Az esztergomi érsek közjogi státusa

 

Esztergom püspöke koronázta meg az első magyar királyt. Pápai megbízásból, egyszeri felhatalmazásra tette ezt, de az egyedi aktus jogszokást, privilegiumot eredményezett. Érvényességi feltétele lett a translatio imperiinek. A királyt őt kiválasztó bárói és országnagyjai őt akklamációval elfogadó szabad népe, és az őt felkenő egyház erre felhatalmazott főpapja együtt ruházták fel a legfőbb törvényes és kivételes hatalommal, a plenitudo potestatisszal. Az esztergomi érsek e koronázási kiváltságát néhány esetben áttörte a történelem, de mindig a hatalmat átruházók tudatos megegyezése révén, szükséghelyzetre tekintettel, és a kiváltság érvényben tartásának hangsúlyozása mellett.

Esztergom püspöke volt az időben az első magyar püspök. Az volt rangsorban is. Amikor még az első szent király megalapította a veszprémi, győri, pécsi, váci és egri püspökségeket, Esztergom püspökével egyetértésben tette azt, és Esztergom érsekségét alapozta meg az új egyházmegyék szervezésével, amelyben a primus inter pares metropolitai joghatóságot nyert.

Magyar jog tradicionálisan európai jog

 Az Intelmek idézett tétele nemcsak a nyugati és a bizánci kultúrával szemben, hanem a római joggal szemben is meghatározta a magyarság hozzáállását. Nyílt és barátságos volt hozzáállásuk akkor is, ha az új tanok értelme elsőre nem vált szemük előtt világossá. Az egészet fogadták el, mint a Respublica Christianához való tartozás előfeltételét. Az odatartozás a középkorban mindenesetre az ország politikailag döntő rétegének egységes kívánságává vált. Nem volt a külső tanok befogadásában a magyarság vak. Szabadság, politikai döntési jog iránti érzékük eleven maradt, így említett vonzódásuk is a római-bizánci államszervezeti modellhez. Király és szabadok, később bárók és nemesség, együtt voltak jogosultak dönteni az ország sorskérdéseiben. Személyesen a keresztény magyar király köszönhette méltóságát és koronáját Istennek, s a keresztény alattvalónak is lehetett lelkiismereti kötelessége az uralkodó iránti hűség és engedelmesség, amint azt az egyház tanította. Mégis ragaszkodtak a felfogáshoz, hogy a Korona rangját és hatalmát a nemzettől nyeri, hogy király és nemzet együtt törvényalkotó hatalom, hogy a királyi hatalom teljessége, a plenitudo potestatis csak kivételes helyzetben és a rendek ellenőrzésével a köz javára érvényesíthető.[8] A szabad nemes jogát az uralkodó is csak törvény alapján és bírói hatalma révén korlátozhatja ama szabadság szerint, amely valaha a civis Romanus indemnatusnak is kijárt. E tételek az Aranybullában már egyértelműen megjelennek.[9]