Az ingatlan fogalmának alakulása – problémák az illetékjogi gyakorlatból

...az ingatlan állandónak tűnő fogalma is változik a gazdasági fejlődés során. E változás legszembeszökőbb az építménynek a telekhez viszonyított helyzetében, de más, az ingatlannal összefüggő vonatkozásokban is megmutatkozik.

Az aedificium solo cedit elvét azonban jogfejlődésünk több helyen és többszörösen áttörte. Újabb jogfejlődésünk az építményt a telekkel egyenrangú, gyakran a teleknél magasabb rangú ingatlanrésznek tekinti. Az ingatlanba ültetett növényzetre ma is kivétel nélkül áll a hagyományos elmélet,az építményre azonban nem.

Eredeti megjelenés helye: Magyar Jog 1972. 6. p. 360-363.

 

Az ingatlan fogalmának alakulása – problémák az illetékjogi gyakorlatból

Jogrendszerünk a szocialista gazdasági viszonyok kibontakozása során az elmúlt 25 évben szinte minden részben jelentős mértékben és. gyors ütemben fejlődött. E fejlődéshez viszonyítva megállapodottnak tűnnek egyes, már régen tisztázott alapfogalmak. Ezek sorába tartozik az ingatlan fogalma is, amelyet a Polgári Törvénykönyv nem tartott meghatározandónak, hanem vele kapcsolatban a régebbi gyakorlatra utal.

Mindazonáltal az ingatlan állandónak tűnő fogalma is változik a gazdasági fejlődés során. E változás legszembeszökőbb az építménynek a telekhez viszonyított helyzetében, de más, az ingatlannal összefüggő vonatkozásokban is megmutatkozik. A gyakorlat e fogalommal kapcsolatban is felvet kérdéseket, amelyek megválaszolása a fogalom újabb átgondolása nélkül nem lehetséges. Két ilyen gyakorlati esetről kívánok beszámolni.

Az egyik tényállás szerint az anya és két fia mint apjuk örökösei tulajdonában álló egylakásos lakóházzal beépített, vázrajzilag meg nem osztható ingatlanra az egyik fiú felesége külön vagyonából toldaléképületet létesített, amely által az épület kétlakásossá vált. Az ingatlantulajdonosok az építkezéshez kifejezetten hozzájárulásukat adták, azonban olyan szerződést, mely szerint a toldaléképítmény az építkező tulajdonába kerülne a Ptk. 97. §-a (2) bekezdésének c) pontja alapján, a felek az építmény befejezése előtt nem kötöttek.

Az építkezés befejezése után a fiatalasszony a külön vagyonának befektetése révén keletkezett építmény tulajdonát telekkönyvileg is biztosíttatni kívánta. A felek között ez ügyben per indult, melyben egyezség született, és. az egyezség szerint a Ptk. 138. §-a értelmében a ráépítés arányában a telekkönyvi tulajdonosok a ráépítőnek tulajdonjogot engedtek. Az egyezség alapján az Illetékhivatal a szerzett ingatlanrészre visszterhes ingatlanátruházási illetéket szabott ki, mert a 11/1966. (VI. 29.) PM sz. rendelet 23. és 24. §-aira figyelemmel úgy találta, hogy a beépítés ellenében kapta meg az építkező a tulajdonát. A rendelethelyek figyelembe veendő szövege szerint:

„Ingatlannak visszteher mellett, valamint öröklési vagy ajándékozási illeték alá nem eső más módon, vagy ügylettel történő átszállása, átruházása, illetőleg megszerzése visszterhes illetékvagyon-átruházási illeték, alá esik," és „ellenértéknek (visszteher értékének) kell tekinteni a vételárat, továbbá ezen felül minden ellenszolgáltatást, amelyet a szerző fél az átruházónak az ingatlan megszerzése fejében teljesít."

Annak a hagyományos jogelvnek alapján, mely szerint az építmény a telek alkatrésze és annak sorsát osztja, következtetett az Illetékkiszabási Hivatal úgy, hogy az építmény a telek részeként a telekkönyvi tulajdonosok tulajdonába került, és ők azt a beruházások ellenértékeként engedik át a hozzáépítőnek.

Az aedificium solo cedit elvét azonban jogfejlődésünk több helyen és többszörösen áttörte. Újabb jogfejlődésünk az építményt a telekkel egyenrangú, gyakran a teleknél magasabb rangú ingatlanrésznek tekinti. Az ingatlanba ültetett növényzetre ma is kivétel nélkül áll a hagyományos elmélet,az építményre azonban nem.

Az építmény, a Ptk. 97. §-a szerint önálló és telek-könyvezhető ingatlan lehet. Más esetekben a ráépítő szerzi meg a telek tulajdonát [Ptk. 138. § (2) bek.]. Képezhet az építmény több elkülönült ingatlant is a társasház és szövetkezeti lakóház esetében.

Illetékjogunk az új építéssel keletkező ingatlan eredeti szerzését elismeri, az építtető tulajdonszerzését nem minősíti származékos, ellenérték fejében történő szerzésnek. Nem tartozik illetéket fizetni a tulajdonos a saját házhelyén emelt lakóházának tulajdonba vétele miatt, bár ez is ingatlannak „öröklési vagy ajándékozási illeték alá nem eső, más módon" történő megszerzése. Nyilvánvaló, hogy itt a szerzés nem származékos, hanem eredeti, és a társadalmi érdeket képviselő lakás- és lakóházépítés kedvezményezettsége nyilatkozik meg mint gazdasági tartalom ebben a szemléletben.

A saját telken történő építésen kívül építéssel ingatlant háromféle módon lehet szerezni:
1. társasház- ós szövetkezeti lakóházépítéssel,
2. idegen telekre szerződés alapján történő ráépítéssel [Ptk. 97. § (2) bek.],
3. idegen telekre jóhiszemű, a teleknél nagyobb értéket képviselő ingatlan ráépítésével [Ptk. 138. § (2) bek.].
Ez utóbbi eset változata, ha idegen beépített telekre épít valaki jóhiszeműen további építményt (PK 1. sz. állásfoglalás).

A társasházépítéssel kapcsolatban az eredeti tulajdonszerzési mód nem vitatott. Jogpolitikai okokból az ilyen célból vásárolt, tehát származékosán szerzett telek átruházására is adható illetékkedvezmény [11/1966. (VI. 29.) PM sz. rendelet 30. §-a b) bekezdésének a), h), és i) pontjai].

A szerződés alapján más telekre épített és önálló tulajdonba kerülő, tehát önálló ingatlannak minősülő ház megszerzése sem minősül származékosán szerzettnek és illetékkötelesnek.

Az t. sz. polgári kollégiumi állásfoglalás indokolása szerint ugyan „a felek közötti megállapodás az egyik ingatlan (épület) tulajdoni sorsát rendezi, tehát lényegében ingatlan-elidegenítési ügylet jön létre." Azonban álláspontom szerint ez a más kérdéssel kapcsolatban adott indokolás e vonatkozásban nem tárja fel a szerződés lényegét. Adott esetben ugyanis az ingatlan tulajdonosa ingatlanát nem ruházza át, hanem azon használati jogot enged. A használati jog pedig nem ingatlan, hanem ingó, átruházása sem minősülhet ingatlan-átruházásnak. A megkötött szerződés alapján létesülő és kivételesen önálló ingatlannak tekintett építmény viszont éppen a szerződés szerint nem kerül a telek tulajdonosának tulajdonába, hanem azon az építtető a felépítéssel, a létesítéssel, eredeti módon szerez tulajdont.

Alátámasztja ezt az álláspontomat a Ptk. 97. §-a (2) bekezdésének az a kikötése, miszerint az ilyen építményen szerzett önálló tulajdon feltétele, hogy a megállapodást a felek még az épület elkészülte előtt kössék. A telektulajdonos és az építmény tulajdonosa tehát nem adnak át létező ingatlant, hanem kölcsönösen jogosultságról mondanak le, melynek alapján a Ptk. 97. §-ának (1) bekezdése szerint a földtulajdonost illetné meg a keletkezett épület tulajdonjoga, vagy a 158. § (2) bekezdése szerint a ráépítő szerezné meg a telek tulajdonát. Ezzel szemben éppen a szerződés alapján sem a telek, sem az ingatlan tulajdona nem száll át. A PK 1. sz. állásfoglalás az ügyletet írásbeliséghez köti, ami helyes, de nem azért, mert ingatlan-elidegenítés történik, hanem azért, mert ingatlannal kapcsolatos jogok rendezése történik.

A Ptk. 97. §-a (2) bekezdésének b) pontja [152. íjának (2) bekezdése] szerint az építmény önálló tulajdona használati jog alapján szerződés nélkül is keletkezhet. Ez is alátámasztja, hogy a magánszemély-szerződéssel ugyanúgy használati jogot enged, mint a jogszabály alapján az állam.

Az eddigiekből kitűnően az építmények egyre növekvő gazdasági és társadalmi jelentőségét a jog annyiban honorálja, hogy azokat a felekkel egyenértékű ingatlanrésznek minősíti. Ebből következik, hogy ingatlant létesíteni, illetve ráépítéssel növelni lehet. Ennek a szemléletnek alapján fejleszti tovább a PK 1. állásfoglalás a Ptk. 138. §-ának (2) bekezdésében foglalt jogszabályt, megállapítva, hogy a beépített ingatlanra történő ráépítés esetében – feltéve, hogy az ingatlan vázrajzilag az építmények között meg nem osztható – az eredeti tulajdonos és a ráépítő között közös tulajdon létesül, melynek arányát az eredeti ingatlan és az újonnan létesített építmény értékaránya határozza meg. A polgári kollégiumi állásfoglalás szövege nem enged kétséget abban, hogy „a földtulajdonos és a ráépítő között közös tulajdon keletkezik", „a telek megfelelő részét a ráépítő megszerezte". Tehát nem akkor szerez a ráépítő tulajdont, ha a telektulajdonos azt neki az építés miatt ellenérték alapján átengedi, hanem eleve, eredeti módon, a jóhiszemű ráépítés tényével.

Jogunk a túlépítés, ráépítés és hozzáépítés kérdését az ingatlanokkal kapcsolatban hasonlóan szabályozza, mint ingókkal kapcsolatban a feldolgozást és egyesítést. A jog nem puszta építőanyag-felhasználást tekint ráépítésnek, hanem építmény létesítését [a Ptk. 137. és 138. §-ának megkülönböztetése analóg a Ptk. 133. §-a (2) bekezdése és 134. §-a megoldásával].

Amint az ingóknál (a rosszhiszeműség esetét kivéve) egyesülés esetén közös tulajdon keletkezik, de a rosszhiszemű egyesítő csak a többiek gazdagodását igényelheti, ingatlannál is a ráépítő és az ingatlantulajdonos között közös tulajdon keletkezik, és ezt csak a rosszhiszeműtől tagadja meg a törvény, őt egyedül a gazdasági igény erejéig védve. A keletkezett közös tulajdonra nem kötelmi igény, hanem a dologi jog, nem származékos, hanem eredeti szerzett jog áll fenn. Ennek a jogszabálynak elvi alapja az, hogy egyesítés előtt a részeken fennállott az egyes tulajdonostársak önálló tulajdona. Ennek megfelelően az ingatlannal kapcsolatos szabály is azon alapszik, hogy az építmény létesítésével az az építtető tulajdonába jut.

Az 1. sz. polgári kollégiumi állásfoglalás helyes gazdasági és jogpolitikai szemlélettel fejleszti tovább a Ptk. 138. §-a rendelkezéseit. A már beépített ingatlanra emelt újabb építmény esetében nem indokolt, hogy az értékesebb rész magába szívja a kevésbé értékes rész tulajdonjogát, mert ez sértené a lakásépítés társadalmilag kedvezményezett céljait.

A ráépítő a jóhiszemű ráépítéssel tulajdont szerez a saját ingatlanán, és ugyanezen ráépítéssel megszerzi a beépített telekrész tulajdonát is, amennyiben az vázrajzilag elkülöníthető, de ezért a telekrészért már ellenértéket tartozik fizetni. Ez a megoldás megfelel annak az elvnek, hogy önálló ingatlannak a vázrajzi számmal ellátható, elkülöníthető ingatlan minősül. Elvileg lehetséges az építmény vázrajzi elkülönítése is, azonban a Pk 1. sz. állásfoglalás szerint az erre kivételesen engedett jogszabályi lehetőség nem értelmezhető kiterjeszthetően, tehát a Ptk. 97. §-a (2) bekezdésének c) pontjában meghatározott előzetes szerződés hiányában erre már nincs. mód. A korlátozás azonban nem érinti azt az alapszabályt, hogy az építtető az általa épített ingatlanon tulajdont szerez.

Abban az esetben, ha a második építménnyel beépített ingatlan a két építmény között vázrajzilag meg nem osztható, a közös tulajdon megszüntetése fordított esete áll be, a különböző tulajdonosok ingatlanai egyesülnek, és közös tulajdon keletkezik értékarány szerint.

Ha a telek = T, az eredeti építmény = É1 és a második építmény = É2, akkor eredetileg a telektulajdonos tulajdona = T1 + É1, ráépítés után

az új tulajdonosé pedig

amely képletben I = T + É1 + É2, tehát a teljes ingatlan.

Az új tulajdonos annyit kap az ingatlanból, amennyit ő beépített, a régi tulajdonosnak is, olyan értékű ingatlan marad tulajdonában, mint amennyit az újabb ráépítés előtt ingatlana ért.

Ezzel a tulajdoni aránnyal, amelyben az új építő tulajdonjogot kap az épületen, illetve a teljes ingatlanon, ő tulajdonképpen saját építménye tulajdonát kapja meg. Amint jeleztük, ez az eset fordítottja annak, mint mikor az eszmei arányban közös tulajdon vázrajzi megosztás útján került különítésre. A megosztás esetében az új tulajdonosok önálló elkülönített ingatlanaik megszerzésért nem tartoznak illetéket fizetni, feltéve hogy az újonnan keletkezett ingatlanok, viszonyítva a többi keletkezett ingatlanhoz, megfelelnek eszmei részüknek [11/1966. PK 21.) PM sz. rendelet, 27. §-a]'. Ugyanezen az alapon nem logikus illetékkel terhelni azt a jogügyletet, amelynek értelmében ingatlanok egyesítéséből származó új ingatlanon a részek tulajdonosai eszmei arányban tulajdont nyernek, kivéve ha az egyesítés folytán valamelyik tulajdonostárs a korábbi tulajdonának megfelelő értéknél nagyobb értékű hányadhoz jut. (E többletérték-szerzés miatt kell visszterhes ingatlanvagyon-átruházási illetéket fizetni beépítés révén megszerzett telekrész értéke után.)

Az elöljáróban elmondott tényállás alapján az államigazgatási határozat hatályon kívül helyezése iránt a ráépítő pert indított. A bíróság osztotta az illetékhivatal álláspontját és a keresetet elutasította. A bíróság lényegében azzal érvelt, hogy a PK 1. sz. állásfoglalás önálló épület létesítéséről beszél, a jelen esetben az új építmény hozzáépült a régihez, az ilyen építés pedig nem keletkeztet tulajdont, hanem csak gazdasági igényt, amelynek fejében, tehát visszterhesen szolgáltatták a tulajdoni hányadot az ingatlantulajdonosok. [1]

Fellebbezés folytán a másodfokú bíróság az ítéletet megváltoztatta. Hatályon kívül helyezte az államigazgatási határozatot, noha a ráépítő álláspontját csak részben tette magáévá. Nem látott különbséget abban, hogy az építmény önálló-e vagy toldalék. Álláspontja szerint „nem a felek között létrejött szerződés, keletkeztette a felperes tulajdonjogát, a tulajdonostársak abban a szerződésben a felperesnek ráépítéssel szerzett tulajdonjogát ismerték el." Ezzel a Fővárosi Bíróság osztja a fentiekben elvileg kifejtett álláspontomat. [2]

A másodfokú bíróság szerint azonban a ráépítő visszterhesen megszerezte a telek arányos részét, ezzel vagyoni előnyhöz jutott és ez után illetéket kell fizetnie. Elkerülte a bíróság figyelmét, hogy a telken és régi épületen a ráépítő nem saját épületrészének értékén felül szerez tulajdont, hanem annyit vesz abból tulajdonba, amennyi viszont az ő építményéből a társtulajdonosoknak jut. Adott esetben képletünk szerint T + E1 = 160, É2 = 40, a szerződés szerint az eredeti tulajdonosok része 160/220 I, a ráépítőé 40/220 I, azaz a ráépítő mind a telekből, mind az új, mind a régi építményből 40/220 részt kap, és ezzel pontosan a saját ráépítésének megfelelő értékű ingatlanhoz jut.

Ha a ráépítés folytán a telek is megosztásra került volna, úgy a tulajdonosok eredeti ingatlana T1 + T2 +É1, a ráemelt új építmény É2, de megosztás után a régi telektulajdonosé marad T1 + É1, az új tulajdonosé T2 + É2, és ezért a T2 többletárért tartoznék illetéket fizetni.

A Legfelsőbb Bíróság elnöke azonban nem amiatt, a bár kisebb súlyú tévedés, miatt emelt törvényességi óvást a jogerős ítélet ellen, hanem az államigazgatási határozat hatályon kívül helyezése miatt. Álláspontja szerint, amelyet a Legfelsőbb Bíróság osztott, „aggálytalanul megállapítható, hogy a felperes a külön vagyonából eszközölt 40 000 Ft értékű beruházással az egész házas ingatlan 40/220. rész tulajdonát szerezte meg a tulajdonostársakkal kötött megállapodás alapján. Ezek szerint az adott esetben az ingatlannak visszteher melletti szerzése történt, ami [...] visszterhes vagyonátruházási illeték alá esik" (P. törv. III. 20 822/1970/2.).

A Legfelsőbb Bíróságnak ez az állásfoglalása szerény véleményem szerint ellentétben áll az építmény létesítésének mint eredeti szerzésmódnak fentebb kifejtett elismerésével, és nincs összhangban a PK 1. sz. állásfoglalással sem.

Nem kétséges, hogy joggyakorlatunk nem dolgozta ki részletesen, mikor keletkezik önálló építmény, mennyiben minősül annak a hozzáépítés, meghatározó-e az építmény önállóságánál az építési engedély, a műszaki elkülöníthetőség, vagy milyen más, jellemzői vannak ennek a fogalomnak.

Elfogadható lenne számomra a Legfelsőbb Bíróság döntése akkor, ha azt állapítaná meg, hogy az adott esetben nem keletkezett új építmény, hanem csak a régi nyert korszerűsítést. Ilyen esetben valóban a befektetés miatti értéknövekedés, tehát a visszteher alapján szerezne az új tulajdonos tulajdoni részét. Adott estben azonban nem ez történt. Az új építmény jelentősen, alapterületileg mintegy 1/3 arányban növelte meg a régi épületet, használhatóság szempontjából még jobban, mert kétlakásossá tette. Az építési engedély kifejezetten toldaléképületre szól. A ház ezáltal lényegében ikerházzá lett.

Nincs akadálya annak, hogy jogszabály kimondja: toldaléképítkezés által szerzett tulajdon után illeték fizetendő. Ennek mértékét a jogalkotó meghatározhatja. Vitás lehet azonban a visszterhességet megállapítani olyan tulajdonszerzésnél, ahol az alapul szolgáló jogügylet az eredeti módon szerzett jog elismerését célozta. Azt az esetet, amikor az építmény emelése után annak vázrajzi megosztással elkülönítése lehetséges, a Ptk. 138. §-ára figyelemmel eredeti szerzésnek elismerni és csak telekérték után vetni ki illetéket, ugyanazon építménynek vázrajzi megosztás lehetősége hiányában az eredeti ingatlanba olvadásával a résztulajdonjogot visszterhesen szerzettnek minősíteni és illetékfizetési kötelezettséggel sújtani, ellentmondó és indokolatlan megoldás.

A tárgyalt jogeset mutatja, hogy az építményi jogokat elméleti alapokon összefüggéseikben újra feldolgozni és a fejlődő technika által adódó következtetéseket levonni minél előbb szükséges lenne. Ebben az esetben a kérdés akörül forog, hogy történt-e ingatlanátruházás. Hogy határesetekből milyen problémák adódnak, a másik ismertetni kívánt jogeset is érzékelteti, melynek elvi kérdése, hogy az átruházott jog ingatlantulajdon-jog-e.

A Vasmű fejlesztési övezetébe eső területen, állami ingatlanon a városi tanács engedélyezte garázsok építését. A feltételek szerint a telek az államé, az építtetők 20 évre nyernek ideiglenes fennmaradási engedélyt a garázsokra, ezalatt az ingatlanért használati díjat fizetnek. A fennmaradási engedély meghosszabbítható, de ha nem hosszabbítják meg, a jogosult a garázst kártérítési igény nélkül lebontani köteles, és csak annak anyagával rendelkezhet szabadon. A használati jog fennállása alatt a garázsok szabadon átruházhatók. Az építmény nem telekkönyvezhető mindaddig, míg az ingatlan felmérését és a végleges fennmaradást hatóság nem engedélyezi.

A garázs hiánycikk, sokan kaptak az építési lehetőségen. Rövidesen történtek átruházások is. Ezeket az Illetékkiszabási Hivatal ingatlanátruházási illetékkel terhelte, mert álláspontja szerint az építmény ingatlan, és ingatlanátruházás történt. Az egyik kiszabással kapcsolatban per indult a járásbíróság előtt, amely az illetékhivatal és a megyei tanács vb pénzügyi osztály álláspontját magáévá tette azzal az indokolással, hogy az építmény a telekkel tartósan egybeépült. így az ingatlan alkotórésze, átruházása tehát visszterhes ingatlanátruházás. [3]

A megyei bíróság ezt az álláspontot nem tette magáévá. Azt a megyei bíróság sem vitatta, hogy az építmény, amíg fennáll, az ingatlan része. Más kérdés, hogy az ideiglenes építmény miatt keletkezett-e azon egyáltalán ingatlantulajdon. A tulajdonjog korlátlan jog, nem köthető időtartamhoz. A tulajdon megvonásáért kártérítés járna, a jelen esetben azonban az építményen fennálló jogosultság kártérítési igény nélkül lejár, és csupán az anyag marad a jogosult tulajdonában. Minthogy pedig a magyar polgári jog kezdettől – az osztrák polgári joggal ellentétben – az ingatlan fogalmát tartja különös, és az ingó fogalmát általános kategóriának, tehát mindaz, ami nem ingatlan, ingó – ezért a jelen esetben a garázson fennálló jog is, noha ingatlanra vonatkozik, minthogy nem az ingatlan tulajdonjoga, ingónak tekintendő. A rá vonatkozó ügylet tehát csupán 3% okirati illeték alá esik a 11/1966. (II. 29.) PM sz. rendelet 43. §-a szerint. [4]

A kétségek elkerülése céljából a hasonló jogi konstrukciókra érdemes lenne feleleveníteni szocialista tartalommal megtöltve az építményi jog fogalmát. A fentebb írt jogosultság ugyanis annak szinte mindenben megfelel. „Építményi jog az a csupán ingatlan tekintetében létesíthető meghatározott időre szóló élők között elidegenítés, öröklés és terhelés tárgyául szolgáló dologi jog, amelynek jogosultja az ingatlannak oly módon veheti hasznát, hogy azon vagy annak felszíne alatt építményt létesíthet, vagy meglevő építményt fenntarthat és használhat, s az építménnyel – noha az az ingatlannak alkotórésze – egyébként is tulajdonoshoz hasonlóan bánhat". [5]

A most tárgyalt jogviszonyra e meghatározás ráillik. A Ptk. 151. §-a szerinti ingyenes és határidő nélküli használati jog ma már szocialista szervezetek viszonylatában sem felel meg a fejlettebb gazdasági élet követelményeinek, és jogszabályok azt többszörösen áttörték. A gyakorlati élet igényli e kérdés megoldását.

A Polgári Törvénykönyv tervezett reformja módot nyújt arra, hogy eseti bírói döntések nyújtotta lehetőségeknél szélesebb elvi alapokon átgondolásra és korszerűsítésre kerüljenek az ingatlanokra vonatkozó jogszabályaink. Ennek során, rendezést igényelnek mindazok a kérdések, amelyeket az ingatlanhasználat új formái, az építmények technikai fejlődés hozta változásai, a szét- és összeszerelhetőség lehetőségével kapcsolatosan az állandóság fogalmának alakulása, a távlati rendezési tervek okozta ingatlan állagváltozások a gyakorlatban egyre sűrűbben felvetnek.

Jegyzetek:

[1] Pesti Központi Kerületi Bíróság 7. T. 60 413/1969/2.
[2] Fővárosi Bíróság 58 Pf. 27 297/1969/5.
[3] Székesfehérvári Járásbíróság P. VIII. 21 808/1970/8.
[4] Székesfehérvári Megyei Bíróság Pf. 20 092/1971/2.
[5] Szladits: Magyar Magánjog, V. 371. v.

bírói gyakorlat, jogfejlődés, 1959. évi IV. törvény, polgári jog, ingatlanjog, illetékjog, aedificium solo cedit