Marton Géza, a civilista

 

Úgy érzem, még ma is, még a másodlagos kárelosztás teljes megvalósulása esetén is van rációja a polgári jogban Marton elvi alapjai megtartásának. Ha a bíró megkapja a mérlegelési jogkört a katasztrófát okozó felelősség mérséklésére, úgy az objektív alapon való másodlagos felelősség a polgári jogban hatásosabb, mert, amint Marton tanította, a biztosabban érvényesülő szankció nevelő hatása erősebb. Ennek pedig a polgári jog területén, ahol a hátrány nem erkölcsi, csak anyagi, megvan a maga értelme. Marton Géza tanítása érdemes arra, hogy ma is merítsünk abból.

Marton Géza munkássága a kártérítési jog területén

 

Negyedóra keretében akárcsak felvázolni is azt, mit jelent Marton Géza a kártérítési jog elméletének fejlődése szempontjából, nemcsak a magyar, hanem az európai polgári jognak, nem lehet. Marton Gézára emlékezni anélkül, hogy élete legnagyobb küzdelmét ecsetelnénk, ugyancsak nem lehet. Szkülla és Kharübdisz közt indul hát a tanítvány, amikor rövid szavakban emléket kíván állítani a csonka műnek, amelyre a mester egy alkotó életet áldozott.

Mikor került először szembe Marton Géza a kártérítési jog elvi alapjainak megoldatlanságával, nem lehet pontosan megállapítani. Ő minden részproblémában kereste az egészet, sohasem volt elszigetelten római jogász, kizárólag civilista sem, sőt kizárólag jogász sem. Kártérítési jogi elméleti rendszere lassan állott össze, ennek folyamatát szeretném áttekinteni.

Úgy hiszem, a furtum mint delictum privatum tanulmányozása során figyelt fel először olyan mozzanatokra, amelyek később kártérítési munkásságának sarokpillérei lettek. Maga a delictum privatum fogalom, és annak a pandektajogi iskola és a modern tradíció általi félreértelmezése az egyik ilyen pont. A másik a vélelmezett vétkesség, a condictio furtiva jogosultjainak köre, a vendéglős és hajós felelőssége lopásért, alkalmazottaiért, de véletlenekért is.

A magándeliktumért való természetszerűen vétkességi felelősség pandektajogi továbbfejlesztése körében találkozott azzal a felelősséggel, melyről állították, hogy szintén vétkességért áll fenn, de amelyről azonnal megállapította lényeget látó szemmel, hogy ez már más elvi alapokon nyugszik, mint a deliktuális. Tovább szőtte ezt a szálat, amint a furtumról írott könyvének kézi példányába bejegyzett feljegyzései bizonyítják. Vizsgálódásainak eredménye 1924-ben a Felelősség custodiáért című dolgozata. A téma római jogi, az interpolációkutatás nemzetközi eredményeire támaszkodik, de a záró akkordban a civilista szólal meg, aki a jogot keresi a római jogon keresztül: abban a korszakban, amikor a magánjogi törvény-könyv javaslatának (Mtj.) végleges formáját kereste a magyar jogásztársadalom.

Az őrizetbe vett dolgokért való objektív felelősség, egy egészen az erőhatalomig terjedő felelősség törvénybeiktatásához tesz indítványt.

Ezzel a rövid javaslattal indult meg küzdelme, amelyet egy életen át folytatott a polgári jogi felelősség vétkességi alapelve helyett más alapelv elfogadtatásáért.

Kutatni kezdte, milyen más elvi alapok lennének figyelembe vehetők a polgári jogi felelősség egységes felépítéséhez. Verschuldensprinzip – Verursachun-gsprinzip című tanulmánya 1926-ban egyrészt kimutatja, hogy a vétkességi elv túl szűk a polgári jogi felelősség teljes megalapozására, mind bizonytalansága, mint terjedelme, mind bizonyítása nehézsége miatt, másrészt a helyette javasolt okozatossági elvet utasítja vissza, mint amely a felelősség megalapozására túl tág. Szépen tűnik ki ebben a munkájában szintetikus szemlélete. A vétkesség nem lehet más-más értelmű a jog különböző ágazataiban és az erkölcstanban, hanem egységes fogalom, az okozatosság ugyancsak az, filozófiában, fizikában, jogban egyaránt. Minden elméleti megerőszakolás, a fogalmak eltorzított használata tudománytalan és megbosszulja magát.

Itt vet számot, és számol le a hazai judikatúra által is elfogadott és gyakorlati hasznosságú veszélyességi motívummal: indokolatlan és helytelen, kockázati elvről van szó, ez viszont nem akarati, hanem gazdasági szempont.

Ebben a munkájában tűnnek fel az elvesztett alapelvek helyett először az általa javasoltak: az interesse gondolata Merkeltől, a gazdasági tűrőképesség Ungertől, és a polgári jogban indokolatlan megtorlási (quia peccatum est) szempont helyett a polgári jog számára is szükséges megelőzési, nevelő cél (ne peccetur).

Ebben a tanulmányban ismét ad egy egységes elvi alapokon nyugvó javaslatot a kártérítési jog kodifikálására az 5. §-ban. Az elhatároló elem még ebben is a vis maior, az ingyenes szolgáltató enyhébb felelőssége culpa in concreto mértékével, a saját közrehatás bírói mérlegeléssel veendő számításba, és lehetőséget kíván adni a bírónak mind a felelősség megállapítására, mind annak mérséklésére, a felek gazdasági teherbíró képessége és a méltányosság alapján.

Ekkor hivatkozik Marton először az orosz szovjet-szocialista polgári törvény-könyvre, amelyet röviddel előbb ismert meg francia fordításban, mint arra a jog-alkotásra, amelyik a magyar javaslatok mellett az objektív felelősség megfogalmazásában leghaladóbb. Itt beszél először saját rendszeréről.

Valóban valamivel szigorúbb az, ismeri el, a felelősség fokát tekintve, a legtöbb érvényben lévőnél, de csak akkor, ha a kártérítésre kötelezett oldalát nézzük: a károsult oldalnak viszont nagyobb biztonságot nyújt, és az életben mindnyájan lehetünk mind károsultak, mind károkozók. A társadalmi nevelést, a szorgalmas, igyekvő kisebbség érdekét az ő rendszere szolgálná jobban!

A következő évek a polgári jogi felelősség kérdésének vizsgálatával telnek, elsősorban a német, majd a francia irodalomban. 1931-ben teszi közzé a Szubjektív és objektív felelősségi elv küzdelme a francia judikatúrában című dolgozatában az utóbbival kapcsolatos tapasztalatait. Közben nem téveszti szem elől a klasszikus római jog kutatására irányuló erőfeszítéseket: elsősorban Kunkel újabb munkáit veszi számba a Bonus paterfamilias címen megjelent dolgozatban, és ismét. A magyar törvényhozás munkálataihoz adja hozzá saját eredményeit az ugyanezen évben megjelent Veszélyes üzem című tanulmányában. Ebben elsősorban az interesse elv érvényesülését tárja a magyar közönség elé, és a hazai judikatúra fényében világítja meg a veszélyességi elv téves és nem kielégítő voltát, egy újabb törvényszöveg kísérletét bocsátva a nyilvánosság elé, az Mtj. korrekciójához.

A veszélyes üzemek közül nagy gyakorlati érzékkel emeli ki és teszi ismételten vizsgálódása tárgyává az automobil baleseti felelősség kérdését, először 1932-ben, majd 1934-ben az Automobilos felelőssége című dolgozatában, mert meglátja azt, hogy önmagában a technika fejlődése, az élet gyorsulása hozzák létre a fokozott kárveszélyhelyzeteket, amelyeket nem lehet eleve erkölcsileg elmarasztalni, mégis meg kell azokat oldani társadalmi szinten. Meglátja, hogy a gépesítés fejlődése miatt az egyes ember vétkességét messze meghaladó károk keletkeznek, hogy ezek nem is arányosak az okozó vétkességével, „hogy az utcán járás, kocsizás, biciklizés éppoly üzem, vállalat, mint az autózás és éppoly veszélyekkel járhat nemcsak másokra, hanem magára a cselekvőre is, mint a kimondottan veszélyes üzem”. Meglátja, már ekkor, hogy a legjobb polgári jogi elv sem lesz képes arra, hogy a technika fejlődéséből eredő károkat határok közé szorítsa, hanem a jövő megoldása azok társadalmasítása a kötelező biztosítás útján. A társadalom neveléséért felelős jogász öntudata cseng ki abból a sajnálkozó megjegyzésből, amely e meglátását kíséri: „az általános kárbiztosítás a prevenció elvével ellentétes, lankasztja ennek hatékonyságát.” Ennek azonban majdnem tökéletes orvosságát látja a biztosító visszkereseti jogában, ha az valóban érvényesíttetik.

Érdekes színfolt, egyetemi oktatóhoz méltó az a Kísérlet, amelyet ugyanezen évben, „a laikus jogérzet kipuhatolására a tárgyi felelősség kérdéseiben”, német mintára, saját első éves hallgatói körében folytat és publikál. Az itt nyert benyomásokat később összefogó nagy francia nyelvű könyvében is hasznosítja, mert úgy érzi, hogy a tárgyi felelősség érvényesülését az elméleti jogászok pandektista előképzettségű terheltsége akadályozza, holott azt az élet parancsoló erővel követeli.

Az objektív felelősség elve a magánjogi törvénykönyv javaslatában című jogász-egyleti értekezésében Marton részletesen és büszkén elemzi az Mtj. 1737. §-ában megfogalmazott vétlen méltányossági felelősség általános érvényű megfogalmazását. Ismét hangsúlyozza, hogy van Európában még egy törvénykönyv, amely ennél messzebb ment elvileg a vétlen felelősség érvényesítésében, de az időbeli elsőbbséget is magáénak vallhatja, az orosz szovjetköztársaság magánjogi törvénykönyve, melynek ezúttal teljes vonatkozó szövegét a magyar jogászközönség elé tárja (1933-at írtunk!).

Marton e tanulmányában részletesen elemzi az Mtj. hibáit is, a hatféle felelősségi fokozatot, melyet az 1739. § legszigorúbb abszolút felelősségétől az 1738. §

bekezdése legenyhébb vétkes felelősségéig az egyes esetekben elvi alap nélkül véletlenszerűen megállapított határokkal felmutat, az egyetlen jogosult disztinkció helyett, „amely viszont nincs benne a törvényben: a különböztetés kisember és nagyüzem közt”. A kisüzem felelősségének elhatárolására javasolja, először e tanulmányban, az üzemen kívüli elháríthatatlan külső okot, amit a képviselőházi bizottság ugyan beleértett a vis maiorba, de Marton ismét tiltakozik a „világszerte bevett fogalom házi használatra történő átformálása ellen”.

Erélyesen támadja Marton az 1738. § (2) bekezdésének felelősségkimentő fordulatát, amely szerint mentesül az épülettulajdonos, ha „minden meg volt téve” a kár elhárítására. A mi Ptk.-nkban is megfogalmazást nyert elvárhatóságként ez az elgondolás, vele szemben Marton a cause étrangère előnyösebb voltát fejtegeti, megállapítva, hogy a kettő úgyis azonos lesz a helyes judikatúra előtt, mert ha keletkezett kár, és a felelősnek bizonyítani kell, hogy ő mindent megtett, úgyis csak a külső ok felfedésével fog tudni szabadulni, akkor pedig jobb ezt rögtön kimondani. Érdekesen elemzi a Javaslat osztálytartalmát, a képviselőház meg-hátrálását a gyárüzemek felelősségének teljes általánosítása elől.

Összeveti Marton az Mtj. szerződéses felelősségi rendszerét a szerződésen kívülivel, és kifejti, hogy a kettőnek azonos rendszerűnek kell lennie. Az objektív szerződéses felelősség elvének védelme során először pendíti itt meg az eredményért való felelősség helyességét, a Leistungserfolgot a szerződéses magatartásért való felelősséggel szemben. Rámutat a szerinte meghatározó alapelvek, a prevenció, a gazdasági és egyéni érdek alakító hatására, és ismét síkra száll a bírói mérlegelésnek engedendő nagyobb tér mellett: a legjobb törvény is „vak, látóvá a bíró szeme teszi”.

Végül oly jellemző érveléssel száll szembe az ellene felhozott szigorúság érvével: „A választás ez: követeljem-e mint adós a lazaságot a kötelemteljesítésben, melyet a régi elv lehetővé tesz, a magam részére, amikor számolnom kell vele, hogy saját adósom is élni fog ugyanezzel a lehetőséggel, vagy vállaljam-e magamra a szubjektív mentséget nem ismerő tárgyi felelősséget, amikor ugyanerre tarthatok számot mint hitelező saját adósommal szemben is. Ama bizonyos Herakles nevű görög ifjú hasonló választás előtt állván, a zordabb, nehezebben járható utat választotta, melyet akkor a régiek mégis úgy neveztek s még nekünk is úgy tanítottak, hogy ez az Areté, az erény útja. Furcsa volna, ha modern morál-prédikátorok éppen az erkölcs nevében kovácsolnának érvet a másik választás mellett. Annál inkább furcsa volna ez, mert a társadalmi szemléletben semmi kétség sem maradhat fenn, hogy a társadalomnak mégiscsak abból a rendszerből van nagyobb haszna, mely eredményesebben szolgál a károk megelőzésére és a megelőzhetetlen károk helyes elosztására.” Itt kifejtett gondolatának védelmére tért vissza Nizsalovszky Endrével vitatkozva az Objektív felelősség és jogbiztonság című 1933-ban megjelent cikkében.

Ugyanezen évben az Angyal Pál Emlékkönyvben Büntetés és kártérítés című tanulmányában szintézisbe hozta a büntetőjogi és magánjogi megelőzés és nevelés céljait és eszközeit és kifejtette a különbséget: a büntetőjogi prevenció a cselekvő személy, a magánjogi a gazdasági életben résztvevő vagyontömeg jog-ellenes vagy kárt eredményező ténykedésével kapcsolatban érvényesül.

Ugyancsak a magánjogi felelősségnek a büntetőjoghoz való viszonyával, a lex Aquilia deliktuális szemléletének a vétkességi alapelvben való visszacsengésével küszködik 1936-ban megjelent Magánjogi és büntetőjogi szankciók című, valamint a Szladits-emlékkönyvben publikált Obligatio ex delicto című tanulmányaival is. Párhuzamba állítja Marton a két jogágazatban a nevelés céljának elsőbbségét, ezt a büntetőjogban a szankció retorziós jellege, a magánjogban a reparációs jelleg egészíti ki: míg azonban a retorzió indokát veszti, ha a preventív nevelő hatás lehetősége elesik, másodlagosan a reparáció mint önálló jogpolitikai cél is érvényesül.

Érdekes és azóta is pusztába kiáltó fejtegetést találunk a polgári jog prevenciós eszközei közt a perköltségről. Marton ennek bátor alkalmazására hívja fel a bíróságokat, mert éppen ezáltal véli sok esetben megvalósíthatónak a polgári jog nevelő funkcióját. Újra meg újra felötlik ez a gondolat ma is jogpolitikai irányelvekben, megvalósítása újra meg újra elmarad.

1935-ben önálló tanulmánnyá érett a szerződéses objektív felelősség vizsgálata, Obligations de résultat et obligations de moyens címen, amelynek összefoglalását a magyar gyakorlati jogászok számára az Országos Ügyvédszövetség debreceni vándorgyűlésén „Eredmény-kötelem” címmel tartott előadásában adta. Rámutatott, hogy a szerződő féltől sohasem a magatartást várja a vele szerződő, hanem mindig a számára fontos eredményt, ha ez bekövetkezik, akár az adós közrehatása nélkül is, a hitelező elégedett, ha nem, a legnagyobb szorgosságra való hivatkozás sem vigasztalja, általában nincs is módjában ellenőrizni azt.

Végül vizsgálódásai tárgyává tette egy külön tanulmányban Marton a tárgyi felelősség klasszikus és modern határait. Vis maior és elháríthatatlan külső ok című dolgozatában jutott el odáig, hogy a vis maior helyett generálisan határként ajánlja a cause étrangère fogalmát, mint amin túl a prevenció értelmét veszti, te-hát a felelősségre vonás is. Ezentúl felelősséget csak a társadalmi méltányosság, vagy külön törvény által meghatározott esetekben (légi közlekedés) a biztosítás szempontjai indokolhatnak csupán.

Ezzel részleteiben összeállt az a rendszer, melynek, mint mondta, minden kövét találta és csak az összeállítás volt saját érdeme, és amelyet egy nagy tanulmányban a Fondements de la responsabilité civile címmel terjesztett a két háború közti utolsó békeévben a francia közönség elé.

A római, a német és a francia jogfejlődés részletes elemzése után e műben Marton rendszeres vizsgálat alá vette a vétkességi felelősséget, annak az erkölcs-csel való összhangja, a vétkesség szubjektív és objektív szemlélete, az előre nem látható eredmény, és a teljességében nem ismerhető jogszabállyal szembeni akarati állásfoglalás funkciója szempontjából. Megvizsgálta ugyancsak „erkölcsössége” szempontjából a tárgyi felelősséget is, majd kihatásukat a gazdasági életre.

Utána vizsgálat tárgyává tette a tárgyi felelősség elméletét, körvonalazta annak felelősségalapító és alakító elveit, a prevenció, az aktív interesse, a társadalmi igazságosság, a károk megtérítése, a kockázatviselés szempontjait. Részletezte, hogy ezek az elvek ez ideig sem egységes szemlélettel, sem egymással való kölcsönhatásukban nem kerültek vizsgálat alá. Végül vizsgálat alá vonta a magyar és a szovjet jogalkotást, mert ezek gyakorlatában valósult meg szélesebb körben a polgári jogi tárgyi felelősség. Mindezek után Marton felépítette a saját rendszerét.

A kötelezettségből indult ki. Nincs felelősség azért, amire nem vagyunk kötelesek. A következő lépcső a kötelezettség megsértése: nincs felelősség jogsértés nélkül. A kártérítés mint szankció elemzése következik. Marton itt külön kitér arra, hogy elképzelhető kártérítés jogos magatartásból is (kisajátítás), mert ő ezt a reparatiós mechanizmus miatt idevonja, kihagyva más hasonló, kevésbé jelentős tényállásokat (szomszédjogi aktusok), amelyet mi ma kártalanítás címen külön szemlélünk és kiemelünk a kártérítés köréből.

A következőkben összehasonlítja az erkölcsi és a jogi felelősség alapjait, az egyéni és a társadalmi felelősség elvi alapjait. Így jut el a társadalmi nevelés, meg-előzés, mint a polgári jogi felelősség és minden jogi szankcionálás legfontosabb mozgató rugójához. E megelőzés határát a vis maior helyett a cause étrangère-ben vonja meg. A megelőzés mellett két segédelvként fejti ki a kártérítés vonalán az egyéni érdek és a társadalmi érdek kettős szempontjait. Végül a kárkiegyenlítés és kárelosztás társadalmi célját sorolja még ide.

A felelősségi elvek játékát vizsgálva kifejti a bírói mérlegelés elengedhetetlenül fontos szerepét a kártérítési jogban. Megvizsgálja az elvek érvényesülését a szerződéses és a szerződésen kívüli felelősség körében, és záró értékelést ad a teljes rendszerről, hozzávetve tapasztalatait a laikus jogérzettel kapcsolatban.

„Habent sua fata libelli, habent sua fata et ideae”, mondta Marton gyakran. Ha ez a könyv nem a második világháború küszöbén jelenik meg, talán jóval nagyobb visszhangot vált ki és kihat a polgári jogi felelősség alakulására az európai kontinensen. Visszhangja így is megvolt, a szerző egy csapással a kártérítési jog nagy tekintélyévé emelkedett.

Szladits Károly érdeme, hogy a készülő hatkötetes Magyar magánjogban Mártonnak adta a kártérítési rész megírását, teljesen szabad kezet engedve neki saját rendszere kifejtésére, s ez így közkincsévé válhatott a magyar jogásztársadalomnak annak ellenére, hogy a Système magyar kézirata 1944-ben félbeszakadt, és a kézirat megjelenését csak az utóbbi években vette a Magyar Tudományos Akadémia tervbe.

Az 1939-ben megjelent III. kötet a kötelmi jog általános részében az alapfogalmak, így a kár, az okozatosság, a többek okozása, a sértett közrehatása, a kártérítés terjedelme, módozatai és a nem vagyoni kár kérdéseit tárgyalja. Az 1942-ben megjelent különös rész az egész elméleti alapvetést és dogmatörténeti fejlődést tartalmazta, kiegészítve a legújabb német javaslat ismertetésével, melyet egyébként közben Marton külön tanulmányban is tárgyalt 1941-ben, majd saját rend-szere részletes kifejtését és a magyar tételes jog és bírói gyakorlat összehasonlító alapon történő kritikus tárgyalását. Marton Géza rendszere így mind kül-, mind belföldön elérhetővé vált.

Közben kitört a második világháború, és „inter arma silent musae”. 1939-ben, az utolsó békenyáron még ismertette Marton a kártérítés és a vétkesség szükséges kapcsolatáról alkotott nézeteit a l’Association H. Capitant első kongresszusán, 1942-ben Individuális és szociális szemlélet a kártérítési jogban című tanulmányában az interesse szemléletének általános társadalmi szempontjait fejtette ki, és ugyanez évben tartotta akadémiai székfoglalóját a Római magánjogi felelősségi tan válságáról címmel, de a probléma, a polgári életben keletkezett kár viselésének kérdése, elméleti játékká zsugorodott egy olyan világban, ahol a károkozás célzatossága soha el nem képzelt méreteket öltve bontakozott ki. A nagy világválság alatt Marton hitt a jobb és józanabb világ megszületésében, a szociális szemléletű társadalom eljövetelében és csendben dolgozott magyar monográfiájának kéziratán, egészen 1944 Balatonfüreden eltöltött nyarának végéig.

Aztán eljött 1945, és megkezdődött a szocialista magyar jog építése, alakítása. A hatvanöt éves tudós rommá lőtt lakásába, feldúlt tanszékére visszatérve, addig megszokott független nyugalmát nélkülözve, töretlen energiával látott neki eszméi ellenőrzésének a megváltozott társadalmi és gazdasági viszonyok között. A római jogi kártérítési felelősségről írott három tanulmányán kívül elsősorban ez foglalkoztatta a következő tizenkét évben.

Lelkesen kezdte el tanulmányozni a szovjet elméleti szerzőket, az általa oly sokszor ismertetett objektív megfogalmazású jogra épült gyakorlatot, és azok jobb megértése érdekében oroszul is tanulni kezdett. E vizsgálódásai eredménye volt tanulmánya, a Három könyv a szovjet kártérítési felelősségről, amely élete utolsó évében jelent meg, de kimerítően felhasználta szovjet-jogi ismereteit utol-só, poszthumusz munkájában is.

Nem zavarta meg őt, hogy a szovjet szerzők az 1930-as évektől visszatértek a vétkességi gyakorlathoz. Ő tárgyilagosan felülvizsgálta rendszerét és úgy találta, hogy az a szocialista viszonyok között éppúgy, sőt jobban megállja helyét. Ebben alátámasztotta az új magyar judikatúra néhány eredménye, amelyeket lelkesen üdvözölt és kommentált (Tárgyi felelősség átvett dolgok őrizetéért, 1948; Kártérítési jogunk legújabb fejleményei, 1954).

Úgy látta, hogy elérkezett a magyar polgári törvénykönyv megalkotásának ideje, viszont csaknem kész monográfiája lezárásához be akarta várni az új társadalmi rendben bekövetkező jogfejlődés eredményeit. Ezért azt félretette (hogy többé elő se vegye), és már 1945–46 telén megalkotta a Tervezet egy polgári jogi törvénykönyv kártérítési fejezetéhez című művét, amely utóbb alapjául szolgált a Ptk. előmunkálatai során sokszorosítva kiadott tervezetéhez. Ebben a széles alapokra fektetett, 24 §-ból álló tervezetben, amelyet általános elméleti és tételes indoklással látott el, és függelékben az Mtj. egyes szakaszaihoz igazított, még egyszer gyakorlati összefoglalását adta a „Marton-rendszernek”, amelyet aztán szovjet jogi tanulmányaival kiegészítve németül is publikálni szándékozott Versuch eines einheitlichen Systems der zivilrechtlichen Haftung című dolgozatában.

Harcosan állott ki igaza mellett, amelyben hitt. „Nem elég az igazságot felismerni – írta. Síkra is kell szállni mellette, remélve, hogy az életben a haladás és az anyagi valóság nyomása meg fogja törni a milliók agyában megrögződött eszmei nézeteket, meg fogja teremteni a számára szükséges jogi formák érvényesülési lehetőségét.”

Eszméi igazságáért való harca jegyében tartotta nagy előadását 1953. június 3-án a kari tanácsülés előtt A polgári jogi felelősség elméleti kérdései címmel, amely csak kéziratban maradt fenn. Ebben az újabb magyar és a szovjet jogfejlődést, de a szocialista országok fejlődését is vizsgálva mutatta ki, hogy rendszere a nagyüzemi termelés és az áruviszonyok, valamint a szerződési rendszer fenn-maradása esetén a szocialista társadalomban is érvényes. Világhy Miklós azon észrevételét, amelyben az objektivizmust, az osztályérdekek szem előtt tartásának hiányát, a rendszer időtlen érvényességű beállítását vetette a szerző szemére, Marton azzal utasította vissza, hogy nem kell osztályszempontokat belevinni a jogi mechanizmus működésének gépezetébe ott, ahol az nem osztályérdekeket fejez ki.

Hitt abban, hogy meggyőződéséről meg tudja győzni tanítványait. „Jól tudom – írta 1946-ban –, hogy rendszerem igen távol van nemcsak az elismeréstől, de a puszta megismeréstől is. Tudom, hogy bármilyen kitűnően megalkotott tudományos rendszernek is nagy erőfeszítésekre van szüksége ahhoz, hogy a régi gondolatvilágban felnőtt nemzedéket a maga eszméinek megnyerje. De ha Thirring Lajosnak sikerült a tárgyi felelősséget egyetlen huszáros rohammal be-vinni a magyar jogi közvélemény rokonszenvébe, akkor talán nekem is sikerül ezen már befogadott tárgyi szabályok alá a megfelelő helyes, tudományos elvi megalapozást és a helyes szövegbeli formulázást megadni. Talán, mondtam, mert hisz az eszmékre is áll: habent sua fata! Ha a rám kedvezőtlen alternatíva volna is a sorstól előírva, a fáradozásaim sikerét nem adatnék is meglátnom: a próféták és prédikátorok hitével hiszem, hogy azok nem voltak hiába. A fejlődésnek erre kell haladnia!”

A próféta 23 éve távozott körünkből, és nem adatott meg neki, hogy fáradozásai sikerét meglássa. A rendszer, amelyben hitt, ma is érvényesül lényegében a magyar gyakorlatban, de ma sem valósult meg törvényben és elméletben. Kérdéses, hogy meg fog-e valósulni, és hogy meg kell-e valósulnia. A társadalom technicizálódása olyan méreteket öltött, hogy ma már bármely kitűnő polgári kárelosztási rendszer sem tudja a társadalom egyedeit a kártól megóvni, csak a kárbiztosítás teljes átfogó rendszere, a kár szocializálása. Ezzel, amint Marton is helyesen látta, amint legutóbb Sólyom László kitűnő munkájában megfogalmazta, ugyanakkor a kárviselés preventív hatása ellen dolgozunk, a Marton szerint másodlagos reparációs szempont teljes érvényesülése kedvéért. Marad természetesen a visszkereset a felelős károkozó ellen, a másodlagos kárelosztásban ismét felmerül a nevelés, megelőzés gondolata, a keresendő ennek helyes elvi alapja, de nem azonos már a jelentősége.

A társadalom egyszerű tagját ugyanis addig érdekli a kártérítés, míg az ő kára térül. Megállhat-e itt a jogásztársadalom is? Nyilván nem. A polgári jogban rejlő nevelőerőt a jogalkotó és jogalkalmazó nem dobhatja el „mint hitvány eszközt, mely felesleges lett.” Az, hogy milyen elv alapján marasztaljuk a károkozót, milyen elv alapján mentesítjük, ma is fontos jogpolitikai kérdés.

Ha elérjük a károk teljes mértékű társadalmasítását, ha a kárfelelősség tényleg csak másodlagos lesz, felvetődhet a gondolat, nem elegendő-e a magatartás alapján ítélnünk az eredmény helyett, nem vihetjük-e bele a polgári jogba a büntetőjoghoz hasonlóan az ártatlanság vélelmét.

Úgy érzem, még ma is, még a másodlagos kárelosztás teljes megvalósulása esetén is van rációja a polgári jogban Marton elvi alapjai megtartásának. Ha a bíró megkapja a mérlegelési jogkört a katasztrófát okozó felelősség mérséklésére, úgy az objektív alapon való másodlagos felelősség a polgári jogban hatásosabb, mert, amint Marton tanította, a biztosabban érvényesülő szankció nevelő hatása erősebb. Ennek pedig a polgári jog területén, ahol a hátrány nem erkölcsi, csak anyagi, megvan a maga értelme. Marton Géza tanítása érdemes arra, hogy ma is merítsünk abból.