A nemzetközi magánjog kezdetei Magyarországon

 

Ebben az időszakban jutnak jelentősebb jogforrási szerephez a nemzetközi magánjog tekintetében a nemzetközi egyezmények, amelyek a kereskedelmi és ügyleti feltételeket, a bíróságok előtti kölcsönös perképességet, de sokszor az okiratok érvényességét, a csődeljárást, a végrehajtást, sőt más vagyon- és örökjogi kérdéseket is szabályoztak. Az Egyesült Államokkal, Görögországgal, Oroszországgal és Franciaországgal kötöttek e korszakban számunkra érdekes egyezményeket.[36] Lényegében intertemporális jogot alkotott az országbírói értekezlet is, midőn a magyar anyaországban a régi igazságszolgáltatást helyreállította. Ugyanilyen szabályokat tartalmaz a kiegyezés is, mind Ausztriával, mind Horvátországgal, valamint az erdélyi unió, amelyek 1867-ben jöttek létre.[37]

Ezzel megteremtődött a magyar tőkés rend nemzetközi magánjogának kialakítására a politikai lehetőség. Ha ez a fejlődés mégis váratott magára, ennek hasonló az oka, mint a polgári jognál általában: a kodifikáció elhúzódása, politikai harci kérdéssé tétele. A magyar általános polgári törvénykönyv hivatva lett volna ezt a területet rendezni, a rendezés vele együtt maradt el.

 

Dell’Adami Rezső 1888-ban a Magyar Jogászegylet teljes ülésén előadást tartott A nemzetközi magánjog haladása címmel.[1] Figyelemfelkeltőnek szánta ezt az előadást, olyan fejlődés megindulására kívánt rámutatni, mely „párhuzamban áll a nemzetközi forgalom és jogszükséglet szüntelen fokozásával és mindinkább kilátást enged a világgazdaság világjogának eszményére”. Megállapítja, hogy a nemzetközi magánjog fejlődésének „eszmeáramlata nálunk csaknem teljesen ismeretlen” és „irodalmunk e részben még vajmi keveset nyújthat”. A továbbiakban a hazai fejlődés indításához a nemzetközi magánjog külföldi legújabb eredményeit ismertette átfogóan. A hazai joggal, annak emlékeivel tovább nem foglalkozott.

Dell’Adami a magyar magánjog európai szintű újjáteremtésének harcosa volt, tőle nem is volt várható, hogy a nálunk meglevő régi joganyag összehordásával foglalkozzék. Meglepő, hogy mások sem tették, akik pedig a magyar magánjog területén igyekeztek a tradíciókat felkutatni, és a mai kutatót az előzmények feltárásának e teljes elmaradása arra indíthatja, hogy azt vélje: e téren a mi jogunk előzményekkel nem rendelkezik, a magyar nemzetközi magánjog megalkotása valamikor az első hágai nemzetközi magánjogi konferencián való részvétellel kezdődött.

Ez annál különösebb, mert a magyar jogfejlődésben szinte szükségszerűen kellett volna kifejlődniök olyan normáknak, amelyek a különböző territoriális vagy államjogok ütközése esetére rendelkeznek. Magyarország a XIV. század óta szinte állandóan perszonálunióban állott más országokkal, Lengyelországgal, Cseh- és Morvaországgal, Sziléziával, Ausztriával, balkáni államokkal, reálunióban Horvát-, Szlavón- és Dalmátországgal; a XVI. századtól állami önállósága, külön törvényhozása volt Erdélynek. Az országon belül is több népnek, területnek, vallásnak volt önálló saját joga, ezekkel a törvényhozásnak és az igazság-szolgáltatásnak számolnia kellett. Ha nem így történt, annak okát is érdemes keresni – de már a teljesség igénye nélküli vizsgálat is megállapíthatja, hogy voltak e jogterületek ütközési pontjain kollíziós normáink, amelyeket általában a nemzetközi magánjog korai megjelenési formáinak minősít a tudomány.[2]

A középkori keresztény magyar állam megszervezésekor tudatosan kereste és vette át az európai ius commune tételeit: Szent István ajánlása az idegenekről, akik „diversas linguas et consuetudines, diversa documenta (…) secum ducunt”, legalább-is a consuetudo, de esetleg a documenta említésével az idegen jog importját ajánlja.[3] Ez az importált, recipiált jog azonban hamarosan hazai szokássá, consuetudóvá vált abban az értelemben, hogy a civiljog és kánonjog gazdag tárházából a szükségest és hasz-nost, nem is mindig szakszerűen, kiszemelték és gyakorlattá tették (Trip. II. 6.). A gyakorlat az ország egyes részein eltérő volt és így a kollízió szükségszerűen felmerülhetett. 1361-ben I. Lajos úgy rendelkezett, hogy egy királyi vitéz perében a dalmát-horvát bán ne a horvát, hanem a magyar szokásjogot alkalmazza: királyi parancsra a lex forival szemben a lex personae kerül előtérbe. Ez egyúttal bizonyítja azt is, hogy a szokás ellenkező lett volna, mert az ügyben erőszakos birtokszerzésről van szó, és itt a lex rei sitae, amely a lex forival volt azonos, lett volna irányadó.[4] Okleveles adatunk van arra, hogy Horvátországban 1376-ban szicíliai bírák szicíliai szokás szerint hoztak ítéletet, ezt Durazzói Károly herceg horvát tanácsosai kérésére a hazai jog alapján megsemmisítette.[5]

A XV. század közepéről ismeretes Gergely krakkói polgár esete, akinek vásárolt rezét Lőcsén elkobozták, bár késznek nyilatkozott bizonyítani, hogy a hazai consuetudo sérelme nélkül szerezte azt. (Ez az eset tanulságos nemcsak a lex loci contractus – lex fori alkalmazására, hanem éppen arra, hogy a külföldivel szemben még a hazai jogot sem mindig tartották kötelezőnek.)[6]

A XV. század végéig terjedő időszakra elmondhatjuk, hogy Magyarország készséggel vett fel idegen jogi behatásokat. A századfordulóval tapasztalható ennek az irányzatnak megfordulása, a hazai consuetudo szűkkeblű őrzése. (Mennyiben függ ez össze a civiljog birodalmi recepciójával, illetve a magyar államiság fenyegetettségével, más elemzésre tartozik, a tény bizonyítható.)[7] Ettől kezdve kell tehát keresnünk azokat az eseteket, amikor az általános szemlélettel szemben mégis elismerik a külföldi jog érvényességét belföldi viszonylatban is.

A belföldi honos és a külföldi jövevény törvény előtti egyenlősége korántsem volt még természetes e korban: amint az idegen per- és jogképességét elismertük, úgy kellett, szükségképp, a személyállapotára vonatkozó jogok, az ún. perszonális statútumok vonatkozásában hazai jogát is figyelembe venni. Werbőczy még inkább negatív ízzel, a hazai törvénynek való alávetettség szempontjából vizsgálja a külföldiek helyzetét, mondván, hogy a hazai jognak alávetettek az uralkodó jurisdictiója alá tartozók, az „alattvalók”, de azok is, akik mint idegenek az országban tartózkodnak. Utóbbiak számára azonban a rájuk hátrányos jog megismerésére 3 hó, egyébként 1 hó türelmi idő jár, azontúl „aki Rómában van, éljen római szokás szerint”.[8] Ez azonban csak az országos jogra áll; a helyi szokásnak nincs alávetve, aki nem helyi illetőségű.[9] A helyi illetőséget azonban nem annyira a születés, vagy a lakás határozza meg, hanem az, hogy valaki possessionatus-e: az ingatlan szerinti bírói illetékesség megelőzi a személy szerintit. Birtokosnak lenni rendi hovatartozást, közjogi állást is jelent, így a személyi jogokra is kihat. Természetes, hogy a bírói illetékesség elsősorban a birtok szerint igazodik. A birtokosokat illeti meg a törvény előtti egyenlőség,[10] a birtokhoz, a dologhoz igazodik a jurisdictio, még a rendi hovatartozást is előző módon.[11]

Ahhoz tehát, hogy a személyállapotra szóló kérdésekben a külföldi jogot hazai bíróságaink az idegenre nézve elismerjék, az idegen jogképességének elismerésére volt szükség, és ez a XVI. század folyamán fokozatosan utat is tör előbb az ingó jogokra és a kereskedésre, lassabban a birtokjogokra. A bíróság előtti egyenlőség mindenesetre 1613-ban Kitonich munkáinak megírásakor már általánosnak tekinthető, amint ezt az idézett Werbőczy helyhez a Centuria utolsó tételében írott magyarázat tanúsítja.[12] 

Álljon itt elsőnek Mátyás király 1486. évi 32. tc.-ben foglalt rendelkezése az olaszokkal és lengyelekkel szemben, amely, ha pillanatnyi politikai helyzet is szülte, sokszor került később is felvetésre – habent sua fata leges. „A velenceiek és lengyelek ismertek arról, hogy mindenféle mesterkedéssel meg akarják vetni lábukat a szentkoronához tartozó birtokokban és azokat bitorolni kívánják. Így egy országlakó sem adhat, ruházhat át, zálogosíthat el, juttathat nekik bármi módon hazai ingatlant.”[13]

Ezt a törvényt eseti indokból hozták, de általános érvényű szabály volt: sem egyes országlakók, sem a király nem juttathatott tetszés szerint idegennek birtokot, azaz indigenaturát, csak a király és a rendek közös akarattal.[14] Többször találunk példát arra, hogy a XVI. szászadban még nehezen adták az ilyen kedvezményt, és nemcsak olasznak, lengyelnek.[15] A bécsi béke 1606-ban mutatja, hogy az idegen tőke behatolása ellen védekeznek, nem kívánják a birtokok külföldről történő felvásárlását, noha elismerik az idegen hitelező jogát követelései megtérítésére. Ebben nem nemzetiségi kérdések játszottak szerepet.[16] Ha a Mátyás idején kimondott tilalom újra meg újra felbukkan (1575:18. tc.; 1647:94. tc.) és végül külön törvénnyel kell a XIX. században hatályon kívül helyezni (1827:22. tc.), abban az játszott közre, hogy a tőkebeáramlás veszélyét északról a lengyel-sziléziai, délről a velencei-olasz jelentette, elsősorban ezek ellen kívántak a rendek védekezni. Azonos a helyzet Erdélyben; az indigenatust nem nyert birtokos külföldiek pedig, ha nemesi rendek levők is otthon, Magyarországon és Erdélyben adókötelesek.[17] Megjegyzendő, hogy a magyarok, erdélyiek és horvátok kölcsönösen belföldinek voltak egymás országában mindvégig tekintendők, amint ezt törvények, döntések és irodalom sorozatosan hangsúlyozzák – az uralkodó egyéb tartományainak és országainak lakosai azonban extraneusok maradtak.[18] Míg az ingatlan megszerzésének lehetővé tételében törvényeink szűkkeblűek voltak, és az ingatlannal kapcsolatos minden kérdésben minden egyéb joghatósággal szemben az ingatlan szerinti bíróság volt illetékes, a területi jog érvényes volt, a kereskedőkkel szemben törvényeink általában lényegesen barátságosabbak és előzékenyebbek: itt az Európa-szerte érvényesülő comitas hatása tapasztalható. A magyar kereskedő is igényelte külföldön az egyenlő vagy előnyös elbírálást, de ugyanezt adták meg a mindenkori államérdeket mérlegelve, a külföldinek is. A pénzkövetelés elismerését a bécsi béke már idézett pontja (16. lábjegyzet) és az 1723:64. törvénycikkely (17. lábjegyzet) is mutatják; egész világosan tükrözi az ezzel kapcsolatos szemléletet az Appr. Const. III. LII. fejezete. Ami e törvényhelyből számunkra legérdekesebb, hogy a belföldön lakhellyel rendelkező kereskedő az ország rendes bírája elé tartozik, de a külföldi lakosnak Erdélyben saját bírósága, a „görögök bírája” volt, külön fellebbezési fórummal. A karlócai béke külön kikötése szerint a határvidéken ugyancsak külön bíróság alá tartoztak a török földről jövő kereskedők, akiknek szabad kereskedését ez a nemzetközi megállapodás biztosította.

A belföldi bíró előtti egyenlőséget biztosítja a külföldi részére a Comp. Const. II., VIII., XIII. is és az 1715:99. törvénycikkely 3. §-a. Az erdélyi törvények a XVI. században rendelkeznek már az ilyen kereskedelmi perekben az alkalmazandó jogról is, a lex loci contractus alapján; emellett megszabják az idegennel szembeni végrehajtás sorrendjét is: pénz, ingók, belföldi ingatlan, személyes szabadság sorrendjében.

Az illetékes bíróság a lakóhely szerinti mellett a teljesítés helye szerinti: a belföldi hitelező a külföldi adóst az erdélyi bíróság elé is citálhatja.[19]

Ez az erdélyi törvényes rendelkezés, bár magyar párhuzama nincs, megfelelt a korabeli gyakorlatnak. Ugyanilyen elv alapján citálták a teljesítés helyének bírósága elé a magyar kereskedőt is; előfordultak esetek, amikor más követelést is érvényesítettek külföldön magyar féllel szemben a felperesi bíróság előtt, elvonva őket az alperesi illetékességtől.[20]

Még sérelmesebb volt, ha külföldi bíróságok a magyar felek követeléseit nem hajtották végre, vagy elhúzták az ilyen pereket, ami a hitelezőnek jelentős többletköltséget okozott; a rendek ilyen irányú panaszai az uralkodóhoz sorozatosan ismétlődnek.[21] Végül azok az intézkedések, amikor külföldön, főleg Lengyelországban, magyar adósokkal szembeni követelések behajtására nemcsak az adóst, hanem más magyar utasokat tartóztattak le, fogva tartották őket, amíg az adósságot ki nem egyenlítették, és rájuk bízták, hogy otthon hogyan érvényesítik a követelést a tényleges adóssal szemben, adtak okot sok panaszra.[22]

Ennek megelőzésére és az ilyen behajtások elkerülésére már a XVI. században is küldtek ki vegyesbizottságokat elsősorban lengyel és sziléziai, de morva és dalmát, valamint osztrák tartományok lakosai és magyarok közti jogviták rendezésére is. Rendkívül érdekes lenne ezek esetleges irathagyatékának feltárása az alkalmazott jog szempontjából. Forrásaink azt érzékeltetik, hogy ezek a vegyesbizottságok általuk megállapított jogelvek szerint, rövidített eljárással dolgoztak. Időnként az alattvalók érdekei egyeztetésére az uralkodónak diplomáciai úton kellett beavatkoznia, ami ugyancsak a perbeni egyenlőség kiforratlanságát mutatja a XVI–XVII. században.[23]

Lengyel források mutatják, hogy elsősorban Lengyelországban és Sziléziában nyúltak a magyar adósokkal szemben időnként generális retorziókhoz: ha egy követelést nem tudtak behajtani, elfogták a tartományban utazó magyar kereskedőket és kényszerítették őket, hogy fizessék ki honfitársuk tartozását, rájuk bízva, hogy a maguk részéről a követelést otthon érvényesítsék. Nyilván akadt olyan külföldi pénzember is, aki az ilyen bizonytalan követeléseket engedményes áron összevásárolta és aztán összeköttetései révén a követelést Magyarországon érvényesítette. Ez ellen a magyar országgyűlés tiltakozott, és mind a hitelezőt, mind a követelések megszerzőjét a követelés elvesztésével sújtotta.[24]

A XVII. század végén a császári udvar több kísérletet tervezett a magyar jog és közigazgatás egységesítésére az osztrák tartományok intézményeivel (Kollonich Einrichtungswerk, Hoffmann György Quintopartitum, Novum Tripartitum stb.). Ezek a reformok nem vezettek eredményre, de a Rákóczi-szabadságharc után a magyar országgyűlések is hoztak olyan jogszabályokat, amelyek már anyagi nemzetközi magánjogi szabályoknak is tekinthetők végrendelet, hagyaték, külföldön kelt okirat vonatkozásában.[25] Ezen túl egy rendkívül érdekes kísérlet történik a kereskedelmi jog egységesítésére: külön felkérik az udvart, hogy az osztrák tartományok jogával egyeztetett javaslatokat terjesszenek a rendek elé.[26] (Vö. 1723:53, 1723:117. tc., 1729:24. törvénycikkelyek.) Ugyanezen reformországgyűlések törekedtek az igazságszolgáltatást is rendes működésbe hozni, hogy ezáltal a perek menetét beláthatóvá tegyék. A külföldinek még sorelsőséget is adtak (1729:31. törvénycikkely).

A magyar, erdélyi és tengermelléki joghatóságok belső sokrétűsége mellé ekkoriban lép be a katonai határőrvidék jogszolgáltatása, valamint a szerbek önálló jogszolgáltatása, újabb belső kollíziós szabályok szükségét vetve fel, főleg a határőrvidék vonatkozásában.[27]

József, mint tudjuk, megkísérelte a magyar korona országainak jogát és igazságszolgáltatását az osztrák tartományokéval azonos szintre hozni. Ez nem sikerült, de mint az előző század végén, úgy most is a rendeket a visszavert kísérlet egy magyar jogi reform felé indította. 

Egyúttal sor került a Józsefi provizórium felszámolásához szükséges intertemporális szabályok megalkotására mind Magyarországon, mind Erdélyben.[28] (Vö. 1790:44–53., Art. Nov. 1791:34–49. törvénycikkelyek) E szabályok lényege: a családjogi döntések hatályban maradnak; a jogerősen eldöntött vagyoni ügyek is, de azok ellen újrafelvételi vagy rendkívüli perorvoslati kérelem lehetséges; a folyó ügyek az újjáalakított régi bíróságok előtt folytathatók, de határidőn belül újra is kezdhetők. Ezen túl azonban főleg a kereskedelmi és váltójog megteremtése és az osztrák joggal való egységesítése iránt ébredt fel az igény. Addig is, míg a kiküldött regnikoláris bizottságok működésétől eredményt lehetett várni, az országgyűlés lehetővé tette ilyen ügyekben a kölcsönös alávetést akár az osztrák, akár a magyar bíróságoknak (utóbbira nem volt persze példa), és az osztrák bíróságok határozatait az alávetett ügyekben Magyarországon is, Erdélyben is végrehajthatókká tették (1792:17., Art. Nov. 1792:2. törvénycikkelyek).[29] Hozzáigazították a végrehajtásban az osztrák jogot a magyar joghoz; így a személyi jogállást alávetés esetén is lex patriae, az ingatlanvégrehajtást lex rei sitae szerint lehetett foganatosítani (osztályosok jogainak védelme, nemesi birtokra csak zálogjog, idézés az udvari kancellária útján).[30]

Még József reformjára vezethető vissza a nem nemes de szabad külföldiek perlési lehetőségének megadása magyar bíróságok előtt kötelmi és öröklési ügyek-ben (1802:20. törvénycikkely).[31] A kereskedelmi és váltójoggal együtt a szerzői és iparjog kezdeti elemei, a csőd, a találmányi jog is kölcsönös elismerésre találnak Ausztriával. Anélkül, hogy bevezetnők az intézményt, a charta biancát, találunk jogszabályt annak hamisítására; kölcsönös elismerésre találnak császári-királyi rendelet alapján a kiadói jogok Ausztriával, és ugyanígy a találmányok is.[32]

A tengervidéken az illír királyságban átmenetileg érvényessé lesz a Code Na-poléon és a Code de Commerce olasz nyelvű változata; előbbit 1814-ben felvált-ja az osztrák polgári törvénykönyv (OPTK), utóbbi azonban érvényben marad mint helyi szokásjog. 1827-ben a tengerpart és Horvátország visszatér a magyar jog területéhez és újabb intertemporális szabályok rendezik az átmenetet (1827:14. tc., 1830:12. tc.). Egyes esetekben az ügyletekben alkalmazható a lex loci et temporis contractus, ha nem ellenkezik a lex forival, tehát belefér a szerződéses szabadságba; a személyállapotú és családi ügyekben pedig az újonnan behozott jognak nincs visszaható hatálya.

Az 1836:25. törvénycikkely egy érdekes jogszabályt alkot a külföldi vállalkozó felelősségéről károkozás esetén, és az irányadó mind a kártérítés, mind az alkalmazott és alkalmazója között lex fori lesz, a károkozás helye szerinti jog.[33]

Mélyreható szabályozást azonban az általunk vizsgált területen az 1840. évi váltó- és kereskedelmi jog szabályai hoztak. Váltójogosultság lex patriae szerint, minden egyéb esetre lex adimpleti contractus. A külföldi jogot bizonyítania kell annak, aki arra hivatkozik. Az idézésnél a külföldi kedvezményezett, a végrehajtásnál a viszonosság elve érvényesül. Külföldi kereskedőkre, cégbejegyzésre, csődre ugyancsak jogszabályok születnek. A törvények az 1833. évi osztrák javaslatra támaszkodnak; a kodifikációs bizottságban a magyar jogászok mellett ott a bécsi ügyvéd, Wildner, aki ezért utóbb indigenaturát is kap.[34]

A XIX. század első felére jegecesedett ki a magyar–erdélyi, magyar–horvát, a határőrvidéki, de az örökös tartományokban és Magyarországon egyaránt possessionátus személyek jogi viszonylatában, ahol a lex patriae nem lehetett elhatároló, az illetőség fogalma. Ez nem azonos a lex domiciliivel, és a magyar nemzetközi, ill. területközi magánjogban később is elhatároló szerepe volt. Ahol valakinek birtoka, lakása, üzlete van, vagy közterheket visel, ott van az illetősége, azzal a joggal élhet. Kivált a válásoknál volt ennek előbb Erdély és Magyarország, utóbb horvát, osztrák és magyar viszonylatban nagy szerepe.

1850 után az osztrák jog érvényesül a Habsburg birodalom összes országaiban, így a magyar korona országaiban is. Az osztrák polgári törvénykönyv idevonatkozó rendelkezései tehát Magyarországon is hatályba léptek, és ismét – ezúttal császári pátensekkel – intertemporális jog született az átmenet megteremtésére, amely ezúttal a kapitalista jogra való átmenetet is jelentette.

Így például az ősiségi pátens hozta be Magyarországon a teljes jogegyenlőséget a külföldieknek, a szabadalmi pátens rendelkezett a külföldiek találmányi jogáról, az osztrák kereskedelmi és váltótörvény, valamint csődtörvény az ide vonatkozó nemzetközi jogi szabályokról is.[35]

Ebben az időszakban jutnak jelentősebb jogforrási szerephez a nemzetközi magánjog tekintetében a nemzetközi egyezmények, amelyek a kereskedelmi és ügyleti feltételeket, a bíróságok előtti kölcsönös perképességet, de sokszor az okiratok érvényességét, a csődeljárást, a végrehajtást, sőt más vagyon- és örökjogi kérdéseket is szabályoztak. Az Egyesült Államokkal, Görögországgal, Oroszországgal és Franciaországgal kötöttek e korszakban számunkra érdekes egyezményeket.[36] Lényegében intertemporális jogot alkotott az országbírói értekezlet is, midőn a magyar anyaországban a régi igazságszolgáltatást helyreállította. Ugyanilyen szabályokat tartalmaz a kiegyezés is, mind Ausztriával, mind Horvátországgal, valamint az erdélyi unió, amelyek 1867-ben jöttek létre.[37]

Ezzel megteremtődött a magyar tőkés rend nemzetközi magánjogának kialakítására a politikai lehetőség. Ha ez a fejlődés mégis váratott magára, ennek hasonló az oka, mint a polgári jognál általában: a kodifikáció elhúzódása, politikai harci kérdéssé tétele. A magyar általános polgári törvénykönyv hivatva lett volna ezt a területet rendezni, a rendezés vele együtt maradt el.

Így egy sor jogszabály intézkedik a nemzetközi magánjogról (mint a magánjog vonatkozásában általában) érintőlegesen, a perrendtartás, a bírósági hatásköri szabályzat, a kereskedelmi törvény, a váltótörvény, a hagyatéki eljárás, a csődtörvény, a végrehajtási törvény, a szerzői jogi törvény, a szabadalmi és védjegytörvény.[38]

A legjelentősebbek az ilyen vonatkozású törvények közül a múlt században mégis a HT és annak társtörvényei voltak, amelyek a külföldiek vonatkozásában részletes szabályokat tartalmaztak és rendezték a magyar állampolgárok külföldivel és külföldön létrejött kapcsolatait is.[39] Emellett számos kereskedelmi és jogsegélyegyezmény is született, amelyek egyre részletesebben és finomabban szabták meg a viszonosságot a magánjogi jogsegély és jogalkalmazás különböző területein.[40]

Talán a legnehézkesebben, a legtöbb bajjal Ausztriával való kapcsolatunk alakult, minthogy ezt a kiegyezést ellenző pártok esetről esetre politikai kérdéssé tették. A közös törvényhozásra szánt jogterületeken ez a közös rend egyre másra mondott csődöt: a tengerhajózási jog kodifikálása több kölcsönös kísérlet után sem történt meg, a szabadalmi törvények csak akkor születtek meg, mikor kivettük a közös jogszabályalkotás köréből, a részvénytársaságok kölcsönös működésének engedélyezése körül is sok vita volt.[41]

Gyakorlatilag csak jelentéktelen egyezményeket tudott a két állam tető alá hozni a század utolsó évtizedében és e század elején. Jellemző a hangulatra a bíróságok iratváltásaival kapcsolatos vita, amely a parlamentbe is került és az igazságügyminiszter elleni támadások alapja lett, noha kifejezetten magyar érdekeket védett.[42]

Így a magánjogi interterritoriális normákat az egymás mellett élő OPTK és magyar szokásjogi területek között a bírói gyakorlatnak kellett megteremtenie és ugyancsak a bírói gyakorlatnak kellett a nemzetközi magánjog elveit eseti döntéseken keresztül megfogalmazni mindazon esetekben, ahol nemzetközi egyezmények nem nyújtottak támpontot.

Nyilván a jogtudomány késői érdeklődésének tudható be, ha mindazok után, amiket itt felsorolhattam, Dell’Adami negatív megítélése a magyarországi nemzetközi magánjogról megszülethetett. Valóban, az első tételes irodalmi összefoglalást Johann Vesque von Püttlingen adta Bécsben 1878-ban megjelent munkájában ,,Handbuch des in Österreich–Ungarn geltenden internationalen Privatrechtes” címmel; ez azonban alig több, mint a szerzőnek az osztrák jogról a kiegyezés előtt megjelent könyve új cím alatt, itt-ott kibővítve a szerzőnek a Magyarországon érvényesülő jogelvekre vonatkozó véleményével.[43]

Jellinek Artúr a Magyar magánjog mai érvényében című, 1885-ben megjelent munkájában összefoglalta a pozitív magyar magánjogban érvényesülő s a nemzetközi magánjogot érintő elveket öt pontban: a) személyállapot – honosság; b) jogügylet alaki kellékei – lex loci, de legalább a belföldi joga; c) közrendi klauzula; d) ingatlan jog – lex rei sitae; e) házassági jog – mindkét fél saját joga az anyagi, kötés helye az alaki vonatkozásban.[44]

Ugyancsak 1885-ben a IX. magyar jogászgyűlés foglalkozott a nemzetközi magánjog hazai alapelveivel, és Biermann véleménye alapján, a lex domiciliivel szemben személyállapotnál a lex patriaet fogadta el. Biermann álláspontját 1886-ban publikálta is.[45] Nem volt hát már teljes a csend Dell’Adami felszólalásakor sem, de tény, hogy ez idő tájt kezdett csak a nemzetközi magánjog irodalma megindulni.

Canstein összehasonlító váltójoga és Jancsó „Magyar házassági vagyonjoga” már megjelent, mikor az Akadémia pályázatot írt az 1892. évre „Nemzetközi magánjog megírására, különös tekintettel hazai viszonyainkra”. Szántó Mihály erre nyújtotta be az első idevágó összefogó magyar munkát, melyet így méltán tekinthetünk a magyar nemzetközi magánjog, ha nem is tételes, de tudományos megteremtőjének. [46]

Magyarország a századvég és a századforduló nemzetközi forgalmat és jogbiztonságot, polgári jogsegélyt, fuvarozási jogot, szerzői jogot, részvény- és értékpapírjogot stb. tárgyaló konferenciáin épp úgy, mint a négy hágai nemzetközi magánjogi konferencián élénken részt vett, már csak azért is, hogy Ausztria háttérbe ne szorítsa. Ezek fellendítették a hazai irodalmat, amely most már egyre-másra termette az újabb és újabb értekezéseket. A következő teljes összefoglalásra 1911-ben kerül sor, Ferenczy Árpád kézikönyvével,[47] amely már kiforrott, ha nem is kodifikált magyar nemzetközi magánjogot mutathatott be.

 

[1] In: Magyar Jogászegyleti értekezések. Franklin-Társulat, 1888.

[2] Max L. Gutzwiller: Geschichte des Internationalprivatrechts. Von den Anfängen bis zu den grossen Kodifikationen. Basel–Stuttgart, Helbing und Lichtenhahn 1977.

[3] Bónis György: Középkori jogunk elemei. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1972. 16.

[4] Uo., 190.

[5] Uo., 191.

[6] Uo., 192.

[7] Uo., 65. Zlinszky János: Ein Versuch zur Rezeption des Römischen Rechts; in Ungarn. Festgabe für A. Herdlitzika. München, W. Fink, 1972, 324.; továbbá 1569:41: „Constitutum est, ut quoniam externi quidam procuratores, causas, in sede spirituali agentes, dicantur, introductis quibusdam novis abusibus (...) causantes; graviter vexare et lites (...) in immensum protrahere; 1 §. Tales imposterum procuratores et causas (...) agere non possint (...) 3 §. Judices vero (...) non externos, sed indigenas regni esse debere decretum est.

[8] Trip. II. 5. 1–5.

[9] Trip. III. 2, 7.: „Huiusmodi eorum statuta solummodo inter eos et in eorum media valent atque tenent. Ad exteros tamen et aliarum comitatuum nobiles, qui bona et jura possessionaria in ipsorum medio non habent, se non extendunt.”

[10] Trip. II. 11. 4: „Omnes enim domini…; caeteri etiam possessionati utriusque sexus, qui in hoc regno Hungariae bona ac iura possessionaria gubernant, pari lege, unaque et eadem consuetudine in ipsorum jurium possessionariorum conservatione, uti debent.

[11] Trip. II. 52. szerint a birtokot érintő eskü vagy végrendelet, bár egyébként az ezzel kapcsolatos jogvita egyházi bíróság előtt vihető perbe: „semper enim standum est eius iudicio, ad cuius jurisdictionem res ipsa (pro qua promissio vel testamentum emittitur) principaliter spectat. „accessorium debet sequi forum sui principalis”. Trip. III. 12–19. szerint a városi perekben hagyaték és birtok tárgyában idegen még tanúként sem léphet fel – a városi birtokra joghatályos nyilatkozat csak a város bírósága előtt tehető – városon kívüli birtokuk tárgyában azonban a polgárok is a birtok szerinti illetékes joghatóság alá tartoznak.

[12] Joannes Kitonich: „Centuria certarum contrarietatum et dubietatum ex Decreto Tripartito desumptarum et resolutarum. Posonii, 1619, Dubietas C: Sed quaeritur, an indigenae externis, si quando pecunias suas ipsis mutuas ad tempus dederint cum ea conditione, ut talem usuram, vel quod vulgo dici solet interesse, ex certa pecuniarum propositione, quotannis illis dent, eam exolvere debeant? Prout scilicet et nuper vidimus, in negotio oppidarum S Georgii et Bazin, obligationem factam fuisse, multisque in visum exstitisse, ut externis quidem tale interesse exsolvi debuisset, domesticis vero sive indigenis non. Resolutio. Iniuriosa sane habita fuit et etiamnum haberi debet praemissa limitatio, cum de omnium regnorum et Provinciarum municipali Jure et consuetudine omnes quoquo modo in iis negotiantes, eorundem juribus et consuetudinibus sese accomodare et non illa ac illos ad se detorquere debeant, iuxta illud: si fueris Romae, Romano vivito more. Etsi es alibi, vivito sicut illi. Ergo omnes tam scilicet externos quam indigenos Jura Regni ligant, necillis mater, his autem noverca esse debent.”

[13] Matthias I. 1486:32: „Item, quia Veneti et Poloni, omni arte, omnique via, et technis, conati sunt, et semper conantur, ad terras, et dominia, ad sacram coronam pertinentia pedem inferre et illa usurpare, prout, etiam aliquam partem de facto usurparunt. § 1. Proinde statutum et sancitum est, sub nota perpetuae infidelitatis: ut nemo regnicolarum audeat illis, aut eorum alicui, castra, fortalitia, civitates, oppida, possessiones, aut alia bona immobilia, vendere, inscribere, impignorare, commendare, donare, vel aliter qualitercunque dare, vel assignare.”

[14] 1550:77. törvénycikkely: ne majestas sua externos homines in Hungaros, absque consensu et approbatione ordinum regni et statuum, assumere dignaretur; ad supplicationes (…) majestas sua

(…) responderit: sese imposterum, cum (…) creare externum in Hungarum voluerit, cum scitu et participatione (…) ordinum regni et statuum id facturam.”

[15] 1550:73. törvénycikkely: „egregius Fridericus Malatesta (…) ab ineunte aetate in Hungaria fere continuo permanendo linguiam Hungaricam et mores Hungaricos probe didicerit, suamque fidem et studium gravissimis quibusque rebus regni pertractandis a multis annis cunctis regni statibus probaverit, decretaque ipsa regni aliquot annis conscripserit”; 1575:18. törvénycikkely: „dominum Albertumi Laszky… Polonum (…) qui (…) maiestati suae et regno quoque Hungarie haud contemnenda servitia exhibuisset (…) ordines regni, persuasum habentes eundem (…) bonum et utilem civem futurum (…) pro hac sola vice (…) receperunt”.

[16] Pacificatio Viennensis a. 1606:15: „bona et arces extraneis inscriptas per Hungaros restituta, eis pecunia ipsorum… redimere liceat. § 1. Privilegia autem liberarum civitatum (in quorum usu fuerant) conserventur. Et imposterum illis privilegiis tam Hungari, quam Germani et Bohemi inhabitatores indifferenter et aequali iure gaudeant, fruantur et utantur. § 2. Querelae vero contra illos (…) per regnicolas vel iudices regni iudicentur.

[17] Appr. Const. III. XLI. I.: „valamely nemes (…) emberek ez hazában meg akarnak telepedni és jószágot bírni, mindjárt (…) a fejedelemnél és ország statusainál (…) igyekezzék impetrálni, hogy hazának fiai közé magokat incorporáltathassák; (...) különben se jószágot ne bírhassanak, se tiszteket ne viselhessenek. Más birodalomban vagy országokban lakók pedig, kiknek jószágok ez hazában vagyon, jószágokról tartozzanak praestálni azt, mivel mások is a végzések szerint tartoznak.” 1723:63. törvénycikkely: „extranei, non indigenae in regno et partibus eidem annexis fundos quospiam tenentes, ab iisdem aliisque facultatibus suis in regno habitis (non tamen a capitalibus ad interesse elocatis) contribuant.

[18] 1741:61. törvénycikkely; Art. Nov. 1791:17. törvénycikkely.

[19] „Görögöknek, örményeknek, rácoknak, bolgároknak, dalmatáknak és egyéb nemzeteknek is, kik ki-váltképpen a török birodalomból szoktanak jönni, menni és kereskedni, mind kiknek az országban való szabados járások néha hasznos, néha pedig káros, (...) annak okáért kereskedéseknek megengedése vagy némely időikben való megtiltása áll a fejedelmeik dispositiójokbam (...) addig is, míg szabados, járások engedtetik, ily conditiókkal szabadultassanak: Elsőben is, hogy tilalmas utakon és ösvényeken ne járjanak, hanem csak a derekas szabados ország útján. Másodszor, hogy ex omnibus educendis et introducendis az igaz harmincadot megadják. Harmadszor, hogy az igaz kereskedésen kívül egyéb dolgokba (...) magokat ne elegyítsék (…) és ezek mellett, ha az országi emberekkel való comtroversiájuk emergál, vagy adósság dolgából, vagy egyebekből, ugyan itt tartozzanak törvényt is állani: ha residentiás emberek, coram suo judice competenti, ha residentiátlanok, a görögök bírája előtt és onnét per appellationem fő komornyik eleibe menjen, ott finaliter decidáltassék.” 1715:99. törvénycikkely: „De negotiatoribus extraneis (…) si suspecti fuerint, per easdem civitaties amoveri poterunt. § 1. Reliqui magistratui civili subiiciendi erunt citra ullam militarium officialium protectionem. § 2. Turcarum tamen (quibus etiam vi patificationis Carlovicensis commercium per Hungariam quoque liberum est) dum ex limitaneis confiniis accedere voluerint, admissio et danda securitas ac in ipsis duntaxat confiniariis praesidiis respectu ejusmodi quaestorum Turcarum etiam jurisdictio solis militaribus caesareo-regiis commendantibus competet. § 2. In aliis (...) interioribus (...) locis (...) etiam Turcae a jurisdictione legitimi magistratus provincialis dependent.” Appr. Const. IV. IV. I. Adósságról: „Az adósság dolgában valakinek mint vagyon az ő költése és végzése, azon szerént légyen az elégtétel is, (…) hogyha valaki az ő adósát az elégtételre nem vihetne különben, competens bírája eleibe idézze (…) Az elégtétel az adósnak (...) arany ezüst és pénzbeli javai... bora, búzája, fel nem érvén az adósnak örökségéből legyen elégtétel, (…) ha az is fel nem érné, személyében megfogassák az adós”.

[20] 1662:41. törvénycikkely 1. 7.: „regnicolae in causis, debitorum et aliis ad judicia istius regni spectantibus neglecta prima ipsorum instantia ad forum externum extra regnum non trahantur et consequenter si regnicolae qui neglecta prima ipsorum instantia ad forum externum in similibus hactenus in causam attracti essent; ii quoque ad primam suam instantiam relegentur.”

[21] 1659:120. törvénycikkely is. 211647:94. tc.; 1655:33. tc. § 1; 1715:64. tc.

[22] 1638:55. tc.; 1647:72. törvénycikkely: „super mutuis etiam inter regnicolas et Polonos arrestationibus invicem moderandis certus aliquis modus tractandus et concludendus erit.” 1647:94. tc. § 1.: „arrestationesque devitari queant, simul ac domini quoque Poloni ab illicitis arrestationibus abstineant.” 1655:33. tc.: „De non fiendis in vicinis suae maiestatis provinciis arrestationibus: – 1662:41. tc.; – 1715:64. tc.”

[23] 1569:42. törvénycikkely: ”deputatis ex utraque parte idoneis commissariis electoque et prafi xo apto ad id tempore revisiones et rectificationes... perficiantur.” 1647:72. tc.: „legatio instituenda esse cernitur”. 1647:94. tc.: ”sua majestas (...) dignetur de huiusmodi debitorum celeriori executione modum adinvenire”. 1655:33. tc.: „contenti redduntur regnicolae, ut sua majestas ad peculiarem cujusvis instantiam congrua remedia mandatis inhibitoriis et relaxatoriis (...) adhibeat”. 1723:54. tc.: „Sua majestas authoritatem suam (...) apud (...) regem et rempublicam Polonam in eo interponere resolvit: ut ordinata (...) pro sufferendis Polonorum gravaminibus praestandaque laesis satisfactione ex parte regni Hungariae existente commissione ex parte quoque Polonorum paris authoritatis instituantur commissio: quae regni Hungariae incolis seu intra regnum Poloniae pro personarum aut bonorum arrestatione, eorundemque ve liquidorum debitorum detentione, sive alias per Poloniae incolas quomodocunque laesis et damnificatis juri et aequitati conformem reali executione mediante satisfactionem impendat; et actiones... civiles... summario processu citra omnem municipalium prorogationum considerationem decidat executionique mancipet.”

[24] 1662:41.tc. § 2.: „Debita vero regnicolarum extranei praeemere vel coemere nec possint nec debeant: et si qui extranei debita regnicolarum praeemissent vel coemissent, aut in futurum praeemerent vel coemerent: tales in acquisitione hujusmodi debitorum tam intra quam extra regnum incompetentes habeantur; ac tam emptor quam venditor huiusmodi debitum amittat; salva tamen propriorum debitorum per ipsomet creditores in legitimis instantiis acquirendorum facultate permanente.”

[25] 1723:53. törvénycikkely a kereskedelmi könyvek alakszerűségeinek helyi szokás szerinti elfogadásáról és e könyvkivonatok alapján történő perlés az „auszugalis processus” lehetőségéről; 1729:24. törvénycikkely az országon kívül keletkezett meghatalmazások, végrendeletek és okiratok alak-szerű érvényességéről. Mind a külföldi, mind a belföldi jog szerinti érvényesség elfogadható. A külföldi jogot az tartozik bizonyítani, aki hivatkozik rá. Szegedi János: Tripartitum Juris Hungarici Tyrocinium Tyrnaviae, 1751. 514., szerint a külföldön kelt végrendelet alakiságának elfogadását a külföldi jog szerint az egyházi és civiljogon alapuló bírói gyakorlat fogadta el; ezt a gyakorlatot szentesítette az 1729:24. tc.

[26] 1723:117. törvénycikkely: „sua majestas (…) specifica instituendorum commerciorum elaborabit et suae majestati sacratissimae submittet: ut eadem vicinis etiam provinciis et regnis communicari, et cum eodem concursu commercia ipsa meliori successu institui et continuari valeant.”

[27] Vö. 1715:99. (19. jegyzet); – 1741:38. törvénycikkely: „De personis militaribus, fundos civiles tenentibus. Aequum justumque esse agnoscitur: ut militares personae, eorundemque haeredes, fundos civiles tenentes, non solum intuitu hujusmodi fundorum, sed etiam quoad debita apud cives contracta, potissimum fundos civiles respicientia, subsint locorum magistratibus, ibidemque judicium recipere teneantur. § 1. Ut praeterea sistatus militaris, post mortem personae, ad jurisdictionem militarem spectantis, ad occupationem fundorum civilium, eorumque distractionem semet immittere haud quaquam attentet.”; 1765:8. tc. ugyanúgy; – 1830:8–9. tc.: Tar-talékos katona öröklése a polgári bíróság, tényleges katona öröklése a katonai bíróság elé tartozik; ingatlan öröklése az ingatlan fekvése szerint illetékes polgári bírósághoz; külföldön elhalt katonai személy hagyatéka átteendő a polgári hatósághoz. Katonai végrendelet kiváltságos.

[28] 1790:44–53. tc., Art. Nov. 1791:34–49. tc.

[29] 1792:17. tc., Art. Nov 1792:2. tc.

[30] 1792:17. törvénycikkely: „Az igazság és a nemzetek s országok közti kereskedés, mely a hitel biztonsága nélkül nem állhat fönn, kívánván, hogy a törvényesen megkötött szerződések teljesíttessenek és azoknak bírói hatalommal való végrehajtásáról gondoskodva legyen: addig is, míg törvények által hathatósabb intézkedés tétetnék, Ő szent felsége kegyes előterjesztéséhez képest elhatározták a karok és rendek, hogy valamint azok, a kik kereskedésben és nyerészkedés okából váltólevelet adnak ki és szerződést kötnek, magukat egyenesen az örökös tartományok váltóbíróságainak vetvén alá, vagy pénzfizetés teljesítésére az örökös tartományok valamely helyén határozottan kötelezték magukat, vagy az örökös tartományoknak a váltóbíróság alá tartozó kereskedőivel a kik saját bírói illetőségökről való le-mondás és az idegennek elismerése mellett csak egyszerű kölcsönt kötnek, azon bíróság ítéletét, melyet maguknak a kötelezvényben kifejezettéin választottak, elfogadni; Magyarország és a hozzá kapcsolt részek törvényszékei pedig a magukat ilyenképpen kötelezők ellen hozott és átküldő-levél mellett a magyar királyi udvari kanczellária útján kiadandó ítéleteket végrehajtani tartoznak. De hogy valamint egyrészről a hitelezők biztonságáról intézkedés tétetik, úgy másrészről a csalásoknak eleje vétessék és harmadik személyek joga is meg legyen óva, jónak látszott elrendelni:

Harmadik személyek joga, a, hazai törvények értelmében érintetlen legyen; és ha ilyen jog a végrehajtás alkalmával alaposan jelentetett be, vagy a kötelező-levél törvénytelensége állíttatott, akkor a győztes és a végrehajtást sürgető külföldi a végrehajtó bíró előtt előlegesen biztosítékot adni és kötelezettséget vállalni tartozzék arra nézve, hogy a kötelemnek az eljáró bíróság előtt kimutatandó semmisége esetében, vagy ha az ország törvényes bíróságai előtt harmadik személy joga vagy elsősége akár a kötelezőlevél keltének idejéből, akár a betáblázásiból, akár a dolog természetéből bebizonyíthatólag kitűnik, elégtételt fog szolgáltatni.

Az ingatlan jószágokban foganatosítandó végrehajtás csak zálog erejével bírjon, úgy hogy a nemesi javakat bármikor, a polgári telkeket pedig egy év és egy nap alatt vissza lehessen váltani. (…)

Hogy a per indítását meg lehessen tudni, s nehogy valaki talán költött kötelezettség alapján külföldi bíróság előtt megtámadtatván vagyoni értéke veszedelemben forogjon: az örökös tartományok illető bíróságai elé teendő idézés, megfelelő határidő kitűzése mellett, a magyar királyi udvari kanczelláriának azon megyéhez, hol az adós lakik, intézett rendeletével adassék tudtára, mely neki a közgyűlés bevárása nélkül lesz kézbesítendő. Viszont Ő szent felsége kegyelmesen intézkedni fog, hogy addig is, míg váltó-törvényszék itt is állítani fog, midőn többi örökös országainak lakosai valamit Magyarországban vásá-rolnak és a fizetést szintén Magyarországon ígérik, vagy egyébként magukat valamely most létező vagy ezután fölállítandó magyar bíróságnak egyenesen alávetik, a magyar bíróság által hozandó ítéleteknek készséges, és pontos, végrehajtásáról a többi örökös tartományok törvényszékei gondoskodjanak.” Hóman Bálint – Szekfű Gyula: Magyar történet VII. kötet. A tizenkilencedik és huszadik század. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. In: Hóman Bálint – Szekfű Gyula: Magyarország története tíz kötetben és 5/1 k. Budapest. 1980. 319. Magyar bíróságok e törvény ellenére, mintegy a közrendi klauzula alapján tagadták meg a nemesi birtokkal szemben a végrehajtást osztrák ítéletek alapján.

[31] 1802:20. tc.

[32] Az 1729:37. törvénycikkely említi a – sehol nem szabályozott – charta bianca-t. Erdélyben 1772. július 22-én bevezetik az 1763. évi osztrák váltótörvényt és az 1734. évi csődtörvényt. (Schuler von Libloy: Siebenbürgische Rechtsgeschichte. Nagyszeben, 1854, II. 242.). Hogy ezt magyar szokásként alkalmazták, mutatja az 1807: 12 tc. a hamis csődről rendelkezve. 1793. november 4-én pátens hozza be Magyarországon a nyomtatott művek utánnyomásának tilalmát, amely 1794. január 7-től az örökös tartományokra is érvényes. (Boytha György: A szerzői jog kialakulása. In: Benárd Aurél– Tímár István (szerk.): A szerzői jog kézikönyve. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1973. 20–28.) 1820-tól alkalmazták Magyarországon az osztrák szabadalmi törvényt. (Szita János: Die Entwicklung de Patentrechts in Ungarn. Rechtsgeschichtliche Studien zum Zivilrecht. Jogtörténeti Értekezések 6. Budapest, 1974. 131.)

[33] A törvény a belföldi, a vállalkozás helye szerinti bíróság előzetes egyeztetés utáni sommás el-járását rendeli az ilyen ügyekben; a vállalkozó felel az alkalmazott által okozott kárért is hazai jog szerint.

[34] 1840:15. törvénycikkely 3., 4., 5., 6., 53., 158., II. 116., 192–193., 213. §§. 1840:22. tc. 31. §.

[35] 1850. január 25. Pátens az osztrák általános váltótörvény bevezetéséről; 1852. november 26. Pátens az egyesülésekről; 1852. november 29. Pátens a szerzői jogokról; 1852. november 20. Rendelet a szabadalmi pátens bevezetéséről; 1853. július 18. Igazságügyminiszteri rendelet az ideiglenes csődeljárás bevezetéséről.

[36] Kereskedelmi egyezmény az Egyesült Államokkal, 1929. augusztus. 27.; kereskedelmi egyezmény Görögországgal 1835. március. 4.; 1854. augusztus 9.; 1856. június 2.; kereskedelmi egyezmény az Orosz Császársággal 1860. szeptember 2.; kereskedelmi egyezmény Franciaországgal 1866. december 11.

[37] 1867:XII. törvénycikkely a magyar korona országai és az Ő Felsége uralkodása alatt álló többi országok között fennforgó közös érdekű viszonyokról, s ezek elintézésének módjáról; 1867:XVI. törvénycikkely vám- és kereskedelmi szövetség Ausztriával; 1868:XXX. törvénycikkely Magyarország, s Horvát- Szlavón- és Dalmátországok közt fennforgott közjogi kérdések kiegyenlítése iránt létrejött egyezményről.

[38] 1868:LIV. törvénycikkely a perrendtartásról, 1869:IV. törvénycikkely 25. § a bel- és külföldi bíróságok hatásköréről és illetékességéről; a személyjogi kollíziónál lex patriae, illetve az illetőség irányadó, az örökjogban az örökhagyó lakhelye szerinti jog, a vagyonjogban lex rei sitae; a házas-sági jogban mindkét félre a saját egyházának joga irányadó, a perrend csak sorelsőséget állapít meg az alperes javára. – 1876:XVI. törvénycikkely 34., 36–38. § a külföldön kelt végrendelet érvényéről; 1876:XXVII. törvénycikkely 95–97. § a külföldi váltóról és adósságról; 1877:XX. törvénycikkely 60, a külföldiek és külföldön élők gyámságáról; 1879:L. törvénycikkely az állampolgárságról; 1881:XVII. törvénycikkely 73–75. § csődeljárás külföldiek és azok vagyona ellen; 1881:LX. tör-vénycikkely 3–5. § külföldi és horvát bíróságok ítéleteinek végrehajtása; 1884:XVI. törvénycikkely a szerzői jogról; 1890:11. törvénycikkely 32. § a külföldi védjegy védelméről; 1894:XVI. törvénycikkely 7–9., 71–107. § az örökösödési eljárásról.

[39] 1894:XXXI. törvénycikkely 108–120. §, 147. § a külföldiek és külföldiekkel kötött házasságról; 1894:XXXIII. törvénycikkely az anyakönyvekről. Ezek oly tömegben jelennek meg, hogy felsorolásuk hely hiányában lehetetlen, s számos magánjogi, kereskedelmi jogi, eljárásjogi kérdést szabályoznak e téren.

[40] 1895:XXXVII. törvénycikkely 15–16. § a külföldi szabadalomról; 1895:XLI. törvénycikkely 5. § külföldi védjegyekről; 1887:IX. törvénycikkely szerzői jogi egyezmény az osztrák tartományokkal;

[41] 1878:XXII. törvénycikkely egyezmény Ausztriával a részvénytársaságok bejegyzésének kölcsönösségéről; 1908:XII. törvénycikkely kereskedelmi egyezmény Ausztriával.

[42] 4237/1881. IM r.; 55905/1885. IM r.; 16873/1897. IM r. arról, hogy a magyar bíróságok megkereséseiket Ausztriának német fordítással küldjék: eredetileg ugyanis mindkét fél saját nyelvén levelezett, de az osztrák megkereséseket Magyarországon értették és azonnal megválaszolták, míg a magyar megkereséseket a bécsi legfelsőbb bíróságon előbb le kellett többnyire fordíttatni, a magyar felek kárára és késedelmére.

[43] Johann Vesque von Püttlingen: Handbuch des in Österreich–Ungarn geltenden internationalen Privatrechts. Bécs, Wilhelm Braumüller, 1860.

[44] Jellinek Artúr: A magyar magánjog mai érvényében. Budapest, Kilián F. Bizománya, 1885.; Zlinszky Imre – Reiner János: A magyar magánjog mai érvényében. VIII. kiadás. Budapest, Franklin Társulat, 1902. 8–9.

[45] Biermann Mihály: A honossági elv a nemzetközi magánjogban. Budapest, 1886. Raban Canstein: Das Wechselrecht Österreichs und die Abweichungen der Wechselrechte Deutschlands, Ungarns, der Schweiz, Italiens, Frankreichs und Englands. Berlin, C. Heymann, 1903.; Jancsó György: A magyar házassági vagyonjog. Budapest, Hornyánszky V., 1888.

[46] Szántó Mihály: Nemzetközi magánjog, különös tekintettel hazai viszonyainkra. Budapest, Nagy Sándor Könyvnyomdája, 1893.

[47] Ferenczy Árpád: A nemzetközi magánjog kézikönyve. Budapest, Benkő G., 1911.