Werbőczy jogforrástana

 

Werbőczy a műve elején különbséget tesz ius commune vagy civile között, (amit nála a római és egyházi jog jelent, amit a császár formálhat, alakíthat), és helyi, országos jog, ius municipale, ezen belül statutorium között.[6] Az országban érvényes (érvényesülő) jognak azt tekinti, amit a bíróságok országosan ténylegesen alkalmaznak, és amit ő is a gyakorlat során tanult, sajátított el.[7] Ennek rögzítése mellett kell értelmeznünk azt a kijelentését, amit a II. rész 6. titulus tartalmaz: „omnia fere jura regni huius originaliter ex pontificii caesareique juris fontibus progressum habeant” – ennek az országnak szinte minden jogtétele eredetileg az egyházi és a császári jog forrásaiból ered. Szembeállítva ezzel az általános érvényű és többségében nálunk is érvényesülő joggal megállapítja: „municipalis haec nostra consuetudo, qua in judiciis modo generaliter utimur, ex tribus fundamentis constat” – az a mi országos szokásunk, amellyel bíróságainkon általában élünk, három alapból áll össze.”[8]

Ez a három alap, azaz belső jogforrás Werbőczy szerint az uralkodók által hozott köztörvények, decretumok, az uralkodók által adott kiváltságok, valamint az országos rendes bíróságok által alkotott ítéletekbe foglalt és ismétlődő joggyakorlat tételei. Werbőczy nem hagy kétséget afelől, hogy az ő felfogása szerint mind a ius civile vagy commune, mind a hazai jog sajátos forrásainak tételei, a decretumok és privilégiumok azáltal válnak az élő hazai szokásjog, consuetudinarium ius részévé, hogy a bíróságok azokat ítélkezésükben alkalmazzák. 

 

Eredeti megjelenési hely: Jogtudományi Közlöny 1993/10. 374-376. Utánközlés In.: Hamza Gábor (szerk.): Tanulmányok Werbőczy Istvántól Budapest, 2001 165-177. 

 

Werbőczy István munkásságának végleges értékelésétől még nagyon messze van a magyar jogtörténettudomány.[1] Nemcsak azért, mert neve szimbólummá vált, koronként más-más hangsúllyal tűzték zászlóra, magasztalták fel vagy marasztalták el.[2] Nemcsak azért, mert negyven éven át jószerivel nem is említhette komoly magyar jogtörténész, hiszen marasztalása kötelező volt, a kötelezés – szakmai szemmel nézve legalábbis – megalapozatlan.[3] Azért vagyunk messze tőle, mert ez az értékelés komoly előtanulmányokat, komoly el-mélyülést igényel, klasszikus nyelvek, írók, középkori jogforrások és okleveles anyagok ismeretét, szóval olyan kutatói felkészülést, amit a mai magyar jogtörténész gárda együtt is alig tud felmutatni, és olyan időráfordítást, amire tanítási kötelezettséggel terhelten, az utódnevelés nehézségeivel küszködve, szakmai és anyagi megbecsülés híján nem mer – talán nem is tud – vállalkozni.[4] Kár pedig, mert itt lenne az ideje történelmünk fehér foltjai kitöltésének, sine ira et studio folytatott tisztázó vitáknak, legalább a kiemelkedő magyar jogirodalmi alkotások elemző, sokoldalú értékelésének. Hogyan figyeljen fel európai múltunkra Európa (amely egyébként az európai jogkönyvek sorozatban a Tripartitumnak előkelő helyet biztosított),[5] ha magunk is bizonytalankodunk, érdektelenséggel, de legalábbis az alapos feldolgozástól való húzódozással tüntetünk?

Az előttünk tornyosuló kérdéshalmazból egy résztémát szeretnék megvilágítani. Mit tanított Werbőczy a jogforrásokról, mennyiben tekintette a hazai jog teljes forrásának saját művét? Milyen jog forrásának szánta és tekintette? Erre a kérdésre, amely egyébként az egész munka értelmezésének, értékelésének alapproblémája is, Werbőczy saját művéből választ kaphatunk, ha helyesen és figyelmesen olvassuk azt.

Werbőczy a műve elején különbséget tesz ius commune vagy civile között, (amit nála a római és egyházi jog jelent, amit a császár formálhat, alakíthat), és helyi, országos jog, ius municipale, ezen belül statutorium között.[6] Az országban érvényes (érvényesülő) jognak azt tekinti, amit a bíróságok országosan ténylegesen alkalmaznak, és amit ő is a gyakorlat során tanult, sajátított el.[7] Ennek rögzítése mellett kell értelmeznünk azt a kijelentését, amit a II. rész 6. titulus tartalmaz: „omnia fere jura regni huius originaliter ex pontificii caesareique juris fontibus progressum habeant” – ennek az országnak szinte minden jogtétele eredetileg az egyházi és a császári jog forrásaiból ered. Szembeállítva ezzel az általános érvényű és többségében nálunk is érvényesülő joggal megállapítja: „municipalis haec nostra consuetudo, qua in judiciis modo generaliter utimur, ex tribus fundamentis constat” – az a mi országos szokásunk, amellyel bíróságainkon általában élünk, három alapból áll össze.”[8]

Ez a három alap, azaz belső jogforrás Werbőczy szerint az uralkodók által hozott köztörvények, decretumok, az uralkodók által adott kiváltságok, valamint az országos rendes bíróságok által alkotott ítéletekbe foglalt és ismétlődő joggyakorlat tételei.

Werbőczy nem hagy kétséget afelől, hogy az ő felfogása szerint mind a ius civile vagy commune, mind a hazai jog sajátos forrásainak tételei, a decretumok és privilégiumok azáltal válnak az élő hazai szokásjog, consuetudinarium ius részévé, hogy a bíróságok azokat ítélkezésükben alkalmazzák. Amikor a gyámi rendszerben az addigi magyar gyakorlattól eltérő tételeket vesz fel munkájába, veszi azokat a római jogból, amelyből a bírói gyakorlat addig is folyamatosan meríthetett.

Világosan kijelenti Werbőczy, hogy a maga részéről a Tripartitum megalkotásánál nem a teljes bíróságok által alkalmazott hazai joganyag összeállítása volt a célja, hanem csupán a magyar bíróságok által alkalmazott sajátos, hazai szokásjog összegyűjtése és rendszerezése. Nem is lehet efelől kétsége annak, aki jogkönyvként kívánja használni a Tripartitumot. Hogy a legegyszerűbb példával éljek: nyilván bőven léteztek Werbőczy idejében adásvételi, kereskedelmi ügyletek ingó dolgokra, például állatokra. Mégis a Hármaskönyv egyedül a nemesi birtok örökvallásáról, a fassio perennalisról beszél e tárgyban, figyelmen kívül hagyva az ügylettel kapcsolatban minden egyéb szabályt. Elképzelhető, hogy magyar bíróság áruszavatossággal kapcsolatban ne folytatott légyen semminő gyakorlatot? Ha az öröklési jogban megkülönböztetik az ingó és ingatlan, a szerzeményi és az ősi vagyont, magáról a szerzésről ne lett volna joggyakorlat? Bizonnyal volt, csak nem sajátos országos magyar jog, hanem a ius commune tételei alapján, azok alkalmazásával.

A consuetudo XVI. századi fogalmát már máskor, máshol[9] részletesen elemeztem. Most csak azt szeretném felidézni, hogy az nem az írott jogot bővítő, magyarázó, hanem a bírói gyakorlat által az írott jogból válogatott, általános és maradandó közkinccsé tett joganyagot jelentette ebben az időben.[10] A bírói gyakorlat vette át és tette élő joggá a királyi dekrétumok szabályait, a gyakorlat ismerte el vagy vetette el az egyes királyok egyének, családok, népcsoportok vagy városok részére adott privilégiumait. Ugyancsak a bírói gyakorlat meríthetett folyamatosan a ius commune mindegyik részéből, minthogy annak érvénye nem, csak hazai hatálya, érvényesülése függött a bíróságok autentikus jogalkalmazásától. Végül a bírói ítéletekben ismétlődőn, ellentmondásmentesen megjelenő jog-tételek, maguk is jogforrássá váltak (a ius commune szabályának megfelelően).[11]

Werbőczy tehát a gyakorlat jogkeletkeztető hatásának nagy jelentőséget tulajdonított. A mű bevezetésében elemzi, hogy a törvényt éppúgy lerontja az azt követő ellentétes gyakorlat, mint ahogy a gyakorlatot feloldja az általános hatályú későbbi törvény.[12]

A hazai saját jog forrásaira vonatkoztatva ezt az általános elvet, világos, hogy a lex, a római jogi törvény érvényes mindaddig, míg azt követő speciális, csak hazai érvényű belső jogszabály vagy állandósult joggyakorlat hatályon kívül nem helyezi. Más kérdés, hogy a közös jog tételei közül csak azok kötelező erejűek, amelyeket hazai bíróság már alkalmazott.

A hazai sajátos jog törvényeire ugyanez áll: későbbi jogszabály a jövőre nézve hatályon kívül helyezheti őket („lex posterior derogat legi priori”), vagy ellenkező tartalmú későbbi jogszabálynak a bírói gyakorlatban történő érvényesülése esetén külön rendelkezés nélkül is hatályukat vesztik.

Más a helyzet a privilégiumokkal. A későbbi lex generalis a privilégiumot, ami lex specialisnak minősül, általában nem helyezi hatályon kívül, csak akkor, ha tételesen rendelkezik a vele ellenkező korábbi kiváltságok megszűnéséről. Privilégium viszont, mint lex specialis ellenkezhet korábbi decretummal, és a maga hatókörében hatálytalanítja, feloldja azt, anélkül, hogy általános érvényét megszüntetné.

A privilégiumok egymás közti viszonya viszont fordított, mint a törvényeké: a korábbi privilégium érvényben marad vele ellenkező későbbi esetén is, és utóbbi nem hatályosul, hacsak külön erről az adományozó nem rendelkezik és a korábbit vissza nem vonja. („Qui prior tempore, potior iure!”)[13]

Érdekes ebből a szempontból a területi érvényű jog hatálya. A területi bíróságok gyakorlata az adott területen alakíthat ki szokásjogot. Ez az országos szokással ellenkezhet. Az adott területen élő népcsoport, vagy az adott csoporthoz tartozók privilégiumként részesülhettek saját joguk használatának kedvezményében. Ebben benne rejlett a saját bíróság joggyakorlatalakító jogosultsága is. Az ilyen privilégiumon alapuló helyi szokásjog nem általában rontotta le az országos jog hatályát, csak az adott területre (népcsoportra) vonatkozólag. Az adott területen azonban megmaradt a jogalakítás lehetősége a saját külön jogot elismerő privilégium alapján mindaddig, amíg a területi különállás és privilegizált helyzet maga meg nem szűnt. Erre sok történeti példa hozható fel.

Más a helyzet a megyei önkormányzatok, a nemesi vármegyék statútumalkotó jogával. A megyei nemesség része az országos törvényalkotásnak. A köztörvényekre kihirdetési vagy megpanaszolási jogosultsággal rendelkezett. Viszont helyi statutárius jogot csak az országos jog által nem rendezett kérdésekben, az országos jog hézagainak kitöltésére, vagy az országos végzemények helyi végrehajtására alkothatott, és azok nem ellenkezhettek sem az országos érvényű szokással, sem a törvénnyel.[14] (Privilégiummal sem!) A privilégiumokat éppen azért épp úgy kellett kihirdetni a megyében, mint az országos végzeményeket, dekrétumokat. Szabályos kihirdetés után érvényességüket többé vitatni nem lehetett.

Werbőczy ezen jogforrástani felfogásának ismeretében megállapíthatjuk, hogy ő minek szánta és minek tartotta saját munkáját. Amint már utaltunk rá, a bíróságok gyakorlatából gyűjtötte ki és rendszerezte azon sajátos szokásjog szabályait, amelyek az egyházi és császári jogtól különböző, hazai sajátos (speciális, municipális) joganyagot tartalmaztak. E szabályokkal szemben tehát két ismérv szerint támasztott követelményt: hazai bírói gyakorlat által elfogadott, de a ius commune anyagában nem szereplő tételek legyenek. Ezek vagy kitöltötték a hazai gyakorlatban a közös jog hézagait, vagy feloldották annak hazai hatályát, helyettesítették egyébként létező, de át nem vett tételeit.

Werbőczy tehát az érvényes – és csak hazánkban érvényes – speciális, élő hazai szokásjog tételeinek tartotta könyve tételeit. Ilyen értelemben a Tripartitum a bírói szokásjog speciális magyar szabályainak gyűjteményéül készült, és később akként is érvényesült.

Mindazonáltal a szerző nem egyszerűen jogi lexikont akart az érdeklődők rendelkezésére bocsátani. Annak az évtizedek óta sokszor megfogalmazott igénynek akart eleget tenni,[15] hogy a hazai szokásjognak is legyen írott rendszerezett összeállítása, amint a közös jognak is volt. Négyszáz év fejlődése, változásai, az írásbeliség rohamos terjedése, a könyvnyomtatás megjelenése, az egyház tekintélyének megingása, a császári jog recepciós terjesztése és más tényezők is közrejátszhattak abban, hogy más országokhoz hasonlón a közös jog mellé hazánkban is írott formában kívánták odaállítani a sajátos hazai szokásjog gyűjteményét.

Nem a közös jog helyébe készült ez. Nem annak felváltására. Ha arra szánták volna, meglehetősen satnya kísérlet lenne. Ám maga a Tripartitum számos helyen bizonyítja, hogy szerzője a ius commune tételeit ott, ahol a hazai jogot értelmezni kell, magától értetődő természetességgel alkalmazza. Olyan területeket, amelyeket a ius commune megfelelően rendez – még ha a hazai szokás nem is alkalmazza azt – kihagy a feldolgozás köréből. Ennek pedig csak az lehet az oka, hogy Werbőczy szerint e területeken a bíró szükség esetén mindenkor vissza-nyúlhat a ius commune általános érvényű forrásához.

Ugyanezt a munkamódszert folytatta száz évvel később a perjog vonatkozásában Kitonich János, azzal a különbséggel, hogy az ő bevallott célja a hazánkban érvényesülő eljárásjog teljességét összefoglalni, tekintet nélkül a szabályok közös vagy különös eredetére, ő tehát tudatosan összedolgozta rendszerében a ius commune és a consuetudo municipalis tételeit.

Werbőczy munkáját decretumnak szánta. Úgy gondolta, hogy az Országgyűlés, amely a gyűjtemény összeállítását követelte, a művet szentesíteni fogja, és ez-által a municipalis consuetudo egységes, érvényes anyagát összefoglaló törvényt alkot. A Tripartitum tehát törvényjavaslatnak készült, de nem egyedi, az eddigieket kiegészítő vagy változtató, hanem azok érvényes összességét helyettesítő és egybefoglaló, általános átfogó decretumnak az eddigi decretumok helyébe. Ilyen szándékkal promulgálta már Mátyás király VI. decretumát, annak szánták a helyébe lépő 1492. évi Ulászló-féle decretumot is. Azok azonban távolról sem nyújtottak egészet, távolról sem tartalmazták az eljárás- és anyagi jog összes élő hazai szabályát, csak az újításokat kívánták viszonylag széles körben írásba foglalni. A későbbi szóhasználat fel is ismerte a Tripartitum különös átfogó jellegét: a decreta regnivel szemben Decretum Tripartitum néven vagy csak Decretum néven emlegették.

A Tripartitum nem kapta meg a törvénnyé emelést. Az Országgyűlés végül is nem erősítette meg, nem került kihirdetésre. Jogkönyvként nyomatta ki szerzője, és így adta a bíróságok kezébe, mintegy ezzel keresve utólagos igazolását, bevezetését. Annyiban vált hatályossá, amennyiben a bíróságok a benne foglalt anyagot alkalmazták, mert elfogadták saját gyakorlatukban eddig is alkalmazott hazai szokásjogunk összefoglalásaként. A törvényre emelés igénye azonban megmaradt. A kettévált országban a jogbizonytalanság, a szokás egységes alakíthatásának hiánya miatt csak fokozódott, és így a bécsi békéig nem csitultak el azok az országgyűlési határozatba foglalt igények, amelyekben a Decretum átvizsgálását, esetleg kiegészítését és törvényerőre emelését a rendek sürgették.[16] Nyilván ennek az igénynek ment elébe a szerző is azzal, hogy a könyvet kinyomatta, és a bíróságoknak megküldette. Amint a ius commune mellett egy ilyen hazai jogkönyv iránti igény emelkedett, oly mértékben vált a könyv a gyakorlatban alkalmazottá és a Tripartitum Opus általánosan elfogadottá, noha erre szerzője ilyen formában nyilván nem számított, és nem is erre szánta.

Ha a modern kutató Werbőczy jogi munkájának szerzői érdemét akarja vizsgálni, azt akként kell vizsgálnia, mint aminek szánták: a hazai szokásban élő decretalis és statutarius különös jog rendszerezett gyűjteményeként. Ez eddig nem történt meg. Ehhez a Tripartitumot össze kell vetni mind a decretalis anyaggal, mind a bírói – még megragadható – gyakorlattal, az okiratokból kitűnő kuriális gyakorlattal és a statutarius joggal. Másrészt aktuális lenne a Tripartitum hazai jogtörténetben elfoglalt helye szempontjából Bónis György régi tervének megvalósítása:[17] a Hármaskönyv tételei mellé hozzárendezve áttekinteni az utána következő decretumok, statútumok, jogirodalom tételeit, legalábbis a Novum Tripartitum tervezetéig és a XVIII. századi decretumok anyagáig. A feladat ránk vár, sürget, és amíg meg nem valósul, Werbőczynek sem jogászi értékéről, sem munkája hazai jelentőségéről valós képet nem fogunk alkothatni.

 

[1] Vö. Zlinszky János: Werbőczyről korai ítélkezni (A jogtudománynak nagy az adóssága), Nép-szabadság, 1993. június 1.

[2] Vö. pl. Zlinszky Imre: A magyar magánjog. Budapest, 1880. 5., ellenkezőleg. Eörsi Gyula.

[3] Bónis György személyesen mondta nekem, hogy Werbőczyvel kapcsolatos kutatási terveit feladta, mert nem akart magának még több bajt csinálni.

[4] Többször is megkíséreltem – már Miskolcról is – olyan tudományos utánpótlást nevelő műhely felkészítését, amely a magyar jogtörténet fehér foltjait feltárhatná. Megpályáztam erre OTKA-támogatást, TEMPUS-támogatást is, hogy három-öt évre húsz fővel olyan jogtörténeti iskolát indítsunk, mint például a frankfurti VW alapítvánnyal fenntartott. Két főre kaptam támogatást – ez azonban a terv megvalósítására teljesen elégtelen volt.

[5] Die Rechtsbücher Europas 2. Frankfurt/Main, 1981. Bónis György előszavával.

[6] Hármaskönyv (a továbbiakban: Hk) Prol. 7.

[7] Praefatio Auctoris: „ea dumtaxat, quae majoribus meis accepi, quaeque observari in pertractan-dis iudiciis, causisque discutientis vidi, didici, in unum quasi volumen contuli, digessi...”

[8] Hk II. 6. 1–3.

[9] Die Rolle der Gerichtsbarkeit in dér Gestaltung des ungarischen Privatrechts vom 16. bis zum 20. Jahrhundert. Ius Commune X., 1983. 49–68.

[10] Zlinszky János: A római jog továbbélése. Budapest, PPKE-JÁK, Római Jogi Tanszék, 1997. és Helmut Coing: Europäisches Privatrecht 1500 bis 1800, Band I., Älteres Gemeines Recht. München, C. H. Beck, 1985.,166.

[11] Hk Prol. 10.

[12] Hk Prol. 11–12.

[13] Hk II. 9.

[14] Hk III. 2. 5.

[15] 1498. évi VI., 1500. évi X., 1504. évi XXXI., 1507. évi XX. és 1514. évi LXIII. törvénycikkek.

[16] 1553. évi XV. törvénycikk.

[17] Vö. Bónis György: 1914–1985. Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte (Germ. Abt.) 1987. 471–480.