.[42] Így pl. a bérlő (és per analogiam a haszonkölcsönbe vevő megbízott stb.) beruházásai vonatkozásában, ha azok a bérbeadóval való egyeztetés nélkül történtek, a magyar gyakorlat alapálláspontja a ius tollendi: a bérlő a bérlemény visszabocsátásakor jogosult és köteles az előző állapotot visszaállítani. Ha ezt nem kívánja megtenni, és előzetesen a bérbeadóval a beruházás vonatkozásában meg nem egyezett, úgy visszahagyhatja ugyan a beruházást, de nem követelhet térítést, „mert a bérbeadót annak akarata ellenére adósává nem teheti”.[43]

Lényegében ugyanez a szabálya – nagyobb bírói gyakorlattal – a haszonbérlő beruházásai megtérítésének: követelheti annak megtérítését, amit a szerződés szerint, vagy a bérbeadóval megegyezve fektetett be, egyébként ius tollendi illeti meg az előző állapot visszaállításának kötelezettsége mellett. Az elvihetetlen beruházások esetében a megbízás nélküli ügyvitel vagy az alaptalan gazdagodás szabályai szerint keletkezhet igénye, ha ennek előfeltételei fennállnak, azzal a megszorítással, hogy itt a bérbeadó akaratának vagy érdekének ismerete elvárható, és a tulajdonba történt beleolvasztásnál jóhiszemű tévedés csak nehezen lesz igazolható.[44]

A magyar jog a gazdagodás megállapításához elengedhetetlen vagyoni előnyt a legtágabb értelemben veszi. Dologi és kötelmi jogok megszerzése mellett szóba jöhet a puszta birtoklás, bármely személyes vagyoni előny, elmaradt kár, költség, előnyös vagyoni helyzet keletkezése is.

Létrejöttéhez nem szükséges sem a gyarapodó, sem a hiányt szenvedett saját közreműködése, tevékenysége. Keletkezhet ügyletből (ekkor az ügylet belső szabályai motiválják az igényt), eredeti tulajdonszerzés egyes eseteiben (Mtj. 602. §): más munkájának alaptalan felhasználásával (itt többnyire a causa data causa non secuta esetei fordulnak elő, de lehet szó menthető tárgyi tévedésen alapuló igényről is): tartozástól való mentesüléssel (az Mtj. 1634. §-a szerint a behajthatatlan követelés megtérítését az ügy urának érdeke és feltehető akarata nem kívánja, kivétel az Mtj. 1635. §-ának esetei): ingatlan-nyilvántartási tévedés is előidézhetett alaptalan gazdagodást. A vagyoni előnynek oksági kapcsolatban kell állnia a másik fél veszteségével, de ennek a kapcsolatnak nem kell szükségképpen sem közvetlennek, sem kizárólagosnak lennie. Kell azonban, hogy a másik fél előnye a szenvedő fél hátrányából eredjen. A Kúria pl. elutasította annak a telektulajdonosnak keresetét, akinek telkéből a létesítendő közutat a telekhatártól befelé hasították ki, így az egész útnyitás terhét viselte, míg a szomszéd minden veszteség nélkül jutott telke értékét emelő utcai fronthoz. A Kúria – szerintem helyes – álláspontja szerint ez az előny nem a másik hátrányából származott![45] A vagyoni hátránynak viszont, amit a másik szenvedett, nem kell eleve jogok elvesztésében vagy tartozásként jelentkeznie. Lehet ez a veszteség ipari vagy más tevékenység kifejtése más érdekében, tekintet nélkül arra, hogy ez a cselekvőnek hivatásszerű cselekménye volt-e és azzal tényleges kereseti veszteséget szenvedett-e. A gazdagodási keresetet megalapozta egymagában az, hogyha valaki munkásságával értéket termelt másnak. (A negotiorum gestio és a gazdagodás összefüggése mai jogokban). A követelést kizárja, ha a munka végzése kifejezetten ingyenes, vagy a juttatott tiltakozása ellenére történt. Az utóbbi szempont már átvezet a jogalap-nélküliség követelményéhez.

 

Lehet ez a jogalap-nélküliség az ügyleti céllal nyílt vagy rejtett összefüggésben (válás esetén a feleségnek nyújtott juttatás visszakövetelhető, Ht. 89.).[46] Absztrakt ügyleteknél rejtett cél meghiúsulása esetén általában a gazdagodás alapján történő visszakövetelés volt az egyetlen remedium. Ha a felek közt egyáltalán nincs indok a vagyoneltolódásra (a conditio sine causa esetei), az anyagi igazság követeli a status quo antea helyreállítását a gazdagodás erejéig. Jogszabály a jogrend stabilitásának érdekében kizárhatja a fennálló helyzet bolygatását akkor is, ha az anyagi kiegyenlítésről nem gondoskodott. Gyarapodás történik az elévülés, elbirtoklás, közcélú kisajátítás stb. eseteiben is, de éppen a jogalkotó akaratával ellenkeznék, ha itt gazdagodás címén keresetet nyitna. Ettől függetlenül az ilyen gazdagodás önkéntes visszatérítése nem jogalap nélküli (naturális obligatio).[47]

Az általános kereseti alap megteremtése mellett a kapitalista magyar jog a más helyett vagy más javára történt tartozatlan fizetés, az okafogyott szolgáltatás és a tiltott juttatás esetében – a római condictiókhoz hasonlóan – tételesen is rendezte a gazdagodás visszajuttatását. Ugyanakkor sok esetben egyéb ügyleti szabályok között szerepelteti a más jogalapon járó vagy visszajáró juttatás mértékeként az alaptalan gazdagodást, így a deliktuális kártérítési igényben, amint Marton mondja, a gazdagodási igény mindig benne foglaltatik mint követelhető minimum.[48] Ezekkel a különböző szabályokkal azonban a Ptk. tárgyalásunk elején hivatkozott szabályának elemzéséhez most nem kell foglalkoznunk.

 E talán hosszúra sikerült, de véleményünk szerint nem felesleges történeti bevezetés után vegyük szemügyre azt a gyakorlati esetcsoportot, ami a vizsgálódást kiváltotta.

A Miskolc melletti dombok egyikén a kertészkedésre alkalmas, sem nagyüzemi művelésre nem hasznosítható, sem építési (lakás- vagy üdülő-) célra elő nem irányzott területet zártkertként parcellázták. Ennek társadalmi célját felesleges részletesebben taglalni: az aktív pihenés egészséget megőrző hatása mellett minden bizonnyal szerepel abban a kistermeléssel elérhető árutöbblet előnye is a nagyváros ellátásának biztosításában.

Nem egyedülálló jelenség, hogy az ilyen városközeli területek megszerzői nem tartják magukat szorosan a társadalmilag preferált célhoz, és a zártkertben – az engedélyezett 12 m2 alapterületű szerszámkamra helyett – családi üdülésre, sőt esetleg bérbeadással való hasznosításra is alkalmas kisebb vagy nagyobb, de a szerszámkamra és gyümölcstároló célját és méretét mindenesetre messze meghaladó építményeket létesítenek. A Hatóság, ha utólag az ilyen építmény építés-rendészeti kifogásolhatóságát meg is állapítja, többnyire nem szokta azok bontását elrendelni, hanem megelégszik az építésrendészeti bírság behajtásával. Ez pedig az építtetőknek többnyire „megéri”, de egyúttal arra is sarkallja őket, hogy a felépítmény hasznosíthatóságát lehetőleg emeljék.[49]

Az adott területen idővel mintegy fele-fele arányban létesültek egymás mellett a csak kistermeléssel, hobbykertészkedéssel hasznosított, és ténylegesen üdülőként beépített ingatlanok. Utóbbiaknál jelentkezett a közművesítés igénye, mind a világítás, mind a vízellátás elengedhetetlen előfeltételeként a terület villanyárammal való ellátása iránt. Az állam, kivált mai gazdasági helyzetünkben, a zártkertet természetesen nem közművesíti. Erről az érdekeltek hamar meggyőződhettek. Maradt a saját magánvállalkozásban létesítés lehetősége. A tulajdonosok szakcsoportot alakítottak, mint kistermelők, ezzel beléptek a helyi ÁFÉSZ kötelékébe, és megbízták az ÁFÉSZ-t a terület villamosításának lebonyolításával. A szakcsoportnak elvileg a zöldség- és gyümölcstermelő tulajdonosokból illett volna megalakulnia. Ezzel szemben éppen az üdülőtulajdonosokból jött létre, nem termelői célzattal, hanem a villamosítás céljából. A területen fekvő ingatlanok tulajdonosainak mintegy fele vett abban részt.

A villamosítással megbízott ÁFÉSZ elkészíttette a terület elektromos ellátásának tervét és költségvetését, majd felhívta a még nem tag tulajdonosokat, hogy amennyiben a közművesítést igénylik, lépjenek be a szakcsoportba, ez esetben a rájuk eső beruházási költség fejében lehetőséget kapnak az elektromos áramnak ingatlanaikra történő bevezetésére. Hozzávetőlegesen megjelölték azt az összeget is, amennyiért várhatóan a terv megvalósítható a szóban forgó tulajdonosok számára. A kertészkedő tulajdonosok általában elutasították a lehetőséget. Közölték, hogy a zártkerti műveléshez az áramra nincs szükségük, a telekárat megközelítő beruházási költség befektetése tehát nem áll érdekükben. Amennyiben a többiek villanyt akarnak, valósítsák meg a maguk számára. A zártkerti terület-fejlesztéshez a villamosítás nem tartozik hozzá, arra a rendeltetésellenes – üdülő jellegű – használat miatt kerül csak sor a többiek részéről is.

A tulajdonosoknak a szakcsoportba belépett része a villamosítást ennek el-lenére megrendelte. Azt az ÁFÉSZ lebonyolította, az érte járó összeget felvette.

Ezután az ÁFÉSZ jogtanácsosa útján felszólítást, majd fizetési meghagyást küldött a részvételt megtagadó tulajdonosoknak, azon indokolással, hogy a rész-vétel megtagadásával kárt okoztak azoknak, akik a villamosítást elvégeztették. Ez a kár a megrendelők többletköltségében áll, amit azért kellett viselniük, mert a költségeket kevesebb főre osztották el, mint az egyébként lehetséges lett volna, ha a költséget a terület összes ingatlantulajdonosa együtt viseli.

Tény, hogy lehet itt olyan közérdekű tevékenységre gondolni első látásra, amellyel a villanyt bevezető társak a többiek részére is hasznos tevékenységet végeznek. A fővezeték létesítése valószínűleg – bár ezt a későbbiekben soha nem bizonyították – nem lett volna magasabb, vagy legalábbis nem arányosan, akkor, ha több ingatlan ellátására létesül. Akik most nem igényelték az elektromos áramot, a többiek beruházásának eredményeképp maguk vagy jogutódaik személyében az igény keletkezésekor könnyebben juthatnak majd ahhoz hozzá. Kérdés, hogy elegendő alap-e ez az előny a másik fél gazdagodási igényének alátámasztására. Megvan-e itt az az alaptalanság, vagy az a társadalmi rosszallás a tartózkodással szemben, ami akár formailag, akár anyagilag megalapozza az építtetők valamilyen igényét.

Azt hiszem, G. B. Shaw mondta egyszer: „ha megtámadnak, védekezem, ha botot emelnek rám, visszaütök, de ha kilátásba helyezik, hogy pert indítanak el-lenem és bíróság elé citálnak, inkább haladéktalanul teljesítem a velem szemben támasztott követelést.”

A hivatalos pecsétes levél láttán, de még inkább a bírósági meghagyásra a felszólítottak egy része – nyilván hasonló „elvi” alapon – fizetett. A többieket az ÁFÉSZ beperelte. A perben a felperes ÁFÉSZ mint a szakcsoporttagok képviselője lépett fel, és most már a kártérítés mint jogalap mellett másodlagosan felvetette a jogalap nélküli gazdagodásból fakadó igényét is. A keresetlevelekhez ingatlanforgalmi szakértői becsléseket csatolt arról, hogy az ingatlanok forgalmi értéke az elektromos hálózat létesítése miatt emelkedett. Az emelkedés általában meghaladta az egyes ingatlanokra eső beruházási előirányzatot, mintegy 20 százalékkal. Ezt a megemelkedett értéket álláspontja szerint az alperesek jogtalanul tartják tulajdonukban, mert az kizárólag felperesi tevékenység eredménye. Ezért azt a felperes joggal követelheti az alperesektől.

A bíróság első fokon általában helyt adott e különös keresetnek. Az értékemelkedést bizonyítottnak vette, a felek közti jogviszony hiánya miatt jogalap nélkülinek tekintette és ezért megítélte. Alperesek kifogásolták, hogy a gazdagodást az értékemelkedésen mérjék, tekintettel arra, hogy a mezőgazdasági művelésre való rendeltetésszerű használat szempontjából az érték nem emelkedett, üzletelni a telkekkel pedig nem kívánnak. Kifogásolták, hogy az értékemelkedést jogalap nélkülinek minősítették, hiszen a tulajdonuk bármely konjunkturális értékemelkedésre jogalapot nyújt. Akaratuk ellenére adóssá nem tehetők, és a növekmény önmagában semmiféle velük szemben támasztható igénynek nem lehet alapja, még ha fennáll, akkor sem.

Vitatták, hogy állítólagos gazdagodásuk a felperes, illetve a mögötte álló szak-csoporttagok rovására jött volna létre. Önmagában az, hogy azok még jobban is járhattak volna, ezt az állítást nem alapozza meg.

A bíróság nem vizsgálta sem azt, hogy a villamosítással a költségek levonása mellett is a felperesek gazdagodtak-e, (ha igen, akkor vagyoni veszteségről az ő esetükben szó sem lehet).[50] Magának az elosztásnak az elvét, hogy tehát a villamosítást igénylő üdülők milyen kulcs szerint részesedtek a terhekben, nem vizsgálta a bíróság. Végül semmiképp sem eshetett az alperesek terhére több költség az alperesek vonakodása miatt, mint amennyit az alperesek tényleg fizettek volna, ha belépnek a szakcsoportba. Az ezen felüli értékemelkedés semmiképpen sem történhetett az alperesek rovására.

Vitatták, hogy gazdagodásuk és a felperes „kára” között oksági kapcsolat lenne. Felperes azt kapta meg, amiért fizetett, a tagok telkeinek elektromos ellátását, így nem beszélhetünk nála semmilyen másnak való juttatásról, datióról alperesek felé. Felperes egyébként előre ismerte az alperesek álláspontját, és ennek tudatában vállalta a beruházást. Még ha a beruházás az alperesek javára is hasznos lett volna, a más ingatlanába történt hasznos befektetés ellenértéke a tiltakozó tulajdonostól semmi esetre sem követelhető jogosan. Az alperesek nem jártak el jogtalanul a felperesekkel szemben, zártkertben villamosítani nem kötelező.

A megyei bíróság különböző tanácsai, anélkül, hogy az elvi éllel felvetett védekezésbe belementek volna, a következő döntéseket hozták: egy esetben elutasították az ÁFÉSZ követelését azon az alapon, hogy az ÁFÉSZ mint felperes nem szenvedett veszteséget, legfeljebb az egyes szövetkezeti tagok. Egy-két másik esetben megítélték a teljes értékemelkedést, annak vizsgálata nélkül, hogy ez a felpereseknél milyen tényleges többletköltséget okozott. Más esetben megítéltek az alperessel szemben annyit, amennyit a felperes tőle a villamosítás fejében előre kért, tehát amennyit tőle vártak – ismét annak vizsgálata nélkül, hogy ez az előre kért költség milyen elosztási alapon nyert megállapítást, a tényleges költség teljesen megegyezett-e az előkalkulálttal, de annak vizsgálata nélkül is, hogy kevesebb fő részére megvalósított beruházás nem került-e kevesebbe, mint az összes tulajdonosok ellátására létesített került volna – mégpedig annak ellenére, hogy egy esetben bizonyítást nyert, az alperes részvételének elmaradása miatt az ő telke előtt elhaladó vezetékszakasz kiépítése az eredeti tervhez képest elmaradt.

Amint említettem, a Legfelsőbb Bíróság nem látott okot a törvényesség sérelme miatti beavatkozásra, az ítéletek így emelkedtek jogerőre. Nem avatkozott azokba a polgári ügyészi felügyelet sem.

 

Kíséreljük meg a jogintézmény kialakulása és jogunkban elvárt jogpolitikai szerepe tükrében a kérdés elméleti elemzését. Ahhoz, hogy a felperesi igény megalapozott legyen, a már ismertetett magyar gyakorlat és elmélet szerint a következő előfeltételek valamelyikét kellene igazolni:

 a) valamely, bár vétlen megkárosítását a felperesnek, az alperesnél e kárból eredő egyidejű haszon kimutatásával, a felperesi kár, illetve az alperesi gazdagodás közül a kisebbik erejéig;

 b) valamely, a felperes részéről alperes felé történt tényleges juttatást, datiót, amelynek következtében a felperesi vagyonból az alperesi vagyonba közvetlenül vagy közvetve tévesen (tárgyi tévedéssel) és mindkét részen menthetően történt vagyonátháramlás, e vagyonátháramlás erejéig, amennyiben ez a követelés benyújtásakor még/már megvolt. Szándékosság az alperesi gazdagodói részen a követelést függetlenítené a gazdagodás meglététől, szándékosság a felperesi részen megszünteti a követelés jogalapját;

 c) valamely, felperes részéről alperes képviseletében, alperes helyett végzett ténykedés költségét, ráfordítását a kimutatható alperesi érdekeltség esetén teljes összegben, egyébként is legalább a gazdagodás erejéig. Nincs alapja az ilyen negotiorum gestorum contraria követelésnek akkor, ha kifejezetten a képviselt akarata ellenére történt – kivéve, ha a képviseleti akarat joggal vagy társadalmi érdekkel ellenkezik, a felperesi pedig azzal megegyező; felperesi vagyon alaptalan átszállását alperesre. Nem minősülő ilyennek a tulajdon növekedése anyag, munka stb. befektetésével, egyéb előnyös helyzet létesítésével, ha tudatosan a tulajdonos akarata ellenére történt ez és a tulajdonos ellenkezése nem minősíthető joggal való visszaélésnek.

 

Hogy adott esetben tárgyi tévedés révén semmiféle vagyoni juttatás nem történt a felperes tulajdonosok részéről az alperes tulajdonosok részére, az egyértelmű. A villamosítást vállalók tudták, mit, mennyiért, kitől akarnak venni, annak fizettek a villamosításért, akinek akartak és azért, amiért akartak, a condictio indebiti követelése itt nem áll meg. Nem is lehetett olyan elvárásuk az alperesi csoport felé, amely utóbb elmaradt: az alperesi csoport közreműködését előre, nyíltan és határozottan megtagadta. A conditio ob causam datorum (causa data non secuta) sem foghat helyt.

 

Sine causa juttatásról nem lehet szó adott esetben. A beruházók pontosan tudták, hogy a terület villamosítása elvben hasznára lehet azoknak is, akik azt ma nem igénylik. El lehetne gondolkodni azon de lege ferenda, hogy ilyen rendkívüli közműlétesítésnél helyes-e az a gyakorlat, miszerint a kész közmű azonnal átmegy az áramszolgáltató vállalat tulajdonába, s az utólag rácsatlakozó azt teheti ingyen, vagy fizet érte az áramszolgáltatónak, de semmi esetre sem a létesítés költségeit viselőnek. Nem lenne nehéz ezen úgy változtatni, hogy az utólag rákötők valamilyen térítést azoknak fizessenek, akik az első költséget előlegezték, de erre ma nincs megfelelő jogi lehetőség. Ugyanakkor a beruházók nem sine causa fizettek, hanem azt és annyit, amennyit ingatlanaik áramellátása igényelt. Semmilyen többletköltséget az ellencsoport kedvéért nem vállaltak – ha azok telkei helyén, pl. közterületek lettek volna, akkor is ugyanannyiba került volna nekik a villamosítás, és a térítés gondolata fel sem merülne. Vizsgáljuk meg, hogy actio de in rem verso vagy actio negotiorum gestio alapján más eredményre jutnának-e. A negotiorum gestiónál teljesen egyértelmű, hogy nem lehet szó megbízás nélküli ügyvitel miatti térítésről, mert az az ügyvitel az ügy urának kifejezett jogos, és sem erkölcsbe, sem társadalmi érdekbe nem ütköző akarata ellenére történt. Mai jogunk is megtagadja a térítés igényét a hasznos beruházást végző bérlőtől vagy tulajdonostárstól is, ha az nem előzetes hozzájárulással, de kivált, ha a másik fél tiltakozása ellenére történt. Ez alól csak akkor van kivétel, ha a hozzájárulás megtagadása joggal való visszaélésnek minősül, és többnyire akkor minősül ilyennek, ha a költséget a beruházó egyedül hajlandó viselni. Áll ez annak ellenére, hogy bérlő és tulajdonostárs mégis csak bizonyos érdekeltséggel bírnak a beruházással érintett dologban. Ha valaki más dolgán annak tiltakozása ellenére bármilyen egyébként hasznos változtatásba kezdene, annak értékemelő voltára tekintet nélkül birtokháborítás címén tiltanák el a tevékenység folytatásától.

Ez áll az actio de in rem verso eseteire is, amikor más dolgába kerül befektetésre idegennek anyagi eszköze. A menthető tévedés eseteiben szó lehet a gazdagodás térítéséről, ha a ius tollendi nem kerülhet alkalmazásra. Ám esetünkben tévedésről nem lehet szó, még kevésbé menthetőről.

Nézzük, hogy állunk a társadalmi elvárhatóság szempontjával. Nem lehet-e mégis rosszallni, hogy a fény után áhítozó szomszédok e megérthető igényüket az értetlen szomszéd húzódozása miatt csak drágábban tudják kielégíteni?

Nyilvánvaló, hogy szomszédos ingatlanok esetén az egyik ingatlan állapota kihathat a másik forgalmi értékére. Egy szépen tartott, kertesített ház melletti ingatlanért a környezet miatt lehet esetleg többet kapni: ha egy-egy lakónegyed kezd lezülleni, az ott egyébként jó karban tartott ingatlanok értéke is eshet. Ezért azonban az érintett tulajdonos sem nem tartozik, sem nem követelhet, ez az ingatlantulajdonából folyó haszna vagy kára, amely semmiképp sem alaptalan.

Bizonyos esetekben az ingatlantulajdonosoktól elvárható, hogy az ingatlanuk értékét emelő beruházásokhoz hozzájáruljanak. így van ez régóta az út részére történő kisajátításnál, vagy így van újabban a közműfejlesztési hozzájárulásnál. Azonban éppen ennek szabályozása mint a contrario eset bizonyít álláspontunk helyessége mellett. A közműfejlesztési hozzájárulás fizetésére ugyanis csak külön speciális jogszabály alapján kötelezhetők a tulajdonosok, s csak olyan területen, ahol ennek közművesítése a terület-felhasználás jellegével összhangban van. Kisajátítás nem történhet bármennyire indokolt magáncélra, hanem csak közcélra, és az út kisajátítással kapcsolatos teherviselést, ami adott esetben a telek 20 százalékáig a kisajátítás kártalanítás nélküli megvalósításában áll, ugyancsak speciális, kivételes jogszabály rendeli el, ezt nem lehet analóg módon alkalmazni.

Esetünkben nem kétséges, hogy formailag az árambevezetéssel a hozzá nem járuló tulajdonosok nem alaptalanul gazdagodtak, hanem tulajdonuk jogalapján. Ám ha az anyagi igazság és a társadalmi elvárás oldaláról közelítünk, akkor is ugyanerre az álláspontra kell jutnunk. A zártkert jellegénél fogva nem közművesítendő, nem üdülőként hasznosítandó terület. Ha valaki mégis így hasznosítja, ezt az elismert társadalmi célokkal szemben teszi. Ekkor pedig nem érdemli meg a jog támogatását ezzel kapcsolatos „luxus” beruházásai fedezésére, még akkor sem, ha ezzel akaratlan, de nem a maga rovására, előnyhöz juttat olyanokat is, akik ezt az előnyt nem kívánták, ellene tiltakoztak, a társadalmi rendeltetés szerinti ingatlanhasználat esetén azt kihasználni sem tudják. Az ellenkező gyakorlat oda fog vezetni, hogy a zártkertben kertészkedők nem fogják vállalni a költséget, eladják kertjeiket olyanoknak, akik azt üdülés céljára, tehát rendeltetésellenesen kívánják használni. így az ilyen ítéletek éppen a helytelen társadalmi mozgás irányában hatnak, a polgári bíróság társadalmi nevelő szerepének nem tesznek eleget, ill. ellentétesen hatnak.

Vizsgáljuk meg az előadottak fényében a háromfajta jogerős ítéletet. Az ÁFÉSZ-től az aktorátust megtagadó és ezért a pert megszüntető bírósági álláspont, ha a lényegi kérdést megkerüli is, formailag helyes. Az ÁFÉSZ-nak semmilyen vagyoni hátránya az ügyben nem mutatható ki. Megbízásból villamosított, ezért annyit fizettek részére, amennyit igényelt, így vagyoni hátránya nem keletkezett. Nem járt el az alperesek megbízás nélküli ügyvivőjeként sem, mert az adott esetben alperesi tiltakozással szemben fogalmilag kizárt. Ha így járt volna el, akkor is csak a saját tevékenységéért járó munkadíjat perelhette volna, mert az áramellátás költségét az ÁFÉSZ nem fedezte. Ezzel szemben a behajtott összegeket a perben tett előadás szerint nem a beruházók részére hajtotta be, hanem a szövetkezet céljaira – közhasznú céljaira – kívánta felhasználni. Ezeket nem szövetkezeti tagok nem kötelesek finanszírozni, kivált nem a perben érvényesített jogcímen. Így ezzel az ítélettel egyet lehet érteni, bár nyitva hagyja azt a kérdést, mi lenne a bíróság álláspontja akkor, ha nem az ÁFÉSZ, hanem a többletköltséget ténylegesen finanszírozó szomszédok léptek volna fel felperesként az alperesekkel szemben.

A második fajta ítélet megítéli az eredetileg előirányzott villamosítási költséget a beruházásban részt nem vett alperesek ellen, így formailag abba a helyzetbe hozza őket, mintha részt vettek volna a beruházásban. Megalapozatlanul, amint előadtuk: a perekben nem nyert még valószínűsítést sem az, hogy ténylegesen ennyibe került volna részükre az áramosítás, vagy hogy milyen alapon kellett abból éppen ekkora részt viselniük. Az ítélet a negotiorum gestio álláspontjáról indul el: a más részére értékemelkedéssel járó tevékenységet végző költségei megtérítendők, mert különben a másik ok nélkül – sine cause – jól jár, gazdagodik. Az ítélet szem elől téveszti a tulajdont mint jogalapot, és azt, hogy senkit sem lehet speciális jogalap nélkül akarata ellenére adóssá tenni. Ezzel olyan követelések zsilipjét nyitja meg, amelyek kihatásukban igen messze gyűrűzhetnek. A más terhére spekulálás, a felesleges perek áradata, elszámolási bonyolult viták végtelen sora lehet eredménye annak a bírói szemléletnek, hogy minden felhatalmazás nélkül költségviselésre kényszeríthető bárki, akinél a más – általa nem kívánt, sőt egyenesen elutasított – tevékenységéből haszon mutatkozik. Hogy mást ne kérdezzek: ha a tanácsok a terhet megtagadó lakosság által nem vállalt célokat saját erőből megvalósítják, utána perelhetik majd a lakosságot, amiért a létesítményekkel, járdával, óvodával, öregek napközijével gazdagodott?! Ha így van, akkor lehet tanácsolni a közületnek, hogy vegyen fel rövid lejáratú hiteleket a megtagadott célok finanszírozására: a polgári bíróság majd behajtja (amire még az adóhatóságok sem vállalkoztak) a ráfordítást utólag a „gazdagodottaktól”!

Súlyos elvi-fogalmi zavart takar azonban az az ítélet, amely még ennél az összegnél is többnek, a teljes kimutatott ingatlanérték-emelkedésnek megfizetésére kötelezi a szomszédokat az ÁFÉSZ részére. Nemcsak azzal terheli meg őket, ami-be állítólag ez nekik került volna, amit tehát „helyettük” mások ténylegesen (ha nem is teljesen és minden esetben) kifizettek. Nem, ennél többnek a kiadására kötelezi őket. Olyan növekmény kiadására, amely már nem a másik költségére történt, hanem éppen a nem vállalt beruházás, a befektetett költség célja volt. A más helyett viselt költség ugyanis csak az lehet, amit a többiek azért fizettek a maguk nevében, mert nem mindenki járult a költségekhez (ennek megállapítása bizonyítási kérdés, de ez az elvi alapokon nem változtat). Ami ezen túl van, azt senki más helyett a beruházók nem viselték, az ugyanis nem merült fel mint költség, hanem csak mint a költség által elért haszon. Ám a haszonnak a befektetés csak az egyik tényezője: értékemelkedésről csak meglévő magántelkek esetében lehet szó. Ha a Pingyom tetőn csak egy zártkerti ingatlan lenne, mondjuk az erdő közepén, a teljes villamosítási költség ezt terhelné, de csak az egy telekre számítható értéknövekedést élvezné akkor is.

Mintha csak a bíróság így szólna az alperesekhez: megbüntetlek benneteket, amiért nem voltatok hajlandók a beruházókhoz csatlakozni, és ezzel nekem munkát okoztatok. Elveszem tőletek nemcsak azt, amit fizetnetek kellett volna a villanyért, de a hasznot is, amit e befektetés által szereznétek. Odaadom a hasznot azoknak, akik a beruházást vállalták, hadd jusson nekik nemcsak a saját nyereségük, hanem a többieké is.51 Ezzel a bíróság az ítélet formai jogalapján olyan gazdagodáshoz juttatja a felpereseket – közömbös most, hogy nem a költséget viselőket, hanem az ÁFÉSZ-t –, amire azoknak egyáltalán semmi anyagi jogi vagy társadalompolitikai alapjuk nincs. Ez tehát nemcsak egyértelműen alaptalan, de a más rovására történő gazdagodás is!

Úgy vélem, mindennek kimutatása, elemzése annyit feltétlenül érzékeltet, hogy a kérdéskörben mélyebb elvi elemzéssel történő iránymutatás a Legfelsőbb Bíróság részéről elvárható lenne. Elvárható már csak azért is, mert a kérdés komoly politikai vonatkozásokat érint. A személyi tulajdon biztonsága mellett a társadalmi együttműködés elvárhatósága, olyan kérdések, mint a társadalmi területfejlesztési tervek iránymutató jellege, a kötelező aktív együttműködés egyéni célok érdekében, a más részére való alkalmatlanság figyelembevétele, a „quod omnes tangit ab omnibus approbetur” elemi demokratikus elvárása mind részét kellene, hogy képezzék, mégpedig egységes szempontok szerint, az ítélkezési gyakorlatnak. A lakonikus „törvényességi alapon beavatkozásra okot nem látok” álláspont adott esetben még kivárási taktikaként sem látszik indokoltnak.

A praetori magándelictum és annak büntetése kísért a modern bírói gyakorlatban, amikor a nyertes fél a vesztes terhére megállapított büntetésszerű elvonást bezsebelheti!

 

 

[1] 4. Pf. 21 830/1985/3; 4 Pf. 20 957/1985/6; 1 Pf. 21 713/1985/3.

[2] LFB P 1986. El. VI. C. 495/2.

[3] Digesta (D) 45 1 113 1. „Proculus: tanti litem aestimari oportet, quanti actoris interest. D 45 1

 

  1. Ulpianus: quanti mea intersit moram factam non esse.” (Annyira kell értékelni a pert, amennyi a felperesi érdek; amilyen érdekelt voltam abban, hogy ne történjék késedelem.) D 7 1 36 2. ugyanaz dologi jogsérelem esetén. Vö. Heinrich Honsell: Quod interest im bonae-fidei iudicium. München, C. H. Beck, 1969.

[4] Károkozásból fakadó deliktuális kötelmek római jog szerint büntetést vonnak maguk után. Vö. Marton Géza Szladits Károly (szerk.): Magyar magánjog (M. M.) IV. Budapest, Grill, 1938. 784. Kártérítés szempontjából szerződésből fakadó vagy rei vidicatióval érvényesíthető igények jöhetnek szóba. L. D 12 6 33. (20. lj.).

 

 

[5] Benedek Ferenc: A jogalap nélküli gazdagodási kötelem létesítő tényei a klasszikus római jogban.

 

JPTE, Pécs 1967. 51–80. Benedek Ferenc: Jogalap nélküli gazdagodás jogellenes és erkölcstelen magatar-tásból a római jogban. JPTE, Pécs 1984. 7–52., főleg I. A jogalap nélküli gazdagodás általában. Benedek a condictiós visszakövetelések körében vizsgálja a kérdést; az actio de in rem verso, a negotiorum ges-torum contraria és a rei vindicatióval szembeni retentióval érvényesíthető gazdagodási igény kiesnek vizsgálódása köréből, amelynek az érintett körbeni végkövetkeztetéseire támaszkodunk.

[6] Szűkebb értelemben a datio civiljogi tulajdon juttatását jelenti a dare ige technicus értelmében. Tágabb értelemben azonban használták nemcsak tulajdon-juttatásnál is (így Benedek is). E datiók olyan értelemben alaptalanok, hogy nincs szerződéses jogcímük, és a jogellenes birtok rei vindi-catiót sem tesz lehetővé. (Nem tulajdonról van szó, a dolog nem került ki a károsodott birtokából.)

[7] D 6 1 62 1. Papin. lib. VI. quaest.: „Generaliter autem cum de fructibus aestimandis quaeritur, constat animadverti debere, non an malae fidei possessor fruitus sit, sed an petitor frui potuerit, si ei possidere licuisset. Quam sententiam Julianus quoque probat.” (Ha a gyümölcsök értékét teszik kere-set tárgyává, általában nem azt kell vizsgálni, mennyit szedett be a rosszhiszemű birtokos, hanem hogy mennyit szedhetett volna be a felperes, ha módjában lett volna birtokolni. Ez Julianus álláspontja is.)

[8] Szladits, i. m. (4. lj.) 390.

[9] D 6 1 38. „reddat impensam, ut fundum recipiat, usque eo dumtaxat, quo pretiosior factus est, et si plus pretio fundi accessit, solum quod impensum est” (térítse meg a befektetést, hogy vissza-kapja a telket, az értékemelkedésnek megfelelően, de ha annak költségénél többel emelkedett az érték, csak a befektetett összeget.)

[10] Actio commodati, depositi, pignoratitia, mandati contraria, actio conducti, venditi.”

[11] Corpus Iuris Civilis (C) 3 32 11. „Si quis sciens agrum alienum sevit vel plantas imposuit, postquam eae radicibus terram fuerint amplexae, solo cedere rationis est.” (Ha valaki tudatosan vet vagy növényt ültet más földjébe, amint ott meggyökeresedett, a földhöz járul [az ültetvény]). Hasonlóan D 6 1 37–39.

[12] 12 D 6 1 3 2.

[13] D 6 1 38. Celsus lib III dig.: „In fundo alieno, quem imprudens emeras, aedificasti aut conseruisti, deinde evincitur: bonus iudex varie ex personis causisque constitueit. fi nge et dominum eadem facturum fuisse: reddat impensam ut fundum recipiat, usque eo dumtaxat, quo pretiosior factus est, et si plus pretio accessit, solum quod impensum est. finge pauperem, qui, si reddere id cogatur, laribus sepulchris avitis carendum habeat: sufficit tibi permitti tollere ex his rebus quae possis, dum ita, ne deterior sit fundus, quam si initio non foret aedificatum. constituimus vero, ut, si paratus est dominus tantam dare, quantum habiturus est possessor his rebus ablatis, fiat ei potestas: neque malitiis indulgendum est, si tectorium puta quod induxeris, picturasque corradere velis, nihil laturus nisi ut officias. finge eam personam esse domini quae receptum fundum mox venditura sit: nisi reddit, quantum prima parte reddi oportere diximus, eo deducto tu condemnandus es.” (Meggondolatlanul idegen telkét vetted meg, beépítetted, beültetted, és most elperlik tőled. A jó bíró különböző döntéseket hoz a szereplő személyek és fennforgó helyzetek szerint. Tegyük fel, hogy a tulajdonos is hasonló beruházást eszközölt volna: térítse meg a befektetést, hogy visszakapja a telkét, az értékemelkedésnek megfelelően, de ha annak költségénél többel emelkedett az érték, csak a befektetett összeget. Tegyük fel, hogy ő szegény, és ha térítésre kötelezzük, ősei sírjánál fog szűkölködni: elég, ha megengedik neked, hogy elvidd azt, amit a beruházásból tudsz, de úgy, hogy a hátrahagyott telek ne legyen rosszabb állapotban, mint ha nem is építettek volna rá. Úgy rendeljük azonban, hogy ha a tulajdonos kész annyit fizetni, amennyit a birtokos az elvitellel nyerne, legyen erre lehetősége; s a rosszindulatnak sem lehet teret engedni, hogy levakard a vakolatot, amit készítettél vagy a falfestményeket, nem nyerve ezzel semmit, csak rombolva. Tételezzük fel, hogy a tulajdonos oly személy, aki el akarja azt az ingatlant adni: ha nem téríti meg az első fordulatban írottakat, téged kell az értékben marasztalni a beruházások levonásával.) Hasonlóan D 6 1 27 5–30. is.

[14] D 50 17 206. ugyanaz D 12 6 14.1. 9.

[15] Vö. Szladits, i. m. (4. lj.) 377. skk.

[16] Érzésem szerint a többletet nem térítették volna meg, mert ezt a gestor nem a tulajdonos helyett fedezte. L. D 6 127 5., C 3 32 16.

[17] L. 13. lj. D 6 1 38. a tulajdonos fizetheti csak a bontási értéket is (második fordulat).

[18] D 6 1 62. pr. Papinianus.

[19] D 6 1 65. pr. Papinianus.

[20] D 6 1 38. (13. j.)., D 6 1 49. pr. „Celsus: Solum partem aedium esse existimo nec alioquin subiacere uti mare navibus.” (A telek véleményem szerint része az építménynek, nem csak alatta van, mint hajónak a tenger); D 6 1 53. Pomponius: „Si fundi possessor eum excoluisset sevissetve et postea fundus evincatur, consita tollere non potest.” (Ha a föld birtokosa azt megműveli és beveti, majd elperlik tőle, a vetés elvitelére nem jogosult). Ám legvilágosabb ebben D 12 6 33. Julianus: „Si in area tua aedificassem et tu aedes possideres, condictio locum non habebit, quia nullum negotium inter nos contraheretur: nam is, qui non debitam pecuniam solverit, hoc ipso aliquid negotii gerit: cum autem aedificium in area sua ab alio positum dominus occupat, nullum negotium contrahit. sed et si is qui in aliena area aedificasset, ipse possessionem tradidisset, condictionem non habebit, quia nihil accipientis faceret, sed suam rem dominus habere incipiat. et ideo constat, si quis, cum existimaret se heredem esse, insulam hereditariam fulsisset, nullo alio modo quam per retentionem impulsas servare posse.” (Ha a te telkedre építkeztem és a telek a te birtokodban van, nem indít-hatok condictiót, mivel semmi ügylet nem jött létre köztünk: mert az, aki tartozatlan pénzt fizet, ezzel mintegy valamilyen ügyletet teljesít: a tulajdonos viszont, mikor birtokként elfoglalja a telkén emelt épületet, semmiféle ügyletet sem köt. Még ha az, aki az épületet más telkén létesítette, maga is adja át a birtokot [a telektulajdonosnak], nem lesz condictiós keresete, mert semmit sem adott a másiknak tulajdonba, hanem a tulajdonos a sajátját kezdte birtokolni. Ugyanígy áll, hogy, ha a vélt örökös az örökséghez tartozó bérházat tataroztatta, befektetését semmilyen más módon nem mentheti meg, csak a visszatartási jog érvényesítésével).

Az utóbbi forráshelyet Benedek másképp értelmezi (i. m. [5. lj.], 1967): ő arra lát abban példát, hogy a beépítés nem ment át a telektulajdonos tulajdonába, hanem az anyag marad a beépítőé, és ezért nincs datio. Ám a vetés, beültetés és építés közötti párhuzamok, a megállapítás, hogy telek és épület egyazon dolog részei, egyértelművé teszik szerintem, hogy nem erről van szó. Bár tény, hogy az épület lebontása esetén a beépített anyag vindikálható lesz annak a részéről, akinek a beruházást meg nem térítették (D 6 1 59.), ám amíg az épület áll, a telek része, és a tulajdonos növekményi jogon birtokolja mint sajátját, nem juttatás alapján, így a birtoka nem jogalap nélküli. Abban, hogy a jóhiszemű beépítőnek a retentióval való követelést mégis megadja, a római jog a tulajdonossal szemben azért fejezi ki rosszallását, mert a sajátját nem őrizte kellően.

[21] A tulajdonközösség megszüntetéséről szóló perben a közösség megszüntetésén kívül csak arról hozható ítélet, ha egy társ a közös dolgok miatt költséget viselt (kárt szenvedett) vagy a közösből neki külön jutott valami. Aki a közösbe befektetett, azt ott követelheti.

[22] „Scribit Iulianus, si missi in possessionem damni infecti simus et ante, quam possidere iuberemur, ego insulam fulsero, sumptum istum communi dividundo iudicio consequi me non posse.” (Julianus írja, hogy ha fenyegető veszély elhárítására kapunk birtokbautalást, de én még a hatósági utasítás kiadása előtt tatarozom a [veszéllyel fenyegető] bérházat, ezt a ráfordításomat nem követelhetem mint közös tulajdon megszüntetését.)

[23] Helmut Coing: Europäisches Privatrecht I. München, C. H. Beck, 1985. 492.

[24] Az egyházi jogban tehát a vélelem a rómaihoz képest megfordul!

[25] A kánonjog és a természetjogászok általánosabban értelmezik az alaptalan gazdagodást, mint a XVI. századi usus modernus és a XIX. századi pandektatudomány. Vö. Coing i. m. (23. lj.)

[26] Az usus modernus szerzői a condictiókkal a dologi jellegű vagyoneltolódások peresítését tették a felek közt lehetővé. Alapjuk D 12 6 66. Papinianus: „quod alterius apud alterum sine causa dep-rehenditur, revocare” (ha valakinél a másét jogcím nélkül fellelik, visszakövetelni). Az alaptalan gazdagodást inkább actio de in rem verso és a contraria actiók alapján vélték követelhetőnek.

[27] Vö. Coing i. m. (23. lj.) 293. A francia jog csak az indebiti (paiement de l’indu) és a negotiorum gestorum contraria (gestion d’affaires) gazdagodási visszaköveteléseket ismerte a XIX. századig. Akkor járult ezekhez német hatásra az actio de in rem verso. Viszont a francia jog a jogalap nélküli gazdagodás általános elvi tilalmából actio előzmény nélkül is keresetet engedett. Ez méltányossági szempontból nyert bevezetést.

[28] Ajándék vélelmével szemben (illetve jogban való tévedés annak vonatkozásában, hogy valami járt, vagy nem járt), így a juttató terhén hagyás helyett vélelmezett kölcsön, annak összes folyomá-nyaival: teljes eredményfelelősség, tekintet nélkül az alaptalan juttatás további sorsára (genus perire non censetur).

[29] Előbbi álláspont C 461 és C 465. i.u. 215. és 290-ből, utóbb C 4 6 10., 294-ből és D 124 5. pr. Ulpianus (interpolált?).

[30] Így Bartolus D 12 4 5. pr-hoz, ellenkezőleg Donellus. Vö. Coing i. m. (23. lj.) 496.

[31] Max Kaser: Römisches Privatrecht, II. München, C. H. Beck, 1975. 204. §.

[32] Actio de in rem verso utilis. Vö.: D 268 1. pr., 5.1., a delictualis kötelezett örököse elleni praetori gazdagodási kereseteket „in id quod locupletior factus est, in quantum locupletior facta est, in id quod ad eos pervenit.” Ua. D 44 7 35. pr.: „tamen lucrum ei extorqueatur” (a hasznot azonban ki kell tőle követelni).

[33] „Regulariter dicimus totiens de in rem verso esse actionem, quibus casibus procurator mandati vel qui negotia gessit negotiorum gestorum haberet actionem quotiensque aliquid consumpsit servus ut aut meliorem rem dominus habuerit aut non deteriorem.” (Rendesen azt mondjuk, hogy a befektetés alapján is lehet keresetet adni azon esetekben, amikor az ügyvivő megbízásból vagy az ügyekbe avatkozó megbízás nélküli ügyvitelből eredően perelhet, vagy valahányszor a szolga azért használt fel valamit, hogy ura dolga ettől jobba legyen vagy ne károsodjék.)

[34] Samuel Stryk: Specimen usus moderni pandectarum I–IV. Francofurti, 1690–1712., a D 12 111. pr. alapján; Vö. Coing i. m. (23. lj.) 499.

[35] Coing i. m. (23. lj.) 500., Glück, Pandekten 14. k. § 415.

[36] Vö. Coing i. m. (23. lj.) 501., Glück, Pandekten 14. k. § 917. Az usus modernus a gyarapodott dol-gon a befektetőnek jelzálogjogát ismerte el, ez pedig az igény dologiasodását jelentette: így vitt az út a római retentio-lehetőségtől a kvázikontraktuális kapcsolaton, majd a méltányossági kereseten át a dologi igényig, erősítve a XVIII. századig lépcsőzetesen a gazdagító pozícióját!

[37] Vö. Coing i. m. (23. lj.) 501. 18. lj., aki Péter Rummel és Rudolf Strasser 1983-ban megjelent ABGB kommentárjából idéz: „eine nicht sehr sinnvolle Gliederung” (nem valami értelemszerű fel-osztás), logikus lenne szétválasztani beruházási és általános jogalap nélküli gazdagodási fejezetek-re, előbbit a dologi jogi, utóbbit a kötelmi jogi részbe illesztve.

[38] Coing i. m. (23. lj.) 502. 19–21. lj.

[39] Személyi Kálmán: Alaptalan gazdagodás. In: Szladits i. m. (4. lj.) 745–780., 748.

[40] Frank Ignác: Az osztó igazság törvénye Magyarhonban. Buda, 1845–47. 565., 577.: nem illik, hogy akárki más kárával gazdagodjon; 617.: indebita solvit.

[41] Tervezet Ind. IV. 594. , Személyi i. m. (39. lj.) 749.; Szladits i. m. (4. lj.) 345.

[42] Villányi László: Megbízás nélküli ügyvitel. In: Szladits i. m. (4. lj.) 687.

[43] Újlaki Miklós: Bérlet. In: Szladits i. m. (4. lj.) 496.

[44] Kelemen László: A haszonbérleti szerződés. In: Szladits i. m. (4. lj.) 539.

[45] Kúria 4438/1930., Személyi i. m. (39. lj.) 758. 19. lj., Hasonlóan: Eörsi Gyula – Gellért György (szerk.): A polgári törvénykönyv magyarázata. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1981. 1683.

[46] Így a tévedés gondolatából levezetve érdemben a mai gyakorlat is.

[47] Személyi i. m. (39. lj.) 760.

[48] Személyi i. m. (39. lj.) 768. skk.; Szladits i. m. (4. lj.) 897.

[49] Ezzel a rendeltetésellenes felhasználás okozta társadalmi feszültséggel a sajtó is gyakran foglalkozik elítélő hangnemben. Határozott fellépésre a hatóságok részéről csak ritkán és kiemelt körzetekben volt példa.

[50] Legfeljebb lucrum cessans, sőt inkább non emergens mutatható ki, kisebb a tiszta nyereség, mint nagyobb számú résztvevő esetén lehetett volna. Ennek a nyereségtöbblet-elmaradásnak „mulasztással” való „okozás” olyan területen, ahol az elvárhatóság, jelen esetben a közművesítésben való közreműködésre nincs meg, a kártérítési igényt fennálló jogunk szerint nem alapozza meg.

tulajdon, jogellenes, tévedés tana, vagyoneltolódás