Posted in Ius Publicum.

Magyar jog tradicionálisan európai jog

Az Intelmek idézett tétele nemcsak a nyugati és a bizánci kultúrával szemben, hanem a római joggal szemben is meghatározta a magyarság hozzáállását. Nyílt és barátságos volt hozzáállásuk akkor is, ha az új tanok értelme elsőre nem vált szemük előtt világossá. Az egészet fogadták el, mint a Respublica Christianához való tartozás előfeltételét. Az odatartozás a középkorban mindenesetre az ország politikailag döntő rétegének egységes kívánságává vált. Nem volt a külső tanok befogadásában a magyarság vak. Szabadság, politikai döntési jog iránti érzékük eleven maradt, így említett vonzódásuk is a római-bizánci államszervezeti modellhez. Király és szabadok, később bárók és nemesség, együtt voltak jogosultak dönteni az ország sorskérdéseiben. Személyesen a keresztény magyar király köszönhette méltóságát és koronáját Istennek, s a keresztény alattvalónak is lehetett lelkiismereti kötelessége az uralkodó iránti hűség és engedelmesség, amint azt az egyház tanította. Mégis ragaszkodtak a felfogáshoz, hogy a Korona rangját és hatalmát a nemzettől nyeri, hogy király és nemzet együtt törvényalkotó hatalom, hogy a királyi hatalom teljessége, a plenitudo potestatis csak kivételes helyzetben és a rendek ellenőrzésével a köz javára érvényesíthető.[8] A szabad nemes jogát az uralkodó is csak törvény alapján és bírói hatalma révén korlátozhatja ama szabadság szerint, amely valaha a civis Romanus indemnatusnak is kijárt. E tételek az Aranybullában már egyértelműen megjelennek.[9]

Eredeti megjelenési hely: Jogtudományi Közlöny, 1995/1. 1–8.

1. Európa három pilléren nyugszik. A hellén kultúra, a római jog és a keresztény erkölcs hármas pillérén.[1]

A hellén világ Nagy Sándor hódításai nyomán alakult ki a Földközi-tenger keleti medencéje körül és attól keletre, egészen Indiáig, kulturális egységbe fogva ősi birodalmakat, új népeket. Hatása kisugárzott még a mohamedán világra is, a mór kalifák annak egyenes örökösei.

A római imperium kis magból nagyhatalommá nőve a Földközi-tenger köső és nyugati medencéjét foglalta egységbe, és utóbb nagyrészt magába ötvözte a hellén világot is, anélkül, hogy beolvasztotta volna. Az imperium Romanum kettéhasadását éppen az eredményezte, hogy a hellén koiné végig megőrizte különállását, nyelvi egységét és másságát, a nyugati részhez viszonyítva.

Ez a különállás olyan erős volt, hogy a kereszténység egyesítő ereje is csak átmenetileg tudta a két részt egybe ötvözni. Mi több, maga a kereszténység is megoszlott e határ mentén, de akkor már nem a Mediterraneum, hanem az új Európa szakadt két részre, mert a keresztény eszme hódító ereje észak felé kiterjedve, a földközi-tengeri világot kontinentális világgá, tengerkörüliből tengerrel körülvetté változtatta az antik világ romjaiból épült új rendszerben.

2. A magyarság, késői csatlakozóként, már ebbe az európai környezetbe érkezett kevéssel azután, hogy a Keletrómai Birodalom mellett új létre szerveződött a Nyugatrómai Birodalom. Immáron nem görög és latin szembenállással, noha a hivatalos nyelvben e kettősség is megmaradt: valójában a görög-szláv kelet és a latin-germán nyugat néztek akkor a Duna vidékén kemény farkasszemet. A magyarság a két birodalom közti feszültséget felhasználva foglalta el a kettő határvidékén lévő vitás területet képező Kárpát-medencét. Először szövetségese és ellenfele is volt mindkettőnek, ügyes hintapolitikával. Utóbb, mikor a két birodalom, nem utolsósorban éppen az új betolakodó okozta riadalom miatt is békejobbot nyújtott egymásnak, s nagy Ottó császár fia egybekelt a bizánci hercegnővel, Theofanóval, a magyarság felismerte e kettős nyomás veszélyét. Kellő diplomáciai érzékkel közeledett mindkettőhöz. Két oldalról is befogadta a keresztény kultúrát, ugyancsak mindkét oldalról elfogadta az államszervezeti formákat.[2]

Felismerhetően bizáncinak tűnik a magyar államszervezetben a választott fejedelem, majd uralkodó kijelölése. Maga a szeniorátus rendje, a fejedelmi család legidősebb, illetve legalkalmasabb tagja kiválasztása, bemutatása (pajzsra emelése), elfogadása – jelölés, választás, megerősítés, amihez később a szakrális felkenés járul. Bizánci-római alapon nyugszik a tisztségviselők kiválasztása, örökletes pozíciók helyett alkalmasság szerint (Erbbaronat helyett Amtsbaronat). Római gondolat a hatalomban való részvétele a szabadoknak, a „quod omnes tangit, ab omnibus approbetur” elv (az Isten kegyelméből való, és ezért csak neki felelős uralkodó gondolata helyett).[3] A Koronával szembeni kötelező hűség elve is különbözik a nyugati hűbéri lánc szemléletétől, ami Magyarországon a XIII. századi törekvések ellenére sem tudott meghonosodni,[4] s végülis az una eademque nobilitas meghirdetéséhez vezetett (más kérdés, mennyi ment át ebből a gyakorlatba).[5]

Ám ott állott a bizánci hatás mellett kezdettől a magyarság nyugati keresztény irányultsága is. Piligrim passaui püspök papjai nyugatról indították el azt a térítő tevékenységet, amit a Gyulák már előbb keletről fogadtak. Szent István házassága a bajor hercegkisasszonnyal, a későbbi császár húgával, nyilván tudatos igazodás (amint másrészt jelzésértékű nyilván az is, hogy az Árpádok idején a magyar-bizánci dinasztikus kapcsolatok száma önmagában felér az összes többi házassági kapcsolatokéval). A szent király határozott egységesítő és hatalmi politikájával (ami a rokon Gyulákkal szemben is érvényesült) hatott nyilván oda, hogy a magyarságnak végülis egésze, a székelységet is beleértve, a nyugati egyházhoz csatlakozott, és nem futott rajtunk keresztül az a törésvonal kelet és nyugat között, aminek hatása déli és északi szlávokon máig is egyaránt érezhető. Hogy milyen jelentős e nyugati elkötelezettség, ellenpéldaként igazolják a román államok, amelyek viszont minden tudatos latin „kultúrigazodás” és nyelvújítás ellenére is máig a keleti hemiszférához tartoznak, noha bizonyos különállásuk a szláv népektől éppúgy elvitathatatlan, mint ahogy a magyarok is megőrizték mindmáig, minden vérkeveredés ellenére, a nyugati Európa szélén keleti eredetük bizonyos jellegzetességeit.

3. A magyarság, miután eldöntötte, hogy csatlakozik a keresztény népek közösségéhez, a respublica Christianához, tudatos uralkodói döntésként fogadta és vette fel mindazon ismereteket és szokásokat, amelyek e csatlakozás előfeltételének minősültek. Jellegzetes ebből a szempontból a szent istváni Intelmek sokszor idézett szakasza:

„In hospitibus et adventitiis tanta inest utilitas, ut digne sexto in regalis dignitatis loco possit haberi. § 1) Unde imprimis romanum crevit imperium, romanique reges sublimati fuerunt et gloriosi, nisi quod multi nobiles et sapientes ex diversis illuc confluebant partibus? Roma vero usque hodie esset ancilla, nisi Aeneades ipsam fecisset liberam. § 2) Sicut enim ex diversis partibus provinciarum veniunt hospites, ita diversas linguas et consuetudines, diversaque documenta et arma secum ducunt, quae omnia regiam ornant et magnificant aulam, et perterritant exterorum arrogantiam. § 3) Nam unius linguae uniusque moris regnum imbecille et fragile est.”[6]

A vendég és jövevény népekben oly nagy haszon van, hogy a királyi méltóság érdem szerint nekik adhatja a hatodik helyet.

§ Honnan gyarapodott a Római Birodalom kezdetben, és magasztaltattak fel dicsőségre a római királyok, hanem hogy különféle tartományokból sok jelesek és bölcsek sereglenek vala oda? Bizony, hogy mind e mai napig szolgaságban lenne, ha Aeneas maradéka szabaddá nem tette volna.
§ Mert mint a különb-különbféle tartományok széléről jőnek a vendégek, különb-különbféle szót és szokásokat, fegyvert és tudományt hoznak magokkal, ami mind a király udvarát ékesíti és teszi nagyságosabbá és igen megrettenti az idegeneknek magahitt szívöket.
§ „Lám, gyönge és töredékeny az egynyelvű és egyerkölcsű ország.”

Száz évvel ezelőtt ezeket az évezredes távolból felénk csengő mondatokat bizonyos idegenkedéssel idézgették, talán naivnak is tartottak és felrótták nekik nemzetünk sok későbbi nehézségét. Mialatt a magyarság vérzett Európáért – mondották –, jöttek az idegen telepesek, menedéket kaptak, aztán birtokuk jogán tulajdoni igényt támasztottak Szent István hagyatékának jelentős részére. Végső soron befogadásuk okozta a magyar állam darabokra hullását az első világháború után. Ma, mikor általánosan elismertté válnak az emberi jogok, amikor az egyes ember a nemzetközi közjognak is alanyává válik, a szent király szavainak prófétai ereje van. A maguk idején azonban sem politikai tévedés, sem prófécia nem rejlett bennük, hanem nyitást jelentettek az európai kultúra/kultúrák felé. Elismerték, hogy a szokások és dokumentumok rejtette tudás alkalmas a fiatal politikai rendszer tájékoztatására, irányítására, gazdagítására. Kérdezhetjük persze kételkedőn, hogy valóban a szent király szavai csengenek-e felénk az évezredes távolból. Hiszen lehet az Intelmek egy derék klerikus deák fogalmazványa is, aki bölcsességeit névtelenül merítette a keresztény irodalom közismert gyöngyeiből, s egyáltalán nem okozott neki fejtörést, későbbi századokban milyen hatása lehet lejegyzett mondatainak. Talán nincs is köze Szent Istvánnak a neve jelezte

Bizonyos, hogy az Intelmek gyakorlott klerikus kezének nyomát hordozzák.[7] Formájuk is, a királyi méltóság díszeinek sorrendje is, közkincsei a XI. század irodalmának. Fontolgathatjuk kételkedve, mennyiben lebegett Szent István szeme előtt államszervezői munkája során a korai Róma, annak menedékjoga vagy Aeneas szerepe. Mégis úgy vélem, hogy a nyitott kapuk elve, a jövevények nagy-lelkű befogadásának gondolata, a kultúrértékek tudatos elfogadása mint eleve gazdagodást jelentő hatásé – kivált, hogy e nézetekért a korabeli magyarság távolról sem osztatlanul lelkesedett, sőt azokkal szemben itt-ott véres ellenállást is tanúsított –, ez az elvi hozzáállás, a kor Európájában sem általánosnak mondható álláspont, ez nem közhelyek egyszerű ismétlése. Nem, ez valóban a szent istváni állameszme, történelmi jelentőségű meglátás, egy király politikai programnyilatkozata.

4. A középkori magyar jogból legalább három olyan tételt említhetünk, amelyek római és nem kánoni, vagy kánoni közvetítésű római eredetre utalnak. Ezek az elbirtoklás szabályozása, valamint az örökjogban a quarta puellarum és az özvegyi haszonélvezet. A végrendeleti szabadságra is elmondhatnók ugyanezt, de az a nyugati egyház által is támogatott volt.[10] További részletes elemzését igényelné a ránk maradt gyér forrásanyagnak, van-e ezen túl és mi az, ami még közvetlen római (bizánci vagy velencei) hatásra utal. Bónis György ugyan elvégezte középkori jogunk forrásainak beható elemzését, de ennek során kifejezetten figyelmen kívül hagyta a bizánci hatást, és ezt később sem tudta pótolni. [11] Annyit mindenesetre máris megállapíthatunk, hogy Magyarország számára az európai ius commune valamennyi része jogforrás volt, azokból bármely bíró szabadon meríthetett, és ezzel annak felhasznált szabályát magyar szokássá tette. Hatályon kívül e ius commune csak egyértelmű törvényhozói döntéssel, királyi privilégiummal, vagy hosszú ideig tartó ellentmondásmentes bírói gyakorlattal volt helyezhető, míg országos szokás rangjára már egyesbírói döntés is emelhette.[12] A ius commune terjedelme mindazonáltal lehetetlenné tette annak általános és teljes hazai megismerését, még inkább széleskörű felhasználását. A ius commune és a hazai consuetudo municipalis közötti ellentét, illetve szakadék a XV. században egyre inkább tudatosult a magyar vezetőrétegben, a bírói székben ülőkben. A két jog közül a hazai bizonytalan és megfoghatatlan volt, az európai pedig kezelhetetlen. Közelíteni kellett őket egymáshoz. Ennek első lépése lett volna a hazai különös szokásjog, a municipalis nostra consuetudo egyértelmű összefoglalása és törvény erejének megállapítása. Ez volt a célja Werbőczy megbízatásának a Tripartitum elkészítésére.[13] A Tripartitum tudatosan kerüli a közös jog tételeinek felvételét– azon az általános megállapításon túl, hogy szinte minden hazai jogszabályunk abból veszi eredetét.[14] Ennek ellenére ott, ahol Werbőczy a municipalis nostra consuetudo modernizálására vágyott, mint a gyámi jognál, ő is visszanyúlt a ius commune forrására, és átültette szabályait a Hármaskönyvbe.[15]

Így Magyarország a XVI. század első részében a Hármaskönyv megszerkesztésével nem a jogi különállás felé tett lépést – amint azt azóta is, elítélőleg, vagy elismerőleg, de valljuk –, hanem az európai joggyakorlattal való egyeztetés céljából azt kívánta, hogy a változó idő szükségletének eleget téve, a hazai szokást biztossá tegye, és ezzel megteremtse a megújítás, modernizálás, egységesítés biztos alapját. A magyar rendektől a Hármaskönyv összegyűjtésére kiadott megbízáskor bizonnyal távol állott minden olyan aggodalom, hogy az európai jog átvétele, figyelembevétele országunk szuverenitását fenyegetné. Törekedtek viszont arra, hogy a kölcsönös kereskedelem elől lehetőleg elhárítsák az akadályokat, a jogi különállásból adódókat is.[16]

5. Mire azonban a Hármaskönyv elkészült, a politikai helyzet döntően megváltozott. Az oszmán hatalom új fenyegetésként közvetlen határainkon jelent meg. Nem voltunk erre a fenyegetésre az adott pillanatban felkészülve, s kérdés, hogy felkészülve és minden erőnk megfeszítésével ellent tudtunk volna-e állni a nyomásnak. Ám a reneszánsz egyéni érdekre irányuló szelleme, a parasztháború katasztrófája, és a király és a rendek közötti folyamatos ellentétek egyenes úton vezettek Mohácshoz, Buda elestéhez, Erdély különválásához. Modernizáció, kereskedelmi fellendülés, jogi reform egyszerre másodrendű kérdéssé vagy elérhetetlen vágyálommá váltak a nemzeti lét fenyegetettsége miatt.

A létkérdés felvetődése mellett éppen az európai recepció időszakában – ahogy a római jog újra-befogadását nevezzük – még egy jelentős változás következett be hazánk nemzetközi helyzetében. A két császárság érdekhatárainak peremén létrejött magyar állam nemcsak nagyhatalmi állását és ebből eredő függetlenségét veszítette el egy emberöltő alatt a XVI. század derekán. Mikor a Bizánc örökébe lépett Oszmán Birodalom az ország jó felét bekebelezte és Erdélyt is függő helyzetre kényszerítette, a megragadt északi és nyugati magyar peremvidék védekező harcában elsősorban nyugati keresztény szomszédjaira volt utalva (bár történtek kísérletek az északi szövetséges keresésére is, hisz a cseh-lengyel-magyar Jagelló Birodalom gondolata még nem volt túl távoli múltban). Ám a nyugati szomszéd, aki ebből a közép-európai hármasból (a visegrádi országok közösségéből) a cseh koronát is megszerezte, s 1527-ben a magyar koronát is végleg, ha nem is minden ellenállás nélkül, megkapta, 1555 után folyamatosan a német-római császári koronát is viselte. Ez reális veszéllyé tette a Német-római Birodalomba való beolvadást a magyar rendek előtt. A magyar rendek annak idején ellenállás nélkül elfogadták Zsigmond és Albert királyságát, s nem éreztek fenyegetést abban, hogy uralkodójuk a császári trón várományosa, majd birtokosa lett. Ugyancsak elfogadták 1527-ben az osztrák hűbéres uralkodó herceg trónra lépését. Miért épp a választott német-római császár uralma riasztotta most őket, aki pedig nagyobb biztonságot kínálhatott a törökökkel szemben? Talán az riasztotta őket, hogy a császárt nem ők választották. Nem is az ő fegyvereik adták immár hatalmának alapját. S míg az osztrák hűbéres herceg a magyar trónon elsősorban magyar király volt, addig a császár helyzete jogilag gyökeresen különbözött. A király koronázása révén imperator in regno suo, törvényalkotó joga a rendekkel és a rendek révén létezett. Hatalmát tőlük kapta és általuk gyakorolta. Az imperator eleve legislator volt a ius commune értelmében, nemcsak in regno suo.[17] Talán nem tévedünk, ha úgy véljük, hogy a magyar rendeket épp ez az uralkodók felett álló ipso iure plenipotencia riasztotta.

A császár joga, a ius imperiale a római jog, az addig is elismert ius commune volt. Immár nemcsak tradíció révén, hanem a Reichskammergerichtsordnung tételes megfogalmazásában. Eddig a magyar bírói gyakorlat a ius communéből szabadon merített, annak írott tételeit a hazai törvény hazai érvényben módosíthatta. Most a ius imperiale elfogadása, úgy tűnt, e törvényhozó hatalom feladását, a császári főség mint jogforrás elismerését, ezzel a rendek hatalmi-politikai önállóságának feladását jelenthette. A Respublica Christianába való beletartozás gondolatát a magyarok elfogadták, a császárság részévé nem kívántak válni, egyik császárság részévé sem. Innen ered, hogy míg Werbőczyig minden aggály nélkül elismerték a ius commune forrásérvényét és értékét, a Quadripartitum szerzői 1555-ben már fontosnak tartották annak hangsúlyozását, hogy a császári jog hazánkban nem érvényes, s ez az álláspont még hangsúlyosabbá vált a XVI. század második félében, majd Kitonichnál, míg a XVII. században kifejezetten közjogi-alkotmányos és politikai kérdéssé változott.[18]

6. Sokan úgy látták, épp a kérdés politikai kiéleződése miatt, hogy a magyarság tudatosan elzárkózott, legalábbis a XVII. század óta, az európai közös jog eredményeinek átvételétől, s ehelyett, az angolokhoz hasonlóan, a maga egyéni szokásjogát őrizte és fejlesztette, amivel nemzeti önállóságát, szuverenitását is hangsúlyozta. Ez annyiban igaz, hogy a magyar politikai vezető réteg sohasem adta fel részvételi jogát a törvényhozásban és bíráskodásban, a jogalkotásban és jogalkalmazásban. Ettől azonban a magyar jog nem vált case law-vá, esetjoggá, és a magyar hozzáállás nem azonos az angollal a ius commune irányában sem (bár a ius commune hatása az angol jogra is sokkal jelentősebb, mint ahogyan az a köztudatban él).

A magyar jogfejlődésnek egyik meghatározó tényezője, hogy hazánkban egészen a XVII. század végéig nem volt jogi felsőoktatás, és azután is csak lassan alakult ki jogi tudományos élet és irodalom, így a hazai jogászok egy jó része a patvarián, a kancelláriában, egyszóval a gyakorlatban szerezte képesítését. Csak áttételesen juthatott az elméleti megalapozottsághoz. Nem is volt arra jóideig komoly szüksége, hiszen „inter arma silent musae, silent et leges”. A török időben a bíróságok működése esetleges, a jogélet, a gazdasági élettel együtt, a minimumra csökkent. Akik viszont jogászi felsőbb képesítést kívántak szerezni – amit aztán továbbadhattak –, azok számára csak a külföldi egyetemi tanulmányok lehetősége volt nyitva. Olasz, német, németalföldi, francia egyetemeken a XVI–XVIII. században a magyar jogtudó értelmiségnek mintegy öt–tíz százaléka képezte magát, s e folyamatos hatást a továbbgyűrűzésére tekintettel nem szabad lebecsülnünk, ha a ius commune hazai ismeretei személyi előfeltételeit mérlegeljük.[19] Folyamatosan érvényesült ez a hatás annak ellenére, hogy a magyar rendek viszont minden jogi újítástól elzárkóztak, amit nem a bíróság vagy az országgyűlés hozott. E periódusban látjuk először, a szent istváni Intelmekkel szemben, idegenellenesség megnyilatkozását, és a külföldieknek adandó donációk és indigenátus elutasítását is törvényeinkben és az országgyűléseken.[20]

Minthogy a törvényhozás a ius commune egységes befogadását következetesen megtagadta, ezen az úton kevés európai hatás érvényesült jogfejlődésünkre. Az usus modemus Pandectarum, majd a természetjogi iskola elsősorban a közigazgatás útján hatott. A király jogát az igazgatásra a magyar rendek elismerték és így királyi Normaliák révén került be a hazai gyakorlatba a büntetőeljárást megreformáló Ferdinandeum, a Bányarendtartás, a Regulamentum militare, a csődrend és több más kereskedelmi jogi intézkedés. A XVIII. század elején már kifejezetten megnyilatkozik az igény a kereskedelmi jogban az egységesítésre: „consilium locumtenentiale (...) specifica institutendorum commerciorum elaborabit (...) eadem vicinis etiam regnis et provinciis communicari, et cum eorundem concursu, commercia ipsa meliori successu institui et continuari valeant.”[21] „A helytartótanács (...) külön kereskedelmi szabályzatokat fog kidolgozni (...), hogy azok a szomszéd országokkal és tartományokkal is közölhetők legyenek, és ezeknek hozzájárulásával a kereskedelem is jobb sikerrel folytatható legyen.”

A jogtudomány elvileg az ilyen recepciós tevékenységre nem érezte magát fel-jogosítva. Noha Honterus Erdélyben a maga iustinianusi jogot terjesztő munkáival komoly részt vállalt az erdélyi szász recepció megvalósulásában,[22] Baranyai Decsi hasonló törekvését végülis értetlenség és elutasítás fogadta,[23] és a későbbi írók mindig hangsúlyozták, hogy hasonló recepcióra csak a bíró jogosult.[24]

A nagyszombati egyetem jogi karának alapítólevele ugyan megfogalmazza a recepciós törekvések tudományos programját: „professores porro iuristae in id maxime incumbent, ut iura municipalia combinent cum Caesareo et Canonico, in quan-tum fieri poterit. Et quae in nostris desunt, ex illis supplere studeant.”[25] Mindazonáltal még XVIII. századi jogi íróink is, ha kötelmi jogunk hiányait a ius commune tételeiből pótolják, óvatosan utalnak arra, hogy ilyen esetben a bíróé a döntés joga.[26] A bíróságot viszont láthatóan nem feszélyezték hasonló aggályok. Igaz, nem idézik tételesen a Pandekta jogot, mint a német pandektisták. Általános elveket, régi szokást említenek, ha átveszik a közös jog tételeit. Mindenesetre az ítéletekben folyt a tacita recepcio, az európai modern tételek csendes befogadása, még ha a tételeket a tartalom megőrzése mellett át is fogalmazzák hazai konyha latinra.[27]

7. III. Károly és Mária Terézia alatt történtek kísérletek, hogy a hazai jogot tör-vényhozás útján egységesen igazítsák Európához, de ezek nem hoztak eredményt.[28] II. József megpróbálta saját hatalma alapján behozni, amit a rendek nem voltak hajlandók elfogadni, s csak korai halála és a lassúbb magyar visszahatás mentette meg attól, hogy Magyarország is Belgium útját kövesse. Ám hogy a reformgondolatok értek a köztudatban is, mutatja, hogy utódja, II. Lipót alatt nemcsak hogy a törvényhozás kiküldte a jogi reformbizottságokat, hanem egyúttal el is fogadták a nemzetközi ügyletekben mértékadónak az osztrák jogot, és illetékesnek az ausztriai bíróságokat, ha ebben a felek megegyeztek. A reform útját ezúttal a központi kormányszervek vágták el, megriadva a francia példán, a szabadság, egyenlőség, testvériség eredményein a gyakorlatban. Harminc évet csúszott a magyar jogi reform, és még akkor is éber gyanakvás kísért az udvari kancellária részéről minden mégoly megalapozott és szelíd reformot Magyarországon. A büntetőjog, a bányarendszer, a jobbágyfelszabadítás gondolatai a kancellárián buktak el először, míg a kereskedelmi törvényeket osztrák javaslat példáján végülis sikerült keresztül hajtani 1840-ben.[29] Eközben újabb jelentős változás ment végbe európai környezetünkben. Az osztrák főherceg lemondott német koronájáról, és felvette az osztrák császári címet. Az Isten kegyelméből uralkodó osztrák császár a magyar államban ismét csak koronázott király volt, az imperium jogforrási hatalma elenyészett örökre. A német jogfejlődés meg-szűnt politikai veszély lenni Magyarországon.[30] A német pandekta-jogtudomány eredményeit Magyarország ezért, ha késéssel is, de készséggel átvette, főleg az alkotmányos reform elfogadása után.[31]

8. Az alkotmányos reform útja Magyarország számára egyenesnek tűnt. Alkotmányos rendi államból alkotmányos polgári államba vezetett, csak a politikai életre egyenként és összesen befolyással bírók körét kellett megfelelően kibővíteni. A felelős kormány, a parlamentáris törvényhozás azonban nem nyerték meg a bécsi központi szervek tetszését, még ha a polgári jogegyenlőséget és az előjogok eltörlését el is fogadták. A felelős kormány, a parlament szuverenitása, a sajtószabadság és a magyar hadsereg voltak azok az okok, amelyek miatt a legális és legitim változás az udvar szemében forradalomként hatott. Ami ma nemzetközi szerződésekben is rögzített európai, sőt azon is túlnyúló általános alapjog, akkor a Szentszövetség erejével elnyomandó forradalmi nézetnek tűnt, és ennek megfelelően is oldották meg. A polgári egyenlőség bevezetését aztán az immár fegyverek jogán abszolút hatalmú uralkodó hazánkban pátenseivel rendezte. A nemzet e módszerrel szemben a passzív rezisztencia, a polgári engedetlenség nehéz és kétélű fegyveréhez nyúlt. A választott utat régi római jogelvek legitimálták: a „quod initio vitiosum est, non potest tractu temporis convalescere” tétel cseng vissza Deák szavaiban: amit erőszak és önkény elvett, a sors szerencsés fordulata és a jog visszahozhatja, csak a feladott jog vész el örökre.”

A magyar tudomány a közjogi munkákban a magyar szuverenitás igazolására már a XVIII. században is használta a történeti jogi iskola eszköztárát.[32] Az elnyomás évei alatt is a római jog és a jogtörténet váltak a hagyomány és a jogtudat fenntartóivá. Amikor pedig az Országbírói Értekezlet az igazságszolgáltatást, a kiegyezés a törvényhozás jogfolytonosságát helyreállították, a történeti gyökerek és a jog általános elvei alapján indult meg a magyar polgári jogrendszer kiépítése. A pandekta-tudomány mellett a modern európai törvények figyelembevétele is megtörtént minden újabb jogalkotás előkészítése során, így született meg az európai nívójú magyar magán-, kereskedelmi, büntető- és perjog. A magyar jog, amely a XII–XVII. században is adott Bolognától Wittenbergig Európának jogtudósokat, egyes vonatkozásokban elismerten a fejlődés élvonalába került, és határainkon túl is hatott.

9. Sajnos a magyar politikai elit a kiegyezés után, a szabadságharc rossz tapasztalatai miatt is, elmulasztotta átértékelni nemzetfogalmát, a ma ismét modern politikai nemzet eszméjét, a több-nemzetiségű adottságoknak megfelelően, így a közjogi fejlődés és korszerűsítés nem történt meg, noha a politikai élet látszólag ekörül forgott. Mi lett volna a történelem menete, ha a katolikus szlávok a Monarchián belül ugyanúgy állami önállóságot kapnak, mint a magyarok és németek, ha a határainkon kívül létező nemzetek nálunk élő része autonómia és önkormányzat révén elitet nevelhet saját népének az együttműködésre, ma csak találgatni lehet. A történelmi pillanatot elmulasztották őseink, és e mulasztás következményeit máig nyögi velünk együtt egész Közép-Európa.

Az első világháború után a magyar államiság politikai kényszerpályára került. A politikai élet kevés játékterét is még befolyásolták érzelmi tényezők. Miért hatott volna különösen vonzón az a győztes nagyhatalmi rendszer, amely egyre-másra rúgta fel kényelme érdekében saját meghirdetett elveit? Miért bízott volna a magyar politikai elit erkölcsi megfontolásokban és jogi tételekben, mikor a többieknél ilyen megfontolásoknak nyoma sem találkozott? És mégis ismét meg kellett fizetni az árát a rövidlátásnak, ezúttal azért, mert elhittük, hogy az erő több, mint az erkölcsi tartás. Amikor az egyik elnyomó hatalom összeomlott, és hátrahagyta mindazt a terhes örökséget, ami tanai – többé-kevésbé kényszerből történt – elfogadása és alkalmazása miatt országunkra hárult, más idegen hatalom kényszere akadályozta mind a törvényes igazságtételt, mind a jogelveken alapuló újjáépítést: a magyarság, a nyugati birodalom karmaiból kiszabadulva, a keleti birodalom alig leplezetten bekebelezett részévé vált.

Mind emlékszünk arra az időre, amikor szovjet jogot tanultunk a vizsgára a magunk – elavult burzsoá – joga helyett már akkor, amikor a mienk még formailag érvényes volt. Hogy mégis megmaradt bennünk az Európához tartozás tudata, hogy mégis hozzájutottunk a polgári világ törvényes rendjének ismeretéhez is, végső soron a római jog és a jogtörténet oktatásbeli szerepének, a hivatásos jogászság belső tartásának köszönhetjük. Nem volt ez általános. De mégis megőriztünk a jog nemzetközi hagyományából annyit, amennyit lehetett e körülmények között. Tény, hogy Magyar- és Lengyelországban, ahol a történelmi és római közös jogi hagyományt elevenen tartották a kevesek, más jelleggel indulhat a jogállam építése, mint a keleti tömb többi államában. Van nálunk is bizonytalanság. Hiányzik a jogérvényesítés belső indítása, hiányzik a harc a jogért, ami mindannyiunk polgári azonosságát formálja. Hiányzik az alapelvek tudata és alkalmazásukhoz az érzék. Mégis maradt talán annyi, hogy a jogállamiság alapozásánál használni lehessen.

10. A magyarság újra keresi helyét Európában. Nem új helyet akar találni, recepció ez is, a régi közbenső status, a régi közvetítő szerep fellelése folyik. Nem akarunk alávetést, nem keresünk ma sem beolvadást, egyszerű csatlakozást. Hisszük, hogy hagyományos helyünk, részünk van Európában, hogy hiányoztunk abból. Ismét készek vagyunk befogadni tanokat, tételeket, tudást, embereket. Hisszük, hogy gazdagíthatnak. De nem akarunk másolni, egyszerűen átvenni, mert valljuk, hogy egyéniségünk, különállásunk megőrzése és kibontakoztatása által adhatunk legtöbbet Európának. Ahogy valaha hazai consuetudo vált számunkra a közös római jog tételeiből, bízunk abban, hogy az európai jog elveit is be tudjuk fogadni úgy, hogy hazaivá tesszük őket. Keleten és nyugaton a jogrendnek azonosak az alapjai, a justinianusi törvénymű. Kelet és nyugat azonos elvek alapján akarja a béke és kölcsönös bizalom rendjét megépíteni. Bár ismét tudnánk közvetítő szerepet vállalni ebben! Ha a régi pilléreket előkeressük a romok alól, meg- látjuk, hogy van mire építenünk, és amint először kezdtük meg a kényszer elbontását, először, de nem egyedül, megvalósíthatjuk a ius commune Europaeum összehangolását is saját hagyományunkkal. Ehhez véleményem szerint szükség lesz az európaiság mindhárom pillérére, a tudományos, a jogi és az erkölcsi alapra egyaránt. Tudatosítanunk kell, hogy egyik nélkül sem az Európa, ami felé oly sokan igyekeznek!

[1] Paul Koschaker: Europa und das römische Recht. München, 1966. 9. ﬀ.

[2] Bónis György: Középkori jogunk elemei. Budapest, Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1972. Előszó.

[3] Zlinszky János: Rechtstaat Rom. In: Aus boni et aequi, Festschrif t für Wolfgang Waldstein. Stuttgart, 1993. 471–480.

[4] Zlinszky János: Die Patronatsrechte der Zisteizienserabtei St. Gotthard in Ungarn. In: Publ. Univ. Miskolc. S.I. et P.II.8. 1987. 223.

[5] Vö. Zlinszky János: Die Stellung Ungare zum römischdeutschen Reich. In: Heiliges römisches Reich und moderne Staatlichkeit, II. W. Brauneder, Frankfurt 1993. 187–194.

[6] Corpus Iuris Hungarici (CIH) 1000–1526., 13.

[7] Hamza Gábor: Les lois de Saint Étienne e l’Europe. In: Sanctus Stephanus et Europa. Budapest, 1991. 15–31.

[8] Bónis i. m. (2. lj.): 116. 42. j.

[9] CIH Hármaskönyv I 3 6 59.

[10] CIH 1000-1526. 131.

[11] Bónis György: A jogtudó értelmiség Nyugat- és Közép-Európában. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1972.

[12] Zlinszky János: Werbőczy jogforrástana. Jogtudományi Közlöny, 1993/10. 374.

[13] CIH 1000-1526, 1498:6., 1500:10. törvénycikkek.

[14] Hármaskönyv II 6.: „quamquam omnia fere jura regni huius ex pontifici caesaretique juris fontibus progressum habeant, municipalis haec nostra consuetudo, qua in judiciis modo generaliter utimur, ex tribus fundamentis constat: primo ex constitutionibus et decretis publicis, secundo ex principum privilegiis, tertio vero ex judicum ordinariorum regni sententiis.” Valamint l. Zlinszky i. m. (12. lj.).

[15] Degré Alajos: A feudális gyámsági jog Magyarországon, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1955.

[16] Így már Zlinszky János: Ein Versuch zur Rezeption des römischen Rechts in Ungarn. In: Festgabe für A Herdlitzka. München, 1972. 315. Ugyancsak újabban Zlinszky i.m. (12. lj.).

[17] Quod principi placuit, legis habet vigorem. Inst 1.1.2.20.

[18] Vö. Zlinszky i.m. (16.lj.). Uő.: Az ügyvédség kialakulása Magyarországon és története Fejér megyében. In: Fejér megyei történeti évkönyv 8. 1974. 1–143., Uő. Die Rolle der Gerichtsbarkeit in der Gestaltung des Privatrechts vom 16 bis zum 20 Jhdt. In: Ius Commune X. 1983. 49–68.; Uő.: Annahme und Ablehnung kaiserlichen Rechts in Ungarn im 16–17 Jhdt. In: 17. Österreichischen Historikertag, Tagungsbericht, Eisenstadt, 1987.

[19] Szabó Béla: Magyarországiak jogi stádiumai külföldi egyetemeken (1520-1800). Kandidátusi disszertáció, 1993.

[20] CIH 1000-1526. 1486:32. törvénycikk vö.: Zlinszky János: A nemzetközi magánjog kezdetei Magyarországon. Jogtudományi Közlöny, 1981/11. 934.

[21] 1723:117. törvénycikk, vö. 1723:115–120. törvénycikk Zlinszky i. m. (20. lj.).

[22] Szabó Béla: Az erdélyi szászok római joga. Szakdolgozat, 1986.

[23] Zlinszky i. m. (16. lj.), továbbá uő.: Vita et opera loannis Decii Barovii. In: Publ Univ Miskolc, S J et P VII 1992. 207.

[24] Zlinszky János: Die Rolle der Gerichtsbarkeit in der Gestaltung des ungarischen Privatrechts vom 16. bis zum 20. Jahrhundert. In: Ius commune X. 1983.

[25] Pauler Tivadar: A budapesti magyar királyi Tudományegyetem története. Budapest, 1880. I. k. App. II.

[26] Így Huszthy L.: Jurisprudencia pratcica seu commentarius novus in Jus Hungaricum, Agriae, 1745. II. 15., 31., 48., vö. Zlinszky János: Richterliche Rechtsentwicklung. 62.

[27] Zlinszky János: La justice féodal en Hongrie et le Jus Commune. In: Justice populaire, Actes des journées de la Soc. d’Historie du Droit. Lille 1988. 65–76.; Uő.: Die Strafverfolgung im ungarischen Feudalstaat des 18. Jhdts. In: Vortrage gehalten auf dem 28. Deutschen Rechtshistorikertag. Nijmegen 1992.

[28] Bónis György: A bírósági szervezet megújítása III. Károly korában. Budapest, 1935.

[29] Vö. Zlinszky János: Die Kodifikationsbewegung. In: Coings Handbuch für Quellen und Literatur der eur. Privatrechtsgeschichte. Bd. III/2-3. Ungarn.

[30] Zlinszky János: Die Stellung Ungarns zum römisch deutschen Reich

[31] Zlinszky János: Die Kodifi kationsbewegung. In: Coings Handbuch für Quellen und Literatur der eur. Privatrechtsgeschichte. Bd. III/2-3. Ungarn. Uő.: Die historische Rechtsschule, und die Gestaltung des ung. Privatrechts im. 19. Jhdt. In: St in hon. V. Pólay 70. A. U. Szeged, 1985. 433.; Uo.: Gusztáv Szászy-Schwarz. In: Rudolf v. Jhering: Beiträge und Zeugnisse, hg. O. Behrends. Göttingen 1992. 57.

[32] Ürményi József: Principia juris publici Hungarici ex ipsis legibus, actisque publicis eruta, ac in usum Serenissimi Principis Regii Maximiliani, 1774.; Franciscus Rudolfus Crossing: Ins publicum Hae Unica complexum dissertatione Halae Saxonum, Pest, 1786.; Anton Wilhelm Gustermann: Ungerisches Staatsrecht, Wien, 1818.; Beöthy Zsigmond: Elemi magyar közjog, Pest, 1846, Emich.; Bartal de Belaháza Georgii: Commentarionum ad historiam status jurisque publici Hungariae. Aevi medii libri 15. 1-3. tom. Posonii, 1847.; Cziráky Antal Mózes: Conspectus juris publici regni Hae ad annum 1848. Historicis animadversionibus Illustratus 1-2. tom. Wiennae (Bécs), 1851.

Szent Korona, római jog, Intelmek, szuverenitás, ius commune Europaeum, plenitudo potestatis