A magyar magánjog történetének hiányzó fejezetei

Ugyanakkor szinte teljes a homály Werbőczy Tripartituma, az azt követő három század, a reformkori magánjogfejlődés és az abszolutizmus kori jogfejlődés vonatkozásában. A XVIII. századra és főleg a XIX. századra vonatkozólag vannak ugyan elszórt, részterületeket érintő igen értékes munkák, de ez nem változtat azon, hogy a mohácsi vésztől a kiegyezésig terjedő kor magyar magánjogának története feldolgozásra vár: a források felkutatása, elemző értékelése, a gazdasági-társadalmi-politikai összefüggések feltárása, a jogtudó értelmiség szerepének értékelése e korban egyelőre hiányzik.

Európai szinten összefoglalást nyújtani kívánó nagy munkákhoz kérik számon tőlünk jogtörténetünk e hiányzó fejezetét.

 

 [*] Eredeti megjelenési hely: Állam- és Jogtudomány, 1985/3. 560–565.

 

A szocialista országok jogtudománya előtt mindenütt ott állott az a feladat, hogy hazájuk jogtörténetét a társadalmi-gazdasági változások és hatások, a politikai élet hatásai, és nem utolsósorban a szomszédos országok jogfejlődésének hatása figyelembevételével feldolgozzák, újraértékeljék.[1] Így a hazai jog történetének teljesebb, a mai kutató és olvasó számára megnyugtatóbb képét tudják adni, s ez alkalmas a jogfejlődés sajátos törvényeinek kielemzésére, a hazai valóság múltjának megfelelő értékelésére.

A szocialista jogtudománynak ez a feladata minden fontossága mellett is csak másodlagos: elsődleges a szocialista jogrendszer megalkotása, és időszerűségének megőrzése, ami a fejlődés gyors, nem mindig előre kiszámítható és korántsem sablonos volta miatt a jogtudományt messzemenően igénybe veszi.[2] Mindamellett egyre jobban tudatosodik a szocialista országokban, hogy a másodlagos feladat sem elhanyagolható, s igénye mind a jogi oktatás, mind a jogalkotás, mind az általános történettudomány szempontjából egyre parancsolóbb szükséggel jelentkezik. A feladattal annál inkább szembe kell néznünk, mert a jogtörténet-tudomány nyugaton felismerte annak fontosságát, hogy az európai jogfejlődés közös és egyéni vonásait egyaránt feltárja. Módszereik és szempontjaik nem mindenben elfogadhatók számunkra, viszont ha ebben a munkában saját részünket el nem végezzük, akkor vagy mások végzik azt el, nem a mi szempontjaink és tudományos meggyőződésünk szerint, vagy el sem lesz végezve, s akkor nemzeti történetünk egy fontos fejezete ismeretlenségbe vész.[3]

Ez annál fenyegetőbb, mert magyar viszonylatban nem egyszerűen a tények új mérlegeléséről, átértékeléséről van szó. A múlt század végén megindult jelentős forrásfeltárás és publikálás ellenére hazai jogtörténetünk, jelesül az általam most vizsgálandó magánjogtörténet forrásai nagymértékben feltáratlanok. Feltáratlanok annak ellenére, hogy e téren is már történt egy és más. Kiváló kutatók élet-művei járultak hozzá ahhoz, hogy hazai történetünk e fejezete az ismeretlenség homályából, a levéltárak egyre nehezebben hozzáférhető anyagából életre keljen.

Bónis György középkori jogunk elemeit és művelőinek életútját feltáró munkássága a mohácsi vészig rendszeres és átfogó képet ad magánjogunkról.[4] Asztalos László a dualizmus tételes jogáról,[5] ugyan ő és Pólay Elemér annak a kornak jogtudományáról,[6] Mádl,Csizmadia, Kovács[7] a magánjogi kodifikációs kísérletek történetéről adtak elemző, átfogó feldolgozást.

Ugyanakkor szinte teljes a homály Werbőczy Tripartituma, az azt követő három század, a reformkori magánjogfejlődés és az abszolutizmus kori jogfejlődés vonatkozásában. A XVIII. századra és főleg a XIX. századra vonatkozólag vannak ugyan elszórt, részterületeket érintő igen értékes munkák, de ez nem változtat azon, hogy a mohácsi vésztől a kiegyezésig terjedő kor magyar magánjogának története feldolgozásra vár: a források felkutatása, elemző értékelése, a gazdasági-társadalmi-politikai összefüggések feltárása, a jogtudó értelmiség szerepének értékelése e korban egyelőre hiányzik.

Európai szinten összefoglalást nyújtani kívánó nagy munkákhoz kérik számon tőlünk jogtörténetünk e hiányzó fejezetét. Hadd említsek most csak kettőt. A Max Planck Intézet szerkesztésében készülő Handbuch für Quellen und Literatur der europäischen Privatrechtsgeschichte első középkori részében a magyar anyag bemutatása Bónis idevágó kutatásai nyomán még külföldi szerző részéről is megoldható volt.[8] A második, az újkori – XVI–XVIII. századi – jogfejlődést tárgyaló kötetből a magyar fejlődés, egy nem is értékelt bibliográfiát kivéve,[9] egyszerűen kimaradt, mert nem akadt magyar kutató, de a rendelkezésre álló anyag csekély volta mellett külföldi kutató sem, aki ennek megírását vállalta volna. Amikor a harmadik, XIX. századi magyar rész anyagát elkészítettem, és ennek során óhatatlanul foglalkoznom kellett a kiindulási század eleji helyzettel, a magyar feudális magánjog forrásaival és irodalmával,[10] akkor döbbentem rá, mennyire feltáratlan ez a terület, mennyire nehéz még statikusan, forrásszerűen is bemutatni azt a jogot, amellyel hazánk a XIX. század elején, a felvilágosodás kora után ténylegesen élt, noha ennek már vannak igen alapos, korabeli összefoglalásai.[11]

A másik ilyen összefoglaló nagy mű az Aufstieg und Niedergang der römischen Welt címmel megjelenő sorozat, amely a római jog és kultúra továbbélését, ezen belül annak hazánkban való továbbélését is kívánja ismertetni. A középkorra ezt Bónis feldolgozta, bár az ő munkája sem foglalkozik a római jog Bizáncon keresztül jelentkező magyarországi hatásával.[12] Az újkori részre felkérést kaptam, ilyen irányú részkutatásaim alapján, de ezzel a feladattal is aligha lehet megküzdeni még sokáig tartó jelentős forráskutatás nélkül.

Bónis György egy élet munkájával szinte teljeset nyújtott a mohácsi vész előtti magyar magánjogtörténet kutatása terén. Az újkori magyar magánjogtörténet megírásához (még ha volna is az ő tudásával és kitartásával rendelkező kutató, aki erre vállalkoznék), egy ember munkája, egy élet tartama aligha lenne elegendő. Egyszerűen a növekvő és sokrétű forrásanyag, a növekvő párhuzamos irodalom mennyisége olyan, hogy ezt a munkát csak átfogó tudományos kutató program keretében, sokak, levéltárosok, történészek, jogtörténészek és ezen belül kiemelten római jogászok közreműködésével lehet csak megoldani. A század folyamán beállott gazdasági-társadalmi változások, egyrészt a világkereskedelem új irányai, másrészt az Ázsiával a Földközi-tengeren át fennállott kapcsolat meglazulása és a bizánci birodalom megszűnése, az egységes vallási kép megingása és ennek eredményeként a következő század elején teljes lendületet vevő reformáció, a reneszánsz kulturális forradalma közvetve, vagy közvetlenül mind érintették hazánkat is. A gazdálkodásban és vagyonképzésben beálló döntő változás az ingatlanon fennálló feudális használati jog mint a vagyon jellemző formája helyébe az ingó vagyont állítja, ezzel a tulajdon, jelesül az árutulajdon, ismét meghatározóvá válik a dologi jogok körében, és az e tulajdonnal kapcsolatos ügyletek, az áruforgalom, a gazdasági életben az őstermeléssel szemben egyre jelentősebb, végül minőségi változást előidéző túlsúlyhoz jutnak. Ez a változás elsősorban nem a feudális arisztokrácia, hanem a városi polgárság köreit érinti, de a jobbágyság egyes rétegei számára is megnyitja megfelelő gazdasági adottságok esetén a vagyonosodás és felemelkedés útját.

Ezek a gazdasági-társadalmi tények a politikai érvényesüléshez keresik a szükséges jogi formát, s ott találják, ahonnét a középkori szokásjog is szükség szerint merített,[13] az újra felfedezett és feldolgozott római árucserejogban.

A gazdasági adottságok a XVI–XVII. század háború dúlta, részekre szakított Magyarországában természetesen másképp alakulnak, mint ezt Mátyás király országlása idején várni lehetett. Azonban a változások érintették hazánkat is. Ellentmondásosan, de hatottak. Ugyanakkor a politikai helyzet alakulása, az ország két részre szakadása és mindkét rész politikai függősége hat a jogtudatra.

Az imperiumtól való függetlenségünk reális kifejezője hovatovább egyedül a törvényhozás és igazságszolgáltatás maradt, ehhez képest a jogalkotás hivatalos tényezői általában elleneznek minden olyan folyamatot, amely a hazai jogot a ius imperiale formájára alakítaná.[14] Itt tehát a függetlenségi gondolat ütközik a gazdasági érdekkel, s a kettő kölcsönhatása – nem csak a mi országunkban – sajátosan hatott a jogrend alakulására.

A római jog Európában ilyen vagy olyan módon bekövetkezett recepcióját az áruforgalom gazdasági szükségletein túl a jogegységesítés szükséglete, valamint a jogtudomány hatása ösztönözték. Minél csekélyebb a fellendülő áruforgalom jelentősége, annál kevésbé érvényesül jogalakító hatása. Az országon belüli jogegységesítés gondolata éppen a három részre szakadó Magyarországon nem hathatott: inkább újabb partikuláris jogok alakulnak Erdélyben, Horvátországban, de a királyi Magyarország városaiban is. Ugyanakkor, amint jeleztem, az egységesítésnek – legalábbis az örökös tartományokkal való jogegységesítésnek – tagadhatatlan hatásai ellenére[15] komoly belső ellenzéke volt, és hangja a törvényhozáson keresztül is sorozatosan megnyilatkozott.[16] Hogy mennyiben volt olyan magyarországi jogtudó értelmiség a XVI–XVII. században, amely a modernebb jog, az usus modernus behatolásának hordozója lehetett, jószerint feltáratlan. A XVII. század végén a megalakuló nagyszombati jogi karnak alapítólevele az ilyen modernizáló törekvést feladatává tette, de kétséges, hogy mennyiben és milyen eredménnyel kívánt és tudott annak eleget tenni.[17]

Ugyanakkor mind a királyi Magyarországon, mind Erdélyben és Horvátországban a békés periódusok alatt a városok fejlődése megállíthatatlan. Kimutatható, hogy a városi polgárifjak rendszeresen jártak elsősorban német, de holland, francia, elvétve osztrák egyetemekre jogot is tanulni, amellett a teológiai képzés mint a ius commune hordozója ugyancsak nem elhanyagolható.[18]

A kereskedelem sajátos formája köti össze főleg az erdélyi városokat a Balkán török hódoltsági területeivel. Ezek közösségtudata a keresztény világot képviselő Erdéllyel a XVI–XVII. században nagyon erős, a forgalom közöttük jelentős. Megkezdődik az ortodox kultúrát hordozó népelemek beáramlása az ország déli vidékeire, tömegesen települtek be hazánk mindkét részébe. Ezek sokban megőrizték és terjesztették saját műveltségüket és jogukat.[19]

Teljesen feldolgozatlan, feltáratlan az a hatás, ami ilyen úton hazai kereskedelmi, városi jogunkat érhette, noha általában emlegetni szoktuk, hogy például a kancelláriai írásbeliség – még a középkorban – bizánci hatás alatt alakult ki nálunk, s noha a balkáni előtt a velencei kereskedelemnek is lehetett hatása a magyar jog alakulására. A görög és szerb kereskedőréteg a XVIII. században még saját nyelvét használta okiratokban, pervitelben:[20] jogszokásai bizonnyal túlterjedtek a határőrvidéken, ahol azok felszámolása a XIX. század végén még a telekkönyvi rendszer bevezetésével kapcsolatban is komoly jogi problémát jelentett.[21]

A római jog így mind nyugatról, mind délkeletről utat találhatott elsősorban az ügyleti, kereskedelmi jogba, annál is inkább, mert itt az idegen joggal szembeni ellenhatás csekélyebb. A jogi formák egyeztetése iránti óhaj is jelentkezik a törvényhozásban, igaz, a XVIII. század elején.[22] Ha Pest város a XVIII. század közepén indokoltnak találta, hogy kifejezetten római jogot tanító iskolát létesítsen a polgárifjak részére, s ehhez a város pénzt volt hajlandó áldozni, a római jognak a városi kereskedelem szempontjából jelentőséggel kellett bírnia.[23]

Elszórt adatokból, fel-felcsillanó párhuzamokból, egyes általánosítható jelenségekből azonban nem szabad még összképet összeállítani, vagy akár csak annak látszatát kelteni is, hogy ilyen összeállítható. Amit felvetettem, és ami még hozzáfűzhető lenne azért hangzott el, hogy érzékeltessem: a komoly kutatás ígér eredményt. Hogy milyet, nem szabad előre megrajzolni, mert a valóságot kell feltárni, bármi is lesz az.

A kutatást tervszerűen, három szakaszban és három területen lenne célszerű megkezdeni. A kronológiai sorrendet a fejlődés szempontja miatt érdemes tartani, tehát indokolt volna először a Tripartitum létrejöttétől a bécsi békéig terjedő közel egyszázados periódust, utána a bécsi békétől a karlócai békéig terjedő lényegében ugyancsak egy századot felölelő periódust, majd a XVIII. századot az 1825. évi reformországgyűlésig terjedően venni vizsgálat alá (ennek záróéve esetleg előre is hozható az 1790–92. évi országgyűlésig).

Ezen időszakokon belül kellene vizsgálni elsősorban a jogszabályalkotást, annak mozgatói, elemei, tényezői szempontjából. Még a sokat tárgyalt Tripartitum sem lezárt tudományosan, annál kevésbé a Quadripartitum, az erdélyi törvények, a horvát statútumok, a szász statútumok, a kassai városjog, a magyarországi protestáns egyházak családjoga stb. Itt nem csak a magánjog története fog számos mozzanattal gazdagodni, mégis ennek vonatkozásában is elengedhetetlen éppen a hivatalos jogszabályi megnyilatkozások részletes feltárása és elemzése. A második, még sokkal elhanyagoltabb, ugyanakkor talán legfontosabb terület a jogalkalmazás területe. Fel kell mérni, leltározni, tárgy szerint csoportosítani, végül tartalma szerint elemezni azt az okirati és főleg peres anyagot, amely levéltárainkban a sok pusztulás ellenére még mindig található. Itt elsősorban éppen ez a „leltározási, számbavételi” munka a sürgős és fontos. Az értékelés, bármilyen csábító is lesz egy-egy leletcsoportra nézve annak elvégzése, várhat, és második fázisban végzendő: komoly eredményeket csak a teljes átfogó felmérés alapján történő értékelés hozhat.

Párhuzamosan ezzel a munkával végzendő a „jogtudó értelmiség” számbavétele, működési területének felkutatása, városi, megyei és felső bíróságaink jogászainak számbavétele, de még az úriszékek bíróinak lehető feltérképezése is (éppen az úriszéki peranyagok tartalmaznak, amint erre Kállay István rámutatott, olyan kereskedelmi, kötelmi, sőt váltójogi vitákat, amelyeket a korai időszakban hasztalanul keresünk a Kúrián – kompetencia hiányában).

Itt a korai, az első és második periódusban, elsősorban a külföldön járt magyar értelmiség teljes számbavételére és itthoni működési körének lehető feltárására van szükség, a XVII. század végén és a XVIII. században ehhez csatlakozik a hazai iskolákon tanult ifjúság hatásának számbavétele is, ehhez azonban az eddiginél mélyebben fel kell tárni azt is, mit tanítottak éppen a jog vonatkozásában ezek az iskolák. Teljes képünk jelenleg ebben a vonatkozásban sincs.

Ez a kérdéscsoport összekapcsolja a jogalkalmazás személyi állományának kutatását a hazai jogtudomány, jogi irodalom kutatásával. Nemcsak Werbőczynek nincs e szempontok szerinti kielégítő feldolgozása, nincs Honterusnak, Baranyai Decsinek, Kitonichnak sem, de Szegedinek és kortársainak sem, hogy a kisebb neveket (amelyekből azért több van, mint gondolnánk), ne említsem. Ugyanilyen fontos volna tudni azt, kiket olvastak, tartottak könyvtárakban az egyes korszakokban a magyar jogászok a legisták, kanonisták, az usus modernus szerzői közül. Kitonich előadja, kik azok, akikből a mi bíróságaink rendszeresen merítenek, s a nála szereplő listát a későbbi kiadások „aktualizálták”, kiegészítették az újabb szerzőkkel. Ezek a szerzők pedig Kitonich munkájával együtt a Corpus Iuris Hungariciba kerültek be, így hatásukkal eleve számolni lehet.

Nagyobb nehézsége lesz a munkának, hogy azokat a szerzőket, akiknek hatását hazai jogunkban nyomozzuk, el is kell olvasni, ismerni, és ezzel az előzetes tudással kell a joganyag, a feltárt és nyilvántartásba vett levéltári anyag felmérését elvégezni. Mikor azt mondtam, hogy a munkában hangsúllyal kell szerepet vállalniuk magyar római jogászoknak, erre a feladatra gondoltam elsősorban.

A kutatásnak lesz helyi problémája sok, mert a keresett anyag jelentős része ma külföldön van. Nemzetközi kooperáció nélkül, a szomszédos szocialista országokkal való együttműködés nélkül a feladat nem oldható meg.

Lesz a kutatásnak nyelvi problémája. Amint az anyag értékelésre kerül, a latin, a gótikus betűkkel írt régies német, de igen jelentős részben a görög, szerb, horvát vagy román nyelvek ismerete is előfeltétele lesz annak, hogy teljes munkát lehessen végezni. Már csak azért is szükséges ehhez kutatási program beindítása, mert a kutatógárda kiképzése, előkészítése nem képzelhető el irányítás és anyagi alapok nélkül. A munka mindenesetre évtizedeket fog igényelni még akkor is, ha találunk elég lelkes vállalkozót, aki beáll megvalósítói közé, ha lesz mód őket kellően felkészíteni, és ha a külföldön levő levéltári anyag feltárását, feldolgozását megfelelően biztosítani tudjuk.

Nem kétséges, hogy ma nincs Magyarországon elég levéltáros, történész, jogtörténész arra, hogy egy ilyen országos programhoz azonnal hozzáfoghassunk. Bár még nagyon sok rejtett kapacitás lappang a már nyugdíjban levők sorában, akik a szükséges nyelvi, történeti előfeltételekkel inkább rendelkeznek, mint a ma főiskoláról kikerülő fiatalok. Mozgósítani kellene őket. Olyan korosztályhoz tartoznak, amely ilyen célokért lelkesíthető. Addig kell azonban a tervhez, a fiatal kutatók felkészítéséhez is hozzáfogni, amíg legalább annak irányításához, a fiatalok előképzéséhez van még elég szakmai és nyelvi előfeltételekkel rendelkező káderünk.

Alig tudom elképzelni, hogy e munka elvégzése nélkül, a magyar magánjog fejlődésének, történetének kellő feldolgozása nélkül megírható legyen kellő alapossággal az újkori Magyarország társadalom- és gazdaságtörténete. A kutatás sok színnel fogja gazdagítani, teljesebbé tenni soknyelvű és sokerkölcsű országunk társadalmi képét, azt a hozományt, amit a hozzánk e korban betelepülők magukkal hoztak. Talán le fogja rombolni, vagy legalábbis erősen módosítani fogja Werbőczy „nemzetfenntartó” jelentőségéről sokszor írt, de igazán soha sem elemzett téziseinket.

Helyette azonban hozzá fog járulni ahhoz, hogy hazánkat az európai népek nagy családjában a tényleges helyére, kelet és nyugat közti pozíciójába, nagyobb tárgyi alappal helyezhessük el.

Mindenesetre szükséges ez a feltáró munka a magyar polgárság történetének feldolgozásához. Ez a réteg, ha a politikai életben nem is volt döntő súlyú, gazdasági-társadalmi vonatkozásban meghatározóan hozzájárult a mai Magyarország, de kiváltképp a múlt századi reform Magyarország létrejöttéhez. Választ adhat a magánjog bemutatása városi jogainkon keresztül arra, hogyan tudott az osztrák polgári törvénykönyv alig nyolc év alatt olyan döntően átmenni a közfelfogásba és a bírói gyakorlatba, hogy onnét az Országbírói Értekezlet nem tudta többé kimozdítani, de arra is, honnét vannak hazai jogunkban azok a szórványos, de nem figyelmen kívül hagyható elemek, ahol a magyar jog a római hatást tisztábban őrzi, mint az attól eltérő osztrák polgári jog.

A feladat előttünk áll. Szinte ijesztő nagyságrendű. Nem várható, hogy bárki elvégzi helyettünk. A magyar jogtörténet-tudománynak kell a feladatot vállalnia; talán nem sértő, ha azt mondom, fel kell hozzá nőnie. Ahogy történészeink magától értetődő természetességgel nyúlnak az ugyancsak nagy erőt kívánó fel-adathoz, a teljes magyar múlt megelevenítéséhez, nekünk sem szabad az akadályok elől meghátrálnunk. A munka – még talán – elvégezhető. Ki tudja, meddig marad az, ha halogatjuk?!

 

 

 

 

 

[1] Friedrich Engels: A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig. In: Marx és Engels válogatott művei. Budapest, Kossuth, 1977. (1949. II. 131.)

[2] Az MTA Jogtudományi Intézetének sincs – mindeddig – jogtörténeti részlege.

[3] L. pl. Arbeitskreis für Siebenbürgische Landeskunde, Heidelberg, Südosteuropa-Forschungen stb.

[4] Bónis György: Középkori jogunk elemei. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1972.; Uő.: Jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1971.; Die Entwicklung der geistlichen Gerichtsbarkeit in Ungarn vor 1526. ZSS Kan 1963, 174. skk; Einflüsse des römischen Rechts in Ungarn. IRMAE V 10 1964, Les autorités de foi publique et les archives des loci credibiles en Hongrie. Paris, Archivum, 1963; Bónis György: Uzsai János Ars Notariája. Filozófiai Közlöny, 1961/3–4.; stb.

[5] Asztalos László: A magyar burzsoá magánjog rövid története. In: Polgári jogi tanulmányok.

Budapest, ELTE, 1970.; Uő.: Magyar alkotmány- és jogtörténet. Budapest, Tankönyvkiadó, 1972.

[6] Pólay Elemér: A pandektisztika és hatása a magyar magánjog tudományára. JATE ÁJK, Szeged, 1976.; Uo.: Einfluss der Pandektistik auf die ungarische Privatrechtswissenschaft. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1977; Asztalos László: Theoretische Grundlagen der ungarischen Privatrechtswissen-schaft im Zeitalter des Dualismus. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1970.

[7] Mádl Ferenc: Kodifikation des Ungarischen Privat- und Handelsrechts im Zeitalter des Dualismus. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1970.; Csizmadia Andor: Ungarische Zivilrechtliche Kodifikations-Bestrebungen im Reformzeitalter. Budapest, 1974.; Kovács Kálmán: Anfänge der Bestrebungen zur Schaffung eines Zivilrechtlichen Kodexes in Ungarn in den Jahren 1866–1877. In: Kovács Kálmán (szerk.): Rechtsgeschichtliche Studein zum Zivilrecht, Studienband. Budapest, ELTE, 1974.

[8] Wolf Armin: Coings Handbuch I. 723–731.

[9] Wolf Armin: Coings Handbuch II. 2. Ungarn. 561–569.

[10] Wolf Armin: Coings Handbuch III. 1. 2 Teilbd.; már megjelent; a teljes anyag kandidátusi disz-szertációként „Einführung zu Quellen und Literatur der Privatrechtsgeschichte Ungarns im 19. Jahrhundert” címen sokszorosítva, Miskolc 1984.

[11] Elsősorban Frank Ignác: Principia iuris civilis. Pest, Eggenberger és Wigand, 1829.; Uő.: Az osztó igazság törvénye Magyarhonban. Buda, 1845–47. Uo.: A közigazság törvénye Magyarhonban. Buda, 1845., de Kövy, Szlemenits, Kelemen, sőt már Huszty István összefoglaló tankönyvszerű feldolgozásai említhetők.

[12] L. Bónis György: A jogtudó értelmiség a középkori Nyugat- és Közép-Európában. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1972. (Bevezetés, 7.).

[13] A szokásjog közép- és újkori hazai értelmezéséhez 1. Zlinszky János: Die Rolle der Gerichtsbarkeit in der Gestaltung des ungarischen Privatrechts vom 16. bis zum 20. Jahrhundert. Ius Commune, 1983. (X.), 49–68.

[14] Quadripartitum előszava, 1569. évi XLI. törvénycikk.

[15] Bányajog, büntetőjog, hadügy, később váltójog.

[16] „Magyarország saját szokásjoga szerint kormányzandó”, így pl. Pragmatica Sanctio.

[17] Alapítólevélben – Magyarországon az egyetem nem válik jogalkotó tényezővé. Zlinszky i.m. (13. lj.).

[18] Vitán felül áll ennek a külföldön tanuló jogász és teológus értelmiségi rétegnek a hatása a XVI. századi recepció tipikus hazai alkotására, az erdélyi szász statútumokra. L. Szabó Béla: Az erdélyi szászok római joga. Szakdolgozat, 1984.

[19] L. a görögök külön bírói székét Erdélyben, az autonóm ortodox egyházakat, a görög városi közösségeket, a határőrvidéki házközösséget.

[20] Acta post advocatos, OL, Curiai iratok, Zlinszky József irathagyatéka; Miskolci Múzeum anyaga stb.

[21] Niamessny Mihály: A határőrvidéki házközösség kérdéséhez. Budapest, 1882.; Stassik Ferenc: A volt határőrvidéki házközösségek. Nagybecskerek, Pleitz Ferenc Pál, 1900.

[22] 1723. évi CXVII. törvénycikk. L. Zlinszky János: A nemzetközi magánjog kezdetei Magyaror-szágon. Jogtudományi Közlöny, 1981/11. 945.

[23] Szabó Imre – Nagy Lajos – Kovács István – Eörsi Gyula (szerk.): Állam- és jogtudományi encik-lopédia I. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980. 889.

Tripartitum, magyar magánjog