Az ügyvédség kialakulása Magyarországon és története Fejér megyében

Megkísérlem vázolni az ügyvédség kialakulásához vezető folyamatot. Ennek előzményeként a mai helyzetből kiindulva kellett végighaladni a múltba vezető nyomokon, elnevezések, megjelölések és tartalmi elemek segítségével a gyökerekig jutni el, és várható volt, hogy a kezdeti formák lényegesen különbözni fognak attól, ami ma az ügyvédet jellemzi és jelenti. Kiindulásunk tehát nem a mai ügyvéd alakjának felkutatása a múltban, hanem azon elemek feltárása, amelyekből az évszázados változások során társadalmi, gazdasági, jogi formai erők hatására az intézmény kialakult.

Ügyvédnek bármely történelmi korszakban azt tekinthetjük, aki mások jogi természetű ügyeivel jogi szakismeretei és rátermettsége alapján tiszteletdíj fejében rendszeresen foglalkozik. Ahhoz, hogy az ügyvédkedés valóban foglalkozásszerűvé váljék, szükséges a jogélet bizonyos fejlettsége, a társadalmi differenciálódás megfelelő foka.

1769-ben Mária Terézia rendeletben általánossá tette az ügyvédi vizsgát. Az ügyvédek számát ez az adatok tanúsága szerint nem csökkentette, sőt az a fellendülő gazdasági életnek megfelelően a századforduló során tovább emelkedett.

Az ügyvédek képzettségéhez az új rendszer nyilván kedvezően járult hozzá. A Ratio Educationis nyomán megalakított jogakadémiák szélesebb körű jogi tanulmányokra adtak lehetőséget. Kifejezetten az ügyvédképzést elősegítendő alapították, már korábban, 1740-ben az egri Liceumot. Az ügyvédi vizsgát kötelezővé tevő rendelet, melyet II. József, majd az 1804. évi Instructio pro advocatis kiegészítve fenntartott, „nagyot lendített a rendszeres jogászképzésen. Egyrészt az ügyvéd csak elméletileg legalább bizonyos fokon képzett személy lehetett”, másrészt a patvarián szerzett gyakorlathoz most kötelezően járult a iuratus tabulae regiae notariusként eltöltött év, „mely a jogásznak készülőket összehozta, körükben a testületi szellemet felébresztette”, és ennek gyümölcse a reformkori törekvésekben ért meg.

 

 

Az ügyvédi intézmény római jogi formái

 

A magyar ügyvédség kialakulásának és fejlődésének tudományos igénnyel megírt története (mint például Weiszlernek a német ügyvédségről írt műve)[1] egyelőre nincs. Az eddigi, régebbi feldolgozások romantikusak. Nem is lehet ezt a munkát megírni addig, míg a magyar ügyvédek munkásságának forrásai megfelelő rendszerességgel feltárásra nem kerülnek. Ez pedig nehéz feladat. Egyrészt rendkívül nagy, elszórt és nehezen feldolgozható a forrásanyag. Az ügyvéd személye a periratok sorai közt visszavonul az ügyfél személye mögé, szinte azonosul vele, csak részletes elemző munkával lehet róla munkája nyomán bármit is megtudni puszta nevén túl. És még a puszta nevek is nehezen szedhetők össze a különféle forrásokból, levéltári adatokból. Bónis a Mohács előtti magyar jogászréteg feldolgozása során bemutatta, hogy milyen kiváló eredményt lehet az egyes személyeket elemző munkával elérni. Azonban az ilyen kutatás nagyon munkaigényes, egyszerre az egész magyar ügyvédségre, annak teljes történetére vonatkozóan egy személy által aligha oldható meg.

Másrészt a magyar ügyvédség, mint intézmény kialakulása is feldolgozatlan. E nélkül, legalábbis a főbb vonalak tisztázása nélkül az intézménnyel kapcsolatos résztémákhoz nyúlni is nehéz. Igényes kutató a magyar ügyvédség száz évének feldolgozása előtt válaszolni köteles arra, hogyan vált lehetségessé a magyar ügyvédség részére száz évvel ezelőtt az önkormányzat megadása, hogyan alakult ki akkorra e jogintézmény úgy, hogy a testület létrehozása szükségszerűvé vált. Még az utolsó száz éven belül is meghaladná egy ember erejét a teljes magyar ügyvédség történetének részletes feltárása…

Hazánkban az ügyvédi hivatást száz éve gyakorolják zárt, szervezett keretek közt. Az ügyvédi diploma alig kétszáz éves. Minél távolabbra tekintünk ezt megelőző korokba, annál nehezebb az ügyvédi hivatás gyakorlóit felismerni, működésükről számot adni.

Ügyvédnek bármely történelmi korszakban azt tekinthetjük, aki mások jogi természetű ügyeivel jogi szakismeretei és rátermettsége alapján tiszteletdíj fejében rendszeresen foglalkozik. Ahhoz, hogy az ügyvédkedés valóban foglalkozásszerűvé váljék, szükséges a jogélet bizonyos fejlettsége, a társadalmi differenciálódás megfelelő foka.

Megkísérlem vázolni az ügyvédség kialakulásához vezető folyamatot. Ennek előzményeként a mai helyzetből kiindulva kellett végighaladni a múltba vezető nyomokon, elnevezések, megjelölések és tartalmi elemek segítségével a gyökerekig jutni el, és várható volt, hogy a kezdeti formák lényegesen különbözni fognak attól, ami ma az ügyvédet jellemzi és jelenti. Kiindulásunk tehát nem a mai ügyvéd alakjának felkutatása a múltban, hanem azon elemek feltárása, amelyekből az évszázados változások során társadalmi, gazdasági, jogi formai erők hatására az intézmény kialakult.

A római jog a mai európai jogrendszerek számos formai elemét kidolgozta és szolgáltatta, és ránk hagyományozta az ügyvédségnek is mind formáit, mind megjelölését. A római jog ismerte a képviseletet a perben és peren kívüli ügyfeleknél egyaránt. A kezdeti és klasszikus fejlődés szakaszában ez nem volt meghatározott egyének élethivatásszerű vagy díjazott foglalkozása, hanem a família keretében oldódott meg. A távollévő családfőt a fia, rabszolgája, szabadosa, cliense helyettesíthette teljes jogkörrel. Az első kettő eleve a családfő részére szerzett, a többiek számára a jog kidolgozta a teljes jogkörű helyettes, a procurator omnium bonorum fogalmát, és ezzel lehetővé tette az ügyleti és a perbeli helyettesítést is. A posztklasszikus jogban az ügyleti és gazdasági helyettes, a procurator társadalmi állása süllyedt, a colonusok és más csökkent jogképességűek között tartották számon. Ennek a szemléletnek változott társadalmi viszonyok közötti nyomaival a középkori jogban is találkozunk. A perbeli egyedi helyettesként, képviselőként eljáró procurator et dominus megjelöléssel nyert az egyszerű ügyvivőtől megkülönböztetést.

A procurator fogalmában lényeges a más személyében való ügyködés lehetősége, de ez nem szakmai, hanem családi jellegű. A rabszolgatartó társadalom sajátos családi szerkezete tette ezt lehetővé. A feudális viszonyok közt, bár némi változással, de ismét ezzel találkozunk a familiárisok képviselete során. A procuratorral szemben a képviselt ezért dominus, patronus, a procurator kezdetben filius vagy servus, később cliens, és e megjelölések későbbi korok jogi nyelvébe is eljutottak.[2]

Egész más volt a helye a római jogban a szakjogásznak, aki a hozzá fordulónak a szakkérdésben tanácsot, perbeli felhasználásra responsumot adott. Különös tiszteletnek örvendett a iurisconsultus, a legmagasabb állami hivatalok várományosa, aki véleményével az egész jogrendszerre alakítólag hatott. A hozzáfordulónak nem alkalmazottja, nem lekötelezettje volt, hanem a maga szaktudásának teljes súlyával az igazságszolgáltatás, jogalkalmazás szuverén képviselője,[3] aki legjobb meggyőződése szerint nyilatkozik, állásfoglalása jogkérdésben kötelező erejű, jogforrás jellegű,[4] munkadíjjal meg sem sérthető, csupán tiszteletdíj, honorárium illette meg később.[5] Ő dominus és patronus a hozzá fordulóval való viszonyában, aki neki, ha ügyét magáévá teszi, cliense lesz. Nem is a fél képviselőjeként lép fel az ügyletnél vagy bíróság előtt, hanem csak mint advocatus, odahívott szakember, aki személyekre tekintet nélkül adja az ügyben szaktudását, sokszor megfellebbezhetetlen szakvéleményét.

Hogy a szakjogász tekintélye a római jogban ilyen magasra emelkedett, annak oka a római jog fejlesztésének közérdekű voltában rejlik. A marxizmus klasszikusai szerint a római jog azért emelkedett az elismert tökélyre, mert a gazdasági viszonyok tiszta kifejezőjéül szolgálhatott, nem kellett az állam osztálytartalmát lepleznie. A római jogász nyilatkozata során többnyire egyetemes érdekeket tart-hatott szem előtt, még akkor is, ha adott esetben egy-egy polgárra a jog alkalmazása hátrányosan hatott. Ezért van, hogy a iurisconsultus, az advocatus a római jogban nem szolgálja ki a felet, csak a jogot, innét ered az őt övező hatalmas tisztelet, amelyet Leó császár szinte panegirikus hangnemben fogalmazott meg.[6] Vele szemben a mindig egyéni, familiáris érdekeket képviselő procurator szolgai szerepben tűnik fel, és így is méltányolják.

Volt a római társadalomnak még egy harmadik szereplője, akinek tevékenysége a mai ügyvédi tevékenységnek előfutára. Ez a perben cliensei védelmében eljáró orator. A köztársaság idején ennek volt legnagyobb a társadalmi szerepe, Cicero büszkén vallotta magát oratornak, és megkülönböztette ettől a leguleji, praecones actionum, cantores formularum néven emlegetett, nyilván még a formális perből (legis actio) visszamaradt jogászokat. Az orator a politikai pálya várományosaként járt el hívei nevében és védelmében, teljesen ingyenesen, és ezt még az első császároktól is elvárták a polgárok. Amint azonban a köztársasági formák eltűnésével a választott tisztviselők kora le-hanyatlott, az oratorok helyett kialakult a dominatus idejére egy hivatásszerűen perbeli képviselettel foglalkozó réteg. Megállapították a részükre járó honoráriumot, és a bíróságok mellett kötött számú jogász nyert jogot a perbeli képviselet szakszerű ellátására. Az ilyen jellegű tevékenység gyakorlatilag összeolvadt a jogi tanácsadással, s az ezzel foglalkozókra átment az advocatus megjelölés. A létszámi kötöttséget Constantinus császár 319-ben feloldotta, viszont a foglalkozás gyakorlását az advocatus számára csak megválasztott bíróság előtt engedélyezte, e területi kötöttséggel a párhuzamos elfoglaltságból adódó zavarok kiküszöbölését remélve. Az V. században azután a létszám újra kötött lesz, így bizonyos testületi jelleget nyertek az advocatusok, felvételük során a céhbeliek gyermekeit előnyben részesítették, megkívánták a szakképzettség vagy tanulmányi idő igazolását, és a bíróság, illetve hatóság fegyelmi jogkört kapott a hivatás gyakorlói felett.[7]

E fegyelmi joghatóság szükségessége abból adódott, hogy a forrásokból ki-tűnően megjelennek a jogi szakképesítéssel való visszaélések. Így például a per tárgyára vonatkozó egyezség, a quota litis, a perhúzás, az ellenfél becsmérlése, összejátszás az ellenféllel, a tanúk befolyásolása stb.

A testületi jelleg ugyanakkor a bírósággal való szorosabb együttműködésnek, alkalomszerűen a képviselők bíróként szerepeltetésének lehetőségét teremtette meg, amit viszont az e körön kívül állók kifogásoltak. Jelenségek, amelyekkel még találkozni fogunk a fejlődés során, és amelyek igazolják, hogy a jogérvényesítés és jogszolgáltatás formai-technikai része nem annyira a gazdasági-társadalmi rend függvénye, mint inkább a jogi felépítmény és a társadalom laikus része közti kapcsolat sajátos jellegéből adódó problémáké.

 

Képviselet és jogi tanácsadás Európában a XI. századig

 

A rabszolgatartó társadalomból a feudális társadalomba való átmenet időszakában az európai gazdasági élet az áruforgalom szempontjából erősen visszaesett. A jobbágygazdálkodás, a terményben történő adózás területenként autark, egymástól elszigetelt gazdálkodó részeket hozott létre, köztük a kapcsolat szegényes volt. Így a gazdasági életet bonyolult finomsággal szabályozó római jogrendszer a leges romanae barbarorum jóval primitívebb formájában élt tovább, és még ezen belül is kétséges, mennyi volt belőle az élő jog. Az egyház ugyan a későbbi megfogalmazás szerint élt a római joggal, de ezt a tételt egyrészt az újabb kutatás nem egyértelműen fogadja el, másrészt ugyancsak kérdéses, hogy az egyházi jogi kódexekbe felvett római joganyagból mennyi volt az eleven.[8] Mindenesetre szándékosan történt, hogy e fejezet címéből a fejlődés szót kihagytuk.

A feudális társadalomban a rendi előjogok ellenére a kizsákmányolt réteg már nem jogtárgy, hanem jogalany. Ebből adódón a jognak a társadalmi igazságot érvényesítő tendenciája egyúttal az osztályellentéteket is oldja. Ezáltal rendszerébe belső ellentmondás került, ami az egyes jogász számára megnyitotta annak lehetőségét, hogy az ellentmondó társadalmi érdekek közül valamelyiket képviselje, esetleg a csoportérdeket a társadalmi haladás érdekével szemben. Ez érződni fog az ügyvédség korai formáinak kialakulásánál.

A rendi megosztottságnak megfelelőn a kora középkorban sokféle bírósággal, sokféle perrenddel találkozunk. Legkorábban az egyházi per rendje bontakozott ki, egyrészt az egyház hatalmi és vagyoni helyzete miatt, másrészt azért, mert az egyház soraiba tartozott a kor írástudó rétegének döntő része, ott maradtak fenn a latin nyelvű római jogi emlékek, ebből a körből kerültek ki a világi urakat szolgáló klerikusok, írástudók is.

Az egyházi per a késő római perből átvette és mindmáig megtartotta mind a perbeli képviselő, a procurator, mind a fél jogi szaktanácsadójaként működő advocatus intézményét.

„A procurator az, aki más jogi ügyében megbízásból eljár. Egyesek szerint járuléka az ingyenesség, de mai szokás szerint salariumért állítanak procuratort azok, akik nem tudnak, vagy nem akarnak saját ügyükben eljárni.”

„Advocatusnak nevezzük, aki a bíróság előtt jelen lévő peres félnek segítséget nyújt abban, hogy ügyét jogszerűen vezesse. Ezért komoly, bölcs, jogban és szokásban jártas férfiúnak kell lennie. Bár hasonlít a procuratorhoz, mégis különbözik tőle, mert az a távollévők, míg ő a jelenlévők ügyét viszi, és így nem is ura a pernek, mint a procurator. Tiszte közhasznú, tiszteletreméltó, előjogokkal jár, tanult, jogtudós embert kívánó, a procuratoréval ellentétben.”[9]

Látható, hogy az egyházi perbe a kettős ügykör a késő római jog fogalmi meghatározásával került át, és ott mindmáig meg is maradt. Ugyanez a kettősség található a középkori olasz városállamok jogában, ezt vették át a franciák, és ebből ered az ügyvédi hivatás kettőssége a mai angol jogban is. A világi perben azonban még hosszú századokig nem fejlődött a joggyakorlat addig, hogy tényleges jogi képzettségű szakembereket kívánt volna. Az ars notarialis, a formulák, okirati szövegek ismerete, a klerikusok által a kolostori iskolákból hozott írástudó ismeretek, és a nem túl bonyolult helyi szokások ismerete elég volt arra, hogy a különböző rendi előjogok alapján bíráskodó laikusok mellett valaki ellássa az ítélőmester, vagy a feleket képviselő, kívánságaikat írásba foglaló deák feladatát.

A középkorból adataink vannak arra, hogy helyenként az ítélkezés és perlekedés a régi római actio stricta kötött kérdés-felelet rendszerű formájára hasonlított. A kérdés helyes feladásával pert lehetett veszteni vagy nyerni, például a lombard jog szerint, mert a bíró válaszában kötve volt a kérdés szövegezéséhez. Természetes, hogy a laikus félnek az ilyen formulák pontos betartásánál képviselőre volt szüksége. De ebben a kötött perben jelent meg először a képviseletnek egy további előnye, amellyel a középkori jogrendszerekben, hazai jogunkban is, még találkozunk: ha a képviselő rosszul adta fel a kérdést, és a per emiatt vesztésre állt, meg kellett vonni tőle a megbízást, és a fél, vagy új megbízottja a kérdést most már helyesen, a hibát kijavítva tehette fel.

Főként a különböző germán jogterületeken találjuk meg az igazságszolgáltatási eljárásnak egy sajátos szereplőjét (az orator késői utódját). Ez a korai germán jogban a felek szószólójaként lépett fel, a bíróság jelölte ki, eosago, fürsprecher, vorsprecher. A felek igényének előadása a feladata, de nem a felek rendelkezése, hanem saját meggyőződése szerint, talán azért, hogy a szóbeli eljárásba a contradictorius formát bevigye, és a bírót mentesítse a szembenálló követelések megfogalmazásától. Nem jogvégzett vagy jogtudós ember volt ez a szószóló, viszont erkölcsi és pártatlansági követelményeket támasztottak vele szemben. Esküt kellett tennie az igazságos pervitelre, joga volt viszont tanácsot kérni, hibás lépését visszavonni, és ha bírságban marasztalták, a féltől kártérítést kérni. A szószóló mellett a perben szükség szerint megjelenhetett a tanácsadó, az odahívott advocatus, és a kettős szerep a germán jogterületen is gyakorlattá lett, noha a jogtudó, tehát római vagy egyházi jogban művelt, idegen bölcsességet magával hozó szakemberrel szemben sokszor megnyilatkozott a gyanakvás, ellenszenv, tiltakozás.

Amint a német-római császárság megalakulása után a német területen a római fogalmakra való hivatkozás általánosabb lett, a vorsprecher a procuratorral nyert azonosítást. Pl. az 1415-től működő birodalmi kamarai bíróság, a Reichskammergericht mellett működő, a képviseletet kötelezően ellátó jogászok e megjelöléssel szerepeltek egészen a XVIII. századig, a bíróság megszűntéig. A Reichskammergericht procuratorai végig megtartották azt a közérdekűnek és közbecsülésben lévőnek értékelt pozíciót, ami az ősi vorsprecher pozíciójából következett, és ennél a bíróságnál a procurator és az advocatus értékelésében az egyházi jogi, az advocatust előnyben részesítő szemlélet sohasem lett úrrá.

Az alsóbb területi bíróságoknál azonban az írásbeli per bevezetésével a középkor végére bekövetkezett a kétféle szerep egybeolvadása, a procurator munkakörének elsekélyesedése, alacsonyabb értékelése.

Mindenesetre a XI. század Európájában az általános latin hivatalos nyelvben a perbeli képviselők kétféle elnevezése volt használatos. Ezek közül az advocatus csak elvétve szerepelt, hiszen a jogászi szakmai képzettség is egészen ritka volt.

A procurator viszont, mint az írástudatlan, a latin nyelvben járatlan felek perbeli képviselője, klerikus, vagy deákképzettségű írástudó embere, mindenütt megjelenik, ahol az igazságszolgáltatás a rendi államapparátus felépülése során elszakadt az ősi törzsi keretektől, és a népvándorlással Európába áramlott népektől idegen latinos műveltség nyújtotta formákat kezdi alkalmazni.

 

A perbeli képviselet kezdetei Magyarországon

 

A XI. században elsősorban nyugati mintára megszervezett rendi magyar állam szükség szerint átvette, törvényhozásában, okleveleiben felhasználta mindazt, amit a nyugatról beáramló klerikusok magukkal hoztak az európai jogi formakincsből. Arra, hogy milyen volt a magyar igazságszolgáltatás az ezt megelőző időben, legfeljebb következtetni lehetne összehasonlító jogi alapokon. A „pogány” Magyarország szokásaiból egyébként éppen a literátus réteg a királyság korában lehetőleg semmit nem vett át. Ha valószínű is, hogy a törzsi szerkezet nyomainak teljes eltűnéséig a helyi jogszolgáltatás őrizhetett elemeket az ősi magyar eljárásból, ezeknek írásbeli nyoma, a középkori perrendre kihatása alig lehetett.

Szűkös forrásanyag áll rendelkezésünkre a magyar királyság első századaiból, és ez szinte lehetetlenné teszi a magánfelek jogkeresése útjainak tisztázását. Mégis éppen ebben a korai időszakban találkozunk az igazságszolgáltatásnak egy olyan szereplőjével, aki párhuzamba állítható a korai germán törvénykezés Vorsprecherével: ez a pristaldus. A fogalommal a XI–XII. századi oklevelekben, Kálmán király törvényeiben és az Aranybullában egyaránt találkozunk, a váradi tüzesvaspróba-lajstromnak pedig szinte minden eseténél előfordul, igazolva, hogy a XIII. század elején az igazságszolgáltatás rendszeres szereplője volt.[10]

A pristaldus név minden valószínűség szerint szláv eredetű, képviselőt jelent. Az, hogy az intézmény csupán nevét kapta-e az országban lakó szlávoktól, mint sok más közjogi megjelölésünk (pl. ispán, udvar, nádor, király), vagy a pristald a szláv bíráskodásnál is szerepelt, és így vették át a magyarok, bizonytalan. A források szerint a pristaldus lehetett bírói hatáskörrel rendelkező feudális méltóság, hatóság állandó alkalmazottja, de valószínűleg lehetett adott ügyben eseti megbízott is. Kérdés tehát, hogy a király, a püspök, a nádor, a comes pristaldusa eleve mint pristaldus állott-e a nevezett méltóság szolgálatában, vagy ennek familiárisi köréből nyert adott esetben pristaldusként kijelölést. Az utóbbi magyarázat a valószínűbb,[11] és ezzel összhangba hozható, hogy adott esetben a felek a maguk pristaldusával jelennek meg a perben. Ez a pristaldus a későbbi királyi ember és a bírósági esküdt szerepének vonásait egyesíti tevékenységében. Vitás kérdések helyszíni egyeztetése, bizonyítás felvétele a pristaldus jelenlétében történt. Többnyire azonban a bíróság nem egy pristaldust küldött, hanem a felek mindegyike mellé kirendelést nyert egy-egy. Tehát a pristaldus a vorsprecherhez hasonlóan a fél mellé rendelt hites személy, az igazságszolgáltatás bizalmi embere volt. Kálmán törvénye szerint a bíróhoz hasonló védelmet élvezett, viszont a működése során okozott kárért is felelt, ugyancsak a hamis eljárásért, a bíróhoz hasonlóan.[12] Csak birtokos lehetett, hogy vagyona működésének zálogául szolgáljon, és ha egyszer csalárdul járt el, többet pristaldus nem lehetett.

E jellemzők alapján az ügyvédség eredetét kutatók a pristaldust hajlamosak voltak az ügyvéd korai formájának tekinteni. A német Vorsprecherhez hasonló alakja a mi igazságszolgáltatásunknak. Adatunk van arra, hogy egyeztetést is folytatott le a felek között, és úgy tűnik, hogy időnként a felek bízták meg, vagy legalábbis javaslatot tettek a kirendelendő pristaldus személyére. Költségei perköltségként szerepeltek, amint a Váradi Regestrum erre sokszor utal. Mind a bíró, mind a pristaldus költségét a vesztes félre hárítja, egyezség esetén a költségviselésre vonatkozó megállapodást rögzítik. Találunk olyan egyezséget, amelyben ki-ki saját „képviselője” költségét viseli.

A pristaldus a magyar korai perben azt a szerepet töltötte be, mint Európa más országaiban a vorspecher: az írástudatlan, szokásokat nem ismerő felet tájékoztatta, bizonyítékait, nyilatkozatait begyűjtötte és a bíró elé tárta, egyúttal hitelesítve is azokat. Ezért alkalomszerűen díjazásban részesült. E szerepkörben kétségtelenül fellelhetők olyan vonások, melyek később az ügyvéd tevékenységére lesznek jellemzők. Másrészt a pristaldus végrehajtói szerepköre, a bíró familiárisaihoz tartozása révén a későbbi notarius elődjének is felfogható. Valószínűleg akkor járunk legközelebb az igazsághoz, ha feladatkörét később a homo regius, a procurator és a juratus notarius között megoszlani véljük. Az eljárás bonyolultabbá válása és a jogélet fejlődése ugyanis a későbbiekben kizárta, hogy e szerepköröket ugyanazon perben ugyanaz a személy lássa el.

A korai perekben még egy érdekes személlyel találkozunk, a király vagy a bírói hatáskörrel felruházott rendi méltóság billogosával, ítélőmesterével. Ő is nyilván a familiárisok közül került ki. Megbízatását a király vagy főrend pecsétjével igazolta. Az egykorú itáliai jogi nyelvben mint iudex szerepel, aki többnyire nem azonos az ügy rendi hatalom alapján illetékes bírájával, hanem a bíró ítélőmestere, jogi tanácsadója, klerikus vagy deák képzettségű szakembere. A billogos iudex és a pristaldus annak a törvénytudó értelmiségnek voltak magasabb és alacsonyabb rangú képviselői, amely a XIII. század elejére a főurak, főpapok, ispánok körül, de egyes városokban, hites helyeken és főleg az udvarban volt található, és melyből aztán a következő században a magyar középkori jogtudó értelmiség kialakul.

Mialatt a magyar rendi állam első századait élte, Európában a középkor virágába jutott, gazdasági, társadalmi és politikai értelemben egyaránt. Az itáliai városgazdaságok fellendülése, a városok, a céhes ipar Európa-szerte mutatkozó fellendülése, a kereskedelem élénkülése a jogélet fejlődését, kibontakozását szükségszerűen igényelte és előidézte.

A fejlődésben élenjáró Itáliában megtörtént a római jog gazdag szellemi hagyatékának újrafelfedezése és birtokbavétele, Bologna, majd Párizs és más városok egyetemein a jogtudomány reneszánsza messze megelőzte a művészetek reneszánszát. De a praktikum is egyre-másra került szembe a vagyonosodás, a kereskedelem szülte új meg új megoldandó olyan jogkérdésekkel, amelyekben a döntést a feudális báró egyre kevésbé tudta hivatott szakember nélkül meghozni.

Az egyetemeken a glosszátorok munkássága, a kancelláriákban az ars notarialis új tudós és új gyakorló jogászréteget nevelt ki a XII–XIV. század Európájában. Az előző korban esetenként az írástudó töltötte be többek közt a jogász feladatát is, most azonban szétvált a litterátus és a jogász képzettsége, érdeklődése. Civil-és egyházjogban doktorok kerültek a magas hivatali polcokra, a kancelláriákban legalábbis jogi segédkönyveken és a gyakorlaton nevelődött notariusok dolgoztak a bíráskodó bárók mellett.

A peres eljárások is bonyolultabbakká váltak, a szóban forgó kérdések a vagyonosodás miatt egyre nagyobb átlagértéket képviseltek, így a kialakuló gyakorló jogászréteg meg tudott élni szakmájából. A rétegen belül még nem volt specializálódás, ugyanazok a familiárisok töltötték be alkalomszerűen a iudex vagy procurator, sőt az advocatus szerepét, akik egyébként mint notariusok a kancellárián dolgoztak. Az sem volt ritka, hogy az igazságszolgáltatásból átkerültek a közigazgatásba, (e kettő sem vált még el élesen egymástól), politikai pályát futottak be, vagy vagyont szereztek. Mikor az Árpád-kor végére Magyarországon a peres eljárás fenn vázolt kibontakozását észlelhetjük, Itáliában már messze túllépett a fejlődés az egységes értelmiségen, és az Anjouk alatt beáramló olaszos műveltség nálunk is megteremti a jogtudó értelmiséget.

Az említett elnevezések közül legkorábban a procurator fordul elő. Még jóval a differenciáltabb jogi életet megelőzően találkozunk ezzel forrásainkban. 1228-ban egy adománylevélben a pristaldussal együtt procurator is szerepel. A Váradi Regestrumban[13] több helyen előfordul a meghatalmazott hozzájárulásával történő átadás,[14] a fél sem maga, sem képviselője személyében nem jelenik meg,[15] Dezső püspök képviselője Symcho, Dénes püspök birtokai procuratorának adja át a döntést,[16] Péter procuratora Hubec, belátva, hogy ura ellenfeleinek követelése jogos, kiegyezett velük, és vállalta a teljes bírói költséget, a pristaldus költségének pedig ráeső részét.[17] Egy esetben az egyik fél terminus technicussal meg nem jelölt képviselője a másik fél (Bistria város) procuratorai, Lythus és Pous kezéhez teljesít. (Városról van szó, a képviselő mégsem syndicus[18]) Hasonló a helyzet az ispotályosok képviselője és Scaldubog város képviselője, Usi esetében.[19]

Ám a váradi tüzeslajstrom-jegyzőkönyv a korai perbeli képviselet számos esetét is hozza, amikor a képviselő nem procurator, legalábbis nem így nevezik. Két esetben „defensor libertatis” szerepel a többiek, illetve rokonai nevében,[20] más esetekben az úr lép fel szolgája helyett, vagy küld neki képviselőt,[21] gyakran szolgák uruk helyett, családtagok, földiek vagy pertársak közül „egy a többiek” nevében.[22] Ezzel szemben a procurator az említett esetek közül legalább egyszer,[23] de valószínűleg többször is, a vagyonkezelőt, ispánt jelenti, mint a késő római jogra vonatkozólag már említettük. Egy-két ügyben a pristaldus látszik kifejezetten képviseleti szerepkörben eljárni.[24]

Degré lektori véleménye szerint a defensor libertatis nem perbeli képviselő. Inkább patronus, előkelő koronatanú. Azonban a korai időkben a perbeli képviselők, a perben fél helyett fellépők jó része ilyen. Így a római orator (l. feljebb), az itáliai-lombard iudex stb. Tény, hogy az idézett helyeken a defensor a fél nevében vagy helyett perbeli cselekményeket végez, tehát a mai tanú tevékenységét messze meghaladóan működik. Nem is testavit, hanem probavit, nem tanúskodott, hanem bizonyított. Esetleg saját szavával, de az eskü mint bizonyíték virágkorában ez a fél részéről nem lehetetlen.

Az advocatus megjelöléssel tudomásom szerint Magyarországon először 1309-ben találkozunk, mikor László szerémi püspök Gentilis pápai legátus auditora előtt egy keresettel szemben védekezve előadja, hogy a magyar királyságban az ügyekben nem civil- vagy kánonjog szerint járnak el, hanem az ország szokásai és statútumai szerint, ezért nem is léteznek bőven ügyvédek (advocati!) az országban.[25] Ez a megjelölés is egyházi fórum előtti eljárásban merül fel, és inkább azt az állításunkat igazolja, hogy a XIV. század elején, Magyarországon, a peres eljárások és jogi problémák még nem igényeltek differenciáltabb ismereteket, mint amilyennel az írástudó réteg általában rendelkezett.

Valószínű, hogy az eddig ismertetett esetek jó részében a perbeli képviselő még írástudó sem volt, hiszen a pertárs képviselők egy része oly körből került ki, amelyben a klerikus vagy deák aligha akadt. Ez indokolja egyébként a pristaldus szerepeltetését is: az írásbeliség szűk tere miatt a hiteles személy tanúsága sokkal jelentősebb volt a perben. Az írásbeliség fejlődésével és a jogtudó rétegnek az értelmiségből való kiválásával a pristaldus működése is feleslegessé lesz: a XI. századból négy, a XII. századból tizennyolc, a XIII. századból közel száz esetben ismerjük említését, e század végével azonban eltűnik, olyannyira, hogy Kitonich már azt sem tudta, mi is volt pontosan.

 

Az ügyvédi foglalkozás kezdete a rendi Magyarországon

 

Bónis a Mohács előtti Magyarország jogtudó értelmiségéről írt munkájában megrajzolta azt a folyamatot, ahogy ez az értelmiségi réteg, elsősorban a királyi kancellária körül, de püspökök és főméltóságok körül, valamint a városokban is, a XII. században hazánkban kialakult. A kancellisták, nótáriusok, ítélőmesterek már nem csak írástudók, hanem különböző jogi kézikönyvek, formuláskönyvek, gyűjtemények ismerete, valamint a diktálás gyakorlata révén szakjogászi képesítést is szereztek. Arra is akad példa, hogy magyarok külföldi egyetemeken szerzik meg a kor nívóján álló tudományos jogi képesítésüket, sőt a bolognai egyetemnek e században volt magyar származású professzora is.

Természetes, hogy ezek az udvarban, illetve országos méltóságok mellett élő jogászok adott esetben az általuk szolgált főrend vagy közület perbeli képviseletét is ellátták, jogi kérdésekkel kapcsolatban annak tanácsot adtak. Így bizonyos jogtanácsosi működést is kifejtettek. A XIV. század elejétől egyre többen vállalnak közülük peres képviseletet ismerősök, rokonok, majd idegenek részére is.

„Az ügyvédi képesítés ekkor még a távoli jövő méhében rejtőzik. Minden jog- és cselekvőképes ember vállalhat ügyvédséget. A perlekedők egy írástudó rokont hatalmaznak meg, és aztán az ügyre fordított költségért, fáradságért a szokásos térítéssel, nem egyszer birtokadományozással tartoznak. A másik gyakori megoldás a familiáris ügyvéd, a serviens kötelessége urának perbeli és peren kívüli képviselete. De vannak esetek, melyek az ügyvédség specializálódására mutatnak (…) 1314-ben (…) Bertalan mester notarius et procurator specialisa (urának) (…) (1329-ben) a pécsi püspök familiárisai között… Petrus procuratos dictus nevével találkozunk (…) Furcsa lenne, ha éppen a kúriában gyakorlatot szerzett notariusok ne lehetnének prókátorok”. Valóban korán találkozunk olyan jegyzőkkel, akik uruk képviseletében lépnek fel, és nem térnek ki az ilyen meg-bízások elől az ítélőmesterek sem. Abban sem találnak semmit a kortársak, hogy notariusok ne urukat képviseljék, hanem valaki mást”.

Állandó jogásza tehát a XIV. századtól elsősorban országos méltóságoknak, feudális báróknak és testületeknek, városoknak volt. A király és a királyné, a kincstár, a főurak, püspökök, szerzetesrendek rendszeres képviseletét előbb egy-házi, majd egyre inkább világi személyek látták el.

Az így induló jogászi pályákon a legkorábbi időtől találkozunk polgári és jobbágyi származású személyekkel, akik aztán pályájuk révén emelkedtek fel a társadalmi ranglétrán. Az egyházi pálya mellett a jogi pálya nyújtott leginkább lehetőséget a tehetségesebb vagy szerencsés egyéneknek arra, hogy jobbágyi vagy polgári sorból kikerüljenek, vagyonra, birtokra és így nemességre tegyenek szert. Mindenesetre már az alacsonyabb társadalmi osztályból való kitörés is szinte törvényszerűen vagyoni gyarapodással járt. Így természetes, hogy a középkori ügyvédi pályákat ismertető források és irodalom sokszor beszélnek a pályával járó vagyonosodásról.

Bónis a magyar és az európai jogtudó értelmiségről szóló, sokszor idézett két művében a kialakuló jogászréteg minden perbeli képviseleti tevékenységét ügyvédkedésnek, az eljárót ügyvédnek nevezi. Fejtegetésünk során eddig kerültük az ilyen megjelölést. Bónis is megkülönbözteti a „hivatásos ügyvédséget” az eseti ügyvédkedéstől. Munkámban a mai terminológiából kiindulva a mű elején adott meghatározást kívánom használni, tehát ügyvédnek azt nevezem, aki eseti jogi tanácsadással és perbeli képviselettel ellenérték fejében hivatás- vagy életpályaszerűen foglalkozott. Minthogy a most tárgyalt korszakban jutunk el ebben az értelemben is az első olyan jogászokhoz, akik már – legalább pályájuk egy részén – ügyvédnek nevezhetők, a terminológia tisztázása céljából rögzítjük, hogy a késői római jog világa óta ilyenekkel mindeddig nem találkoztunk. Az eseti mesterek és notariusok még nem rendszeresen, nem foglalkozásként űzték ezeket az ügyvédre egyébként jellemző tevékenységeket. Ezért mindenütt, ahol még nem hivatásos ügyvéddel van dolgunk, csupán a perbeli képviselő, tanácsadó, vagy az ennek megfelelő latin nyelvű megjelölést használjuk.

Bónis tehát az „ügyvéd” megjelölést eléggé széles körben használja minden olyan jogi jellegű megbízásra, ami némileg is ügyvédinek tekinthető. Kubinyi András a XV–XVI. század fordulóján már eléggé szabadon beszél ügyvédi életpályákról.[26] Degré már hivatkozott lektori véleményében még a török háborúk teljes időszakára kétségesnek tartja ügyvédi életpályák létét. Inkább fiskálisokról, jogtanácsosokról beszél, az egyes nagybirtokos bárók familiárisai között. Varga Endre az ügyvédi hivatás keletkezését az ügyvédi vizsga kötelező lététől számít-ja.[27] Minden esetre a XIV. század elején elhangzott nyilatkozat arról, hogy ha-zánkban kevés az advocatus, valamint az Ars Notarialis figyelmeztetése a tárgyban, hogy a lazán fogalmazott képviseleti meghatalmazással vissza lehet élni, a kezdetet a XIV. századra engedi tenni.

Egyelőre tehát még nincs hivatásos ügyvéd, sőt tulajdonképpen jogtanácsos sem, mert az alkalmazott jogi szakemberek is legalább annyira jegyzők, ítélőmesterek, kancellisták, mint amennyire később a fiskális szerepét betöltik. Azonban a XIV. század folyamán munkakörükön belül a jogtanácsosi rész, az eseti tanácsadás külső felek részére, és a képviseleti megbízások jelentősen megszaporodtak. Zsigmond király 1405-ben eltiltja az egyházi fórumok jegyzőit attól, hogy két laikus ügyében akár képviseletet vállaljanak, akár tanácsot adjanak, és ebben az egyházi bíróságok előtti eljárásra korlátozza őket. (1405. I. 3.) Lehet ennek a törvénynek indítéka az is, hogy az egyházi és világi jog szakemberei ne lépjenek át egymás területére, és ezzel az egyházi jogelvek ne érvényesüljenek a hazai bíróságok előtt. Valószínűbb azonban, hogy az egyházjogászokat nem akarták elvon-ni az egyházi perektől, nehogy azok lebonyolítását ez hátráltassa. E törvény azt is bizonyítja, hogy az egyházi törvénykönyv notariusai, közjegyzői alkalomszerűen mint procuratorok és advocatusok is felléptek, továbbá, hogy e két tevékenységet a magyarországi egyházi bíróság előtt folyó perben ekkor még megkülönböztették. Hasonló problémával a világi bíróságok később kerültek szembe, s ezekre ugyanezt a rendelkezést Mátyás király 1471-ben hozta meg, külön hangsúlyozva, hogy a iudexek (értve alatta nyilván ítélőmestert és notariust egyaránt) a peres ügyek megítélésével foglalkozzanak és ne ügyvédi tevékenységgel (1471. 14.).

Az Anjouk alatt egyre gyakoribbá váló egyedi képviseletre bizonyíték a formuláskönyvekben megtalálható procuratori megbízólevelek nagy száma és sok változata. Az egyedi, egy évre, egy terminusra, határozott ügyben adott meg-bízás mellett találunk általános, valamint kifejezetten mindenféle perre („tam in agendo quam in defedendo”) adott megbízási formát. Az ars notarialis írója megjegyzi, hogy a helyi bíróság előtt adott meghatalmazás máshol fel nem használható, míg a királyi kúrián vagy hiteles helyen adott meghatalmazással bárhol fel lehet lépni. A megbízások formulái példázatszerűen rokonnak, familiárisnak szólnak, de találunk általános szövegűeket is; ez is jelzi a már vázolt fejlődést. A megbízólevelekről szólva a szerző felhívja a figyelmet a procuratori megbízás két fajtájára, causales a világi, iudiciaria az egyházi perben. Majd így folytatja: bár a jegyzők könnyebbnek tartják a procuratori megbízás írását más oklevelekénél, mégis a perfect notarius azokat nagyobb figyelemmel írja, mert ha ezekbe valami hiba kerül, a peres fél pert is veszthet, költségben is marasztalható.

Az egyszerű eseti megbízás után az ünnepélyesebb általános forma következik, azután a rokonok és pertársak egymás kölcsönös képviseletére meghatalmazást adó irat, részletes tevékenység leírással, amiből kitűnik, hogy a procurator joga „előterjesztést és választ beadni, halasztást kérni és ahhoz hozzájárulni, válasziratot készíteni, esküt tenni, egyezséget kötni.” Mód volt arra is, hogy helyettes nevezésre „ahol, és amikor szükséges”, meghatalmazzák őket. Van formula arra, hogy az otthon fekvő, vagy gyengélkedő a kiküldött hites személy előtt adjon meghatalmazást, megjegyezve, hogy az ilyen a „legisták és juristák” (egyházi és római jogászok!) szerint nem azonos erejű a személyes megjelenés során adottal. Itt külön megjegyzi a szerző, hogy a szöveggel vigyázni kell, a feltételeket pontosan le kell írni, nehogy a procurator megkárosítsa ügyfelét, „a csalárd procuratorok ugyanis az egyszerű személyeket, akik meghatalmazzák őket, be tudják csapni.”

Találunk formulákat arra is, hogy a hiteshely vagy a saját pecsét alatt képviselőt vallani jogosult, hogy ad megbízást arra, hogy a vagyonkezelőt egyúttal peres képviseletre is meghatalmazzák, továbbá változatokat a kiállító hatóság szerint, és még olyat is, melynek formuláját valde pulcra jelzővel ajánlja a szerző.

Formulák sokasága, és a hozzájuk fűzött megjegyzések, még ha részben külföldi minták után készültek is, a perbeli képviseletek számának ugrásszerű növekedésére utalnak. Zsigmond alatt, 1435-ben huszonnégy dénárban rögzítik a perbeli képviseleti megbízás, későbbi terminussal ügyvédvalló levél költségét is.

A működés keretei tehát egyre jobban kialakultak, és a XV. században ok-iratok bizonysága szerint már feltűnnek olyan jogászok, akik tényleges ügyvédi gyakorlatot kezdenek folytatni. Rendszeresen és keresetszerűen foglalkoznak, legalábbis pályájuk hosszabb szakaszán, a jogi tanácsadással és perbeli képviselettel, nem valamely kancelláriából, hanem a maguk lábán állva. Ennek oka, hogy hazánk a XV. században, elsősorban itáliai hatásra, váratlan lendülettel indult meg a polgári fejlődés útján. A XV. század utolsó harmadára a jogilag önálló szabad királyi városok mellett egyre-másra alakultak kisebb mezővárosok, amelyek az első lépéseket teszik az önállósulás, a földesúrtól való szabadulás felé. Mátyás király korában a magyar polgárság kialakulásának csírái igen sok vonatkozásban kimutathatók, annak ellenére, hogy e kor haladó történelmi indításait a rákövetkező reakciós hullám, majd a török háború és a hódoltság másfél százados csapása nagyrészt megfojtotta, és folytatásukra csak a XVIII. században, döntően megváltozott körülmények között, kerülhetett sor.

Kimutatható, hogy a XV. században az európai jogfejlődés hullámai Magyar-országon is éreztették hatásukat. Mátyás király foglalkozott kodifikációs gondolatokkal. Ha az nem is több anekdotánál, hogy a római jogot hazánkban bevezette, bizonyosra vehető, hogy hatását értékelte. Így tehát azok a kapcsolatok, amelyek külföldi, főként olasz egyetemeken tanuló diákjaink révén e században rendszeresek voltak, biztosíthatták jogi területen is korszerű eszmék beáramlását hazánkba.

A XV. század folyamán egész Európában bekövetkezett az a változás, amely az írástudó rétegből a hivatásos jogászok rendjét kiemelte és önállósította. Az egyetemi jogtanítás már korábban felfedezte a római jogot, elsősorban a közjogi elvek alkalmazása szempontjából. Közben az árucsere forgalom fellendülése, az általános életszínvonal emelkedés, a nemzetközi kapcsolatok fejlődése, a céhes ipar termelése egyre-másra teremtették meg azokat a problémákat, melyeknek jogi megoldását kívánta a gazdasági élet. Így a római jog készen kínált formáit a gyakorlat alkalmazni kezdte. Ehhez az alkalmazáshoz azonban bizonyos iskolázottság, jogi szakismeret, elmélyülés már csak azért is kellett, mert az anyag nagy és idegen volt, más társadalmi rendben keletkezett, a megváltozott viszonyokra csak megfelelő átdolgozással volt alkalmazható. A glosszátorok és kommentátorok ezt az alkalmazást végezték el tudományos szinte, a praktikusok pedig a gyakorlat felől indulva: a két törekvés találkozása ugyanazon jogászrétegben kettőséget eredményezett, a iuris doctorok mellett a notariusok, az elméletileg képzett jogászok mellett a gyakorlatból szerzett ismeretekkel rendelkezők kölcsönhatásban, de egymástól mégis elkülönülve művelték a jogot.

A társadalom igénye kialakította azt a foglalkozást, melynek művelői a magánfelek részére eseti megbízás alapján nyújtották a jogi tanácsot perben és peren kívül. Az ügyvédi foglalkozás tehát gyakorlatilag is létrejött ebben a században. Azonban a jogászi műveltség kettőssége, másrészt a procuratio és az advocatura ismert kettős, noha már-már elsikkadó hagyománya miatt a szakma kialakulá-sakor legtöbb helyen kettévált.

Itáliában már a XIV. században a legtöbb városban érvényesült az a gyakorlat, hogy a rendes bíráskodást választott podesta kezébe adták, aki többnyire meghívott jogtudós volt. A városi statutumok a XIII. századtól kezdve sorra kimondták, hogy bírói, procuratori vagy jogi tanácsadói működést csak képzett jogász folytathat. Létrejöttek a helyi jogásztestületek (collegia, fratalia iudicum et ad-vocatorum), és ezek tagjaiból választották a bírákat, ezek adhattak perben jogi szakvéleményt. 1393-ban újjászervezték a kollégium statútumait, civil vagy kánonjogi doktorátust, polgárjogot, büntetlen előéletet, valamint a kézművesi, orvosi, de a notariusi és procuratori foglalkozástól való tartózkodást is megkívánva azoktól, „qui voluerint esse advocati et uti advocatione”. Így Olaszország városaiban, ahol a polgárosodási folyamat élen járt és a jogi hagyomány is a legelevenebb volt, a modern jogágak is legelőször alakultak ki, és az ügyvédi foglalkozás is legkorábban született meg, mégpedig kettős formában: az advocatus volt a tanácsadó jogtudós, a procurator a perbeli képviseletet vállaló gyakorlati jogász.

Ezt a felosztást még a XIX. század végén született olasz ügyvédi rendtartás is fenntartotta.

Franciaországban a XV. század végére szervezték meg királyi rendeletek a felsőbíróság nagytanácsát. Ebben a század derekától helyet foglalt a két királyi főügyész, avocat général és procureur général. A párizsi parlament bírósága a XV. században alakult ki, és szorosan hozzá tartozott a jogtanácsosi és képviselői rend. A XIV. századtól jegyzékbe foglalta őket a bíróság és esküt kívánt tőlük, és ezek a procureurök látták el a perbeli képviseletet a bíróság előtt, előbb külön személyre szóló királyi licence alapján, utóbb e nélkül. Általában nem nemes emberek voltak. Az avocats testülete, később ordre, barreau, 1345 óta tekinthető testületnek. Tagjaitól megkívánták a civil- vagy kánonjogi licentiatust. A francia jogban mindkét testület gyakorlati képzést kapott: a bíróság tanácskozásai során a neves ügyvédek a bírákkal egy sorban ültek az első padokban, de mögöttük ott szorongtak a fiatalok, előbb hallgatva, utóbb maguk is kísérletet téve tudásuk bemutatására. A francia ügyvédség így vált önálló kettős testületté, az avocats társadalmi és anyagi megbecsülést élvező, és a procureurs alacsonyabb rendű, egyszerűbb egyedekből álló testületévé. Itt is megmutatkozik hát a kettősség az ügyvédi szakmán belül.

Az angol jogfejlődés a honi szokásjognak mindig határozott hangsúlyozásával még tágabb teret adott a gyakorlati jogászképzésnek, mint az eddigi ismert országok. Már a XIII. század közepén hangoztatták az egyetemekre behatoló római joggal kapcsolatban, hogy „nolumus leges Angliae mutare”, és a század végétől a bíróságok padjaiban szisztematikusan történt a bírák és jogi képviselők gyakorlati képzése. A négy Inns of Courts testületében a fiatal jogászok az idősebbekkel való szakadatlan kontaktusban, együtt működve nevelődtek, lettek végül barristerré, (közülük választják a bírákat mindmáig Angliában). Így az angol jogászképzés autonóm gyakorlati testület kezébe került, amelyben a bírói és a peres képviseletet ellátó kar tagjai egyaránt szerepelnek, és amely önmagát újítja fel, egészíti ki és kormányozza napjainkig. A XVI. század derekáig az Inns kereteiben működhettek és tanulhattak szerényebb jogászi képzettségű szakemberek, az attorneys is. Ezek közül kerültek ki a helyi közigazgatás jogászai, és ezek kebeléből alakult ki az a jogászi réteg, amely a felekkel pereik során közvetlen kapcsolatba került, és aztán a per számára felkért szakértőként egy barristert. A barristeri testületnek a bírósághoz való szoros kötődése miatt az egyszerűbb, felekkel foglalkozó, peren kívüli tanácsokat adó jogászok, attorneys, később solicitorok rendje teljesen különvált amattól, és a XVI. század közepe után utóbbiak az Innsbe nem is kerülhettek be. Így az angol városiasodás, a kereskedelem és a polgári osztály korai kibontakozása és a feudális osztállyal kötött kompromisszuma révén az angol ügyvédség sajátos formában, de egyébként az európai jogfejlődés kettős megosztottságával viszonylag korán kialakult, és ugyancsak a XV–XVI. század fordulójára megszilárdult.

A német birodalom tarka feudális államképződményei között egyrészt az udvari bíróságok, másrészt az önálló városok voltak azok, ahol ugyancsak a XV–XVI. században ügyvédi foglalkozásról számot adhatunk. Közülük a birodalmi kamarai bíróságról már említést tettünk. Itt a procuratorok kötött és tekintélyes testülete mellett alacsonyabb sorban találunk alkalomszerűen foglalkoztatott advocatusokat, akik az előbbiek segédeiként, a felek alkalmi tanácsadóiként működtek, de nem érték el azok tekintélyét. A különböző udvari méltóságok mellett is hasonló, bár formájában változatos helyzetek alakultak ki. E formai változatok miatt német jogterületen ugyan élt a kettős ügyvédi jellegű tevékenység emléke, de a fogalmak átfedik egymást, felváltva használják őket, így nem váltak el élesen a fejlődés során. Általában a XVI–XVII. században a bíróságnál bejegyzett procuratorok jártak el a fél képviseletében, az advocatusok írásbeli véleménnyel támogatták azokat. Így a procuratorok számának megkötésére, bejegyzésére, előképzettségének megkívánására mutatkoznak követelmények. A bíróság gyakorolt felettük felügyeletet, helyenként előírták díjaikat (salarium), melyeket az ügyfél általában palmariummal toldhatott meg. Poroszországban és Brandenburgban a helyzet hasonló volt, csak éppen az elhatárolás élesebb: „soll kein advocat sich procuratorampts und herwiderumb kein procurator advocatenampts unterfahren” – mondja az 1517. évi bírói rendtartás tervezete.[28]

Más a helyzet Ausztriában. Itt az Advokat és Prokurator megjelölés egy rendet takar, egységes volt az ügyvédi testület. 1557-től megkívánták tőlük a jogi doktorátust, 1638-tól a kétéves gyakorlatot és a szakmai vizsgát. Magasak a minőségi követelmények! Előfordul a kötött létszám, a kötött bíróság előírása, a XVII. századtól a díjszabás és a szakmai eskü. Ugyanez volt a helyzet Csehországban, amely ebben az időben már a Habsburg korona országa lett, és hasonlóan egységes volt az ügyvédi testület Lengyelországban is. Az advocatus és a procurator megjelölés ugyan előfordul párhuzamosan, vagy egymást váltva, de megkülönböztetést közöttük nem tettek, és az osztrák jogi nyelvbe csak az egyik fogalom, az Advokat elnevezés került végül is át.

Magyarországon a rendelkezésünkre álló források nem teszik lehetővé a kialakuló ügyvédi foglalkozásban az advocatusok és procuratorok elhatárolását. Valószínű, hogy ilyen intézményes kettősség nálunk éppúgy nem létezett, mint Ausztriában, Cseh- és Lengyelországban, vagy egyes német területeken. Ha mindkét megjelölést használják, ez inkább a tevékenység két fajtáját jelzi, de ugyanaz a jogász járt el perben procuratorként, és adott felkérésre, mint advocatus, tanácsot. Ezt bizonyítja az is, hogy a magyar jognyelvbe az ügyvéd megjelölésére csak az egyik terminus technicus ment át prókátor formában. (Tudatos, hogy épp az ellenkező, mint Ausztriában?!)

Míg Mátyás király 1471-ben még a bírákat és notariusokat tiltja el az alkalmi ügyvédkedéstől, 1486-ban már kifejezetten a foglalkozásszerűen működő procuratorokkal szemben hoz törvényt. Külföldön is akadt abból probléma, hogy ugyanaz a jogász egyszerre több bíróságnál lett volna hivatalos eljárni, és ezért terminust mulasztott. Ennek megakadályozására vagy meghatározott területre korlátozták az egyes ügyvédek működését, vagy megkötötték a vállalható ügyek számát, így nálunk egyszerre tizennégy ügyben.[29] Ilyen rendelkezésre azonban csak akkor kerülhetett sor, ha a hivatásszerűen működő ügyvédek ütközései a rendes bíróságok munkáját akadályozták, tehát nagyobb számú ügy és jelentős számú ügyvéd esetén. Az ügyvédi gyakorlat kialakulása kapcsolatban állott a magyar bíróságok kialakulásával és a perrend kijegesedésével. Az ügyvédek működésének helyszíne e korban is elsősorban bírósági székhelyekhez kapcsolódott. A felső bíróságok mellett a nagyobb városok és megyei törvényszékek igényelhették az ott előforduló peres ügyekben a tanácsadás és képviselet szak-szerű formáját.

Bónis több olyan XV. századi jogászt mutat be, akik más munkakör mellett ügyvédi gyakorlatot is kialakítottak. Így a korszak első ismert királyi jogügyi igazgatója, Péczeli Benedek mester, aki pályáját a nádori irodában kezdte a harmincas években, 1461-től királyi jogügyi igazgató volt több mint tíz éven át, Pest megye esküdtje, Szilágyi Erzsébet állandó jogi tanácsadója, gyakran választott bíró, egy ideig budai várnagy. Emellett kiterjedt ügyvédi magángyakorlatot folytatott, igazolva, hogy a magyar ügyvédség legalábbis részben a királyi kúriából nőtt ki.

Második utóda, Sülyi Borsvai Benedek Pest megyében szerzett birtokokat ügyvédi működésével, és a megye alispáni méltóságát is betöltötte. 1487-től volt királyi ügyigazgató, de ügyvédi tevékenységét ezután is évekig folytatta.

Mátyás és Jagellók korában az ügyvédség az udvari notáriusoknak is jól jövedelmező mestersége volt. Bónis több, név szerint ismert notárius ügyvédi melléktevékenységéről tájékoztat. Ő közli azt a szerződést is, amelyet Brandenburgi György familiárisai Hosszúhegyi Péter deákkal kötöttek, - az első ismert részletes ügyvédi megbízást. E szerint az ügyvéd köteles ura ügyeit lelkiismeretesen vinni, a tárgyalásokon személyesen megjelenni, és a perek menetéről megbízójának beszámolni. Kikötve évi hatvan forint sallárium és egy rend ruha, míg a további honorárium a megbízó becsületére van bízva. Ez egyébként a sikeres pervitel nyomán két birtok volt, tehát jelentős ráadás.

Budán és Pesten a XV–XVI. század fordulóján tizenkilenc ügyvédet tart számon az irodalom. Ezek közül Budai György deák előbb altárnok mester, majd a kincstári jövedelmek ispánja, ezután rendszeresen ügyvédkedett. Győri Pál deák a pesti városi tanács tagja, nádori jegyző, így lett aztán ügyvéd. A tizenkilencből többen jobbágysorból emelkedtek az ügyvédi pályára. Óbudai Ferenc deák az óbudai apácák jobbágya volt, ügyvédként nyert nemességet, majd az esztergomi káptalan jogügyi igazgatója lett. Érdekes, hogy neki a fia is ügyvédi pályán működött. Ugyancsak óbudai jobbágyból lett ügyvéd, majd a leleszi konvent vicenótáriusa, Bach János. Tapasztalható ezeknek az ügyvédeknek körében a klientúra jellege szerinti megoszlás, így Ledeczy István kliensei között elsősorban főpapok és főurak szerepeltek, Benedek deák megbízói inkább városok és polgárok voltak.

Ha az ügyvédség hagyományait a XV–XVI. században is még csak tapogatózva keressük, annak oka a Mátyás alatt megindult polgáriasodás megszakadása. A XVI. század első negyedében, a nagy király reformjaival, központosító törekvéseivel szembeni visszahatás, a feudális anarchia Dózsa György parasztháborújának bukásához és ezen keresztül a török háború és hódoltság tragédiájához vezetett. Ebben a korban elakadt a Mátyás uralmának utolsó évtizedeiben elindult jogfejlődés. Amint Bónis megállapítja, az Európa felé ablakot nyitó törekvésekkel szemben a központi bíróságokon és a megyei törvényszékeken a köznemesi osztályszemléletű Hármaskönyv maradt uralkodó. E tragédiák okozták, hogy a feudális oligarchiával szembeni köznemesi ellenállás során született Hármaskönyv első próbálkozásból a történelem iróniája folytán a magyar jognak századokon keresztül fő forrása lett. Werbőczy művével itt nem kell részletesebben foglalkozni, de annyi bizonyos, hogy tartalmától és osztályszemléletétől függetlenül a hazai szokásjog írásba foglalásával és kinyomtatásával a jogéletre élénkítőleg hatott, és a magyar jog irodalom elindítójává lett. E vonatkozásban az ügyvédi gyakorlat folytatásához is hasznos eszközt teremtett.

A szaporodó ügyvédekkel ettől kezdve egyre több jogszabály foglalkozik. II. Ulászló törvényei után a Hármaskönyv, majd az 1563. évi 53. tc. részletesen szabályozták az ügyvédvallást. Előírják, hogyan vallhatnak ügyvédet perbeli cselekvőképességgel nem, vagy csak korlátozottan rendelkező személyek. Felsorolják az országos méltóságokat, akik saját pecsétjük alatt vallhatnak ügyvédet, adhatnak ügyvédi megbízást. Más személyeknek az ügyvédvalló levelet országos hatáskörű bíróság, vagy hiteles hely előtt kellett kiállíttatniuk. Hazánk egyre zavarosabb politikai viszonyai mellett talán a perek számának növekedése is okozhatta, hogy 1563-tól a vármegyei perekben a per során a törvényszék előtt is lehetett ügyvédet vallani.

Ugyancsak részletes szabályozás tárgya lett az ügyvédszó visszahívása is. Kittonich szerint a perbeli képviselet fő előnye éppen ebben a lehetőségben rejlik: ugyanis a képviselő kijelentése visszavonható, elszólása kijavítható a fél személyes nyilatkozatával, vagy új jogi képviselő vallásával. Ennek az intézménynek gyökerei is visszanyúlnak a római posztklasszikus jogba, és a forma felhasználásának megvannak a külföldi párhuzamai is.

A Werbőczy jogkönyvének (Tripartitum) kibővítésére és megjavítására szerkesztett, a XVI. század közepén elkészült Quadripartitum azt a haladást tükrözi, amit az ügyvédi intézmény fél század alatt elért. Kifejezetten hangsúlyozza, hogy a felek mellett vagy helyett egyaránt eljárhat ügyvéd. Szabályozza az ügyvédi pálya szabadságát, de elzárja a képviselettől a perben szereplő királyi embert, bírót, vagy az ellenfél volt jogi képviselőjét. (Ezzel bizonyítja, hogy a bírói, ügyvédi és hatósági pályák közt a fluktuáció rendszeres volt.) Szabályozza az ügyvédi díjat perfelvételtől ítéletig napi húsz magyar dénárban. Rendelkezik az ügyvédvallásról és ügyvédszó visszavonásáról.

A XVI. század zavarai, birtokadományozásai, hatalmaskodásai, a háborús pusztítások és károkozások számos peres ügy alapját vethették meg. Az általános el-szegényedés és a bíróság rendszeres működésének akadozása miatt fellépő jog-bizonytalanság ugyan ellenirányban hatottak, mégis e század viszonyai között az ügyvédi működés, mint életpálya, tere egyre tágult. Ezt bizonyítják hazai törvényeink, amelyek most már egyre gyakrabban foglalkoznak a jogi képviselet kérdésével. A törvények azt mutatják, hogy ebben az időben a perbeli képviselet egyre állandóbb gyakorlattá vált. Kialakulhatott tehát az a jogászi réteg, amely a perbeli képviselettel rendszeresen és hivatásszerűen foglalkozott. Az ügyvédként eljáró prókátorok ugyan nem különültek el élesen sem az alkalmazott fiskálisoktól, sem a bíróktól, nótáriusoktól vagy más jogi munkakörben dolgozóktól. Gyakran meg is esett, hogy egyik jogászi pályáról másikra tértek át. Mégis egyre növekszik azoknak a száma, akiknek kifejezett ügyvédi ténykedéséről van tudomásunk.

Az ügyvédi foglalkozás első meghatározása a hazai irodalomban tudomásom szerint Decsi Jánosnál található. „Procuratornak nevezzük a peres fél vagy vádlott megbízott képviselőjét, defensornak (védő) csak a vádlott megbízás nélküli képviselőjét. Advocatus, aki jogi tanácsot ad, jelenlétével barátját segíti, tudományával és igyekezetével az ügy sikerét a bíróság előtt előmozdítja. Actor az, akit nem a per ura állított, hanem például a gondnok vagy a gyám, vagy akit testület egy bizonyos ügyre meghatalmaz. Syndicus pedig az, akit valamely testület általános meghatalmazással összes ügyei vitelével bíz meg.”[30] Ez a meghatározás elsősorban külföldi írókra, a szerző szerint Cuiaciusra támaszkodik, és amint láthattuk, a hazai gyakorlatot nem is teljesen fedi. A szerző Erdélyben 1593-ben megjelent műve nem is tett nagyobb hatást a gyakorlatra, hanem az a Kitonich 1619-ben megjelent meghatározását vette át:

„Többféle névvel jelöljük azokat, akik különböző módokon mások ügyeit viszik, és ezért nem indokolatlan ezeket röviden megmagyarázni. Advocatusnak nevezzük nemcsak azt, aki más ügyét képviseli, barátja ügyét kifejti, az ellenfél kívánságának ellent mond, mint patronus, hanem így nevezzük mindazokat, akik a másik mellett állnak az ügyben, hivatásszerűen, ha nem is mond az illető vagy nem is tesz semmit, vagy legalább is nem szólal fel nyilvánosan, hanem csak készen áll az ügy védelmére, a patronusnak jogi kérdésben való tanácsadásra. Patronus az, aki maga viszi a pert, de csak a megvádoltét, nem a vádlóét. Procurator az, aki más ügyét az ügy urának megbízása alapján annak távollétében viszi és intézi, azaz a mi szokásunk szerint az akár távol- akár jelenlévő principális perét viszi, ezért Causidicusnak, ügyvivőnek is nevezik, mert perekben és bíróság előtt forgolódik. Ez kötelezettséget is keletkeztet principálisának, de csak az egyszerű nemes homágiuma, kétszáz forint erejéig, azon túl nem. Plenipotentiarius az, aki teljes és általános meghatalmazással rendelkezik minden ügyben, ítélettel és egyezséggel egyaránt rendelkezik, ezért teljes kötelezettséget is keletkeztet a megbízó részére, többet, mint a procurator. Syndicus az a védő, akit egy egyházi vagy világi közösség állít, közös ügye védelmére. Orator volt hajdan a megjelölése annak, aki egy szónoklattal vagy perbeszéddel az egész ügyet végigvitte.

A rabula megvetett, mind neve, mind fajtája, az ügyvitelben heves és kötekedő, nyelvel, a fület sérti mértéktelen locsogásával, mert nem találja magát szerepében, ha hetvenkedésével és nyelvelésével mindent be nem tölt és meg nem botránkoztat.” Kitonich a procurator kötelezettségeit is rögzíti öt pontban: 1. Ne pereljen megfelelő meghatalmazás nélkül, nyelvváltság terhe alatt. 2. Fejtse ki a vonatkozó jogszabályt. 3. Tájékozódjék a helyben érvényes jogszokásról. 4. Ne hagyja figyelmen kívül a jogtudomány véleményét, a communis ratiót. 5. Gondoskodjék a megfelelő tanúkról és bizonyítékokról. Ha biztos az ügyben, sürgesse az ítéletet, ha kétséges a kimenetel, próbálja elkerülni, mindent tegyen meg az ügyfél érdekében, csak csalás és rosszhiszeműség ne legyen működésében.[31]

A peres képviselettel foglalkozó jogászok jelentős számát bizonyítja a XV. század végétől egyre gyakrabban, néha éles hangon is megnyilatkozó ügyvédellenesség. Így Mátyás király fentebb már hivatkozott törvénye szerint „szokása az ügyvédeknek, hogy nyereségvágyból minél több személy ügyeit elvállalják és azok védelmében meglehetősen hanyagul járnak el, ha pedig megbízóikat emiatt bírságban marasztalják, ezzel nem törődnek”, ezért tiltja meg tizennégy személynél többnek a képviseletét egy-egy ügyvéd részére. Más helyen pedig elrendeli, hogy a perbíróságok felét az ügyvéd jószágán kell behajtani.

Ledeczi Istvánt a perbeli sikereken felbőszült ellenfelek „agg ebnek” címezik. Egyre–másra találkozunk hangokkal, amelyek a hivatásos ügyvédnek a bírákkal és hatóságokkal való közvetlen érintkezését kifogásolják. Érthető ez a viszony, hiszen az ügyvédként eljárók a bírókkal és hatósági személyekkel azonos körből kerültek ki, és e különböző szerepekben egymást váltva jártak el. Ez azonban az e jogászi körhöz nem tartozó feleket láthatóan zavarta.

A törvényhozókat a hivatásos jogászok mélyebb tudása, az általuk alkalmazott újabb jogi tanok is zavarták. Az 1569. évi 41. tc. bevezetése szerint „úgy mondják, hogy egyes, az egyházi bíróság előtt ügyködő idegen ügyvédek a peres feleket némely behozott új visszaélésekkel és álbölcselkedésekkel (a törvényhozó nyilván a római jog egyre jobban terjedő tételeire gondol) meghurcolják és a máskülönben rövid eljárással befejezhető pereket haszon és nyereségvágyból végtelenig húzzák.” Ugyanígy az ügyvédek jogi újításai ellen is tiltakozik az 1569. évi 49. tc., mutatva, hogy a gyakorlat ekkor a perjog modernizálásán munkálkodott, párhuzamosan a Quadripartitum folyamatban lévő és végül elmaradt jóváhagyásával.

Ezekkel a hangokkal szemben jóval ritkábbak azok, amelyek az ügyvédek működését kívánják elősegíteni. Így az 1638. évi 68. tc. a Hegyalja vidékének helyi bíróságait, az 1647. évi 79. tc. a Hajdúvárosokat kötelezi, hogy a törvényesen kikiáltott ügyvédvalló levéllel megjelenő jogi képviselő működését ne akadályozzák, hanem annak adjanak helyt. Az erdélyi törvények külön előírják, hogy a fiskális direktorok bent ülhetnek a bírósági üléseken, csak amely ügyben bírák lesznek, abban ne lehessenek peres felek és viszont. Ugyancsak az erdélyi törvények ismerik el, hogy „sok szegény ügyefogyott nemes és másodrendű fogyatkozik meg igazságban amiatt, ha prókátor nélkül marad. Ezért a törvénytevő bírák a szegény kauzáns mellé prókátort adni tartoznak.” Ehhez a kellő számú ügyvédet kívánta biztosítani a törvény, midőn előírta, hogy két ügyvédnél többet egy ügyben ne állíthasson senki.[32]

A különböző felsorolt panaszokból és ügyvédellenes megnyilvánulásokból is kitűnik, hogy az ügyvédi pályával szemben a legkorábbi időktől kezdve magas erkölcsi követelményeket támasztottak. Különféle módokon igyekezett a társadalom biztosítani azt, hogy e pályán csak a valóban arra alkalmas, erkölcsileg kifogástalan, becsületükre kényes jogászok működhessenek. Az 1567. évi 27. tc. rendelte el a patvarkodási eskü letételét. Mind a magánszemélyek pereiben eljáró ügyvédeknek, mind a kincstár és a jogi személyek ügyészeinek esküt kellett tenniük arra, hogy nem vállalnak igazságtalan peres ügyet, az ország törvényei szerint járnak el, az ellenféllel össze nem játszanak, a pert indokolatlanul nem nyújtják. A patvarkodási eskü az európai jogban nem ismeretlen fogalom. Az egyházi jog szerint „hajdan minden ügy elején esküt tettek, ma azonban már csak működésük megkezdésekor.”[33] Utalunk arra, amit a különböző európai országokban az ügyvédi foglalkozás kialakulásáról mondtunk. Az eskü gyökere kettős: a középkori jogszolgáltatásban, mikor az eskü bizonyító ereje még nagyon jelentős volt, a feleknek minden per előtt esküt kellett tenniök, hogy ügyük nem csalárd. Ez volt a iuramentum calumniae, amelyet azután utóbb a képviselőnek is le kellett tennie, a féllel vagy helyette. (L. a meghatalmazási formulák közt azt a kitételt, hogy a meghatalmazott esküt is tehet a képviselt helyett, persze itt nem a per elején, hanem a bizonyítás során). Az ügyvédi eskü különbözik ettől. A szakma megkezdésekor kellett letenni, és az ügyvéd erkölcsi kötelezettségeit kívánta biztosítani. Azon országokban, ahol az ügyvédi kar mint testület korán és megfelelő súllyal kialakult, mint Angliában vagy Franciaországban, az egyes perek előtt az ügyvéddel nem tetettek esküt. Németországban viszont a procuratori eskük egész sorát ismeri a jogtörténet: Gefährdeeid, Eid der Bossheit, Artikeleid, Appel-lationseid, Restitutionseid, Supplikationseid.[34] Tehát egy peren belül több esküt is le kellett tenni a különböző perbeli cselekmények és perszakaszok során. Így inkább az az érdekes, hogy nálunk a per előtti esküt olyan hamar újra eltörölték, noha ekkor az ügyvéd hivatali esküje még nem volt divatban. (Miután az ügyvédi esküt behozták, a magyar ügyvédeknél is találunk tiltakozást azzal szemben, ha valamely kényesebb perben különös esküt akartak velük letetetni, így például a Martinovits-per védőinél.

Az ügyvédi eskü gyökere abban a felfogásban rejlik, hogy az ügyvéd az igazságszolgáltatás és nem a fél kiszolgáltatója, a tárgyi igazságot segíti megkeresni. Ez a felfogás láthatóan a késő feudális korban kezd hanyatlani, amint erről éppen az esküről és az etikai kérdésekről szóló sűrű törvénykezés tanúskodik, a kapitalista korban elsekélyesedett, és a szocialista jogrendben újra fokozott hangsúlyt kap. A magyar perbeli esküt sem azért javasolja az 1567. évi 27. tc. mert ekkor emelkedett a peres képviselők erkölcsi felfogása, hanem nyilván azért, mert a szakma terjedésével visszaélések is jelentkeztek.

Ezt az eskütételi kötelezettséget igen hamar, már hét év múlva eltörölték, arra való hivatkozással, hogy a pereskedést nagyon megdrágítja. Az erkölcsi követelmények azonban továbbra is fennállottak, amint ezt a későbbi erdélyi törvények részletesen kifejtik: „A régi szokás és törvény, de az általános igazság is úgy kívánja, hogy ha valaki magát a prókátor hivatalára adja és pereket akar vinni, miként a bíró köteles igazságosan ítélni, úgy ezek kötelesek a rájuk bízott ügyet védeni, eldöntéséig végigvinni, mással össze nem játszani, jogosulatlan fizetésre a peres feleket nem kényszeríteni. Ha vita lenne a fél és az ügyvéd közt arról, milyen tiszteletdíj jár valamely ügyben, ezt bíróság döntse el.”

A törvények és a gyakorlat az ügyvéd által elkövethető vétségek büntetéseit is kidolgozta. Ezek közt első helyen szerepel a homagium, a nyelvváltság, amit a képviselő ügyfelének tartozott fizetni bizonyos esetekben. Ilyenek azok a bírságok, amiket a bíróság ügyvéddel szemben kiszabhatott. Az irodalom ilyenként említi a becstelenséget – infamia –, és később, amint az ügyvédek bejegyzése általános gyakorlattá vált, legsúlyosabb, speciális büntetés a szilencium, a képviselettől való végleges eltiltás volt.

 

Ügyvédi bejegyzés – ügyvédi képesítés

 

Az ügyvédekkel szemben támasztott legfontosabb erkölcsi követelmények a XVII. századig a gyakorlatban kialakultak és meg is fogalmazódtak. Az ország török uralom alóli felszabadulása után, az újrarendezés és újjáépítés során alkot-ták meg az ügyvédi tevékenység első részletes szabályozását, amit az első magyar ügyvédi rendtartásnak tekinthetünk. I. Lipót 1694. október 26-án adta ki Statu-tum Per Advocatos Causarum, seu Procuratores Regni Observandum címen. Érdekes képet ad az ügyvédek társadalmi helyzetéről és a velük szemben támasztott követelményekről.

A szabályozás bevezetőben szól arról, hogy az országban a perek rendkívül elhúzódnak, és ezért gyakran és nem utolsó sorban a perben eljáró ügyvédeket hibáztatják. Az ügyvédek tisztsége közérdekű, tiszteletreméltó, hasznos és az egész államban szükséges. A polgári életben ugyanolyan fontosak ők, mint a háborúban a katonák: védelmük nélkül sok özvegy és árva, együgyű és ártatlan nem jutna jogához. Ha azonban az ügyvédeken elhatalmasodik a haszonvágy, és magukat jogtalan ügyek védelmére adják, továbbá megbízóikat kioktatják arra, hogyan lehet indokolatlanul pert szítani, követelni és pereket elhúzni, akkor méltán elítélendők.

A Statútum szerint kétféle olyan ügyvéd van, akinek működése rossz fényt vet az egész nemes rendre. Egyik részük haszonvágyból, igaz és igaztalan ügyet egyaránt vállal, és ügyfelét rossz irányban oktatja ki a pervitelre: si fecisti nega (ha megtetted, tagadd). A másik csoporthoz tartoznak a rabulae forenses, akik csak bőbeszédűségükkel érvényesülnek a törvényszéken, mert a jogot nem tanulták, se tudásuk, se lelkiismeretük, se ítélőképességük, hanem csak merészségük és nagy hangjuk van. Akadnak olyan ügyvédek is, akik a per tárgyának egy részét maguknak követelik, (quota litis) vagy a per indokolatlan elhúzásával iparkodnak abból több jövedelmet meríteni, a szegényebb ügyfelek ügyeit pedig lehetőleg nem vállalják.

A rendtartás gátat kívánt vetni a kifogásolható magatartásoknak. Megtiltja a per tárgyára való megegyezést az ügyvéd és ügyfele között. A perek elhúzásának megakadályozása céljából megszabja és korlátozza a per előkészítő szakában váltható iratok számát, mindkét fél számára kettőre. Az ellenféllel való összejátszást az ügyvédi pályától való örök eltiltás kilátásba helyezésével tiltja meg. Végül előírja, hogy minden ügyet a fél vagyoni helyzetére tekintet nélkül kell vállalni és lelkiismerettel el is látni. Ezeknek az etikai szabályoknak betartása céljából a rendtartás ismét előírta az ügyvédi esküt. Közli is annak szövegét.

Az eskü szerint az ügyvéd nem vállal tudatosan a hazai joggal ellenkező vagy jogtalan ügyet, indokolatlanul és üres kifogásokkal nem húzza el a pert, és ilyen magatartásra ügyfelét sem oktatja ki, a pertárgy egészét vagy egy részét magának ki nem köti, megbízója kárára megegyezést az ellenféllel nem köt, a bíráknak kellő tisztelet és megbecsülést megadja és a tárgyalásokon illendő szerénységgel viselkedik, rágalmazó és sértő megjegyzésektől tartózkodik, ügyfeleitől a méltányos tiszteletdíjon és költségeken túl nem követel semmit, a vállalt pert annak befejezése előtt le nem teszi.

Az eskü szövegét a következő évben megváltoztatták és megrövidítették. Az az eskü, amelyet az ügyvédek a következő nyolcvan évben pályájuk kezdetén letettek, arról írásbeli tanúsítványt kaptak, és amelynek alapján az ügyvédek a bíróság bejegyezte, arról szólt, hogy az ügyvéd az összes hozzáfordulóknak személyre és vagyoni állapotra tekintet nélkül lelkiismerete szerint nyújt segítséget, az ellenféllel nem egyezkedik, pénz, jutalom, kedvezés, félelem, gyűlölet vagy szeretet ügyködésében nem befolyásolja, hanem lelkiismerete, igazságérzete, a törvények és szokások szerint minden tehetségével el fog járni a kikötött és munkához arányosan mért ügyvédi tiszteletdíj ellenében, megbízóját az elkezdett ügyben kellő ok nélkül magára nem hagyja.

A Lipót-féle ügyvédi statútum helyesen állapítja meg, hogy az ügyvédi hivatás gyakorlásának erkölcsi és szakmai előfeltételei is vannak. Ezek ellenére az eddigi törvényes rendelkezésekhez hasonlóan csupán az erkölcsi előfeltételeket kísérel-te meg szabályozni és biztosítani. Képzettségre, gyakorlatra vagy szakvizsgára vonatkozó utalást nem találunk benne.

Ez a rendtartás nem emelkedett törvényerőre, de a gyakorlat átvette. A Rákóczi-szabadságharc miatt negyed század telt el, míg az ügyvédi hivatás vonatkozásában országgyűlési intézkedéseket hoznak. 1723-ban a 30. törvénycikk rendelkezik a folyamatos bíróságok működéséről, egyúttal törvénybe iktatja az advocatus pauperum, a szegények ügyvédje intézményt. A 38. törvénycikk perek gyorsítása érdekében elrendeli még fel sem esketett ügyvédek eskütételét, utasításokat ad a szakszerű jogszabályokat is felhívó pervitelre, felhatalmazza a bíróságot a három periraton túlmenő beadványok mellőzésére.[35] Az ügyvédi díj megállapítását a törvény a bíróság hatáskörébe utalta azzal, hogy a megállapításnál tekintetbe kell venni az ügyvéd gyakorlatát, ügyességét és a kifejtett munkát. Azt, hogy az ügyvédek a per tárgyának egészét vagy részét a maguk részére ki-kössék, a törvény ismét tiltja.

Az 1729-es országgyűlés a hat év előtt hozott rendelkezéseket újabbakkal egészítette ki. A 26. tc. engedélyezi a két tanú előtt saját pecséttel és aláírással történő ügyvédi megbízást, bizonyos esetekre kikötve az aláírás hitelesítését. A 39. tc. rendelkezik az ügyvédi hivatásról. A 43. tc. a perbeli kifogások számát háromra, az ügy érdeméhez adott beadványok számát négyre korlátozza, és a bírák ismét felhívja az áradozó és felesleges ügyvédi szóváltások megnyirbálására.

Sem a Statútum, sem az 1723–1729. évi törvények nem tartalmaznak rendelkezéseket az ügyvédség szakmai képesítéséhez kötéséről. Jogtörténészek és történészek egyaránt vitatják, hogy az ügyvédi hivatás gyakorlásának a XVIII. század közepéig lett volna szakmai előfeltétele. Huszti András 1742-ben a magyar és erdélyi jogtudományról kiadott munkájában azonban azt találjuk, hogy Magyarországon az ügyvéd vizsgát és esküt tesz. A szabad királyi városokban a helyi szokásra is, és erről oklevelet kap. Huszty István a magyar joghoz és jog-gyakorlathoz írott először 1745-ben megjelent kommentárjának 1758-as kiadásában az áll, hogy ügyvédként mindenki működhet, akire valamely személyes kizáró ok nem mutatkozik, vagy természetes akadály nem érvényesül. „A Kúriánál azonban csak azok működhetnek, akik vizsgán bebizonyították elégséges tudásukat és esküt vettek tőlük.”

E két jogi kommentár tanúsítja, hogy az ügyvédi vizsga intézménye már annak általánossá tétele előtt is gyakorlatba jött a felsőbb bíróságoknál és egyes területi bíróságoknál. A Mária Terézia-féle még ismertetendő ügyvédi rendtartás csak ezt a gyakorlatot tette általánosan érvényessé és kötelezővé.

Azt az igényt, hogy az ügyvédség elegendő létszámmal rendelkezzék, legyen elég ügyvéd az összes ügyek megfelelő ellátásához, először az Aprobatae Consti-tutiones fogalmazza meg a XVII. században. Megtiltja, hogy egy-egy fél túl sok ügyvédet foglalkoztasson, mert akkor nem jut másnak.

Ezzel a kérdéssel nálunk sokáig nem foglalkoztak. Nyilván azért, mert az ügy-védi hivatást alkalomszerűen és szükség szerint más jogi pályákon működők is gyakorolták, és ez az ügyvédi ellátottságot rugalmassá tette. 1725-ben találunk először adatot arra, hogy a kormányzati szervek, a szakemberek általános felmérése során, vizsgálni kívánták az ország ügyvédeinek számát is, és ekkor felvetették a kérdést, hogy területenként ez a létszám megfelelő-e. A Helytartótanács 1725 őszén az összes megyéket és városokat felkérte annak bejelentésére, hogy területükön hány ügyvéd működik. Az adott válaszok értékes forrásai a magyar ügyvédség kialakulása történetének.

A jelentések tartalma elég eltérő, egyes helyekről csak névsort közöltek, máshonnét az ügyvédek korát, lakóhelyét, nyelvismeretét, megbízatásait is jelentették.

A XVIII. századi jogi irodalmunk az előző század szerzőinél bővebben foglalkozik az ügyvéd tevékenységével. A fogalmi meghatározáson túl az ügyvéd munkájánál figyelembe veendő szempontokat is kidolgozzák. A jogi pályák közt a mozgás még mindig szabad és gyakori, nyilván ezért elemzik, hogy a jogásznak más szemlélettel kell eljárnia, ha bírói székben ül, mint ha ügyvédi szerepet tölt be. A bírónak az igazságot kell keresnie és nagyobb valószínűség szerint kell ítélnie. Az ügyvédnek nem kötelessége, hogy a nagyobb valószínűséget keresse, és megkísérelheti a gyengébb ügyet is igazságra vinni. Másként kell eljárnia aszerint is, hogy felperes, vagy alperes helyzetében vesz részt a perben. A felperesi ügyvéd, mondja Huszty, ügyeljen arra, hogy az ügy érdemében haladjon, tartsa készen bizonyítékait, és ha kétségessé válik az ügy, idejében ajánljon egyezséget. Az alperesi ügyvéd alkalmazza a kifogásokat, mert aki időt nyer, életet nyer. Hivatkozzék az alaki kifogásokra is, de óvatosan, nehogy a jobb pozícióban lévő felperest vexálva, ügyfelének többletköltséget okozzon. Az alperes ne vállalja át a bizonyítás terhét. Ha teheti, kössön egyezséget, mert jobb a sovány egyezség, mint a kövér ítélet.

Az igazságszolgáltatás reformjára Mária Terézia 1751-ben bizottságot jelölt ki. Ennek tevékenysége nem járt eredménnyel. 1764-ben a Kúria kapott felszólítást javaslattételre az igazságszolgáltatás reformjával kapcsolatban, így az ügyvédi tevékenység szabályozására is. Az ügyvédséggel kapcsolatban a javaslat három célt tartott szem előtt: az ügyvédi tevékenység etikai követelményeinek meghatározását, a szakmai színvonal megkövetelését és a megfelelő ügyvédi létszám biztosítását. Javaslattétel előtt ezért a Kúria felmérte az ország ügyvédi létszámát.

A Kúria javaslata alapján tervezet készült az ügyvédi rendtartásra. Ennek főbb pontjai a következők:

1. Ügyvédi esküre csak az bocsátható, aki szigorú és szoros vizsgálaton tudománya elégséges próbáját adta.

2. A vizsgálatra azok bocsáthatók, akik főiskolai bizonyítvány után bíróság, köz-hivatal, vagy ügyvéd mellett megfelelő joggyakorlatot szereztek. A gyakorló jogászok, ha principálisuk bizonyítja, hogy a jogi tudást a gyakorlatban kellően elsajátították, főiskolai végzettség nélkül is ügyvédi vizsgára bocsáthatók.

3. A vizsgát a királyi, báni és kerületi táblák vizsgabizottsága előtt lehet letenni.

4. A bíróságok felmenthetik a vizsga alól azokat, akik tudomásuk szerint már hosszú ideje megfelelően ügyvédkednek. Vizsga nélkül azonban nem működhetnek tovább azok, akik legfeljebb három éve ügyvédkednek, vagy a tudományban gyengébbek, noha gyakorlati idejük hosszabb.

5. Az ügyvédi vizsgáról bizonyítványt kell kiadni és ennek alapján lehet az ügy-védi esküt letenni. Az esküről szóló bizonyságlevélbe befoglalandó a vizsga-bizonyítvány és ez lesz az ügyvéd oklevele.

6. A királyi tábla, a báni és kerületi táblák, valamint a vármegyei törvényszékek a kebelükben működő ügyvédekről vezessenek törzskönyvet.

7. Az ügyvédi törzskönyvből a bíróság jogosult törölni azt az ügyvédet, akinek működési engedélyét megvonta.

8. A nagyszámú hátralékos peres ügy gyorsabb befejezése miatt az ügyvédeket fel kell hívni a rövidebb pervitelre.

9. A nagyobb alaposság és az ügyek megfelelő ellátása érdekében az ügyvédeket korlátozni kívánja bizonyos számú ügy egy időben való vitelére.

 

Ezt a tervezetet véleményezésre megkapták a bíróságok. Megjegyzéseket fűztek hozzá testületileg a királyi tábla mellett működő ügyvédek is. Írásbeli észrevételük a kor magyar ügyvédségének érdekes és értékes emléke. Általánosságban védekeznek az ügyvédek az ellen a vád ellen, mintha okai volnának a perek szaporodásának és elhúzódásának. Helyesen mutatnak rá arra, hogy ennek oka az ország elavult jogrendszere, mert míg egész Európában modernizálják a jog-rendszereket, Magyarországon ez irányban nem történt semmi. Az ügyvédek nem kerékkötői voltak a jogrendszer korszerűsítésének, inkább harcosai. A javaslat egyes pontjai vonatkozásában az ügyvédek véleménye a következő volt:

 

1. Vitatják a vizsga hasznosságát. Véleményük szerint az ügyvéd csak gyakorlatban képezhető ki, viszont munkája során ügyfelei, ellenfelei és a bírák állandóan vizsgáztatják.

2. A vizsga az ügyvédi hivatástól az arra pályázókat el fogja rettenteni.

3. Kifogásolják, hogy a vizsga nem egységes. Nem helyes, ha a megyei törvény-széken működő ügyvéd nem viheti tovább az ügyet a fellebbezési bírósághoz.

4. Az ügyvédi névjegyzékből való törléssel kapcsolatban azt kérik, hogy azt előzze meg az ügy teljes kivizsgálása és törlés csak az utolsó fellebbezési fórum döntése után történhessen.

5. A hosszadalmas perbeli előadásokkal és érveléssel kapcsolatban azt a meg-jegyzést teszik, hogy a bírák lelke nincs az ügyvéd előtt kiterítve. Az ügyvéd nem lehet biztos abban, hogy a bíró az ügynek mely részére összpontosítja figyelmét. Gyakran tapasztalható, amit az egyik bíróság jelentéktelen mozzanatként mellőz, azt a másik perdöntőnek tartja és ítéletet alapoz rá. Ezért az ügyvéd kötelessége az ügy folyamán mindazon bizonyítékokat felhívni, amelyeket ügyének védelme szempontjából célirányosnak vél, és ebben csak saját lelkiismeretének döntésére hallgathat.

6. Az ügyek számának korlátozását az ügyvédek kivihetetlennek tartják. Az ügyvédválasztás bizalmi kérdés, az ügyvéd személyének meghatározásában az ügyfelek szabadok. Egyébként egyik per néha több munkát ad, mint húsz másik, az egyik ügyvéd serényebb, mint a másik, ezt számszerűsíteni nem lehet.

 

Az ügyvédek tiltakoztak az ügyvédi rend létszámának korlátozása ellen is. Véleményük szerint létszámkorlátozás esetén sok fiatal tehetség el fog sikkadni, és csökkenni fog a pálya iránti lelkesedés.

A különböző hozzászólások során kialakult nézetek alapján 1769-ben Mária Terézia rendeletben általánossá tette az ügyvédi vizsgát. Az ügyvédek számát ez az adatok tanúsága szerint nem csökkentette, sőt az a fellendülő gazdasági életnek megfelelően a századforduló során tovább emelkedett.

Az ügyvédek képzettségéhez az új rendszer nyilván kedvezően járult hozzá. A Ratio Educationis nyomán megalakított jogakadémiák szélesebb körű jogi tanulmányokra adtak lehetőséget. Kifejezetten az ügyvédképzést elősegítendő alapították, már korábban, 1740-ben az egri Liceumot. Az ügyvédi vizsgát kötelezővé tevő rendelet, melyet II. József, majd az 1804. évi Instructio pro advocatis kiegészítve fenntartott, „nagyot lendített a rendszeres jogászképzésen. Egyrészt az ügyvéd csak elméletileg legalább bizonyos fokon képzett személy lehetett”, másrészt a patvarián szerzett gyakorlathoz most kötelezően járult a iuratus ta-bulae regiae notariusként eltöltött év, „mely a jogásznak készülőket összehozta, körükben a testületi szellemet felébresztette”, és ennek gyümölcse a reformkori törekvésekben ért meg.

Mária Terézia jogi reformjai az ügyvédeket büntető perekben is jelentősebb szerephez jutatták. Általánossá vált a védelemhez való jog elve. A constitutio criminalis Theresina szerint védő csak az inquisitios perben nem szerepelhet, a magánvádas és fellebbezési eljárásban igen, valamint az úgynevezett purgatios perben is. Védő járt a beteg, együgyű, megfélemlített vádlottnak, vagy különösen bonyolult ügyekben. II. József büntető perrendje teljesen kizárja a védelmet első fokon (1788. 151. §), az 1805. évi porosz és 1813. évi bajor büntető törvény viszont széles körben megengedi, sőt nehéz ügyekben elő is írja. Az ügyvédek ezt a szerepet megfelelően vállalták és ellátták. Így például a francia forradalom eszméinek terjesztése miatt Martinovics Ignác és társai ellen lefolytatott büntetőperben a védők bátran, lelkiismeretesen és megfelelő jogi tudással jártak el a vádlottak érdekében.

Érdemes ennek a pernek anyagánál kissé hosszabban időzni, mert a XVIII. század végi büntető védelem hazai szabályozása és körülményei tekintetében igen jellemző példa.

A perben a nyomozást és letartóztatásokat 1794 második felében kezdték meg. A letartóztatottakat általában Bécsbe vitték és kihallgatásuk ott folyt. Emiatt több vármegye felszólalt a nádornál és az uralkodónál, így Pest megye is. A király utóbb eleget is tett a közhangulatnak, és a pert Magyarországon, magyar bíróság előtt és törvény szerint folytatta le. (Jellemző ezzel kapcsolatban, hogy a közhangulattal szemben, Martinovics állandóan azt kéri, hogy az osztrák bíróság elé állítsák, és erre az esetre az egész mozgalom leleplezését helyezi kilátásba.)

A királyi kancellária az országbírónak külön leiratban adta meg 1795 elején, hogy a perben milyen eljárási szabályok követendők. Kitűnik e leiratból, hogy a francia forradalom eseményeit ismerő udvari körök mennyire féltek attól, hogy a jakobinus per iratanyagában az azzal kapcsolatos eszmék, főleg a káté nyilvánosságra kerülnek. A leirat a védelemre vonatkozóan így rendelkezik: „a vádlottaknak meg kell majd engedni, hogy magukat akár személyesen, vagy akár más által védelmezzék. Amennyiben az utóbbi megoldást választják, olyan ügyvéd engedélyezhető, akinek feddhetetlenségéhez és titoktartásához kétség nem férhet. A vádlottakat védő ügyvéd a per iratait és aktáit nem tanulmányozhatja másképp, mint a királyi ügyigazgató, vagy az előadó prothonotarius hivatalában, és nem engedhető meg, hogy az aktákból a maga részére bármit kijegyezzen.” (Hogy mit jelentett ez a szabály, akkor tudjuk igazán megérteni, ha a publikált csak kivonatos peranyag kötetekre menő terjedelmét figyelembe vesszük. Egyébként a gyakorlatban még ezzel kapcsolatban is alkalmaztak megszorításokat, mert a védőknek nem az egész per anyagát, hanem annak csak a védencükre vonatkozó részét lehetett ilyen körülmények között is tanulmányozniuk.)[36]

E leirat alapján történt meg a védők kijelölése. 1775. február 23-án, tehát a tárgyalási szakot közvetlenül megelőzően a foglyok (részére) a következő ügyvédeket jelölik ki: Hajnóczy és még tizenketten Madách Sándort, Laczkovics és még öten Szabó Sáray Sámuelt, Szulyovszky és még ketten Horváth Jakabot, Illés Nagy Sándort, akit további tíz vádlott részére kirendelnek, Szentjóbi Szabó és még hárman Tóth Pápay Sámuelt, míg négyen magukat védik (később még három vádlott védője Madách, haté pedig Nagy).

Amint a védőket tájékoztatták a perrel kapcsolatos előírásokról, valamint arról, hogy a per anyagára vonatkozóan a titoktartást illetően külön esküt kell letenniük, és hogy korlátozzák a vádlottakkal való érintkezésüket és a védelem szabadságát, ez ügyben közös beadványt terjesztettek az országbíró elé. E beadvány és annak kísérőlevele arra hivatkozik, hogy előírás nem rendeli és nem is rendelheti el a perben az ország törvényeitől és szokásaitól való eltérést. Ennek megfelelően az ügyvédektől ebben a perben külön esküt nem indokolt követelni, a titoktartás úgyis köti őket. Másrészt épp ügyvédi esküjük ad jogot arra, hogy a vádlottakat minden törvényes eszközzel védelmezhessék, azok szabadon kérethessék magukhoz védőiket, és a védők velük ellenőrzés nélkül érintkezhessenek. A bizonyítás során ugyanazon szabad kérdezési jogot igényelték, ami a királyi ügyészt is megillette. A védelem ellátásához való felkészülésre, mind maguk, mind a vádlottak számára a kellő időt igényelték, maguk számára szabad betekintést az aktákba és azt a jogot, hogy a rendkívül terjedelmes anyagon otthon is dolgozhassanak. Tiltakoztak az ügyvédi iratok számának és terjedelmének korlátozása ellen is.

A védők felszólalása a legtöbb kérdésben nem járt sikerrel. A védőiratok számát és terjedelmét ugyan a perben tényleg nem korlátozták, bár a királyi ügyész részéről hangzottak el kifogások. Egyébként azonban a külön eskün kezdve az összes szigorításhoz ragaszkodott az udvar, így a bíróság is. Horváth Jakab emiatt el is állt a védelemtől, a többiek kényszerűen beletörődtek a korlátozásokba, letették a külön esküt és a rendelkezésen belül próbáltak tisztüknek megfelelni.

Feladatuk nem volt könnyű. A forradalmi eszmékkel szembeni szinte hisztérikusnak mondható félelem jegyében az ügyész főbenjáró véteknek minősítette a jakobinus káté olvasását, sokszorosítását, terjesztését, sőt már azt is, ha valaki csak magánál tartotta, vagy beleolvasott, mert ezt is a felforgató eszmékkel való egyetértésnek tekintették. Azon védői fejtegetéseket, melyek vitatták egy ismeretlen iratra, annak tartalmába való beleegyezés lehetőségét az irat ismerete nélkül, a tartalommal való részleges, annak nem felforgató részeivel való egyet-értést nem minősítették bűncselekménynek, a bizonyítás terhét a vádhatóságra kívánták hárítani, és a felségsértés tényálladékai elemeit csak tényleges sérelem, nem vélemény és eszmék révén vélték megvalósíthatónak, eleve gyanús és bűnös fejtegetéseknek állította be.

A védelem minden igyekezete ellenére[37] a bíróság elfogadta azt az ügyészi álláspontot, mely a jakobinus iratoknak nem csak szerzőségét, de terjesztését és ismeretét is főbenjáró cselekménynek minősítette. Így a védelem eleve nehéz helyzetben indult, amit tetézett az, hogy a bíróság ráutaló bizonyítékokat is elfogadott, és az ártatlanság bizonyítását kívánta volna ott is, ahol az a védelem helyes okfejtése szerint bizonyítási szükséghelyzetbe torkollott. Ennek ellenére még ezt a szűk körű védelmet is tovább korlátozták. Kazinczy említi naplójában: „Prókátoromat, Szabó Sárói Sámuel urat tegnap hozták hozzám, nem tudom minek, mert meg nem engedték, hogy vele tanúk nélkül szóljak” s más helyen: „Szabó Sárói nekem 1803-ban azt beszélé, hogy director Németh (a királyi ügyész) neki azt mondotta (a per folyamán): „Ludit cum suo capite, si reos hac ratione defendere porrexerit!”

Még hallatlanabb, hogy Batsányinak ügyvédje számára a védelemhez írt észrevételeit a vádhatóság elkobozta, és az ügyész azokat a vád bizonyítékaként felhasználta. Madách felháborodva tiltakozott az ellen, hogy az ügyvédi titoktartást ily módon megsértsék, a vádlott védője számára írt feljegyzése nem lehet ellene perbeli bizonyíték.

A védőügyvédeken tehát nem múlott, hogy a per ítéletei olyan szigorúak voltak. A jogászok, ügyvédek amúgy is gyanúsak voltak ekkor a kormány előtt. A jakobinus perek vádlottjai között is többen szerepeltek, és a különböző alkotmányos, emberi szabadságjogokkal foglalkozó eszmeáramlatoknak hivatott védői lehettek.

II.József császár egységes perrendet adott ki egész Magyarország számára. Ennek XXXVIII. fejezete foglalkozik az ügyvédekkel. Ez húsz paragrafusban adja meg az ügyvédi rendtartást. Először szabályozza az ügyvédi vizsga, gyakorlat és eskü feltételeit. A 435–438. §-ok részletesen leírják, hogy egy ügy vállalásával kapcsolatban az ügyvédnek miről kötelessége tájékozódnia, milyen bizonyítékokat kell előre beszereznie, és az ügyet vagy a pert hogyan kell előkészítenie. A 439. § az ügyvédi meghatalmazásról rendelkezik, a 440. § előírja, hogy az ügyvéd haladéktalanul tartozik eleget tenni a szükséges perbeli cselekményeknek. A további pontokban a rendtartás arról rendelkezik, hogy az ügyvéd a vállalt ügyet hogyan és mikor teheti le, az ügyfél mikor választhat más ügyvédet, az ügyvéd a már egyszer képviselt féllel szemben pert nem vállalhat. A 446. § szerint a meghatározott honoráriumon felül az ügyvéd nem kérhet pernyerés esetére külön jutalmat palmáriumot. Az erre vonatkozó megegyezés nemcsak érvénytelen, de ügyvédi fegyelmi vétség is. A 447–449. § arról rendelkezik, hogy az ügyvéd költségjegyzékét csatolja a periratokhoz. A bíró az ítéletben a pernyertes félnek az ellenféltől járó ügyvédi költségét mérlegelheti és megítélni tartozik, a saját féltől járó költségről viszont a bíró csak külön kérelem alapján dönthet. Ennek során az ügyvéd munkáját nem oldalszám és a tárgyalásokon töltött órák száma alapján kell megítélni, hanem a perben végzett jogi munkát kell értékelni. A 451. § és a 452. § az ügyvédi fegyelmi hatóságokról intézkedik és kimondja, hogy amennyiben az egyébként vét az ügyvédi tisztesség ellen, a bíróság akár meg-bírságolhatja, akár határozott vagy örök időre eltilthatja hivatása gyakorlásától. Noha II. József reformjai általában nem jártak sikerrel, az ügyvédekre vonatkozó intézkedései megfeleltek a gyakorlatnak, és továbbra is érvényesültek. Az 1792.tc. az ügyvédi rendtartásból ugyan csak a perbeli rövidséget való felhívást hozza és kiterjeszti az ügyvédvallás lehetőségét a szolgabíró és megyei esküdt színe előtt tehető és adható meghatalmazásra, mégis a fentebb rögzített szabályok élő jognak tekinthetők. II. József életbe nem lépett szabályzata helyett 1804-ben került kiadásra egy Instructio pro Advocatis, amely lényegében ugyanazokat az intézkedéseket fejti ki részletesen. A szakmai és erkölcsi követelmények ebben is azonosak, a peres eljárások gyorsítására törekvő intézkedések pedig éppoly haszontalanok, mint az eddigiekben. Amint a Kúria ügyvédei helyesen látták, a bajok gyökere nem a periratokban, hanem a perrendben rejlett.

 

Polgári átalakulás. Az első ügyvédi rendtartás, és az ügyvédi kamarák megszervezése

 

A XIX. század elejére a magyar jogászság haladó része általában már felismerte annak szükségességét, hogy államunk alkotmányát és jogrendjét korszerűsítsék. Számosan voltak az ügyvédek között a jogi reformok harcosai. Azok, akik politikai síkon vettek részt a haladó mozgalmakban, meggyőződésükért gyakran börtönben szenvedve, eléggé ismertek ahhoz, hogy külön ne kelljen őket felemlítenünk. Feltárásra vár azonban a magyar ügyvédségnek a jog korszerűsítése terén végzett, peres akták iratai között elvesző, aprólékos, szorgos, de eredményes munkássága. A XVIII–XIX. századi periratokat olvasva gyakran találkozunk a barokk frazeológia, az elmaradott feudális perrendet kihasználó üres kifogások mellett elmélyült jogi tudásra valló fejtegetésekkel, forradalminak tűnő polgári jogi elvek hangoztatásával. Az 1568. évi 41. tc. által emlegetett „újfajta visszaélések és álbölcsességek” meg-megjelennek a periratokban és elmondhatjuk, hogy az ügyvédi és bírói gyakorlat alakította ki a XVIII. és XIX. században a magyar kötelmi jogot, emelte a törvényhozás nélkül a kor nívójára, az európai jogfejlődés ismerete és az élet szükségletei alapján.

Megemlíthetjük ezzel kapcsolatban, hogy az 1791. évben kidolgozott első magyar kereskedelmi és váltótörvény-tervezet szerkesztője is ügyvéd volt, Palugyai Imre. Ez a tervezet foglalkozik a későbbi váltóügyvédek kérdéseivel, amikor a váltóügyletekre ügyvédkényszert javasol. Az ügyvédek tiszteletdíja szempontjából viszont azt javasolja, hogy azt kell legjobban jutalmazni, aki a vitás ügyben egyezséget hoz létre, majd azt, aki az ügyet nyílt tárgyaláson rendezi, viszont anyagilag is elmarasztalandó az, aki a pert húzza, a periratok számát szaporítja, vagy nem jóhiszeműen perlekedik.

A perrend reformja, vagy legalábbis részleges reformja, a szóbeli eljárás bevezetésével és a kereskedelmi és váltótörvény kiadásával részben az ügyvédek harcának is köszönhető. Ettől az időtől kezdve jelenik meg a „doctor utriusque iuris” (egyházi és világi jog doktora) fogalma mellett, majd azt kiszorítva a köz- és váltóügyvéd fogalma, mint az ügyvédségen belül magasabb képzettséget jelző cím.

Az ügyvédség fejlődésének legjelentősebb vonása azonban a polgári korszak előjeleinek kibontakozása során a testületi szellem és ezzel kapcsolatban a testületi felelősség érzésének kibontakozása. A vizsga, eskü és bejegyzés meghozta a testület formai különállását, a kötelező gyakorlati idő az egymás közti érintkezés sűrűbbé válását, a felvilágosodás eszméi, a haladó polgári országokkal való kontaktus pedig felébresztette e törvénytudó és törvényalkalmazó réteg érdeklődését a jogi és társadalmi reformok iránt. Láttuk a jakobinus perekben az ügyvédek jelentős számú szerepeltetését, a kormányzatnak még védői tevékenységükkel szemben is megmutatkozó, saját szempontjából nyilván nem indokolatlan gyanakvását. A sokszor alsóbb néposztályokból kiemelkedett jogászréteg, hiába kötötték érdekei a vezető feudális kormányzó és vagyont kézben tartó réteghez, tagjai nagy részében a középosztály átlagánál jobb érzékkel rendelkezett a társadalmi igazságtalanságok meglátása, a reformok szükségessége iránt.

Az angol és francia ügyvédi kar ekkor már régóta a testületi szervezet, ön-kormányzat, összetartás példáját mutatta. Nem változtat a fent mondottakon az, hogy a francia forradalom közepette a barreau tagjai testületileg lemondtak és az ügyvédi kar megszűnt: nem a polgári haladással, hanem az azt kísérő önkénnyel, törvénytelenséggel helyezkedtek szemben, és a testületet a törvényesség konszolidálása után vissza is állították. Ugyanekkor Poroszországban, amely a monarchikus abszolutizmust a bürokráciával a legszorosabban párosította államberendezésében, a XVIII. század utolsó és a XIX. század első évtizedeiben megkísérlik a szabad ügyvédség megszüntetését, hivatalnoki karrá való változtatását. Ennek eredményeképpen a németországi 1848. márciust megelőző és követő szabadságmozgalmakban, a köztársasági államformáért vagy legalábbis az alkotmányos monarchiáért vívott harcban, az ügyvédek igen nagy számban, élenjáró szerepben, még fegyveres harcot is vállalva álltak ki a haladásért. Érdekes ezzel kapcsolatban megemlíteni, hogy a XVIII. század utolsó éveiben hat pesti ügyvéd azzal a kérelemmel fordult a nádorhoz, hogy engedtessék meg ne-kik olyan társaság szervezése, mely a szegény causánsoknak ingyenes jogi segítséget nyújthasson. Midőn igyekezetük az adott időszakban gyanakvással találkozott, úgy módosították az alapgondolatot, hogy az elszegényedett nemeseknek kívánnak jogaik érvényesítésére ingyenes segítséget nyújtani. A javaslat azonban így is gyanús maradt. Az államügyész nyomozást folytatott az irányban, vajon nem leplezett jakobinus testületről van-e szó. Végül is a résztvevők visszavonták kérelmüket, és örültek, hogy nem lett a terv miatt nagyobb kellemetlenségük.

Az egész ügyvédség testületi megszervezésének szükségességét azonban az új században egyre többen és több oldalról vetették fel. Pesten Ügyvédi Bizottmány is létrejött a törekvés ápolására, és annak Kossuth Lajos is tagja volt. Ifj. Palugyai Imre 1841-ben adott mélyreható elemzést a magyar ügyvédség helyzetéről, összehasonlítva azt más országok ügyvédi szerveivel. Egyúttal írásbeli javaslatot készített egy magyar ügyvédi rendtartásra, amely az ügyvédi karok szervezetét is felöleli. Tóth Lőrinc tanulmánya az ügyvédi állapotokról 1847-ben, Kaill Nándor ügyvéd reformjavaslata Deák Ferenc igazságügy-miniszterhez 1848-ban, ugyancsak az ügyvédség testületi megszervezését javasolták, megyénként önálló karokkal. A javaslatok meg kívánták tartani az ügyvédi pálya nyitottságát, és szorosabb kapcsolatot kívántak az ügyvédség és bíróság között, hogy az átmenet egyik pályáról a másikra ne legyen nehéz. Felfogásuk szerint a bíróságok megyénkénti választott bíróság maradtak volna a polgári reformok után is.

1848–49 forradalmi mozgalmai Európa-szerte csatasorba állították a haladás erőit. A szabadságmozgalmak bukása ugyancsak Európa-szerte megszülte ennek reakcióját. Abszolutizmus, rendőrkémhálózat, a szabadságjogok korlátozása következett be a feudális és nagypolgári osztályok megegyezése nyomán Ausztriában, Olaszország államaiban, Németországban, III. Napóleon brumaire 18-ája is az abszolutizmus felé hajló rendszert hozott Franciaországnak. Spanyolország és Portugália ugyancsak a feudális-nagypolgári reakció fenntartását célzó abszolutizmus rendszerében éltek. Az önálló ügyvédi testületek kérdése lekerült a napirendről, és helyét az eddiginél is kötöttebb kinevezési, vagy feddhetetlenség igazolási kényszer foglalta el. A haladó és szabadelvű jogászok elleni politikai perek napirenden voltak, a polgári haladás képviselői közül számosan menekültek emigrációba Anglia vagy Amerika földjére.

A magyar szabadságharc bukását követő neoabszolutizmus erősen megszűrte a szabadságharccal együtt érző magyar ügyvédek sorait. Az ügyvédi hivatás gyakorlását kinevezéshez kötötték. A bírói rendszer megváltozott. Új vizsgát kellett letenniük azoknak, akiknek működését továbbra is engedélyezték.

Az 1852. július 24-i császári nyílt paranccsal 1853. január 1-jétől életbe lépte-tett Ügyvédi Rendtartás az ügyvédi gyakorlatot igazságügy-miniszteri engedélyhez kötötte. Ez természetesen csak a rendszer szempontjából feddhetetleneknek adták meg, általában megkövetelve az új ügyvédi vizsga két éven belüli letételét. Egyébként ez a rendtartás fogalmazta meg először az ügyvédség előfeltételeként a büntetetlen előéletet. Megállapítja, hogy fizetett állami hivatalnok, valamint alkusz ügyvéd nem lehet, de minden olyan más mellékfoglalkozás is összeférhetetlen az ügyvédséggel, amely annak kellő gyakorlatában az ügyvédet gátolná (3–4. §). A rendtartás szerint az ügyvéd igazságügyi miniszteri engedély nélkül nem távozhat a működési területét képező főtörvényszék kerületéből, még egyedi utasítással sem (9. §). Ez a rendtartás rögzítette először az ügyvédi titoktartás kötelezettségét (10. §).

A kereset előzetes megvizsgálása, a tényállás felvétele és az ügy körülményeinek megvizsgálása szempontjából a rendtartás a II. József által meghatározott és a jogi irodalom által is kidolgozott feltételeket rögzítette (11–14. §). Meghatározta a képviselet megtagadásának elégséges okait, rendelkezett a meghatalmazás tartalmáról és a bíróságokhoz történő benyújtásáról, az ügyvéd perbeni magatartásáról (15–20. §). Azon régi előírásokról, hogy az ügyvéd minkét félnek egy időben nem szolgálhat és előző ügyfelével szemben perben fel nem léphet, a felvállalt pert alapos ok nélkül el ne hagyja, a rendtartás újra rendelkezett, de megszabta azt is, hogy a képviselet a felmondása után is az ügyet addig el kell látni, míg a fél azt átveheti, vagy magának más ügyvédet rendel (21–22. §). Az ügyvéd jogosult az ügyféltől előleget kérni, de a pénzelőlegekről könyvet kell vezetni és azokról el kell számolni (24., 30. §). A per folytatásáért meghatározott jutalom kikötése, vagy a per magához váltása külön büntetés terhe alatt tilos. Az ügyvéd költségeit a saját féllel szemben a bíróság a meghallgatás után, de peren kívül meghatározhatja. A költséget az ügyvédi munkához, annak minőségéhez, de a fél vagyoni állapotához is mérni kell. A szegény ügyfelek képviseletét kijelölés esetén az ügyvéd ingyen köteles ellátni (25–29. §).

Az ügyvédek testületi önkormányzati szerveit ez a nyílt parancs lépteti először életbe, az úgynevezett ügyvédi választmányok formájában, amelyek a Megyei Törvényszékek székhelyein voltak kijelölendők. Az ügyvédek feletti felügyeletet és fegyelmi hatóságot továbbra is a bíróság gyakorolta, a választmány az ügyvédi kinevezések előtt véleményezésre volt jogosult, az ügyvédi vizsgához biztosokat adott, felügyeleti joga volt az alá tartozó ügyvédek felett, irányította az ügyvédjelölteket, és kijelölte a szegény felek ingyen képviselőit. Intézkedett a rendtartás az ügyvédekkel szembeni fegyelmi eljárásról és végül megadta az új ügyvédi eskümintát. A rendtartást egészítette ki az igazságügyi minisztérium 1855. március 26-i rendelete az ügyvédjelöltek működéséről és azok feletti fegyelmi jogkör gyakorlásáról.

Ezt a rendtartást 1861-ben az ideiglenes törvénykezési szabályok hatályon kívül helyezték. Ezek VIII. fejezetében az 1–7. §-ok rendelték el, hogy mind az 1849 előtti ügyvédek, mind az azóta jogosultságot nyertek tovább gyakorolhatják hivatásukat, de utóbbiak a hazai jogból vizsgálatot tartoznak tenni. A neo-abszolutizmus által behozott e rendszernek azonban végül is csak a kiegyezés vetett véget. A Bach-korszakban a magyar ügyvédek gyakorlatában a szabadság-harc utáni büntetőügyek, kegyelmi kérvények, a tényleges birtokláson alapuló tulajdoni igények érvényesítésével kapcsolatos tulajdoni perek mellett főleg a telekkönyvi rendszer bevezetése és a jobbágyfelszabadítás utáni úrbéri rendezés következtében indult perek szerepeltek. Az elnyomó rendszer fenntartotta a jobbágyok felszabadítását, de az úrbéri rendezést és kártalanítást, amelyet 1848-ban Deák Ferenc javaslatára „a nemzeti közbecsülés védőpajzsa alá” helyezve elnapoltak, úgy hajtotta végre, hogy a rendszer híveit messzemenően előnyben részesítette, az ellenzékieket pedig, tartoztak légyen akár a birtokos, akár a felszabadított osztályhoz, lehetőleg iparkodott vagyonukból kiforgatni.

A kiegyezés után megindult a magyar jogrendszer gyors ütemben történő átalakítása a polgári igényeknek megfelelően. A közigazgatás és az igazságszolgáltatás különválasztása alapjaiban módosította az egész bírói rendszert. Ennek során történt meg a bírói karnak az ügyvédi kartól való éles elhatárolása is.

Láthattuk, hogy az ügyvédi rendtartás tárgyában hozott 1874. évi 34. tc. több mint fél évezredes fejlődést zárt le a magyar ügyvédség kialakulásában. Ennek a fejlődésnek első szakasza a XVII. század végéig terjedt, a Lipót-féle ügyvédi statútumig. Az ügyvédi foglalkozás alakul ki ez alatt, az eseti perbeli képviseletből jogi szakembereknek egy-egy nehéz kérdésben adott véleményező tevékenységéből szakma lett. Kialakultak az ügyvéddel szemben a felek részéről támasztott elsődleges személyi követelmények, az ügyvédi hitel, megbízhatóság, hűség, és iparkodtak megakadályozni, hogy az ügyvéd jogi ismereteivel laikus fél hátrányára visszaélhessen.

A fejlődés következő szakaszában, a XVIII. században, az ügyvédség szakmai követelményei alakulnak ki. A Mária Terézia által általánossá tett ügyvédi vizsga, és a bíróságoknál történő bejegyzés rendszeresítése zárta le azt a folyamatot, amelynek során az ügyvédi pályát, noha szabad és mindenki által elérhető maradt, megfelelő végzettségtől és szakértelemtől tették függővé. E folyamat során előbb a jogi szakirodalom dolgozta ki az ügyvéd ügyvállalásával kapcsolatos szakmai előírásokat, majd jogszabályi rögzítést is nyertek azok a feladatok, amelyeket az ügyvédnek az újonnan hozzá vitt ügy vállalása során szem előtt kellett tartania és el kellett végeznie. E korszakban egyértelműen felismerték, hogy az ügyvéd nem csak a magánfél szakértelemmel rendelkező képviselője, hanem az igazságszolgáltatási eljárásnak is tényezője, akitől a perek megfelelő befejezése nagyban függ: innét azok az intézkedések, amelyek az ügyvédségnek a perben vitt szerepét és feladatát kívánják megfelelően szabályozni.

Az ügyvéd igazságszolgáltatásban vitt szerepét a következő század tovább fejlesztette. Azonban az ügyvédi vizsga általánossá tétele után már ügyvédi oldalról jelent meg az a törekvés, hogy az ügyvédség kapjon testületi jelleget és önkormányzatot, függetlenítsék a bíróságtól a bejegyzést és a fegyelmi hatáskört egyaránt. Az ügyvédség testületi szervezetére vonatkozóan ügyvédi körökből egyre-másra születtek javaslatok. A szabadságharcot követő neo-abszolutizmus ellenkező végletbe csapó rendezése után, amely az ügyvédséget kormány kinevezéstől függő állássá tette, a kiegyezést követőn végre sikerrel járt az önálló testületi szabályzatra való törekvés. Ezzel kezdődik meg a magyar ügyvédség, mint önkormányzattal rendelkező testület újabb száz éves története, melyet a következőkben át kívánunk tekinteni.

Az 1874. évi 34. tc. tíz fejezetben szabályozta az ügyvédi működést és ügyvédi szervezetet. Az ügyvédi működés előfeltételévé tette az eddigiek mellett az ügyvédi kamarai tagságot. A rendtartás törvényjavaslatának tárgyalásakor fel-vetett sokféle szempontból az ügyvédek előírt képzettsége vonatkozásában a rendtartás a legmagasabb mércét szabta megkívánva a jogtudományi doktorátust, háromévi joggyakorlatot, valamint az összes jogágazatokból szóban és írásban teendő ügyvédi vizsgát. A törvényjavaslat tárgyalása során hangsúlyozták, hogy a jogalkotók véleménye szerint az ügyvédi pályához a bírói képzettséget is meghaladó jogi szakismereteket kell megkívánni.[38] A gyakorlati idő megfelelő letöltésének érdekében szabályozták az ügyvédjelölti intézményt. Az ügyvédjelölt működésének ellenőrzését főnökének beszámolási kötelezettsége alapján az ügyvédi kamarára ruházták.[39]

A szervezeti felépítés meghatározása során azok véleménye győzött, akik az ügyvédséget mind a közigazgatástól, mind a bírói szervezettől különvált önálló testület-té kívánták tenni. Az ügyvédi kamarák feladatát ez a törvény négyrétűen határozta meg: az ügyvédi kar erkölcsi tekintélyének megóvása, az ügyvédek jogainak meg-védése, kötelességeik teljesítésének ellenőrzése, végül a jogszolgáltatás és az ügyvédség terén mutatkozó hiányok orvoslása s korszerű reformok életbe léptetése iránti véleményadás és javaslattétel (19. §). A kamarák élére elnök, elnökhelyettes, titkár, pénztárnok, ügyész valamint 8 rendes és 4 póttagból álló választmány került.

A rendtartás ötödik fejezete az ügyvédek jogait és kötelességeit meghatározva fel-jogosított minden ügyvédet az ország valamennyi bírósága és hatósága előtt felek képviseletére. Ügyvállalás, iratkezelés, vállalás megtagadása, vagyontalan ügyfelek képviselete vonatkozásában rendtartás az eddigi jogszabályoknál rövidebben rögzítette a kialakult gyakorlatot, ugyanígy lényegesen rövidebbre fogta az ügyvédi esküt is. Elsőnek iktatta törvénybe a rendtartás 52. §-a, hogy az ügyvéd teljes szólásszabadsággal bír megbízójának védelmében. E rendelkezéseket egészítik ki az ügyvédi díjakról és az ügyvédi meghatalmazásról szóló fejezetek. Az ügyvédek felelősségéről és a fegyelmi eljárásról szóló fejezetek meghatározták az ügyvédi bűncselekményeket és fegyelmi vétségeket. A fegyelmi eljárást első fokon az ügyvédi kamara választmánya, másodfokon „a legfőbb ítélőszék fegyelmi bírósága” hatáskörébe utalták. Végül rendelkezett a rendtartás az ügyvédi kamarák első megalapításánál követendő eljárásról.

A rendtartás alapján a 35 365/1874. IM (1874. XII. 28.) sz. r., majd a 31 632. sz. IM (1875. X. 25.) r. határozta meg az ügyvédi kamarák számát, székhelyét és kerületeit. Ekkor alakult meg a Székesfehérvári Ügyvédi Kamara is. Illetékessége kiterjedt a székesfehérvári és veszprémi törvényszék területére. 130 tagjából 58 működött a mai székesfehérvári ügyvédi kamara területén.

A kamara mai területe eredeti elképzelés szerint a budapesti ügyvédi kamarához tartozott volna. A megye ügyvédsége ezzel nem értett egyet. 1874. december 27-én a székesfehérvári törvényszékhez bejegyzett ügyvédek gyűlést tartottak és elhatározták, hogy küldöttséget menesztenek az igazságügy-miniszterhez, az önálló fehérvári kamara ügyében. A küldöttség tagjai Flatt Ágoston, Vértessy József, Márkus Antal, Végh Károly és Pálffy Károly ügyvédek voltak. Ügyüket a főispán támogatásával sikerült is diadalra vinniük.[40]

Amint az önálló kamara híre elterjedt, elkezdődtek a vezetőségválasztást meg-előző korteskedések. A sajtó jelentette, hogy sok jelölt volt, de számuk rövidesen kettőre csökkent: ezek voltak Flatt Ágoston és Szüts Sándor[41]. 1875. január 27-én jelent meg a sajtóban Danitz Béla törvényszéki elnök felhívása, melyben a székes-fehérvári és veszprémi törvényszékek területén lakó ügyvédeiket felhívta, igazolják választási jogosultságukat, és vegyenek részt a városháza nagytermében 1875. február 18-án tartandó kamarai alakuló közgyűlésen.[42]

Nyolcvanhét ügyvédnek volt az alakuló kamarai közgyűlésre választási jogosultsága, 73 volt a jelenlévők száma. A közgyűlést a törvényszék elnöke nyitotta meg, majd a korelnök, Gaál Lajos veszprémi ügyvéd vette át az elnöki tisztet. A közgyűlés jegyzői Véghelyi Dezső és Molnár Lajos voltak. A két szavazatszedő bizottság az eredmények összeszámlálása után egy nagy többséggel megválasztott vezetőség névsorát tárhatta a Kamara elé.

A Kamara első elnöke Szüts Sándor székesfehérvári ügyvéd lett, aki akkor már hosszú székesfehérvári ügyvédi gyakorlattal rendelkezett. Az elnökhelyettes, mindaddig, míg a veszprémi kamara önálló nem lett, veszprémi volt, először Gál Lajos. A kamara első titkára Pálffy Károly székesfehérvári ügyvéd, aki azután még hosszú ideig viselte ezt a tisztséget. Az első kamarai ügyész Dietrich Szilárd székesfehérvári ügyvéd volt, később a kamarának hosszú éveken át elnöke. Az első pénztáros Szitter Lajos székesfehérvári ügyvéd lett. A választmányi tagok között Végh Károly, Flatt Ágoston, Vértessy József, Márkus Antal székesfehérvári ügyvédek, a póttagok között Csapó Dániel, székesfehérvári, Rácz Gyula enyingi és Huszár Imre sárbogárdi ügyvédek szerepelnek. Többen közülük később is szerepet játszottak az ügyvédi kamara vezetésében. A kamara tagjai közül Adonyban kettő, Baracskán egy, Bicskén egy, Enyingen hat, Móron hat, Sárbogárdon kettő, Sárosdon egy és Válon három volt bejegyezve, a többiek székesfehérváriak voltak, illetve a mai veszprémi kamara területén dolgoztak. (Megjegyezzük, hogy Magyarországon ekkor megközelítően ötezer ügyvéd működött, a székesfehérvári ügyvédek száma a következő évtizedekben hatvan és hetven között változott.)

A Kamara kezdetben Pálffy Károly titkár irodájában, a Vörösmarty téri Say-házban (8. sz.) a földszinten működött. A választmány megbeszéléseit ugyanezen ház első emeletén a Kamara elnökének lakásán tartotta. 1875. április 26-tól a Kamara irodát bérelt a Megyeház téri Bajzáth-ház I. emeletén (István tér 5.).[43] A vezetőség rövidesen összehívta az első közgyűlést, 1875. április 4-re. Ennek tárgyai a költségvetés és kisebb ügyviteli kérdések, ügyvédnévsor kinyomatása, jelöltek teherviselése, portómentesség voltak. Júniusban pedig arról adott hírt a sajtó, hogy 14-én Péten a Kamara zártkörű mulatságot rendezett, jó ebéddel 200 személy részére, és éjjel 2-ig tánccal.[44]

 

 

 

[1] Adolf Weiszler: Geschichte der Rechtsanwaltschaft. Frankfurt/M, 1967.

[2] D. 3.3.1.

[3] Cicero, De oratore I. 48.: „Si autem quaereretur, quisnam iurisconsultus vere nominaretur, eum dicerem, qui legum et consuetudinis eius qui privati in civitate uterentur, et ad respondendum, et ad agendum et cavendum peritus esset.” (Ha kérdenék, kit lehet valóban jogtudósnak nevezni, azt jelölném meg, aki mind tanácsadás, mind perlés, mind védekezés szempontjából jártas az államban magánosok között érvényesülő törvényekben és szokásokban.)

[4] ius respondendi

[5] D 1.2.2.49.

[6] C 2.7.14.: Az ügyvédek (advocati) legalább annyira hasznára vannak a társadalomnak, mint ha csatában és sebek árán védenék a hazát és a szülőföldet. Ugyanis megoldják a kétes ügyek sorsát, sok elveszett köz- és magánügyet hoznak helyre, sok elesettet feltámogatnak, fáradtakat megsegí-tenek. Nem csak karddal, pajzzsal és vérttel lehet a mi államunkért harcolni, harcolnak azért az ügyek védői (causarum patroni) is, midőn diadalmas hangjukkal bizalmat keltve, a küszködők reménységét, életét, utódait védelmezik.

[7] C 2.7.22., 24.5., 29.

[8]                Bónis György: A jogtudó értelmiség a középkori Nyugat- és Közép-Európában, Budapest, 1972.; Gerald Fürst: Ecclesia vivit lege Romana? ZFR Germ. 1973. 502.

[9] Vitus Pichler: Summa iurisprudentiae sacrae universae seu jus canonicum. Augsburg, 1741. 176., 178.

 

[10] Nagy Aladár: A pristaldusok. Századok, 1876.

[11] Aranybulla 9. §.

[12] Kálmán I. 28, 29. 30.

[13] Karácsonyi Sámuel – Borovszky Samu: Az időrendbe szedett váradi tüzesvaspróba-lajstrom, Budapest, 1903. (VR).

[14] VR 102 (328) probavit se duos equos cum conscientia procuratoris tradidisse.

[15] VR 164 (244) assignato termino mulier non venit neque procuratorem causae suae misit…

[16]              VR 267 (16) Symcho procurator Desiderii episcopi, 355 (344) (dionisius episcopus) tradidit eos iudicantos syncho comiti procuratori praediorum suorum.

[17] VR 368 (358) procurator Petri nomine Hubec iustitiam adversariorum domini sui recognoscens non adiuravit eos, dimittens eis terram, quam dominus eius Petrus pro emptitia parte requisierat convenit etiam ille Hubec iudici satisfacere in toto pristaldo vero in parte.

[18] VR 374 (127) unus de proadicto populo (Eccl. Bistriensi) portato pro se et pro convillaneis suis ferrum… Porro nominatus Tub, iudicium, in quo tenebatur, VIII. et X. marcas totaliter persoluit nobis praesentibus in manus procuratorum de Bistria Lytho et Pous.

[19] 351 (340) Usi procurator villae Scaldubog.VR 202 (87) Arnoldus procurator hospitalarium de Sermoroch.

[20] VR 348 (337) adduxerunt assertorem libertatis ipsorum et defensorem… aki a perben egyez-séget köt! – VR 747 (300) adduxerunt defensorem libertatis suae nomine Chedur, iobbagionem, qui dicens illos cognitos suos esse… probavit illos liberos esse.

[21] VR 101 (327) pro Cheka stetit dominus suus Andreas.

 

[22] 105 (288) dominus eorum misit excusatorem pro eis…

[23] 298 (216) Comprovinciales de Zabolch et horum specialiter… így még 295 (213), 296 (214), 297  (215), 103 (329) pertársak közül egy, 1. még a 46., 48. jegyz.

[24] Bónis György: Középkori jogunk elemei. Budapest, 1972. 113., 21. jegyzet. id. Mon Vat L. 2. 213. „in regno Ungaria non secundum iura civilia vel canonica in causis procedatur, sed secundum consuetudinem regni et statuta et ideo copia advocatorum in regno non existat.”

[25] VR 267 (16) „Symco procurator Desiderii episcopi de villa Tomora, litigavit cum quodam de eodem villa nomine Kered” (tehát Symco a saját ügyében pereskedik, és a procurator a foglalkozását, hivatalát jelzi).

 

[26] Kubinyi András: Polgári értelmiség és hivatalnokréteg Budán és Pesten a Hunyadi és Jagello korban. Levéltári Közlemények. Budapest, 39/1968.

[27] Varga Endre: A hivatásos ügyvédség kialakulása. In: Domanovszky Sándor emlékkönyv. Budapest, 1937.

 

[28] Weiszler i. m. (1. lj.) 80.

[29] I Mátyás 1486 (VI) decr 69 §.

[30] Decii Barovii Ioannis: Syntagma Iuris Institutionum Imperialis ac Ungarici. Kolozsvár, 1593.

[31] Kitonich János: Directio Methodica Processus Iudiciarii iuris consuetudinarii regni Hungariae. Nagyszombat, 1619. Mátyás törvényt hozott az ellen, hogy a tisztviselők és ügyvédek hatósági intézkedésekből nyert értesüléseiket felhasználva a kincstárra örökös híján visszaszálló birtokokat királyi adományként maguknak kérjék. Más törvények az ellen tiltakoznak, hogy az ügyvédek, mint országgyűlési követek vagy követhelyettesek az országgyűlésen együttlevő rendek találkozását saját peres ügyeik intézésére használják fel.

 

[32] Appr. const. IV. XIX. 2. – V. ö. Weiszler i. m. (1. lj.) 217. Az advocatus pauperum Európa-szerte általános intézmény volt. Az egyházi jog szerint (Pichler i. m. [9. lj.] 177) az ügyvédnek jár salarium a clienstől, hacsak az szegénysége miatt adni nem képtelen, mert ily esetben az ügyvéd tartozik ingyen eljárni, mint az orvos is a szegényt ingyen gyógyítani. – A francia ügyvédség alapálláspontja a Lex Cincia szellemében az volt, hogy az ügyvéd nem kérhet díjat, csak a fél által önként adott honorárium jár neki, salarium csak az alsóbbrendű procurateurnek. Midőn 1602-ben elrendelték, hogy az ügyvédek jegyezzék az iratokon díjukat, 307 francia ügyvéd mondott le hivataláról, nem lévén hajlandó ennek eleget tenni. – A szegényjogot német területen már a Sachenspiegel ismeri. (Weiszler i. m. [1. lj.] 58.). A Reichskammergerichtsordnung 1471-ben és 1495-ben rögzíti (Weiszler i. m. [1. lj.] 133.). Szászország és Poroszország fizetést adott az advocaus pauperumnak (Weiszler i. m. [1. lj.] 219.).

[33]    „Advocati (…) in principiis cuiuslibet iurisiuramentum deponant:sed hodierno saeculo semel tantum et initio officii id praestare solent.” (Pichler i. m. [9. lj.] 177.)

[34]    Weiszler i. m. (1. lj.) 207. skk. Prozesseide. Uo. 127. eskü a Reichskammersgerichtnél, 233. védő eskü Ausztriában 1656-ban, ügyvédi 1677-ben.

[35] Így már 1628-ban a tárnoki bíróság. Codex authenticus iuris tavernalis. Buda, 1803.

[36] Benda II. 239.: „reis admittendum erit, ut semet seu per se allegative seu per alios defendere possint, quodsi posterius praelegerint, talis eis concedendus veniet advocatus, de cuius integritate et taciturnitate dubium non est. Et advocato reis assistenti processum inspicere et acta evolvere non secus, quam in hospitio referentis prothonotarii aut causarum regalium directoris admittatur, neque eidem licitum sit aliquid ex actis pro se describere”.

[37] Madách Hajnóczy védelmében: „crimen in reali laesione personae vel ad actum deducta attentione esse collocandum”… „vim contra statum publicum non adparavit, nec si adparare voluisset, adparare potuit”. Benda II. 428.: „Aeterna et immutabilis veritas, quod inaequalia delicta aequalibus puniri neqqueant poenis”. Uo. 435., Uo. 422 skk. Szabó Sáray Laczkovics védelmében: követelte a teljes peranyagba való betekintést. Hangsúlyozta, hogy a törvény nem bünteti a gondolatot, csak a tettet, és tiltakozott gyanúra és szóbeszédre alapozott vád ellen. Az ügyész élesen kikel az ügyvéd ellen, aki túllépi a törvényes védelem megengedett határait, és hosszú fejtegetéseivel a per elhúzását célozza. A védő a vád jellege miatt tartja szükségesnek a részletes jogi fejtegetést, majd a kicsikart beismerésekkel szembeni tárgyi bizonyítékok hiányát értékelve kifejti: „corpore delicti non extante nec quidem propria confessio ad illud imputandum quidquam confert.”, Uo. 696. Tóth Pápay Turós védelmében, rendkívül szellemesen kifejtve: „a laikus nem ismerheti a Corpus Iurist részletesen, ahol a jogászok is nehezen distinguálnak, nem marasztalható el, ha téved.”

 

[38]      Degré Alajos: Ügyvédképzés (kézirat). Az ügyvédi vizsga teljes jogi képesítést adott, tehát aki letette, lehetett bíró, míg a bírói vizsga után ügyvédi gyakorlat folytatásához az ügyvédi vizsgát előbb le kellett tenni. A kettéválasztás osztrák mintára történt és nem volt szerencsés. A jelöltség doktori fokozathoz kötését viszont a fokozat tudományos értéke mindmáig megsínylette. A vizsgabizottságokban kiváló jogászok ültek, a vizsga szigorú volt, 10–28 százalékos bukási aránnyal.

 

[39] Uo.

[40] Székesfejérvár, 1875, 13.

[41] Uo. 17.

[42] Uo. 32.

[43] Székesfejérvár, 1875, 86 skk., 151.

[44] Uo. június 16., rendezők: Molnár Lajos és Seidel Lajos. (A sajtó megjegyzi, hogy a bor „rabvallatóan rossz volt”.)

 

hivatás, ügyvéd, Mária Terézia, ügyvédi vizsga, perrend, ügyvédi kamara