Az esztergomi érsek közjogi státusa

 

Esztergom püspöke koronázta meg az első magyar királyt. Pápai megbízásból, egyszeri felhatalmazásra tette ezt, de az egyedi aktus jogszokást, privilegiumot eredményezett. Érvényességi feltétele lett a translatio imperiinek. A királyt őt kiválasztó bárói és országnagyjai őt akklamációval elfogadó szabad népe, és az őt felkenő egyház erre felhatalmazott főpapja együtt ruházták fel a legfőbb törvényes és kivételes hatalommal, a plenitudo potestatisszal. Az esztergomi érsek e koronázási kiváltságát néhány esetben áttörte a történelem, de mindig a hatalmat átruházók tudatos megegyezése révén, szükséghelyzetre tekintettel, és a kiváltság érvényben tartásának hangsúlyozása mellett.

Esztergom püspöke volt az időben az első magyar püspök. Az volt rangsorban is. Amikor még az első szent király megalapította a veszprémi, győri, pécsi, váci és egri püspökségeket, Esztergom püspökével egyetértésben tette azt, és Esztergom érsekségét alapozta meg az új egyházmegyék szervezésével, amelyben a primus inter pares metropolitai joghatóságot nyert.

Eredeti megjelenési hely: In: Käfer István (szerk.): Rudnay Sándor és kora (Alexander Rudnay a jeho doba.). Budapest–Esztergom–Nagyszombat, PPKE BTK – METEM – Rudnay Sándor Kultur-lis és Városvédő Egyesület, 1998. 17–24.

Mindszenty József, vértanú prímásunk hivatkozott rá a háborút követő nagy összeomlás idején, hogy, mint az ország első zászlósura és egyetlen helyén álló közjogi méltósága, jogosult és köteles felemelni szavát az alkotmányos és törvényes rend oltalmára. Sokan, sokszor idézték, sokan közülük szándékosan vagy tudatlanságból elferdítették, félremagyarázták e szavait. Feudális előjogokhoz való maradi ragaszkodás, egyházi hatalmi törekvések, rég idejét múlt rendi kiváltságok, haladással szembeszegülés nyilvánvaló bizonyítékaként értelmezték. Történelmünk e nagy alakja emlékének, múltunk tisztázásának is tartozunk azzal, ha megkíséreljük, egészen vázlatosan, áttekinteni azokat a jogokat és kötelezettségeket, amelyeket Esztergom érseke, Magyarország prímása méltóságából következőleg hazájában gyakorolhatott, hazája érdekében gyakorolni köteles volt.

Magyarország krisztianizációja a X. században egyszerre megindult keletről és nyugatról is. A bizánci kapcsolatok mind a fejedelmi családdal, mind az erdélyi Gyulákkal szabaddá tették az utat a görög papok, szerzetesek előtt. Egészen Pannónia közepéig eljutottak, amint ezt helynevek és régészeti leletek tanúsítják. A Német-római Szent Birodalommal kötött béke nyugatról nyitott utat Piligrim passaui püspök, sőt már elődei papjai előtt is. A nyugatról behurcolt rabok, a békés úton beszivárgó vendégek magukkal hozták „erkölcseiket és szokásaikat”. Nem volt hát ismeretlen a kalandozással felhagyó magyarok országában a kereszténység. Ám politikai döntés volt Géza fejedelem részéről a keresztény világhoz való csatlakozás. Ennek részeként született a bajor házasság terve Géza fia, István és Gizella között. A politikai döntés következtében államszervezetileg a fejedelemségből királyság, a missziós területből egyházilag szervezett ország, abban saját hierarchia alá rendelt papság alakult ki. Nem toleráns egymás mellett élés, a másság elfogadása és lassú elterjedése, hanem tudatos változtatás eredménye a középkori keresztény Magyarország.

Ennek az ország- és egyházszervező tevékenységnek első szerzetesi-tudományos központja Pannonhalma, első pasztorációs igazgatási központja Esztergom volt. Esztergom püspöke, mint a magyar keresztény királyság első püspöke, természetszerűleg állt a király mellett országépítő, egyházszervező munkájában. A világi hatalom mellett és azzal egységben, de tőle, ha nem is függetlenül, mindenesetre elkülönülten képviselte az egyház tanítói, megszentelő, szentesítő hatalmát.

Esztergom püspöke koronázta meg az első magyar királyt. Pápai megbízásból, egyszeri felhatalmazásra tette ezt, de az egyedi aktus jogszokást, privilegiumot eredményezett. Érvényességi feltétele lett a translatio imperiinek. A királyt őt kiválasztó bárói és országnagyjai őt akklamációval elfogadó szabad népe, és az őt felkenő egyház erre felhatalmazott főpapja együtt ruházták fel a legfőbb törvényes és kivételes hatalommal, a plenitudo potestatisszal. Az esztergomi érsek e koronázási kiváltságát néhány esetben áttörte a történelem, de mindig a hatalmat átruházók tudatos megegyezése révén, szükséghelyzetre tekintettel, és a kiváltság érvényben tartásának hangsúlyozása mellett.

Esztergom püspöke volt az időben az első magyar püspök. Az volt rangsorban is. Amikor még az első szent király megalapította a veszprémi, győri, pécsi, váci és egri püspökségeket, Esztergom püspökével egyetértésben tette azt, és Esztergom érsekségét alapozta meg az új egyházmegyék szervezésével, amelyben a primus inter pares metropolitai joghatóságot nyert.

A déli és keleti vidékek egyházszervezése Kalocsa megalapításával, majd onnét a bihari, erdélyi és marosvári (csanádi) püspökségek révén történt. Gyakorlati egyházkormányzati szempont, talán a délkeleti területek bizánci befolyáshoz közelebb volta is szerepet játszhatott e második érsekség létesítésében. Ám egyúttal felvetette az egy ország két érseke között a rangsor kérdését is. Az esztergomi érsek az érsekek között primus, az ország prímása, Magyarország első főpapja lett a jogszokás és elsőbbség erejéből.

A XIII. században erre a prímási méltóságra már okleveles adataink is vannak. Az esztergomi prímás-érsek első az ország bárói között. Mikor az ország bárói a XIV. században megkapják a jogot saját zászlójuk alatti hadbavonulásra, az ország első bárója az első zászlósúr lesz. Megkapta mindazon joghatóságokat, amelyek az országnagyokat megillették. Saját ítélőszéke volt, első az egyházi törvényszékek között és egyenrangú a többi territoriális világi törvényszékekkel. Territoriális joghatósága révén nemesi kiváltságot adhatott saját területén jobbágyainak, prediális nemességet szervezhetett maga körül. Esztergom várának, vármegyéjének világi ura lett a király által a prímás-érsekekre ruházott hivatalukkal örökletes világi hatalom révén – abban az időben, amikor az örökös főispánságok a világi bárók között még aligha voltak rendszeresítve.

Az egyházi elsőség természetszerűleg elsőséget jelentett az országnagyok sorában, s ez az elsőség terhes, olykor nem is veszélytelen kötelezettségeket rótt a prímás-érsekre. Nemcsak az egyház ügyeiben, s nemcsak a saját világi territóriuma körében kellett ügyelnie hit, törvény, szokás és rend megtartására. Sorozatosan hárult a prímásra a király helyettesítésének feladata, sorozatosan a király kötelességteljesítésének ellenőrzési feladata is. Mint királyi helytartó sok prímás szerepelt egész történelmünk során (így nem csoda, hogy a polgári modern Magyarország Alkotmánya is helyet biztosított az esztergomi prímásnak az államfői szék megüresedése esetén az ország kormányzótanácsában).

A prímás eredetileg a királyi székhely egyházi elöljárója volt. Természetes közeli kapcsolata a királyi családdal. Keresztelte, eskette, temette a királyi család tagjait, gyóntatójuk és bizalmasuk volt. Mint ilyen, a király lelkiismeretének őre. Ám a király az Isten által ráruházott hatalom felhasználásáért, a jó sáfárkodásért Istennek felelősséggel tartozott. Lelkiismerete szerint kellett megítélnie, mikor vétett e jó sáfárkodás kötelessége ellen. A király lelki atyja, az ország első főpapja, lelkiatyai és országbárói kettős feladata szerint ügyelt arra, hogy a király megtartsa esküjét. Az eskü az ország épségének megőrzésére, alattvalói szabadságának tiszteletben tartására, a hit védelmére kötelezte a királyt. Esztergom prímásai a történelem során számos esetben figyelmeztették az uralkodót e kötelezettségek megtartására. Történelmi hivatása körében járt és jár el az ország első főpapja, ha a hatalom gyakorlóit törvényszabta, alkotmányos, erkölcsi kötelességeik betartására figyelmezteti, azok megszegését kifogásolja.

Az ország érdeke, a király kötelességei közé tartozik a jó gazdálkodás a nemzet vagyonával. Így a királyi – kamarai – javadalmak állagának megőrzése, a pénz értékének biztosítása. A pénz verése, létesítése királyi felségjog volt, s minden felségjognak van kötelesség ellentétpárja is. A pénzverési jognak, hogy a belőle folyó kamarai hasznon túl az alattvalók vagyonát ne csorbítsa, értékét őrizze meg az uralkodó. Talán nem esetleges, hogy az ország nemesfémkincséből folyó pénzverés felügyeleti jogát a királlyal szemben is közjogi státusszal és függetlenséggel rendelkező esztergomi prímás jogává – és kötelességévé – tette a rendi alkotmány. A XII. század vége óta ez minden bizonnyal így volt. A II. András által bevezetett pazarlás, pénzrontás, ország javainak kifosztása ellen prímásaink emeltek szót, éltek az egyházi büntetés súlyos eszközével is. A pénzrontás az alattvalók vagyonának burkolt elvonása, egyúttal az ország – gazdaságának alap-ját képező – hitelének elvesztegetése is; a hatalmasok e bűnei ellen a prímások ugyancsak hivatalból szólaltak fel. Akkor nem csak, mint felső erkölcsi tekintély, hanem közjogi státusz alapján is.

A hit és jó erkölcs megőrzése a keresztény Magyarországon, a jogbiztonság és béke keresése nem csak a magyar püspökök, hanem a Szentatya szívügye is volt. Távolból is figyelemmel kísérve a bajokat, a prímás révén közölte a királlyal észrevételeit, kívánságait. Már a XIII. században előfordult, hogy a prímás-érsek mint a Szentszék követe járt el hazánkban is, más országokban is a pápa szándékainak érvényt szerzendő. A XIV. század végére Esztergom érsekei megkapták a legatus natus privilegiumot, ami az apostoli kereszt használatával és a pápai udvarral való közvetlen kapcsolattartás jogával járt együtt.

A klérus volt a rendi társadalom írástudó rétege. A király irodája, kancelláriája, az írásbeliség bevezetése után kiváltképp, elsősorban klerikusokkal dolgozott. Nem csodálkozhatunk hát azon, hogy a legtöbb rendi társadalom kancelláriájának, központi hivatalának élén is írástudó pap, többnyire főpap állott. A királyi udvarhoz eredetileg legközelebb állott főpap az esztergomi érsek volt, így hát kezdetben reá hárult az ország főkancellári tisztsége, az adminisztráció és a hiteles nyilvántartások megszervezése. Mikor aztán a főkancellária ügyeinek terjedelme miatt a lényeges ügyek nem abban összpontosultak, az esztergomi érsek a főkancellári cím megtartása mellett vezetője lett a titkos kancelláriának, ahol a fontos államügyek eldöntése és bonyolítása történt. Ebből adódott, hogy később a Habsburg-ház uralma idején a prímás hivatalból tagja volt a Helytartótanácsnak is. Amikor a királyi Kúria központi igazságszolgáltatási szerepének rendezése megtörtént, a prímás, aki a király helyett sokszor ítélkezett a kancelláriában, a Királyi Tábla elnöke és a Hétszemélyes Tábla bírája, ezzel a legfőbb bíróság tagja lett, mint praesentiae regiae locumtenens.

Pusztán protokolláris jelentősége volt Keresztély Ágost szász királyi herceg prímásságát követőn annak, hogy utódai, a mindenkori esztergomi prímások megkapták a hercegi rangot, és így a XVIII. századtól XII. Pius 1951. évi tilalmáig viselhették a hercegprímás címet. Azonban közjogi jelentősége volt a rendi állampolgári átalakulása során annak, hogy, amint az esztergomi érsek rendi országgyűlésünk főrendi táblájának tagja, esetenként elnöke volt, az újonnan szervezett főrendi, majd felsőháznak is tagja lett hivatalból. Sokszor szólaltak fel a helyütt erkölcsi, nemzeti érdekek védelmében, polgári szabadságjogok, kultúrértékek biztosítása céljából, immár nem az uralkodó, hanem a törvényhozó nemzet lelkiismeretét célozva meg figyelmeztető szavukkal. Ez a lehetőség egyúttal kötelességet is rótt az első magyar főpapra, amelynek lelkiismerete szerint tartozott eleget tenni. Az a történelemszemlélet, amely egyrészt számon kérné esetenként a harcosabb kiállást is az egyháztól és főpapjaitól, másrészt tiltakozik, valahányszor az erkölcsi rend érdekében hangjukat hallatják oly kérdésben, amely ugyanezen kritikusoknak nem kedvére való, egyoldalú, hamis beállítást tartalmaz. A magyar történelmi hagyomány közjogi tényezővé tette az egyházat hazánkban, ami nem azonos a politikai szereppel. A jog, a közjog, az alkotmány nem eszköze a politikának, hanem korlátja, határát és működési rendjét szabja meg. E jog érdekében, amely a szabadság biztosítéka, ezzel az erkölcsi értékrend érvényesülésének záloga, a legfőbb egyházi tekintélynek mindig is joga és kötelessége is volt és marad szót emelni, ha eseti célszerűségből veszélyeztetik, figyelmen kívül hagyják, kijátsszák. A törvény megtartása, a jogrend tisztelete nem kényszer kérdése, hanem szabad erkölcsi döntésé, ebből pedig az egyházat kizárni nem lehet.