A polgári jog szankciórendszere

A római jog a jogsértés minden következményét a sértőre terhelte. A római jogot nem zavarta, ha a sértett „jól jár" a büntetés révén, lényeges számára a szankció visszatartó ereje volt. A római jog a magánérdek sérelménél megelégedett a jogellenességgel, és nem kutatta (vagy vélelmezte) a vétkességet a jogellenes elkövetőnél. A római jog nem igényelt a magánérdek sérelménél előre írott lexet, hanem mindazt szankcionálta, ami jóerkölcs-ellenes, vagy ami más terhére, más jogának sérelmével nyereséget hozott az elkövetőnek.

A modern jog ezzel szemben humánus büntető szemlélete révén, amit az egyedüli állami büntetőjog szemléletében gondolkodó észjogi iskola hozott be, elszegi a következmények láncát, ha nem biztos a kapcsolat, vagy ha méltánytalanul súlyos a teher az elkövetőn. A modern jog legfeljebb a kárt engedi téríteni. A perben minden bizonyítási bizonytalanság a károsult terhére érvényesül, aki szinte mindig veszít az ügyön. A modern jog vétkességet, felróhatóságot kutat a károkozás mögött, és a bizonyítás bizonytalanságát (Beweisnotstand) ugyancsak a jogsértő javára értékeli. 

Eredeti megjelenés helye: Javaslat a Ptk felelősségi fejezetéhez. In: Magyar Jog. 2001/8 449–456. o.

 

A polgári jog szankciórendszere

 

Meg kell teremtenünk a jogállam biztonságának védelmében a büntetőjogi, közigazgatási és magánjogi szankciók zárt, hatékony és hasznos, mert elriasztó, visszatartó rendjét! Nem baj, ha kezdeti alkalmazásánál inkább szigorúbban élnek bíróságaink az eszközökkel.

Majd száz éve annak, hogy Marton Géza, a jogi felelősség egységes rendszerének nagy elméleti és gyakorlati élharcosa, a Bűncselekmény kriminológiai fogalma c. eszmefuttatását 1907-ben közreadta. Utóbb, 1933-ban az Angyal Emlékkönyvben Büntetés és kártérítés c. tanulmányában, majd 1936-ban [1]. Magánjogi és büntetőjogi szankciók címen adta közre a jogsértések elleni harc kettős eszköztárával kapcsolatos gondolatait. Ezek később beleépültek felelősségi egységes rendszerébe és ma általában csak mint a polgári jog (magánjog) területére tartozó gondolatok élnek – ha ugyan élnek és hatnak.

Marton alapproblémája a jogi felelősség hatékony érvényesítése, a jogszerű magatartásra nevelés, a jogellenesség megelőzése, a társadalmi szintű prevenció minél biztosabb és átfogóbb megvalósítása volt. A teljes jogot, az egész társadalmi biztonságot és békét szolgáló normarendszert célozta meg tanulmányaiban [2].

A polgári jogi felelősség c. 1983-ban összeállított de csak 10 év múlva megjelent posthumus munkájában, X. fejezetként, került közlésre Marton kiérlelt törvénytervezete a polgári törvénykönyv kártérítési fejezetéhez. Az általa megszövegezett törvénycikkek ma is alapul szolgálhatnak, a hozzáadott különös indokolás ismétlése itt felesleges, hozzá férhető. Ezt a szöveget azonban az azóta bekövetkezett társadalmi fejlődés ismeretében kis részben kiegészítendőnek tartom.

Az objektív kártérítés szabályait általában a „deliktuális" kártérítésre – mind a vagyonira, mind az jogalapnélküli gazdagodásra, mind az eszmei kár ellentételezésére – vonatkoztatják, bírói mérséklés lehetőségével. A magándeliktum tehát ebben az értelemben nem vétség, hanem jogellenesség alapján keletkezett kötelmi igény, ill. kötelezettség. A Marton javaslat azonban a kötelmi jog egészére alkalmazható, a szerződéses kötelezettség megsértésére is. Ennek megfelelőn a kártérítés, ill. a jogellenesség szankciós szabályait indokolt lenne nem a kötelmi jogi rész külön vagy általános fejezetében, hanem a Ptk általános részében, az egész mű elején szerepeltetni.

A magánjogi felelősség így megfogalmazott törvényszövegében a következők az alapelvek:

Alapkiindulás, hogy a jogkövető polgárnak, a jogkövető magatartásnak jár a jogrend nyújtotta biztonság.

Alapelvként mind a törvénynek, mind a bírói gyakorlatnak arra kell törekednie, hogy ne lehessen jogellenesség révén nyerni, előnyhöz jutni.

A magánjogi jogvédelem a jogcímnek jár – kétség esetén a jogvédelemre való igényt, a jogcímet bizonyítani kell. Önhatalmú, erőszakos fellépéssel szemben közrendi védelem jár a fennálló állapotnak is hatóság előtt, de perben védelemre csak az tarthat igényt, aki arra való jogát bizonyítani tudja.

A jogos helyzet védelme nemcsak a formai, hanem a tartalmi jogosságra is figyelemmel mérlegelendő [3].

A felelősségbiztosítás kérdése ezen elvekre is figyelemmel lesz rendezendő, a károsult kára térítése céljából. Minthogy a kötelező vagy az önkéntes biztosítás tartalmát tekintve szerződés, tehát szabad, nem kell eleve a teljes kártérítés elvére alapulnia, hanem megszabhatók anyagi vagy terjedelmi határai [4]. Mindez azonban feltételezi, hogy a biztosító által fel nem vállalt kockázaton túli kár a jogellenes okozóval szemben a biztosításon felül is érvényesíthető legyen. Ebben a határt a vagyoni viszonyok jelenthetik, a bírói mérlegelés szabadságával [5].

A nem vagyoni – eszmei kár fejében adott elégtételt úgy kell meghatározni, hogy bizonyos legyen a bíró abban, a sértő nem nyer a jogellenes magatartáson [6].

S most az elvek előrebocsájtása után következzék a szövegszerű javaslat:

1. Jogellenes magatartásáért minden jogalany felelőssé tehető. Minden jogalany tartozik viselni (helyrehozni) a teljes kárt, amelyet jogellenes magatartásával (tevőleg vagy mulasztással) más(ok)nak, vagy a közösségnek okozott.

Jogellenes magatartással szerzett hasznot mindenki tartozik kiadni, a szerződő félnek, a sértett félnek, vagy ha ilyen nincs, a közösségnek (az államnak). A kötelezettség a teljes elért haszonra kiterjed, függetlenül attól, hogy a sértett (a másik szerződő fél, a közösség) a hasznot maga elérhette volna vagy nem. A kár és a haszon egyaránt az oksági lánc bizonyítható határáig számítandó.

2. Azt, hogy van-e kár (eszmei sérelem, ill. haszon) és milyen terjedelmű, valamint hogy a kár (stb.) okozatos kapcsolatban van-e a jogellenes magatartás miatt felelőssé teendő személy(ek) magatartásával, elismerés hiányában a bíró a körülmények mérlegelésével szabad belátása szerint állapítja meg.

3. A kár vagy haszon fennforgásának és összegszerűségének megállapításánál számba kell venni minden hátrányos változást, ill. előnyt, amely a kötelezettséget megalapító jogellenes tényből a sértettre vagy a közösségre, ill. a jogsértőre közvetlenül vagy közvetve beállt, valamint a kárt, előnyt csökkentő körülményeket is.
Amennyiben tárgyi körülmények által megokolt valószínűséggel várható jövőbeli előny vagy hátrány a jogellenes magatartás következtében elmarad, azt is tekintetbe kell a következmények számítása során venni.

4. Az okozatosságot természettudományi és logikai értelemben fennforgónak kell tekinteni minden olyan következményre, amely a felelősségrevonás alapjául szolgáló magatartás közrehatása nélkül nem, vagy nem azonos mértékben következett volna be. Az okozatosként megállapított cselekmény beszámíthatóságáról adott esetben a bíró az 5-16. §§-ok figyelembevételével határoz.

5. Jogellenes az a magatartás (cselekvés vagy mulasztás), amely közvetlenül vagy távolabbi következményeiben a fennálló jog valamely rendelkezésébe vagy annak szellemébe ütközik.

Jogellenesen cselekszik, aki jogát nyilvánvalón azért gyakorolja, hogy ezzel másnak sérelmet okozzon.
Jogellenesen cselekszik, aki a jó erkölcsbe (tisztességbe) ütköző módon okoz másnak kárt, eszmei sérelmet, vagy szerez magának (érdekeltségi körének) hasznot.
Az, hogy a jogellenes magatartás, melynek folyományaképp a kár, sérelem, vagy haszon keletkezett, nem közvetlenül a sértett(ek) vagy a közösség ellen (a jogsértő(k) javára) irányult, nem akadálya a kötelezettség megállapításának.

6. Nem tekinthető jogellenesnek a cselekmény, ha azt a tettes a sértett beleegyezésével követi el, kivéve, ha olyan jog sérelméről van szó, melyről a sértett nem rendelkezhet.

7. Nem jogellenes az a cselekmény, amelyet a cselekvő a jogos védelem vagy jogos önsegély keretei között végez.

Jogos védelem az, amely az adott körülmények között szükségesnek tűnik, hogy a védekezőt vagy mást egy harmadik részéről fenyegető közvetlen és jogellenes támadást elhárítson. A jogos védelem helyt foglalhat beszámíthatatlan személy vagy állat támadása esetén, vagy valamely élettelen dolog részéről fenyegető veszély elhárítása végett is.

Jogos önsegélyt gyakorol, aki jogának érvényt szerzendő az ehhez szükséges cselekményt önhatalommal végez, feltéve, hogy hatósági segélyt kellő időben nem kaphatott és önhatalmú fellépése nélkül az a veszély fenyegette, hogy jogának érvényesítése meghiúsul, vagy súlyosan megnehezül.

A jogos védelem ill. önsegély feltételeire vonatkozó tévedés a hiányzó feltételeket nem pótolja.

A jogos védelem, ill. önsegély céljából végzett cselekményből egy kívülálló személy (alany) terhére előállott kár megtérítése a 8. § szabálya alá esik.

8. Jogos (megengedett, szabályszerű) ténykedésével okozott kárért megtérítéssel tartozik az, akinek tevékenysége a maga érdekében folytatott és ez az érdek csak más kárára vagy kárával volt biztosítható, megóvható, az ily módon joggal károsítottnak (szükséghelyzet).

A szükséghelyzetben végzett cselekmény akkor nem jogellenes, ha szükséges volt a személyt vagy vagyont fenyegető s másként el nem hárítható veszély elhárítására, a szükséghelyzetet nem a cselekvő ill. a fenyegetett idézte fel jogellenes magatartásával, és a fenyegető (vagyoni) kár lényegesen nagyobb annál a kárnál, amelyet a szükséghelyzetben cselekvő másnak (a köznek) okoz.

A megengedett szükséghelyzetbeni cselekvéssel okozott kárért felelősséggel tartozik mind a cselekvő, mind az érdekelt. Ha a nem saját érdekében cselekvő a kárt megtérítette, az érdekelttel szemben visszkereseti joga keletkezik.

A jogos tevékenységgel okozott kár térítésének elrendelésére a bíró ezen túl is jogosult, másrészt annak összegszerűségét mérsékelheti, ha azt a méltányos szociális igazságérzet az eset összes körülményeire tekintettel megkívánja.

9. Annak, aki valakit a maga ügye(i) ellátásával megbízott, a megbízottnak a megbízás körébe eső magatartását (ténykedését, mulasztását) úgy kell beszámítani, mintha azok a megbízó tényei volnának. Az e szabályból folyó felelősség szerződési viszonyokban törvénnyel vagy megállapodással a szerződő félre kiterjedő hatállyal korlátozható.
A megbízott (munkavállaló) egyéb tényeinek a megbízó (munkáltató) terhére felszámíthatóságáról a bíró a beszámítási mérlegelés rendes szabályai szerint határoz.
E szakasz alkalmazandó a törvény vagy hatóság által kirendelt (megbízott) ténykedéseire is.

10. Valamely üzem folytatója, gépi berendezés üzemben tartója felel azokért a károkért, amelyeket az üzem (berendezés) működése idéz elő, függetlenül attól, hogy az üzemben tartó, vagy kirendeltjei közvetlen közrehatása a kár felidézésében, bekövetkeztében megállapítható-e.

Ugyanezen elv alapján felel az állattartó és a veszélyes anyag (eszköz) tartója, forgalmazója is.

11. A cselekvőképtelen személy (15. § ut. bek.) károkozásáért elsősorban a felügyeletére törvénynél, hatósági kirendelésnél vagy szerződésnél fogva kötelezett személy felel a személyes felelősség szabályai szerint.

Ha ilyen felelős személy nincs, vagy ha felelőssége bármely ok miatt elesik, maga a cselekvőképtelen felel a 19.§ korlátai között.

12. Cselekmények és mulasztások beszámító értékelésénél, valamint a kárkövetkezmények értékelésénél a bírót szabad mérlegelés illeti meg.
Ennek során szem előtt kell tartania a magánjogi szankció megelőző feladatát (jogellenességből ne származzék haszon), valamint a szemben álló felek és a közösség érdekhelyzetét.

Gonosz indulat, társadalomellenes érzület, szerződésszegő vagy jogot kijátszó, azzal visszaélő magatartás észlelésénél tovább mehet az okozatosság láncán vagy a vélt összegszerűség megállapításánál, kisebb hiba, vétlenül okozott kár, jelentős szociális hátrány esetén a beszámítást mérsékelheti. Érdekelt személy terhére szóló beszámításnál tovább mehet, mint érdektelen vagy éppen a károsult érdekében cselekvő okozóval szemben.

13. Több felelős okozó közrehatásából előállott kárnál a bíró, amennyiben az egyesek által okozott kár, vagy a közrehatás foka elkülöníthető, mindegyik résztvevőt a saját személyére irányadó tényállás szerint ítéli meg.

Ha az egyesek által okozott kár külön nem állapítható meg, a bíró a részesek kárviselésének arányát a 2. és 12 § szerinti szabad mérlegeléssel állapítja meg.

Ha az egyesek részvételi módja és mérve nem állapítható meg, felelősségük a kárért egyetemleges, egymás közt pedig egyenlő. Mindig egyetemleges a kárért azok felelőssége, akik a kárt közösen elkövetett jogellenes magatartással okozták. Egymás közt ezek kárviselési kötelezettsége is bírói mérlegelés tárgya lehet.

14. A felelős együtt-okozók között a sértett is szerepelhet, akár azzal, hogy a kár keletkezése tevőleges jogellenes magatartására vagy mulasztására részben visszavezethető, akár azzal, hogy a kár elhárítását vagy enyhítését, noha ez képessége szerint módjában állott volna, elmulasztotta, A sértettre az együtt-okozókra vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni oly módon, hogy a sértettre eső résszel a többi együtt okozók kárviselési kötelezettsége megfelelőn csökken.

15. Jogellenesen okozott kár térítése alól mentesíthető az az okozó, aki a kárt vétlenül (szándék vagy gondatlanság nélkül) okozta, s kárt okozó magatartása egyéni érdek nélküli, közpolgári vagy emberbaráti kötelesség teljesítése során merült fel, vagy kárelhárítás kötelezettségében állott.

Ha valaki a kárt más érdekében, felkérésére vagy hozzájárulásával, ingyen, szívességből végzett tevékenységgel okozta, ugyane szempont szerint felel azon személlyel szemben, akinek érdekében az ingyenes magatartást kifejtette.

Gondatlan az az eljárási mód, amely nem felel meg annak a mértéknek, ami a társadalom felfogása szerint tisztességes, gondos, szóban forgó (különösen vállalt!) tevékenység végzéséhez szükséges hozzáértés és képesség rendes fokával bíró személytől adott helyzetben elvárható [7].

Az a károkozó, aki bizonyítani tudja, hogy saját képességei e rendes mértéktől elmaradnak és a kárt saját képességei jóhiszemű kifejtésével nem tudhatta megelőzni vagy csökkenteni, a felelősség alól mentesíthető. Különösen e szerint értékelendő annak tevékenysége, akit a tevékenységre képességei ismeretében a károsult jelölt ki, kért fel. Nem csökkenthető e kivétel alapján a szerződő fél felelőssége a visszterhes szerződésben vállalt eredmény elmaradásáért.

18 éves korát be nem töltött vagy siketnéma (fogyatékos) személy javára a vétlenséget vélelmezni kell. Ellenbizonyításnak 12 éven aluli személy terhére nincs helye.

16. Mentesül a felelősség alól az az okozó(társ), aki bizonyítja, hogy a káros eredményt az ő jogszerű tevékenységébe beavatkozó olyan idegen ok, nevezetesen az ő gazdasági, rendelkezési, felügyeleti, személyi körén kívülről eredő olyan természeti esemény vagy emberi magatartás idézte elő, melynek károsító hatását elhárítani saját képességei szerint adott helyzetben nem tudta.

Belső ok közbejötte csak akkor szabadítja az okozót, ha nagyobb (objektíve elháríthatatlan) erőhatalom (vis maior) jellegével bír. Üzem vagy berendezés hibás működése nem tekinthető erőhatalomnak. A halál minősülhet nagyobb erőhatalomnak, bírói mérlegelés szerint.

17. A kártérítés rendszerint az okozott kár teljes pénzben történő azonnali kiegyenlítésében áll. A kiegyenlítés indokolt esetben bármely fél kérésére részben vagy egészben természetben is történhet. Indokolt esetben a bíró részben vagy egészben járadékot is meghatározhat kártérítésként.

18. A kártérítés összegét az ítélethozatal idején fennálló kárhelyzet szerint kell megállapítani. Az így megállapított kárösszegen az elpusztult javak értékében utóbb esetleg beállott változás nem változtat. A térítés megállapításánál, ha az nem azonnal és teljes összegben történik, a bekövetkező pénzérték-változásra figyelemmel kell lenni.

Helye lehet utóbb – az ítélet meghozatala után – jelentkező újabb kárkövetkezmények érvényesítésének, valamint utólag részben vagy egészben elhárult kárkövetkezmények fejében adott kártérítés megfelelő visszakövetelésének is. Járadékkövetelés esetében a visszamenőleges követelés érvényesítését a bíróság korlátozhatja vagy megtagadhatja.

19. A bíró jogosult a kártérítés rendes mértékét korlátozni vagy szélső esetben akár annak kiszabását teljesen is mellőzni, ha úgy látja, hogy az eset összes körülményeire, különösen a felek lényegesen eltérő vagyoni helyzetére, figyelemmel a méltányos szociális igazságérzet ezt megkívánja.

Az enyhítés nem terjedhet ki a jogellenes cselekmény következtében beállott vagyoni előny elvonásának mellőzésére. Nem indokolt alkalmazni a méltányosságot olyan okozóval szemben, aki a kárt szándékos rosszindulattal, kötelezettségei vagy a társadalmi együttélés szabályai súlyos megszegésével okozta.

20. Vagyoni kár megtérítésének kötelezettsége mellett a bíró a jogsértő felet a sértettel (vagy a közösséggel) szemben marasztalhatja elégtétel fizetésében, ha a jogsértő tevékenység a sértettnek (közösségnek) hátrányt, fájdalmat, becsületbeli veszteséget vagy egyéb erkölcsi, fizikai, pszichikai hátrányt, életminőségbeni romlást okozott, amely természetbeni intézkedéssel el nem hárítható vagy anyagilag nem számolható el. (Erkölcsi kár, nemvagyoni sérelem.) Az igény a sértett által érvényesítendő, örököseire csak az igénybejelentés megtörténtét követőn száll át. A bíró azonban kérelem hiányában vagy annak mértékén túl is jogosult elégtétel fizetésére kötelezni a jogellenes sértőt, ha annak anyagi előnye a sértett kérelmét a bírói becslés szerint meghaladhatta vagy a társadalmi megelőzés célja ezt indokolja.

21. Más személy ténykedése vagy dolgai, üzeme részéről fenyegető kárveszély (erkölcsi kár) esetén a fenyegetett kérheti a bíróságtól, hogy tiltsa el a fenyegetőt attól a magatartástól, mely a kár előidézésére alkalmas, illetőleg tegye meg a kár megelőzésére szükséges intézkedéseket.

A bíró kötelezheti a panaszoltat, hogy a kár előrelátható összegének becslés szerint megfelelő összeget helyezzen bírói letétbe, s ettől teheti függővé a további működés engedélyezését. E kikötés a fenyegetettek kérelmére vagy a hatóság saját mérlegelése alapján hatósági működési engedély előfeltétele is lehet. Ha azonban a hatóság ilyen biztosíték adására a kárral fenyegetőt nem kötelezi, a bíróság ezt az intézkedést hatóságilag engedélyezett tevékenység esetén is megteheti.

22. A fenti szabályok szerződéses kötelezettség nem vagy nem kellő teljesítéséből eredő jogsértésből folyó károk elbírálásánál is megfelelőn alkalmazandók, kiegészítve az egyes szerződések részletszabályaival. A felek azonban a szerződésben a kártérítéssel kapcsolatban egymás viszonylatában külön kikötéseket is tehetnek, amelyek a szerződéses szabadság szabályai szerint érvényesülnek. Így lehatárolhatják a kárösszeget, meghatározhatják a szerződésszegés összegszerű következményeit (kötbér, bánatpénz), módosíthatják a felelősség szabályait. Rosszhiszemű jogellenességért való felelősség azonban szerződésben sem zárható ki.

A Ptk. fentiekben megszövegezett kártérítési szabályai minden jogellenes magatartásra vonatkoznak, a szerződésszegéssel okozott hátrányra éppúgy, mint a jogsértéssel keletkezett jogviszonyra. A szerződéses szabadság mindazonáltal érvényesül abban, hogy ott a szerződésszegés büntetése függetleníthető a kár bizonyításától kötbér kikötése által, amellyel kapcsolatban a bírói út csak az aránytalanság ellenőrzésére vonatkozhat.

A kötbér a kárt mindenképp ellentételezi, nem zárja azonban ki a nagyobb kár bizonyítását, kivéve, ha a szerződés erről szól. Eldöntendő, hogy tudatos jogellenesség, rosszhiszeműség esetére is ki lehessen-e zárni a szerződés szegés esetére a kártérítést részben vagy egészen.

Marton Géza munkájában az egyes szerződésekre vonatkozón a következő többletszabályok beiktatását javasolta a Ptk-ba:

Ha a késedelem az adósnak felróható okból áll be, az adós felel a szolgáltatás bármi okból való lehetetlenüléséért vagy a szolgáltatás tárgyában bekövetkezett bárminő romlásért, kivéve, ha az kellő időben való teljesítés esetén is bekövetkezett volna.

A haszonkölcsönbe adó, a letétes, az ajándékozó, az ingyenes megbízott, a megbízás nélküli ügyvivő a 15. szerint felelnek a szerződés keretében okozott kárért. (Szívességi adósok)

A letevő felel a kárért, amelyet a letett dolog rejtett fogyatékossága, hibája, vagy birtoklása a letétesnek okoz.

A vendéglátó üzem, a fuvaros felel a befogadott vendég bevitt dolgaiban bekövetkezett kárért. A felelősség nem zárható ki, de megfelelő elhelyezéshez (ruhatár, safe) köthető. Közforgalmi járműre nem terjed ki. Ingyenes szállásadóra nem vonatkozik.

Ha a feltételesen eladott dolgot az eladó a feltétel függőben léte alatt átadja a vevőnek, s a feltétel utóbb teljesül, az átadás és teljesülés között a dologban esett olyan kár, melyért az átvevő nem felel, halasztó feltétel esetén az eladót, bontó feltétel esetén a vevőt éri.

A munkavállaló a munkát legjobb tehetsége szerint tartozik teljesíteni. Hogy ez ellen vétett-e, bírói mérlegeléssel állapítandó meg. Nem felelős a munkavállaló a teljesítésben mutatkozó olyan hiányokért, melyek képességeinek vagy szakismeretének a munkavállaló által ismert hiányaiból következtek be. A munkaeszközök rendes elhasználódása a munkavállalónak nem róható fel.

S most szabadjon néhány gondolatot rögzíteni, amelyek Marton polgári felelősségi rendszerét a jogrend egészéhez viszonyítva helyezik el, az ő szemléletében:

Marton korai munkáiban még determinista alapon áll. Vallja, hogy a természet és a társadalom egyaránt örök és megváltoztathatatlan törvények által kormányzott. Az ember e rendszerben mint tudatos és akarattal rendelkező létező jelenik ugyan meg, de e tudatossága, szabadsága csak viszonylagos, mert szociális helyzete meghatározza, determinálja cselekvését. Az emberek nagy többsége egyéni érdek, haszon által kormányzott, ez a típus eset, s az elenyésző kisebbség, amely vagy betegesen helyezkedik szembe saját érdeke árán is a közrenddel, vagy amely saját jól felfogott érdeke ellenére is hajlandó önzetlenül, a többiek érdekében cselekedni, a normarend megállapítása szempontjából figyelmen kívül hagyható.

A jogrend célja a lehető legnagyobb biztonság, a társadalmi béke biztosítása. Olyannak kell lennie, hogy az egyének önző többsége a maga érdekében, azt helyesen felfogva, jusson el arra az álláspontra, hogy jogkövetőnek lenni érdemes. Innét ered a Marton által tömören megfogalmazott bűncselekmény-fogalom: bűntett az (a cselekmény, magatartás), amit büntetni hasznos.

E bűntett-fogalom szerint úgy kell meghatározni a jogi normák megszegésével járó szankciók rendszerét, hogy a megfelelőn hatékony jogérvényesítés esetén a maga érdekét mérlegelő társadalmi alany ne tartsa érdemesnek a normával való szembehelyezkedést, mert józan számítás szerint az több hátrányt hoz számára, mint amennyi előnnyel kecsegtet. A jog ilyen szabályozás esetén tölti be célját, lesz hasznos.

A jogi normák ezen elv szerint megfogalmazott üdvös rendszere természetesen egy sor premisszát feltételez. Ahhoz, hogy a rendszer hasson, kell, hogy a bűntettet elkövető számára tettének várható következménye nyilvánvaló legyen. A jogmegvalósításnak tehát hatékonynak kell lennie. Ok és okozat társadalmi szintű rendszeres kapcsolatát ismertetni, világossá tenni szükséges a jogrendben élők lehetőleg összessége előtt. A szankció ugyanis csak akkor hatályos, ha nem csak követi, hanem mind egyéni, mind társadalmi szinten megelőzi a bűnelkövetést.

Nemo prudens punit, quia peccatum est, sed ne peccetur, mondja az eredeti római forrás, s ezt a némileg már szkeptikusabb glosszátorok is csak oda fordították: Prudens punit, quia peccatum est, ut ne peccetur – az okos büntet, mert vétkeztek, hogy többé ne vétkezzenek. Ebben az átfogalmazásban a bűntett a szankció kiváltója, bár továbbra is megelőző alapcélzattal. Önmagában tehát az, hogy a szankció nem mindig éri el célját, nem teszi feleslegessé magát a szankciót.

A norma betartása a társadalom érdeke, (ha a norma helyesen megfogalmazott). Az egyén felé betartásának igénye a hatáskörrel rendelkező kibocsájtó tekintélyén alapul. Az egyénnek a norma társadalmi hasznosságát nincs módja mérlegelni. Ez is konfliktus: az egyén láthatja úgy, hogy a norma nem csak az ő egyéni esetében, hanem társadalmi szinten sem üdvös, hasznos, mégsem térhet el tőle a jogbiztonság sérelme nélkül. Az egyénnek ezen véleménye a jogalkotó álláspontjával szemben még helyes, igaz is lehet. A jogalkotó tévedhet. Ám a jogalkotó, a jogbiztonság elve miatt, tévedésében is konstitutív, tehát az egyénre kötelező normát hoz: a normarend igazságossága és társadalmi hasznossága cél, de nem feltétlenül megvalósuló. A szankció éppen az egyéni mérlegelésre segít rá: ne csak azért cselekedjék jogszerűn, mert az az ő érdeke is, hanem mert a következmények miatt a norma megszegése, megkerülése számára káros lesz.

Maga Marton, élete végéig a determinizmus elkötelezettje, beismerte, hogy a jogi felelősség vonalán azt a bölcseleti ellentmondást, amely a döntésért felelőssé tett egyén, és a társadalmi cselekvésre, magatartásra szociális helyzete által determinált egyén képe között feszül, nem tudta feloldani. Mint a jog világában otthonosan mozgó tudós, érzékelte, hogy a jogalany felelőssé teendő magatartásáért, hogy e felelősségre vonás eszköztára hasznos társadalmi eredményt hozhat. Mindez viszont nem fért össze a meghatározott társadalmi fejlődés elméletével.

Marton meghatározása bűncselekményről és büntetésről szól, de világos, hogy a büntetőjog igényei számára túl tág. Nem csak büntető szankciói vannak a jogrendszernek. A római jog ugyan korai szakaszában ugyanúgy büntette a ius privatum körében a nemfizető adóst, mint a tolvajt, a ius publicum körében a sikertelen hadvezért, mint a gyújtogatót. Utóbb eszköztára bővült és finomodott. A retorziós eszközök mellé reparatív eszközök kerültek mindkét jogágban. Célzatuk továbbra is megelőző volt, de ezt a közjogban elsősorban megtorló, a magánjogban egyúttal a sértett sérelmének kiegyenlítését is célzó szankciókkal vélték elérhetni. Nem kétséges, hogy Marton meghatározása mindkét fajta szankcióra illik – a kártérítés vagy vagyoni elégtételadás éppúgy lehet a társadalomban eredménye szerint hasznos, mint a megtorlás. Ha bűntett az, amit büntetni hasznos, akkor bűntett a szerződésszegés is, mely kötbér kötelezettséggel jár, bűntett a személyi sérelem, amelyért elégtétel vehető.

A mai jogrend eszköz- és fogalomtára finomult. Bűntettnek a bűnös, a társadalmi erkölcs szerint elítélendő magatartást tartja. A büntetőjog hasznos büntetésének velejárója az infámia, a hírnév romlása. Ezzel szemben a közigazgatási szankciók széles sora, valamint a polgári jog eszköztára mentes ezen erkölcsi elmarasztaló mellékhatástól. A római jog is eljutott oda, hogy a büntetőjogi eszközök vonatkozásában, azok társadalmi súlya miatt, különös jogalkotói és egyéni feltételek esetén engedte csak meg a szankciót. Jogszerűn akkor lehet büntetni, ha törvény előre meghatározta az üldözendő magatartást és az eljárás során betartják a civis indemnatus, az el nem ítélt polgárral szemben az eljárás feltételeit: Nullum crimen sine lege, nulla poena sine lege, in dubiis pro reo. A bűntett büntetőjogi szankciója csak akkor jogszerű, ha ezen alapelvekhez igazodik. Annak ellenére így helyes ez, így igazságos, hogy ezzel a büntetés hasznosságát fékezzük: formai okok miatt elakadhat a hatékony szankció.

A társadalmi magatartások közül ma nem azt tartjuk bűntettnek, amit büntetni hasznos, hanem azt büntetjük, ami bűnös. Belső, szubjektív társadalom-, rend- és jogellenes magatartást kíván meg a jog ahhoz, hogy büntetőjogi eszköztárát az egyén ellen fordítsa, így keresve a társadalom hasznát. Vitathatatlan, hogy ez a szemlélet nem társadalomközpontú, hanem az egyént védi, a társadalmi megelőzést általános vélemény szerint inkább nehezíti, rontja hatékonyságát. A jogállam mégis ragaszkodik ahhoz, hogy a büntetőjog nehéztüzérségét ne vesse be, csak meghatározott célok ellen meghatározott módon.

A büntetőjog korlátozása emeli az egyéb szankciók társadalmi jelentőségét. Hiszen van a jognak hasznos megelőző nevelő eszköze a a büntetésen kívül is a társadalom- vagy jogellenes magatartással szemben. Rendelkezésére áll az igazgatásrendészet eszköztára. Részben megtagadhatja az engedélyt a társadalomra káros, de hatóságilag ellenőrzött tevékenységektől, részben visszaháríthatja azokra az általuk okozott hátrányokat. Marton újabb kutatásaiban rögzítette, hogy csak annak a társadalmi tevékenységnek van létjogosultsága, amely összességében, tevékenysége minden következményét mérlegre téve, több hasznot hajt, mint amennyi kárt okoz, értéket fogyaszt.

A modern állami, helyi, és szakmai kamarai igazgatás fontos feladata a társadalmi tevékenységek széles látókörű mérlegelése abból a szempontból, hogy hasznosak-e, behozzák-e a maguk ráfordításait, mégpedig nem az egyéni, hanem a szociális gazdálkodás szintjén. Az alkotmány alapjogként fogalmazza meg az egyének jogát az egészséghez, a környezethez, tulajdonukhoz, szociális biztonságukhoz. Mindezek szempontjai mérlegelendők az egyes vállalkozások társadalmi szintű hasznosságának megítélésénél. Az igazgatási feladatot, közhatalom gyakorlását vállaló egyénnek felelőssége [8] lehetne, hogy a maga hatáskörében és illetékessége területén e mérleget megvonja minden olyan esetben, amelyre ügyelni tartozik, előzetesen vagy működés közben is. Így a közhatalomnak is van olyan eszköztára, amely enyhébb a bűntetté nyilvánításnál és mégis eléggé hatékony lehet: vigyázni kell arra, hogy a vállalkozásra, a társadalmi tevékenységre visszaháruljon mindaz a teher, amit működése közben a társadalomnak okoz. Társadalomra terhes, társadalomellenes, élősködő módon ne lehessen egyéni haszonhoz jutni!

Hogy ennek során a közjog területén mit teszünk bűnüldözés tárgyává, és mikor járunk el közigazgatási eszközökkel, jogpolitikai megfontolás kérdése. Helyesebb a büntetőjog eszköztárával óvatosan bánni. Viszont a közigazgatási eszköztárral feltétlenül élni kell. Felelőssé kell tenni a közhatalom gyakorlóit azért, hogy élve a nekik juttatott hatalommal előzzenek meg minden társadalomra káros tevékenységet, toroljanak meg minden jogellenes vagy közösségellenes akciót. Őket nem köti a nullum crimen sine lege elv, az ő rendező (coercitios) tevékenységük mottója a salus rei publicae suprema lex – a közösség, a köztársaság haszna, üdve a legfőbb törvény. Nem hangozhat el a sovány kifogás: erkölcstelen, káros, zavaró, de – nem jogszabályellenes!

Megvan hát a közösség, a közhatalom eszköztárában is a fegyver a megelőzésre. Ha rendszeresen élünk vele, hatékony lesz [9]. Ám van a magánviszonyok területén is szankcióra lehetőségünk, csak meg kell tisztítani akadályaitól, és ráébreszteni a bírói gyakorlatot, akár egyértelmű törvényszöveggel is, hogy jogellenes magatartással szemben mindig hasznos fellépni.

Egy éve a német-magyar jogásztársaság Neuhaus am Innben tartott ülésszakán a Bundesgerichtshof egy bírája tartott előadást. Beszámolt egy sajtóvisszaélésről, ahol a nem engedélyezett interjút közlő sajtóorgánummal szemben a Bíróság visszatartó erő céljából felemelte a felperes által kért nemvagyoni kártérítés összegét, a megelőzés jobb szolgálata miatt. „Így is nyert az ügyön a sajtó eleget," jegyezte meg borúsan az előadó, „de hát a modern gazdasági életben a jogellenesen szerzett nyereség gondolatával együtt kell élnünk."

Minden tiszteletem a bíróságé, amely a magánfél autonómiáját átlépve túlterjeszkedett szankciójában a petitumon. Mégis elgondolkodtatott az eset. Miért kért kevesebbet a magánfél, mint a vélhető nyereség? Visszatartó hatálya, társadalmi hasznossága csak annak a szankciónak lenne, amely bizonnyal veszteségessé teszi a jogellenes akciót. Nyilván azért, mert megszokta, a Bíróság az adóst, a vádlottat védi, aki aztán a markába nevetve fizeti vissza egy részét annak, amit a másik fél terhére, őt sértve, megnyert. De hát honnét ez a bírói magatartás?

Marton fedte fel kutatásaiban, hogy a szemlélet a magándeliktumért, a magánszemély jogát sértő magatartás miatt kiszabott szankció büntetés jellegűkénti felfogásából ered. A jogrend, mikor elvonta a magánbüntetés eszközét a magánjogból és egységesen minden büntetést államivá tett, a volt magándeliktumokra is kiterjesztette a büntetőjogi garanciák rendszerét. A magánérdek vagyoni sérelme esetére meghagyta ugyan a jog a jogsértésből eredő kártérítési igényt, de csak a büntető igényt követő rangsorban és maximum annyira, ami a magánfél bizonyítható kára a jogellenes magatartásból.

Ez azt eredményezte, hogy a római jog deliktuális szemlélete mára megfordult. A római jog a jogsértés minden következményét a sértőre terhelte. A római jogot nem zavarta, ha a sértett „jól jár" a büntetés révén, lényeges számára a szankció visszatartó ereje volt. A római jog a magánérdek sérelménél megelégedett a jogellenességgel, és nem kutatta (vagy vélelmezte) a vétkességet a jogellenes elkövetőnél. A római jog nem igényelt a magánérdek sérelménél előre írott lexet, hanem mindazt szankcionálta, ami jóerkölcs-ellenes, vagy ami más terhére, más jogának sérelmével nyereséget hozott az elkövetőnek.

A modern jog ezzel szemben humánus büntető szemlélete révén, amit az egyedüli állami büntetőjog szemléletében gondolkodó észjogi iskola hozott be, elszegi a következmények láncát, ha nem biztos a kapcsolat, vagy ha méltánytalanul súlyos a teher az elkövetőn. A modern jog legfeljebb a kárt engedi téríteni. A perben minden bizonyítási bizonytalanság a károsult terhére érvényesül, aki szinte mindig veszít az ügyön. A modern jog vétkességet, felróhatóságot kutat a károkozás mögött, és a bizonyítás bizonytalanságát (Beweisnotstand) ugyancsak a jogsértő javára értékeli. A modern jog erkölcsi pluralizmusa csakis a tételes jogszabály sértését hajlandó szankcionálni: egyre-másra születnek felmentő ítéletek, mert a bíróság a jogsértő vétkességéről, vagy a jogszabály szövege szerint szűken is megállapítható jogsértés tényéről nincs teljesen meggyőződve. S végül a modern jogot nem zavarja, ha a jogsértő „keres" a sértésen, együtt kell élni a modern piacon a jogellenes gazdagodás lehetőségével (különben nem növekszik a tőke a kívánt gyors ütemben, akár mások terhére is).

Így aztán nem csoda, ha a magánfelek nem keresik kárukat az okozón, hanem örülnek, ha nem nagyobb a veszteségük. Esetleg zsarolóknak fizetnek rendszeres sápot, hogy elkerüljék a nagyobb veszteséget, mert nem bíznak a jogrend védelmében. Veszélyesebb a per kockázata, mint a fenyegetés bármely foka, mondta G. B. Shaw. Ez pedig társadalmi szinten azt jelenti, hogy a társadalmat éri egyedein keresztül veszteség. Nem csak azért, mert értékek folynak el hamis csatornákon. Nemcsak az által, hogy a vállalkozó kedvet fékezi a fenyegetettség. A jogrend biztonságába vetett bizalom a társadalmi béke alapja hosszú távon és ez az érték sérül a polgári szankciók mai gyakorlatában.

A magánfél, ha bízik az eredményben, jobban és gazdaságosabban tudja felkutatni a társadalomellenes magatartást, mint a közhatalom gyakorlója. Nem csak a gazdaság területén drágább az állami működés, a jogvédelem területén is az. A magánfél a jogellenesség feltárásával többszörös hasznot hajthat a társadalomnak. Egyrészt a magánfél nem fog megelégedni látszateredménnyel, ő majd kihajtja a teljes kárát, ha látja a bíróságban a hajlandóságot a sértetti biztonság érvényesítésére. Delinquenti imputantur omnia quae sequuntur ex delicto – mindaz terhelje a jogsértőt, ami a jogsértés folyománya. Ha nem állapítható meg pontosan, arra kell törekedni, hogy a jogsértő biztosan ne nyerjen. Ez lesz a társadalomra hasznos, mert feltétlen megelőző bírói szemlélet.

A második komoly hatás e megoldásban, hogy a magánjogsértéseket elválasztja a büntetőjogi garanciáktól. Távlatilag kevesebb lesz a per, mert a sértőnek érdeke lesz megegyezni.[10] Másrészt a magánfelek megkereshetnék a tehetős jogsértőt és vele szemben léphetnének fel, míg ma kárukat, annak egy részét legalább, a biztosítókon keresik, ami társadalmi szintű veszteséggé fordítja át az egyéni veszteséget. A biztosítások révén, amint ugyancsak Marton megállapította, elvész a magándeliktumért, magánféllel szembeni jogsértésért megállapítható szankció nevelő ereje. A biztosító társaság ugyanis akkor sem él visszkereseti jogával, ha egyébként tehetné, inkább beleteszi a díjakba a várható és biztonsággal számított veszteségét: fizessen a társadalom.

A harmadik komoly eredménye lehetne a bűnösség helyett a jogellenesség szankcionálásának, hogy nem kellene személyre kihegyezni a szankciót. Societas delinquere nequit, mondja a régi jogelv, a társaság, a jogi személy nem lehet vétkes. Valóban nem a büntetőjog fogalmai szerint, de lehet jogsértő! S ha emiatt magatartását megfelelő súllyal szankcionálják, majd megkeresi saját körén belül a neki veszteséget okozott felelős személyt! Mindjárt jelentőséget nyerne a vezetők, kuratóriumi tagok, elnökségek és igazgatótanácsok anyagi háttérfelelőssége, ami jog szerint ma is létezik, csak nem érvényesítik soha, hiszen az illetők „bűnössége" nem igazolható. Holott elég lenne a magánjogi viszonyok rendjén, ha felelősségük és a veszteség ténye igazolható lenne. Ha csak úgy menthetnék ki magukat, hogy megmutatják a veszteség tőlük idegen okát (cause étrangere), a valódi felelőst (akit ma inkább közös akarattal rejtenek szem elől).

Meg kell teremtenünk a jogállam biztonságának védelmében a büntetőjogi, közigazgatási és magánjogi szankciók zárt, hatékony és hasznos, mert elriasztó, visszatartó rendjét! Nem baj, ha kezdeti alkalmazásánál inkább szigorúbban élnek bíróságaink az eszközökkel. (Ma e területen az ilyen jellegű „statárium" indokolt!) In dubiis pro reo, de ha az iniuria, a jogsértés megállapított, akkor már nem szabadna dubiumnak, kétségnek lennie. Ha a bűnösség nem is feltárható, s így a nehéztüzérséget nem is érdemes hadba vetni, a felelősöket a gazdaság, a tulajdon, a köztisztség kijelöli, a keletkezett vagyoni haszon megmutatja. Ha mindezek nem azonosíthatók könnyen, majd az érdekelt magánfél megkeresi azokat. Kár e hatékony eszközt eltompítani. Tartsuk meg az elvet: csak a bűnöst büntetjük, de tegyük mellé: jogellenességből ne lehessen hasznot húzni. A jogállamba ez az út és csak ez az út visz!

A közteherként jelentkező jogellenességre ugyanez az elv a közigazgatási eljárásban és annak polgári bírói felülvizsgálatában is alkalmazandó. Birtokzavarás, jogellenes építkezés, területfoglalás, közterülettel visszaélés stb. esetére ugyanez a szemlélet viendő keresztül: ne „érje meg" túltenni magát senkinek építésrendészeti, természet- és környezetvédelmi, hulladékkezelési stb. szabályokon.

S ha majd meglesz az alkalmas törvényünk, mindaddig, míg el nem jutunk oda, hogy a jogállamban a jogot tiszteljék, a polgári és közigazgatási szankciók statáriálisan kemény alkalmazására a törvény nyújtson lehetőséget, a Legfelsőbb Bíróság adjon elvi irányítást. Ha aztán a közmorál átfordul, lehet majd a bírói méltányosság mérlegelési lehetőségét alkalmazni, de csak akkor.

 

[1] Jogászegyleti értekezések IV. 16. 1936
[2] Így pl. nem elég csak a szerződés formai érvénytelenségére tekinteni, hanem szempont szolgáltatás és ellenszolgáltatás arányossága, az előnyhelyzettel visszaélés, a közkeletű információ magánhasznosítása, jogrendellenes, vagy jogrendet megkerülni célzó megbízás, társulás ilyen céllal: mindez éppúgy semmis (megtámadható), mint a nyílt jogsértő magatartás. Erkölcstelen, tehát jogellenesnek minősül nyereség kikötése kockázat nélkül – a teljesítmény arányos bérezése helyett.
[3] A római jog, a múlt példa volt számára, abból tanulni lehet és kell, de a jogtudós munkája mindig a jelen és a közeli jövő rendjének javítását célozza, ezzel közhasznú és nem öncélú, akármilyen elvont területtel vagy kérdéssel is foglalkozik.
[4] így szerzői jogbitorlás, sajtóvétség, jóhírnév rombolása, tisztességtelen verseny, becsületsértés esetén a magánjogi büntetést (elégtételt) az elkövető jogsértő hasznán mindenesetre felül
[5] Marton szerint a bírói mérlegelés nem felelősséget kreáló, hanem korlátozó, méltányossági alapon legyen érvényesíthető az egyébként jogszerű, de társadalmilag nem tolerálható kárigénnyel szemben.
[6] Így pl a damnum emergensre korlátozás lucrum cessans kizárásával, az összegszerű lehatárolás, a következmények vállalásának korlátozása stb.
[7] /Ha a vétkesség és gondatlanság fogalmát a Ptk máshol meghatározza, vagy azt a Btk fogalmával azonosan értelmezi, úgy e szövegrésznél elég utalni/
[8] Mégpedig a kártevő jog által is felhívható, de magánjogilag mindenkép megálló felelőssége!
[9] Ha minden tilosban parkoló autót elvinnének, ha minden közterületi szennyezőt bírságolnának, gyorsan rend lenne a közterületeken
[10] Ehhez a bíróság a reális perköltség megállapításával még hozzá is segíthet, utal rá Marton.