A semleges állam jogtörténeti fejlődése

Az ókori népek azonosságtudatához tartozott, hogy saját istenük volt. A legjellemzőbb ez a zsidó nép tudatában, amint ezt a tudatot a Biblia szinte minden oldala sugározza. Mondhatjuk, hogy máig ez tartotta össze Izrael népét a szétszóratásban. A választott nép nem maga csinált magának Istent, hanem Isten által kiválasztatott arra, hogy mintegy „nemzeti keretet” adjon a Istenének: atyái hite és hűsége jogosította fel erre.

Velük szemben a rómaiak önazonosságát elsősorban joguk adta. Más módon a sokaságot nem tudta nemzetté formálni, mint hogy jogot adott nekik, mondja Livius Romulusról. Ám e jog, a nemzet joga, a ius publicum része a sacra, a vallás rituális és a sacerdotes, a vallás intézményesített rendszere. 

Korunkban mindenesetre indokolt ragaszkodni ahhoz, hogy az állam ne foglaljon állást hit és erkölcs igazságai vonatkozásában, ne döntse el hatalmi szóval, helyesek-e vagy nem a vallás tételei. Ez nem jelenti, hogy az állam a maga jogának alapjául szolgáló etikai tételeket ne követelje meg és az azokat alátámasztó egyházi tanítást ne üdvözölje szövetségesként. Az államnak viszont a társadalom vonalán számosabbak az erőforrásai és sok a – más-más szempontból ugyan, de – hozzá csatlakozó kultúrharcos szövetségese.

[*] Eredeti megjelenési hely: In: Forrai Tamás (szerk.): Az állam és az egyház elválasztása. Budapest, Faludi Ferenc Akadémia – Távlatok, 1995. 5–12. 

 

1. Az egyház és az állam kapcsolata az ókori népek történetében

 

Az ókori népek azonosságtudatához tartozott, hogy saját istenük volt. A legjellemzőbb ez a zsidó nép tudatában, amint ezt a tudatot a Biblia szinte minden oldala sugározza. Mondhatjuk, hogy máig ez tartotta össze Izrael népét a szétszóratásban. A választott nép nem maga csinált magának Istent, hanem Isten által kiválasztatott arra, hogy mintegy „nemzeti keretet” adjon a Istenének: atyái hite és hűsége jogosította fel erre.

Velük szemben a rómaiak önazonosságát elsősorban joguk adta. Más módon a sokaságot nem tudta nemzetté formálni, mint hogy jogot adott nekik, mondja Livius Romulusról. Ám e jog, a nemzet joga, a ius publicum része a sacra, a vallás rituális és a sacerdotes, a vallás intézményesített rendszere. Róma békéjén és jólétén is felsőbb hatalmak őrködtek a populus tudata szerint, őket kellett adott esetben kiengesztelni, közreműködésüket és védelmüket folyamatosan biztosítani, „ut bonum faustum felixque sit” a nép sorsa, és „nequid res publica detrimenti capiat”. Mikor Róma növekedni kezdett, istenei harcba kerültek más istenekkel. Ám ennek állapotát a római állam igyekezett feloldani, mégpedig úgy, hogy a meghódított népek isteneit bevitte a saját Panteonjába és így a maga védelmezői közé sorolta őket. Ahogy Róma minden nép ura lett, úgy tette e népek isteneit római istenné.

E felfogásban a nemzet a jog, a hatalom és a biztonság összessége, amit az istenek hozzájárulása tesz teljessé. A populus római fogalom szerint törvényben meghatározott hatalom, a nemzet és vezetői között megosztva. A megosztás pecsétje, véglegesítője mindvégig a vallási rítus maradt (lex curiata de imperio stb.). Ez a biztosíték, a dolgok vitathatatlan, természetfölötti erők által is meghatározott rendje, a leges sacratae adta a római jogállam biztonságát. Megkérdőjelezése forradalom, impius, improbus cselekedet volt.

Az istenek tagadása a hatalom tagadása ebben a rendben. E rend minden isten befogadására kész volt, de nem tűrte a rajta kívül álló, őt el nem ismerő, meg nem erősítő isteneket. Ez a magyarázata a keresztényüldözéseknek, hisz az új vallás kizárólagossági igénye sértette a római államérdeket. A zsidók különlegességét sem könnyen viselte, tűrte Róma, de a zsidók bezárkóztak választottságukba és „fizetni” is készek voltak azért, hogy ne kelljen Istenüket a többi isten közé bevinni. Talán Istenük láthatatlan jellege is hozzájárult ahhoz, hogy velük Róma kiegyezzék. A kereszténység missziós törekvése, egyúttal a társadalom bevett rétegezését is megbontó eszmerendszere okozta, hogy Róma veszélyt látott az új vallásban, az új egyházban, gyülekezetben.

Az alternatív istenhitek rövid átmenete – a milánói edictumtól Nagy Theodosiusig – a diocletianusi nagy üldözés sikertelensége után állott be. Maga az időszak megmutatta, hogy a római hatalom félelme alapos volt. Az új vallás nem tűrte meg maga mellett a sok istent, hiába tűrte meg a sok isten az őket tagadó egy Istent. Egy századon belül, három nemzedék alatt a kereszténység kiszorította az államhatalomból a politeizmust.

A kereszténység mint államvallás mindazonáltal nem tudta kivonni magát a sajátos római eszmerendszer hatása alól. Miután elüldözte, vagy a patríciusi otthonok mélyére száműzte a régi sacra rendszerét a közéletből, maga kényszerült elfoglalni és betölteni azok helyét. Rómának szüksége volt a közjogban a sacralis elemre. Már maga a kereszténység tolerálása is hivatalos aktus, Constantin edictuma, hatalmi megerősítése révén következett be. Nem a szegények örömhíreként, nem a hatalom tagadásaként, nem a szolgálat bevezetésével lépett színre a katakombákból kiemelkedő új eszmerendszer, mely rövidesen be is tagolódott a római államgépezetbe. Ennek a következménye a római rendben, hogy a püspökök az államhatalom tényezőivé váltak, az egyház közjogi jelleget öltött, a császár szerepet nyert a hit és vallás rendjének megszabásában és védelmezésében. Ebben a helyzetben örökítette meg az állam és az egyház viszonyát Justinianus törvénygyűjteménye, amelyben a kereszténység egyetemességre törekvése a római hatalom világra szóló küldetésében osztozik, és azzal párhuzamosan érvényesül.

A keleti római birodalomban ez még ezer évig így maradt és az ortodox kereszténység világképéhez ma is hozzátartozik. A cézaropapizmus ennek az eszmerendszernek megnyilvánulása. Keleten a császár óvó keze az egyház fölött megmaradt, védelmet és uralmat egyaránt jelentett.

 

2. Az egyház a nyugati barbár világban

 

„Ecclesia vivit lege Romana”, mondotta a nyugati birodalom bukása után magára maradt Római Egyház, ezzel különböztetve meg rendként papságát a beözönlő barbároktól, ebben találva identitását a sokféle barbár kiskirályság és fejedelemség között. Tartotta magát ehhez ott is, ahol azelőtt nem volt „római jog”, ahová az egyházi misszió vitte el az antik kultúrát, a latin nyelvet és a római jogot, a barbár északon. Az egyház joga tehát nem területi, hanem „rendi jog” volt. Az egyházi rend saját joga, jurisdictióval, önálló ítélkezéssel és joghatósággal, amelyet a püspökök megtartottak akkor is, amikor az imperátor jurisdictiós és legislatiós hatalma elfogyott mögüle. Sőt, az egyház, miközben az új népeket tanította a kultúrára, a jogra is, megadta a hatalom legitimációját, a jó király támasza lett, és mint oktató egyúttal a törvény tudója hatalmát állította a törvényt hozó eltűnt főhatalom helyébe. Ezzel kisajátította magának a jurisdictio, a törvénymagyarázat joga mellé a legislatio, a törvényhozás és -módosítás hatalmi körét is.

 

3. Respublica Christiana

 

Az egyház e szerepköréből kifolyóan az európai universalitas hordozója lett. A sokféle nép, sokféle mez tarka világában megvalósította a respublica christiana, a keresztény közösség fogalmát. A keresztény uralkodók e köztársaságnak mintegy patríciusai voltak, feje formailag a távoli császár, akit azonban tőle a távolságon és a közbeilleszkedő barbaricumon túl a nyelv is elválasztott: „graeca non leguntur”. A császár hatalma helyébe lépett volna nyugaton a pápa fősége. Ám a lelki hatalom nem volt alkalmas a világi teljes helyettesítésére: a középkorban, annak sötét századaiban a szellem világa ugyan nem veszett el teljesen, de mégis a respublica vesztével fenyegetett az, hogy a legfőbb tekintély ki volt téve minden kis fegyveres banda fenyegetésének. Hiányzott az imperium békéje. Az egyház e helyzetben megteremtette magának a nyugati imperátort mint védőt, és ezzel óhatatlanul kialakította a maga világi ellenpólusát is: a pápa és a császár mint riválisok álltak egymással szemben a XI–XIII. század történelmének színpadán. Ha egyszer volt császár, a római jog, az egyház joga szerint az ő akarata volt a törvény. Ezt az újra felfedezett jusztiniánuszi könyvekből a bolognai jogászok a császár erősítésére olvasták ki. A pápa hiába tiltotta meg e tévtan tanulását az egyházi rendnek, ezzel ugyanis akaratlan a jogászi rend kettéválását, az egyházi monopólium vesztét idézte elő: a decretalisták mellett megjelentek a legisták.

 

4. Az „egy államban több egyház” modellje

 

A respublica christiana nem bírta meg a két egyenrangú felet: a pápa és a császár kölcsönösen gyöngítették egymás pozícióját. A kisebb királyok önállóságot nyertek e harc révén: „rex imperator in regno suo”. Ám a respublica christiana szellemi egysége is szenvedett a harcban: a nyugati egyházszakadások, az avignoni fogság a pápaság tekintélyét is megtépázták és felvetették az ecclesia semper reformanda gondolatát, egyelőre belülről. Mikor azonban az egyházi főhatalom a tekintély elvét állította szembe a javító szándékkal és az engedelmesség kötelességét az általa mindig is hirdetett szabad akarattal, a reformátorok, sokszor politikai körülmények által is támogatva, máskor épp a politikai főhatalom elleni harcban edződve, magát az egyházat osztották meg újra és újra.

 

Az államok harca a belső sokvallásúság ellen szinte mindenütt megindult: a „cuius regio, eius religio” elve alapján az uralkodók követelték maguknak a jogot alattvalóik vallási hovatartozásának meghatározására. Az „egy Isten – egy hatalom” igénye nem veszett el, csak a megvalósítása vált többrétűvé: az uralkodó hol a pápával szemben követelte az új reformegyház főségét, hol a reformátorral szemben alattvalói egyhitűségét. Két fejlődési vonal találkozott és erősítette fel itt egymást. A szuverenitás, mint az egyház védői pozíciója, nem a császár kizárólagos joga már; s az egyház, mint az állami hatalmi egység támasza, nem csak a pápa lehet; sőt, elsősorban nem ő lehet az, főhatalmi igénye miatt. A császár és a pápa helyébe kis császárok és kis egyházfők léptek: a keleti egység nyugaton sokszínűséggé alakult a kettős főhatalom hatására.

 

A rendek a középkori államban osztották az uralkodó szuverenitását, bár országonként eltérő módon és mértékben. A hatalom a „korona és a rendek” közt elvileg osztott volt, a kiváltságolt rendek tagjai – így az egyházi és a nemesi rend tagjai – mint ilyenek, egymással egyenlők és szabadságjogok birtokosai. Követelték maguk számára a hitvallás szabadságát és egyúttal a jogot az alájuk rendeltek religiójának meghatározására. Ahol a rendek egysége megfelelő volt, a szabadság követelése kapott túlsúlyt, ahol a hűbéri lánc lépcsőzetessége teljesült ki, ott a meghatározó szerepre törekvés. A vallást meghatározni kívánó szuverén egyúttal a rendi önállóságot, szabadságot, önkormányzatot is fenyegette: a rendek előjogokért folytatott harca a hitvallásuk szabadságáért folyó harccá vált. A nemzetiségi és vallási szabadságokért való küzdelem összekapcsolódására számos példa található a kora újkor történelmében.

A tolerancia korai – rendi – formái között is kiemelkedő hely jut a kis magyar államnak, Erdélynek. Itt valósult meg a rendi szabadságok egyensúlya révén először ha nem is a vallásszabadság, de a többvallásúság hivatalossá tétele és alkotmányos, alapjogszerű biztosítékokkal való körülbástyázásának kísérlete. A három nemzet szövetsége és a négy bevett vallás példamutató volt a korabeli Európában, s nyilván a kis ország fenyegetettségével magyarázható. A királyi Magyarország némi késéssel, de ugyancsak átvette és alkotmányossá tette a modellt a bécsi béke után, noha a korai abszolutizmus ezt az elmaradt „rendi” modellt folyamatosan fenyegette, és törekedett felszámolni. A rendi társadalom belső békéje lehetett előremutató, de ez a társadalom önmagában nem maradhatott meg az újkorban. Európában, kezdve Anglián és Németalföldön, de a német városokban, Itáliában és Svájcban is – ha különböző formákban is – a polgárság kibontakozásával a rendiségbe gyökerezett egyház tagadása, illetve az empirikus tudománynak a dogmatikus nézetekkel szembeni látszólagos ellentéte miatt a szellem szabadságát követelő új irányzat bontakozott ki.

 

Az egyház ekkor már elveszítette tudományos monopóliumát, amint századokkal korábban elveszítette a legisták és dekretalisták szembeállításával jogtudományi monopóliumát. Mindkét oldal tett kevéssé szerencsés lépéseket, amelyek a ratio és a hit harcát kihívták, s végül is a tudományban a ratio győzelmét eredményezték. Az igazság mint erkölcsi érték győzelmének jegyében megjelent az egyháztól függetlenedő új polgári erkölcsi rend, hogy az elmaradt rendiséggel harcba szállva kivívja a szellem diadalát és elterjessze világosságát. Hogy ez a jog világában épp a természetjog eszméjén keresztül jelentkezett, érdekes ellent-mondás, hisz a természetjog tana jellemző módon egyezik az egyház tanításával.

 

A különböző indexek, tiltott könyvek jegyzéke, egyházi cenzúra működése megfosztották a hívő tudományt attól, hogy kellő vértezetben vegye fel a harcot saját nézetei mellett, miközben a semleges gondolkodásúakat eleve egyházellenes beállítottságúakká tette. Ebből a helyzetből kivezető útként a paternalista állam, mint az ellentétek feloldója jelentkezett. Az abszolút monarchiára ugyanolyan veszélyesnek tűntek a szabadgondolkodók eszméi, mint a hierarchikus egyházra, de rendelkezett – legalábbis egy ideig – azokkal az eszközökkel, amelyekkel felléphetett velük szemben, így az egyház ismét, kényszeredetten, elfogadta az állam gyámkodását maga felett. XIII. és XIV. Lajos, II. József nem jelentettek kisebb veszélyt az egyház és a vallás szabadságára, mint a szabadgondolkodók vagy a protestáns uralkodók némelyike (mint Nagy Frigyes), de mégis, a nyílt egyházellenes harccal szemben védték a hívőket. Ez azonban ismét magával hozta azt a helyzetet, hogy az állam átvette a hit és tudomány meghatározójának szerepét, ezzel az erkölcsi-hitbéli döntés alapját, a szabad akaratot kérdőjelezte meg, és erős érveket kovácsolt az ellenoldal számára a protestáns Angliában és Hollandiában csakúgy, mint a katolikus Franciaországban és Ausztriában vagy az ortodox Oroszországban.

 

5. ,,A vallás magánügy! A lelkiismeret szabad!”

 

A harc a polgári szabadságjogokért nem katolikus államban és nem is a katolikus egyház diktálta vagy pártolta paternalizmus ellen indult. Az Újvilágba az anglikán egyház kizárólagossága elől menekülő katolikus írek és különböző protestáns felekezetek szabadságmozgalma a „quod omnes tangit ab omnibus approbetur” római jogelve alapján a gyarmatok elszakadásához és az Amerikai Egyesült Államok alkotmányos egységéhez vezetett. Ez az alkotmány szövegezte meg először – Istenben bízó hittel – az ember alapvető jogait és szabadságait, köztük a vallás, a vélemény, a sajtó, a gyülekezés szabadságát is. A pluralista, sokvallású államban a különböző egyházak politikailag azonos helyzetet nyertek el, még ha híveik társadalmi-gazdasági helyzetétől függően politikai lehetőségeik nem is voltak azonosak. Lényeges az volt, hogy törvény előtt egyenlők, és hogy a polgárok egyenlősége is alkotmányos biztosítékokat kapott: jogilag kivételezett helyzetet, előjogokat nem kaphatott egyik vallás sem. Bár az állam nyíltan istenhívőnek vallotta magát, a vallási igazságok minősítésére nem tartotta magát illetékesnek.

 

Az Újvilágba az amerikai függetlenségért tengeren túl az angolok ellen harcoló fiatal franciák hozták magukkal a gyakorlati tolerancia új eszmeiségét. Tapasztalataik találkoztak a francia felvilágosodás filozófusainak eszmevilágával, amely túlhaladottá, vagy legalábbis vitássá tette az abszolút francia monarchia tekintélyét. Az egyház mint királyság támasza, a legkeresztényibb király lehulló fejével együtt maga is elvesztette nemcsak előjogait, de társadalmi presztízsét is: nem tudott kivezető utat kínálni az adott helyzetből. Robespierre ugyan meghirdette az ész kultusza helyett a Legfőbb Lény kultuszát, de vele együtt ez a kultusz is hitelét vesztette. A római világból örökölt szabadság és egyenlőség elvei a keresztény indítású testvériséggel együtt megmaradtak a jelszó szintjén. Végül is fegyverrel lehetett csak az egymásnak feszülő érdekek közt rendet teremteni. A császárság elvben ugyan továbbra is hirdette a szabadságot, de annak jegyében leigázta Európát. Franciaországban ismét megadták a vallás szabad gyakorlását, de elvonták vagyoni létalapját, míg a hozzá ragaszkodó tömegeket elszegényítette a háború. A Bourbon-restauráció ezen nem sokat változtatott, és amit megtett, az inkább rontott a helyzeten. A második császárság idején pedig az egyházi állam erőszakos fenntartása Olaszország egysége ellenében, épp a külső protekció miatt, ott is szembe fordította a tömegeket, immár nem csak az államegyház, hanem az egyház-állam gondolatával is.

 

A XIX. század második felében az egyház még egy támaszát elveszítette: a falusi plébániák köré csoportosuló társadalom támaszát. A társadalom súlya a városokba, az iparba tolódott, a rendi állam felszíni nyugalmát felváltotta a harc a piacért, a gyarmatokért, a bérért. A kapitalista hatalom a neki terhes erkölcsi tanítás tűrése, formai támogatása fejében szabályozta, korlátozta az egyház helyét az új világban: többé-kevésbé kikényszerített egyezségekkel kötötte meg kezét és kényszerítette rá a pluralizmus gyakorlatának elfogadására, hogy szabad működését maradék eszköztárával biztosíthassa. Ahol az egyház nem hajolt meg az önkéntes szerződések ajánlata előtt, kultúrharcba vitték, és rásütötték a maradiság, a haladás-ellenesség, az intolerancia bélyegét. Ehhez a katolikus egyházzal szemben sajátos fegyvert nyújtott az I. vatikáni zsinaton elfogadott tévedhetetlenségi dogma, amit egészen különböző elferdített tálalásokban lehetett a Syllabusszal együtt az egyház haladás-ellenessége bizonyítékaként kijátszani.

A század végére előállott az a történelmi helyzet, amelyben a részben kisebbségbe szorított egyház a hívei államon belüli, polgári jogfosztottsága ellen, egyenlőségének megadásáért emelt szót, például Angliában, a skandináv államokban vagy Hollandiában. Ezekhez képest az Egyesült Államokban megadott pluralizmus, Franciaországban a teljes magánszférába szorítottság előnyösnek tűnhettek. A másik oldalon, a konkordátumos országokban, mint Poroszországban, valamely modus vivendit kínált az állam a főhatalom ellenőrző helyzetének elfogadásáért. Az Osztrák-Magyar Monarchiában az uralkodó főkegyúri jogai érvényesültek liberális kabinetek útján gyakorolva. Ez időnként felébresztette a vágyat: bár meg lehetne szabadulni a pártfogástól. Ez azonban azzal járt volna, hogy a jelentős közjogi státust, az egyházi jurisdictio lehetőségét, az egyház bizonyos szerepét a közéletben fel kellett volna adni. Ebben a helyzetben a fejlődés iránya helyett egyelőre inkább a régi jogok visszahódítására szövetkeztek az egyházi erők.

Vannak előnyei a semleges államnak? Vannak, ha mérlegre tesszük, mibe került az egyháznak a történelem folyamán vállalt politikai szerepe. Nem véletlen, hogy még az állami kapcsolatokból való teljes visszavonulás lehetőségét sem kívánták részére megadni a szocialista államokban. Másrészt tagadhatatlan, hogy az egyház közjogi státusának megvan a maga létjogosultsága, ha az egyházat elfogadók által az önként vállalt és vallott jogi kereteket az állam olyanként elismeri. Más az egyház, mint a horgászegyesület vagy a bélyeggyűjtő kör, társadalmi szerepvállalásában is. Az állam a társadalom békéjét és rendjét szolgálja a neki juttatott hatalommal, az egyház ugyanazon társadalom erkölcsi felemelkedését, értékét, megváltását közvetíti.

Korunkban mindenesetre indokolt ragaszkodni ahhoz, hogy az állam ne foglaljon állást hit és erkölcs igazságai vonatkozásában, ne döntse el hatalmi szóval, helyesek-e vagy nem a vallás tételei. Ez nem jelenti, hogy az állam a maga jogának alapjául szolgáló etikai tételeket ne követelje meg és az azokat alátámasztó egyházi tanítást ne üdvözölje szövetségesként. Az államnak viszont a társadalom vonalán számosabbak az erőforrásai és sok a – más-más szempontból ugyan, de – hozzá csatlakozó kultúrharcos szövetségese.