Az ügyvédség kialakulása Magyarországon és története Fejér megyében

Megkísérlem vázolni az ügyvédség kialakulásához vezető folyamatot. Ennek előzményeként a mai helyzetből kiindulva kellett végighaladni a múltba vezető nyomokon, elnevezések, megjelölések és tartalmi elemek segítségével a gyökerekig jutni el, és várható volt, hogy a kezdeti formák lényegesen különbözni fognak attól, ami ma az ügyvédet jellemzi és jelenti. Kiindulásunk tehát nem a mai ügyvéd alakjának felkutatása a múltban, hanem azon elemek feltárása, amelyekből az évszázados változások során társadalmi, gazdasági, jogi formai erők hatására az intézmény kialakult.

Ügyvédnek bármely történelmi korszakban azt tekinthetjük, aki mások jogi természetű ügyeivel jogi szakismeretei és rátermettsége alapján tiszteletdíj fejében rendszeresen foglalkozik. Ahhoz, hogy az ügyvédkedés valóban foglalkozásszerűvé váljék, szükséges a jogélet bizonyos fejlettsége, a társadalmi differenciálódás megfelelő foka.

1769-ben Mária Terézia rendeletben általánossá tette az ügyvédi vizsgát. Az ügyvédek számát ez az adatok tanúsága szerint nem csökkentette, sőt az a fellendülő gazdasági életnek megfelelően a századforduló során tovább emelkedett.

Az ügyvédek képzettségéhez az új rendszer nyilván kedvezően járult hozzá. A Ratio Educationis nyomán megalakított jogakadémiák szélesebb körű jogi tanulmányokra adtak lehetőséget. Kifejezetten az ügyvédképzést elősegítendő alapították, már korábban, 1740-ben az egri Liceumot. Az ügyvédi vizsgát kötelezővé tevő rendelet, melyet II. József, majd az 1804. évi Instructio pro advocatis kiegészítve fenntartott, „nagyot lendített a rendszeres jogászképzésen. Egyrészt az ügyvéd csak elméletileg legalább bizonyos fokon képzett személy lehetett”, másrészt a patvarián szerzett gyakorlathoz most kötelezően járult a iuratus tabulae regiae notariusként eltöltött év, „mely a jogásznak készülőket összehozta, körükben a testületi szellemet felébresztette”, és ennek gyümölcse a reformkori törekvésekben ért meg.