A Római őstörténet, a kérdőjelek világa

A jogtörténész, éspedig elsősorban az összehasonlító joggal is foglalkozó jogtörténész számára egyre világosabb, hogy a római jog a maga megjelenésekor sem volt átlagos társadalmi jelenség, amely a társadalmi-gazdasági fejlődés fő vonalaiból részleteiben egyszerűen levezethető. A római jog egyedülálló társadalmi jelenség a jogász számára.[29] Hogy miért az, annak részletes indokolására még visszatérek. Egyedülálló jelenségeknek jellegzetes keletkez­tető okát indokolt keresni. A római jogász előtt ennek a jognak éppen kezdeti állapotában olyan sajátosságai tárulnak fel, amelyekből sajátos társadalmi, gazdasági képre következtethet vissza. E sajátosságok okainak keresése, megválaszolása pedig csak úgy lehetséges, ha a modern kutatások eredményeinek felhasználásával is, de e szilárdnak tartott jogi tradíciók felhasználásával is megkíséreljük megrajzolni azt a társadalmi és történelmi keretet, amely a római államot kialakította és amelyben az állam az általunk ismert ősi jogrendszert, annak sajátos mozzanatait létrehozta.[30]

[*]Eredeti megjelenési hely: Állam és Jog az ősi Rómában 

 

Róma kezdetéről szóló történeti hagyományunk az európai egyetemes műveltség alapelemei közé tartozik. Két évezred óta olvassuk, tanuljuk, bár az utóbbi időben általánosnak mondható ismerete a literátus körökben is megcsappant. Nem csoda, ha tudományos ismertetésére, kritikai vizsgálatára a századok során már sokan vállalkoztak[1]. az európai egyetemes műkoráról.

Mindennek ellenére távolról sem mondható a római őstörténet lezárt, egységes, általánosan elfogadott tudományos ismeretek együttesének.[2] Éppen az utolsó félszázadban újabb és újabb adatok gazdagították e történet alapjait[3] s különböző oldalakról, különböző megközelítési módokkal próbálkoztak annak még mindig nyitott kérdéseit végleg megoldani.[4] Mégis mindmáig egészen ellentétes nézetekkel találkozunk e körben. Legutóbb a római őstörté­netre, az etruszk uralom előtti időre vonatkozó tradíció mélyreható bírálatát kísérelte meg Poucet,[5] s az ő részletekbe menő kutatásai azzal a meglehetősen borúlátó eredménnyel zárulnak, hogy a római őstörténetre vonatkozó historiográfiai hagyományunk nem egyéb irodalmi műalkotásnál. Csak mint ilyen szemlélhető és értékelhető, történeti forrásértéke azonban önmagában nincs és azt a különböző segítségül hívható más tudományágak sem támasztják alá. Interdiszciplinárisán sem lehet szerinte a régi Róma történéseire és in­tézményeire vonatkozó ismereteinket alátámasztani, ezt a történeti hagyományt megerősíteni.[6] A római őstörténet kritikai szemléletét Niebuhr német történész vezette be a múlt század elején,[7] és csúcsát a nagy jogász és történész, Mommsen római történetében érte el ez az irány. [8] Lényege, hogy az őstörténetre vonatkozó leírásokból csak azt vesszük tudomásul, ami valami­lyen más oldalról, régészeti leletekkel, nyelvészeti, vallástörténeti, vagy akár jogtörténeti adatokkal megerősített, alátámasztható. „A regösök csacska meséit" ez az irányzat elveti, s mint Poucet, az irodalmi műfajok világába utalja; [9] alkalmasak lehetnek a serdülő ifjúság erkölcsi nevelésére, de komoly történeti eredmények azokra nem építhetők, azokból le aligha szűrhetők.

Már az első, de még inkább a második világháború után jelentős régészeti-archeológiái kutatások indultak magában Rómában, Róma környékén és Itália egyéb területein is.[10] Ezek a kutatások, immár a modern technika összes vívmányaival megtámogatva, váratlanul sok adatot hoztak felszínre, váratlanul sok lelettel gazdagították a Kr. e. I. ezredforduló körüli századokra vonatkozó ismereteinket. A római történettel közvetlenül érintkező et­ruszk világról alkotott ismereteink is jelentős mértékben gyarapodtak.[11] Párhuzamosan ezzel a Közel- és Közép-Keletre vonatkozó tudásanyagunkat is mind a régészeti leletek, mind az ezek során felszínre került írásos források soha nem remélt mértékben gazdagították.[12]

A leletek anyaga lehetővé tette, hogy a társadalomra, életmódjára, települési kérdéseire, gazdasági helyzetére, demográfiai és etnográfiai felépítésére újabb és újabb következtetéseket vonhassunk le. A különböző leleteket a kutatók óhatatlanul megkísérelték összhangba hozni a múlt század kritikai irányzata által a történettudományból kiutasított és a szépirodalom világába száműzött ókori irodalmi tradícióval. Egyre-másra jelentkeztek olyan eredmények, amelyek révén ezen szépirodalminak mondott historiográfiai hagyomány egyik vagy másik elemét alátámasztani vélték; ezzel annak történeti valódiságát közvetlenül, az egész hagyomány megbízhatóságát pedig közvetve újra és újra igazolni akarták.[13] Legjellemzőbbek a nagy svéd kutató, Gjërstäd eredményei, aki hatalmas munkákban összegezte a maga és munkatársai Rómára és annak közvetlen környékére vonatkozó régészeti eredményeit.[14] Kutatásai alapján újra szerkesztette az archaikus Róma történetének előbb viszonylagos, majd határozott időrendi tábláját.[15] Annak egész eseménysorát lényegesen későbbre tolta ugyan, de a királyok listáját az alapító Romulus kivételével történeti valóságként értékelve elfogadta.[16] A régészet mindkét ága, az ősrégészet is,[17] az antik régészet is[18] hozzátette az utolsó évtizedekben ehhez a kutatási irányzathoz a maga adatait. Egymással ugyan csatázva, de lényegében a történeti hagyomány megerősítésére törekedve dolgozták fel eredményeiket. Poucet a maga összegző tanulmányában mindazonáltal úgy véli, hogy a régészeknek nem sikerült megfelelő bizton­sággal alátámasztani a történeti hagyományokat.[19] Való igaz, hogy a társadalomról, az életmódról, a gazdálkodásról és a népsűrűségre vonatkozón adataink sokasodnak, a művészetről, a használati tárgyakról, ennek során a civilizációról alkotott képünk gazdagodott. Ám mindez nem alkalmas arra, hogy a római históriaírók történeteinek eseményszerűségét megfelelő tudo­mányos biztonsággal alátámassza.[20]

Poucet-nak ez a szélsőségesen kritikus szemlélete nem általánosan elfogadott a tudományos világban. A nagy francia ókortörténész, Heurgon, az antik Róma történetéről és az etruszk világról alkotott sorozatos munkáiban[21] lényegesen bátrabban támaszkodik a történeti hagyományra, éppen a régészeti kutatások megerősítő eredményei alapján. Mindazonáltal ő sem vitathatja azt, hogy e korral foglalkozó igen neves tudósok, mint pl. az olasz Momigliano és a magyar Alföldi András, a kor történetének mindketten kimagasló kiváló ismerői, interdiszciplináris kutatásaik során éppen az ősi Róma vonatkozásában homlokegyenest ellenkező eredményekre jutottak, s ezen ered­ményeikhez a tudományközi egyeztetés során is ragaszkodtak.[22]

1967-ben Svájcban egy tudományos alapítvány által rendezett interdiszciplináris konferencia tette vizsgálat tárgyává a római őstörténetre vonatkozó addigi tudományos eredményeket.[23] Ebben ősrégész, antik régész, nyelvész, vallástörténész, történetkutató, művészettörténész és jogtörténész is kifejtette álláspontját.[24] Igyekeztek az addig egymástól távol levő eredményeket köze­líteni, összehangolni, s a kutatásnak új irányokat szabni. A konferencia ered­ményei azóta is iránymutatók a kutatás számára, bár a tudomány az eltelt két évtized alatt újabb lendületet véve messze meghaladta az ott rögzített eredményeket, és a 80-as évek második felében ismét egészen különböző álláspontokat alakított ki. Ezek egyik szélsősége az említett Poucet-féle nézet. Mintegy középutat képvisel Heurgon nézete, de ezen túl sok árnyalatban jelentkeznek, ki-ki a maga oldaláról közelítve régészek,[25] vallástörténészek.[26] A fejlődéselmélet vonaláról is mind idealista,[27] mind materialista szemlélettel[28] komoly kísérletek történtek arra, hogy a római őstörténetet beleállítsák az emberi történelem egyetemes fejlődési vonalaiba, s bebizonyítsák, hogy lényegében nem eltérő ez a történet más archaikus társadalmak történetétől, legfeljebb reá vonatkozó ismereteink gazdagabbak.

A jogtörténész, éspedig elsősorban az összehasonlító joggal is foglalkozó jogtörténész számára egyre világosabb, hogy a római jog a maga megjelenésekor sem volt átlagos társadalmi jelenség, amely a társadalmi-gazdasági fejlődés fő vonalaiból részleteiben egyszerűen levezethető. A római jog egyedülálló társadalmi jelenség a jogász számára.[29] Hogy miért az, annak részletes indokolására még visszatérek. Egyedülálló jelenségeknek jellegzetes keletkez­tető okát indokolt keresni. A római jogász előtt ennek a jognak éppen kezdeti állapotában olyan sajátosságai tárulnak fel, amelyekből sajátos társadalmi, gazdasági képre következtethet vissza. E sajátosságok okainak keresése, megválaszolása pedig csak úgy lehetséges, ha a modern kutatások eredményeinek felhasználásával is, de e szilárdnak tartott jogi tradíciók felhasználásával is megkíséreljük megrajzolni azt a társadalmi és történelmi keretet, amely a római államot kialakította és amelyben az állam az általunk ismert ősi jogrendszert, annak sajátos mozzanatait létrehozta.[30]

 

[1] A legújabbak közül Bloch (46), (47); Capogrossi-Colognesi (74); Castagnoli (77), Grant (172), Meyer (276), Barbagallo (22), Behrends (31), Bengston (32), utóbbi három elsősorban tudománytörténeti megközelítéssel.

[2] Pallottino (309): „Mindaz, amit az ősi Rómáról tudunk és tudni fogunk, esetleges töredék ahhoz képest, amit nem tudunk és nem is fogunk megtudni."

[3] Jó áttekintés Meyer (278) és Poucet (331).

[4] Szintéziskísérletek újabban Alföldi (5), (6), (8), Ampolo (16), Bengston (32), Stuart J. és Last H. a Cambridge Ancient Historyban (64), Christ (83), Heurgon (190).

[5] Poucet (331).

[6] „C'est le règne de la fable, non des faits" 302.

[7] Niebuhr, Barthold Georg (1776-1831), államférfi, Poroszország római követe, berlini majd bonni egyetemi tanár, Gaius Institutióinak, a veronai Gaius-kéziratnak felfedezője. Römische Geschichte I-III. c. műve a kritikai ókortörténet első nagy úttörő alkotása.

[8] Mommsen (293) 46: „Von einer eigentlichen Stadtgründung, wie die Sage sie annimmt, kann natürlich in keinem Fali die Rede sein..."

[9] „Ces récits prestigieux ... qui continuent á tant nous charmer, n'apparaissent pás comme des documents historiques, autenthiques, ils n'en perdent pás pour autant leur richesse littéraire et humaine." Poucet (331) 314. Vö. Bessone (36).

[10] Áttekintőleg Meyer (278).

[11] Pfiffig, Ambros Josef, Einführung in die Etruskologie, Darmstadt, 1972; Heurgon (189, 190) 103. sk.

[12] Herzog (188), Westbrook (410).

[13] Poucet (331) 116-160.

[14] Gjërstäd(164-169).

[15] Gjërstäd (168), (169). Vö. Meyer (278).

[16] Poucet, Nouvelle histoire, 1975, 185. sk., uő. (331) 162. kritikus hangvétellel.

[17] Müller-Karpe, (296).

[18] Meyer (278): „a predominantly classical archeological school represented by E. Gjërstäd..."

[19] Poucet (331): „En ce qui conceme la période préétrusque, on ne posséde jusqu'ici aucune con- firmation archéologique nette de la tradition..." 159.

[20] Poucet (331) 303, Entretiens (306).

[21] Heurgon (189, 190) 79. sk., 378. sk.

[22] Heurgon (190) 200.

[23] Entretiens (306).

[24] Gjërstäd (167), Brown (59), Riis P. }., Art in Etruria and Latiam during the first Half of the Fifth Century B. C., Heurgon Magistratures romaines et magistratures étrusques, Gabba E., Considerazioni sulla tradizione letteraria sulie origini della Repubblica, Hanell K., Probleme der römischen Fasti, Momigliano (286), Alföldi (3), Wieacker (419).

[25] Részletes irodalom: Poucet (331) 116. sk.

[26] Porté, D., Romulus Quirinus, prince et dieu, dieu des princes, Étude sur le personnage de Quirinus et sur són évolution des origines á Auguste, ANRW II 17. 1., 1981, 300-342.

[27] Így már Jhering (196) és Mommsen (293), végkicsengésében Wieacker (423) 286.

[28] Franciosi (140), (141), Diósdi (115), Analisi (170).

[29] Kunkel-Selb (200) 5., Wieacker (423) 291., Hausmaninger-Selb, Römisches Privatrecht 5, Wien, 1989, 49.

[30] Legkifejezőbb De Francisci (102) 4.

 

római jog, jogrendszer, fejlődés