Posted in Római jog.

Római jog és jogállami jogalkotás

Még fontosabbá válik a biztos jogérzék, jogalkotás, igazgatás, ítélkezés, gazdálkodás vonalán most, hogy nagyobb jogközösség részei lettünk, hogy a közös jog ismét fontossá vált mindennapi életünkben. Immár nem a szovjet diktátum, amit legfeljebb csúfoltak jognak, hanem a közös piac, a közös érdek diktálta magatartási szabályok összessége. Annak az Európának joga, amelynek egyik pillére, összetevő eleme éppen a közös jogi kultúra és erkölcsi töltet!

A római jog a jogállami jogi oktatás szükséges alapját képezi, és fogja is képezni, mert fogalom- és eszmetára része az egységes Európa kultúrkincsének. Nyelvezete és intézményrendszere átment a különböző szuverén államok jogrendjeibe: azokra is áll jószerivel, hogy háromnegyed rész közös bennük, s legfeljebb a további rész sajátos, országhoz kötött, municipális (ahogy őseink a regionálist nevezték). Lehet persze kísérletezni azzal, hogy pótlékokat találjunk ki e helyett a közös kincs helyett, és azokat próbáljuk meg eladni a közös piacon, megetetni a nem kellőn éleslátó fogyasztókkal. De a pótlékok sokfélék lesznek, kérdés, hogy megfelelnek-e majd a célnak, hogy nem vész-e el az átalakítás során az érték, európai közkincs lesz-e, vagy talmi pótlék, innét-onnét összeszedve, összekeverve.

[*] Eredeti megjelenési hely: Boytha-emlékkönyv Bp. 2004. 369-376. o.

Római jog és jogállami jogalkotás

A szuverén állam, a respublica üdvét elősegíteni, integritását védeni a hatalom gyakorlóinak elsődleges kötelezettsége, feladata. Salus rei publicae suprema lex esto!

1949. július elején – a vizsgaidőszak lezárása után – hívásomnak engedve tízegynéhány akkor első évet végzett joghallgató gyűlt egybe az ELTE római jogi intézetének könyvtárában. Köztük Boytha György. Ez évben 55 éves ismeretségünk születése napja volt ez, és egy barátsággá érett, annak évtizedek során töretlenül megmaradt kapcsolat kezdete.

Aki mind máig megőrzött szellemi frissességét, mély kultúráját, sokoldalú műveltségét ismeri, talán el tudja képzelni, milyen örömmel, vállalkozó kedvvel, milyen túltengő tervekkel, lelkesedéssel kezdtük el, kölcsönösen gazdagítva egymást, építeni azt a majdan bizonnyal bekövetkezendő új világot, aminek a mi világunknak kellett lennie. Ebben nem tántorított meg a tények keserű sorozata, inkább azt érzékeltetve, hogy pusztul mind az az alap, amire, amiből az az álomvilág épülne. Még akkor sem, mikor különböző módon és súllyal, de mindketten ráfizettünk e naiv idealizmusra.

A jogot a római jogon keresztül! Jhering e mondása volt vezérgondolata annak a „kutató és oktató" munkának, amibe akkor együtt belevágtunk. Ez maradt elvünk hosszú pályánk különböző fordulóin. Mindketten az elmélettel vértezett gyakorlat munkásai lettünk, különböző területeken, s végül mindketten – a sors kegyéből egyazon közösen épített, alakított intézmény keretében – eljutottunk a jog elméletének építése mellett a jog oktatásának lehetőségéhez is. A PPKE JÁK tanári testületében is, a Ptk. szerkesztő bizottságában is, az a szellem köt össze bennünket, teszi örömmé az alkotó munkát, ami ott, 55 évvel ezelőtt, ellenszélben ugyan, de bontakozni kezdett.

Örömmel ragadom meg a lehetőséget, hogy e sorokban emléket állítsak barátságunknak, közös eszméinknek, törekvéseinknek, életünk lassan bár, de láthatón érlelődő gyümölcseinek. Egyúttal köszönetet is mondjak a töretlen hűségért, a jó kedélyért és sugárzott derűért, a sok kapott és fogadott indíttatásért, ami az elmúlt fél század rögös útjait járhatóvá simította.

A jogállam jellegzetessége, hogy a hatalom működésének mind jogosultságait, mind kötelezettségeit jog – ius publicum – szabja meg. A jogot pedig – közvetlen vagy képviselő útján, a szuverén nemzet alkotja. Így a hatalom gyakorlói nem csak átruházott jogkörben járnak el, nem csak felelősek a hatalom gyakorlásának közhasznú és cél- valamint szakszerű módjáért az őket delegáló szuverén közösségnek, de kötelesek is a hatalomgyakorlás során a jog szabta korlátokat, célokat és értékrendet figyelembe venni. A szuverén állam, a respublica üdvét elősegíteni, integritását védeni a hatalom gyakorlóinak elsődleges kötelezettsége, feladata. Salus rei publicae suprema lex esto!

A jogállamban kettős szuverénitás létezik. Egyrészt az államé, amely nem ismer maga felett jogalkotót és nem köteles belügyeibe, belviszonyaiba kívülről beleszólást engedni. Másrészt a szuverén közösséget alkotó egyének szuverénitása: magánszférához való joguk, alapszabadságaik a magánjog és magánszabadságok keretében jelennek meg: ius publicum est, quod ad statum rei Romanae spectat, privatum, quod ad singulorum utilitatem. Az állam állapotát tartja szem előtt a közjog, minden egyes egyén hasznát a magánjog.

Majd tizenöt esztendeje tanuljuk a leckét, mi is a jogállam, hogy kell benne, hogy kell vele élni. Még távolról sem tanultuk meg. Pedig szabályai antik idők óta hordozzák a jelzett elveket, képezik tárgyát – ha csökkenő mértékben is – a római jogon keresztül jogi oktatásunknak.

Európa befogadott keretei közé. Sürgős és fontos tudatosítani, miről is van szó tulajdonképpen. Mit is jelent a bűvös szó: Európa? Kontinenset? Eurázsia félszigetét? Szárazföldi piacot? Nemzetközi egyezmények ingatag keretei között létező államok összességét? Bár mindez részben találó, Európa fogalmát nem fedi le. Mert Európa nem anyagi valóság, nem földrajzi fogalom, nem is kereskedelmi kapcsolatrendszer, hanem, amint a neves német római jogász, Koschaker megállapította: kultúrközösség. A közösség három közös pilléren épült fel és nyugszik – ezek a keresztény éthosz, a görög művészet és filosofia, valamint a római jog. Negyedikként járul ezekhez, noha országonként különböző, a nemzeti sajátosságok kulturális összessége. Ha tehát helyesen értelmezzük, Európában a kultúra tényezőinek háromnegyede közös, egynegyede jellegzetesen nemzeti.

Nem elhanyagolandó, sőt őrzendő és növelendő az utóbbi tényező is. Még pedig másként-másként minden egyes európai országban, annak sajátosságai szerint. Ezek között első a nyelv, de sok más jellegzetesség is ide tartozik, a nemzetek közötti különbségek meghatározásánál. Ám én most, ebben az írásban, a közös pillérekről kívánok szólani.

E pillérek közül legjelentősebb a keresztény éthosz. Nincs sem anyagi, sem piaci, sem szellemi együttműködés közösen elismert és elfogadott erkölcsi alapok nélkül. Ezek az alapok sokaknak szúrtak szemet a történelem folyamán. Megkísérelték azokat megkérdőjelezni, viszonylagossá minősíteni, gazdaságfüggőnek kikiáltani, de minden ilyen kísérlet az európaiság veszélyének mutatkozott, szeparatizmust, diktatúrát, elnyomó fölényre törekvést hozott magával. Ha le is hagyják közben sok helyütt az európai erkölcsi rend elől a keresztény jelzőt, mégis, a történelem bizonyítja, hogy ezzel az elhagyással maga a rend, maga Európa pillére gyengült, tán mások örömére, de Európa tagadhatatlan kárára. A közös alkotmányról most folyó vita jelzi e tény tudatosságát Európa sok versenytársa szemében, jelzi a veszély felismerését sok európai közösség vagy államférfi részéről.

A görög-hellén filozófia és művészet épp úgy meghatározta Európa szépérzékét és tudományos rendszer-alkotó készségét, mint amennyire a keresztény erkölcs a jóról alkotott felfogását. Épp úgy folyik ellene a harc is: az esztétika relativizálásáért, a filozófia megbontásáért és háttérbe szorításáért műszaki-természettudományi ismeretekkel szemben. Itt is a pillér megbontása történik. A közös és elérhető értékek helyébe kisajátított, szabványosított és gazdaságilag egyéni haszonra, mások terhére érvényesített értékek iránt nő az igény. Oktatásban, művészetben, tudományban érezzük ennek hátrányát. A második pillér kulcsát, a görög nyelvet, hovatovább óvilági kuriózummá silányította a „maradandón kultur-célú" helyébe tolakodott „rövid távon haszonelvű" szemlélet. Pedig ez idegen Európától, bontja a pillért, talán a legerősebb tartópillért (A gondolataimat első megfogalmazásban az ókortudományok kongresszusán hallgatóim) s most e kötetben olvasóim számára valószínűleg nyilvánvaló e veszély, a maguk területén részletekben szembe is szállnak vele. Ám ennél több kell: az érték általános társadalmi megismertetése, elfogadtatása, egész Európán belül. Ezt csak azok tehetik, akik tudják a hangoztatottak igazságát. Ez a mi felelősségünk, a tudományt művelők komoly felelőssége. Ki kell lépni az elefántcsonttorony előkelő csendjéb[ől], felvállalni a piaci ricsajt, sőt megkísérelni túlkiáltani azt.

Európa építményének két pillérjét tehát komolyan fenyegeti számos „nem európai" behatás. Rágja a rozsda, rontja a mindenáron újszerűt, minden áron rövidtávú minél nagyobb nyereséget kívánó szemlélet – amit üdvözítőként, salus rei publicae jellegűnek beállítva, a sajtó és az elektromos média is támogat, sulykol, népszerűsít. Mi a helyzet a harmadik téren, a jogi közös pillér vonatkozásában?

Azt a római jogot, amit Justinianus összefoglalt, az Egyház magáévá tett és Európa egyetemei, mint a jog tárát és rendszerét tanítottak az első bolognai folyamat pozitív hatására, ius commune néven emlegeti tudomány és történelem. Közös kincse, közös biztonságot nyújtó normarendszere volt Európának, függetlenül attól, hogy a legiszlációs hatalom szükség szerint kiegészíthette helyi hatályú törvényekkel, szokásokkal. A közös jog elsősorban a közös magánjogot jelentette, de újabb kutatásaink igazolják, hogy a közjognak, az államok közötti kapcsolatok jogának, s az állam egyénnel szembeni hatalmi eszköztárát meghatározó és korlátozó büntető jogi normarendszernek is e közös jogban, az értelmezett római és kisebb részben kánoni jogban lelhetők meg közös alapjai. Európának van – még van – közös jogi, jogtudati kultúrkincse. Európa jogállamok szövetsége.

Európa bebocsájtott bennünket politikai keretei közé. Európában ennek során jogállamot, magyar jogállamot várnak. A közjog terén a jogállami tudat egyes elemei, pl. a közös érdek elsődlegessége a csoport-érdekkel szemben, a hatalom átruházott, ellenőrizhető és visszavonható jellegének elismerése, a közös döntések során kötelező állampolgári egyenlőség, a nincstelen és a jelentős közterheket hordozó gazdag szavazatának egyenlő értéke, a közösségi és egyéni szabadságjogok hatalom általi tiszteletben tartása, leges sacratae jelleggel érvényesülő alkotmányos tételek. Jogok és szabadságok feltétlen biztosítása és más érdekekkel szemben megőrzendő előnyhelyzete az alkotmányosság alapelve. Az Alkotmánybíróság és az egyes kormányok között a jogalkotás terén előfordult ütközések abból származnak, hogy a hatalomnak, éppúgy, mint a társadalomnak, egyelőre nincs meg a mélyen begyökerezett, ösztönösen is érzett, de tudáson és meggyőződésen is alapuló jogtudata. Túl hosszan tartott a korszak, amikor a jog a hatalom eszköze volt mindenestől és nem a hatalom korlátja, amikor a jog nem biztonsággal és feltétlenül, hanem önkényesen és átszűrten érvényesült, amikor a köz- és magánszabadságok érinthetetlenségével szemben a gazdaság, az osztályharc, a szocialista tábor előnyeire kellett jogalkotónak és jogalkalmazónak egyaránt összpontosítania – s ha a jog még e szemlélet mellett is képezett az önkénnyel szemben akadályt, úgy még ebben a manipulált formájában is félretette azt az igazgató hatalmi ágazat. Márpedig a jog a polgárok önkéntes jogkövetése révén hat, s ha nincs biztos jogtudat, nincs mit követni sem.

A jog elfogadottságánál azonban a jogállamban még többre van szükség. Jhering, a római jog egyik legtudatosabb értője, úgy fogalmazta meg, hogy a jogért – magunk és mások jogáért – folyamatosan harcolni kell: ez a Kampf ums Recht adja a jogállam működésének motorját.

Kicsit travesztálva Arany Jánost: az enyém, ha töröm, ez a törvény, az enyém, ha szidom, ez az Isten! Nem az államé a jog, nem is valami elvont praktika, hanem a miénk, hozzánk tartozik! Ahogy régen mondtuk, nemzeti és egyéni szabadságunk biztosítéka az, s e szabadság felér az élettel, mert nélküle az élet értéktelen!

A szabadságukkal élő polgárok biztonságát, egymás közti békéjét a jog rendje csak akkor tudja biztosítani, ha szilárd. Míg szabadságunk megélése egyéni döntéseken keresztül történik, a közösség döntései is, az egyén más egyénekkel szemben vállalt kötelezettségei is e döntések megtörténte után kötelezők: a szabadság felelőssége, hogy a szabadon vállalt, a formális rendben létrejött szabály kötelez. Még pedig szigorún, szöveg és tartalom szerint egyaránt. Szigorú jog – ius strictum adja a jogrend biztonságát. A jogot úgy kell érteni, ahogy szól. A jog alanyának kijelentéseit előre kell megfontolnia, belső fenntartásai, félreértései az ő kárára lesznek: a jog nem tudása, a jogban való tévedés arra száll vissza, aki elvétette. Ez adja a jogrend legalitását, ez az óvatosra és könnyelműre, tudósra és tudatlanra egyaránt egyenlőn kötelező volta. Éber embereknek írták a civiljogot. Uti lingua nuncupassit, ita ius esto. Amint kimondtad, úgy kötelez – írta már a XII táblás törvény (amit ifjú korunkban oly lelkesen kezdtünk tanulmányozni).

A szocialista rend elaltatta a polgárokban az ezzel kapcsolatos veszély-érzetet. Egyrészt nem védett a jog, nem nyújtott igazán biztonságot. Másrészt nem is kötelezett igazán, érdemes volt akármikor kis kaput keresni. A bírák az állam szigorával szemben hajlottak arra, hogy a törvénynek kiszolgáltatottat sajnálják, hogy eleve védjék a marasztaltat azzal szemben, akinek joga érvényesül. Még ma is, a piacgazdaság körülményei között is, sajnálják, védik az ügyetlen szerződést kötőt, megfosztva ezzel a jogot a szigorú szabály nevelő hatásától, a „legközelebb meggondolja" tanúságától. (A Kamarai Választott Bíróság előtti perekben sorozatosan tapasztalható, hogy a magasan kikötött késedelmi kamat megfizetése alól a nem teljesítő adóst a bíróság részben mentesíti, leszállítva a 40 %-ot 20-30 % közé. Azaz, aki teljesít, annál nem merül fel a gond, de aki nem teljesít, viszont vállalja a szerződés szerinti hátrányt – tehát jogszerűn jár el, hátrányosabb helyzetbe kerül, mint az, akit perelni kell.)

Nem kétséges, ha a jog teljes merevséggel kerül alkalmazásra, igazságtalanná válhat, értéktartalmát veszti. Summum ius summa iniuria. Hajlékonyságra is szüksége van a normának, a jog ius aequum, a mindannyiunk által méltányosnak érzett norma adja a jogrend legitimitását. Ius est ars boni et aequi. Ám ebben a művészetben, mint minden művészetben, a művészi érzéknek azt kell biztosan tudnia, mikor nyúlhat a méltányosság eszközéhez úgy, hogy nem tesz igazságtalanságot a rend szilárdságában bízó másik féllel, felekkel szemben. A méltányosság azon hátrányok kiküszöbölésére szolgál, amelyekről a hátrányos helyzetű nem tehet – ám nem szolgálhat segítségül a figyelmetlen, ostoba, gondatlan, kötelességét szegő felek részére.

Ars, művészet a jog valamennyi ága. Művészet elsősorban a jogalkotás – az örök jogelvek időszerű formában történő rögzítése, tudatosítása, a változó korok igényeinek megfelelő szabályok megalkotása. Akár követik, akár irányítják a változásokat. A jognak is van poiesis-e, költészete, minden látszólagos szárazsága ellenére. Úgy helyezkedik el a beszélt és írott nyelv többi tartománya között, mint a matematika a természettudományok között: szépsége harmóniájában és visszafogottságában rejlik: akkor alkalmas minden életviszonyra, ha nem akar minden életviszonyt eleve rendezni. Erő és hatalom rejlik rendjében – vis ac potestas – és ez az erő-hatalom gyöngéd a kiszolgáltatotthoz és alávetetthez, harcrakész a hatalmi gőggel szemben, a béke fegyvertárát hordozza. (Hae tibi erunt artes, pacis imponere morem, parcere subiectis et debellare superbos.) Művészet a jogalkalmazás is, a törvény alkalmazása erkölcsi töltettel – bonum hogy jóra vezesse a szemben állókat, vitatkozókat, megértetve velük, miszerint a másik érdeke hosszú távon a mi érdekünk is, és ezáltal a társadalmi igazságosságot szolgálja – aequum szemlélettel, egyenlőn és méltányosan, nem személyt válogatva, de a személyt mindig egyénként becsülve.

Biztos fogódzó a jog a társadalom buktatói között:– állandó, érthető, ismert, alkalmazható. Nem sült galamb, éber emberekhez szól, figyelni kell reá. Nem mindig kényelmes, mint a tükör sem, mert kíméletlen is tud lenni, önnön hiányosságainkkal szembesítve engedékeny önmagunkat. Nincs kettős mércéje, az eredményt nézi, s ahhoz csak visszafogottan veszi látkörébe az emberi szándékot is. Általában óvakodik megfoghatatlan elemektől: de internis non iudicat. Ám ahol az egyes embernek döntési szabadságot ad, akár saját hasznára kötött ügyleteiben, rendelkezésére bocsájtott tulajdona hasznosításában, vagy a neki bizalommal átadott közhatalom gyakorlásában, ott megköveteli az értékes, erkölcsös, elvárható magatartást a szigorú jogon felül. Ott nem csak a vétek, már a hanyagabb magatartás is elfogadhatatlan számára. Ott még mindig találkozik a régi elv: Quae facta ... contra bonos mores fiunt, nec facere nos posse credendum est – amely cselekmények a jó erkölccsel ellenkeznek, azok véleményünk szerint jogilag is lehetetlenek, a jogrend nem fogadja be azokat.

A jog mai tanaiban ez a tétel sokak által vitatott. Jogot és erkölcsöt el kell választani, mondják, hisz a jog kategóriái biztonságos szilárd fogódzónak szán[j]ák, az erkölcs pedig relatív, meggyőződés kérdése. A jog objektív, az erkölcs relatív, a jog egységes, az erkölcs plurális. Valójában azonban ezek az ellenvetések összekeverik az egyéni lelkiismeretet a társadalmi megkövetelhető erkölcsi normarenddel. A jogállami társadalom nem állhat meg szabadság nélkül, ami azt jelenti, hogy nem állhat meg a jog mellé erkölcsi meggyőződésből odaálló, azt elfogadó és betartásából lelkiismereti kérdést csináló jogkövető polgárok nélkül. Lehet e polgároknak a rájuk nézve kötelező erkölcsi transzcendentális rend vonatkozásában eltérő a véleményük. Azonban bizonyos erkölcsi követelmények kötelező voltában, amelyek a jog alapját képező alkotmány értékrendjét képezik, s az alkotmányos szabadságok védelmét, az alkotmányos alapjogok közös elfogadását előírják, a jogállam polgárainak egyet kell érteniök.

A jog rendje az alkotmányra épül, és az alkotmány értéktartalmú – ez így van a rómaiak jogrendje óta, s nincs jogállami rend, amely ettől eltekinthetne. Értéktartalma az egyén és a közösség alapvető szuverenitásának elfogadásán, az ember egyéni méltóságán, sérthetetlen szabad belső világán, és ezzel kapcsolatosan a többiek irányában kötelező felelősségén nyugszik. A mi alkotmányunk – szidalmazzák bár sokan sztálinistának, múlt rendszerbelinek, e vonatkozásban a legszigorúbb mércének is megfelel. A jogalkotónak könnyű a dolga, ha a jogállam rendszerét építve, fejlesztve, ezt a biztos alapot nem téveszti szem elől, ha feltétlenül és mindenben elsőbbséget biztosít szempontjainak, értékrendjének. Ehhez azonban az alkotmányos értékrendnek vérünkké kell válnia, hogy sem politikai program, sem látszatelőny ne tántoríthasson el követésétől – ezt pedig a mi törvényhozóinkra egyelőre nem lehet elmondani.

Pedig az alkotmánynak a hétköznapok gyakorlatában alkotmányos, de alsóbbrendű szabályok, elsősorban törvények, majd rendeletek, ám akár egyéni kötések, szerződések útján kell érvényesülnie. A bíró a törvényhez kötött, a magánfél a maga vállalásához, az alkotmány ezekben áttételesen jelenik csupán meg – ha megjelenik. Vi ac potestate, erejével és hatalmával ott van, de csak az alkotmányosan alkotott, alkotmányos értékeket hordozó normákban. Iura novit curia?! – mondottuk a római jog alapján – a bíróság ismeri a jogot. De melyiket? Kötődése nem az alaphoz, hanem a felülépítményhez van, a bíró a törvénynek felel. Ha esetleg ellentétet érez alkalmazandó norma és alkotmányos érték között – (s ehhez szükséges, hogy érezze!), – az alkotmánybírósághoz kell fordulnia. Ám igen gyakran nem érzi, vagy nem tartja az eltérést szóra érdemesnek. (Írtam ilyenekről már nem egyszer, itt hadd ne soroljam.) Ahol pedig bizonytalan a hatóság, bizonytalan a bíró értékrendje, ott előbb-utóbb a jogbiztonság, a jogállam fő értéke veszít.

Ahogy saját értékeinket csak mi tudjuk, a magunk külön kis világában megtartani, s így tudunk csak azok révén hosszú távon magyarok maradni, – Európa közös értékeit viszont csak együtt tudjuk megvédeni made in China vagy made in USA jelű olcsó bóvli kétes értékeivel szemben.

Európa maga is válaszúton áll. Értékei és a pillanatnyi haszon között ingadozik. Sokfelé figyel, sok divatot követ, bizonytalan a maga igazában. Nem mindegy, segítünk-e magára találni a közösségnek, tudunk-e akár példát mutatni az értékelvűségben itthon és közösségi síkon, vagy beállunk a globális piac fogyasztói közé.
Európába megyünk? Vagy megyünk közreműködni Európa lebontásában? S ha ez egy új saeculum obscurum során sikerül, meddig fog tartani a chaos, meddig a bellum omnium contra omnes? Szabad ezt a kockázatot vállalni? Ha nem, szükséges ezt a kockázatot tudatosítani. Akkor megmenthető Európa – amit most különböző erők el akarnak tőlünk rabolni. Mielőtt még a miénk lett volna valóban.

jogállam, római jog, jog és erkölcs, Európa, közös kultúra