Werbőczy a műve elején különbséget tesz ius commune vagy civile között, (amit nála a római és egyházi jog jelent, amit a császár formálhat, alakíthat), és helyi, országos jog, ius municipale, ezen belül statutorium között.[6] Az országban érvényes (érvényesülő) jognak azt tekinti, amit a bíróságok országosan ténylegesen alkalmaznak, és amit ő is a gyakorlat során tanult, sajátított el.[7] Ennek rögzítése mellett kell értelmeznünk azt a kijelentését, amit a II. rész 6. titulus tartalmaz: „omnia fere jura regni huius originaliter ex pontificii caesareique juris fontibus progressum habeant” – ennek az országnak szinte minden jogtétele eredetileg az egyházi és a császári jog forrásaiból ered. Szembeállítva ezzel az általános érvényű és többségében nálunk is érvényesülő joggal megállapítja: „municipalis haec nostra consuetudo, qua in judiciis modo generaliter utimur, ex tribus fundamentis constat” – az a mi országos szokásunk, amellyel bíróságainkon általában élünk, három alapból áll össze.”[8]

Ez a három alap, azaz belső jogforrás Werbőczy szerint az uralkodók által hozott köztörvények, decretumok, az uralkodók által adott kiváltságok, valamint az országos rendes bíróságok által alkotott ítéletekbe foglalt és ismétlődő joggyakorlat tételei. Werbőczy nem hagy kétséget afelől, hogy az ő felfogása szerint mind a ius civile vagy commune, mind a hazai jog sajátos forrásainak tételei, a decretumok és privilégiumok azáltal válnak az élő hazai szokásjog, consuetudinarium ius részévé, hogy a bíróságok azokat ítélkezésükben alkalmazzák.