A delictum Marton Géza munkáiban

Deliktum = bűncselekmény. Ez Marton számára egyértelmű. A büntetés a bűnöst sújtja, akinek felelőssége erkölcsi is a jogban, s a bűnössel szemben, rajta keresztül a társadalom tanúságára kíván szolgálni, megelőző lenni ezen vétkes cselekvőséggel szemben. Hogy a vétkesség szándékban, s a jogellenes tárgyat közvetlen célzó szándékban, vagy a jogilag és társadalmi igényként kötelező, a többiek biztonságát szolgáló s az egyéntől megkívánható gondosság elmulasztásában nyilvánul-e meg, mellékes, lényeg, hogy adott esetben felróható, terhére írható a jogsértést megvalósítónak. Hogy egyénileg, adott esetben fennáll-e ez a felróhatóság, annak kimentése lehetőségére kérnek feleletet a jogsértő egyéntől, neki feltett kérdés – quaestio – és a körülmények gondos vizsgálata – cognitio – révén. Meghallgatatlanul és alaptalanul senki nem marasztalható el a római perben sem, a mai perben sem.

Eredeti megjelenési hely: Marton Géza, A polgári jogi felelősség, Bp 1993. Előszó 11. o.

 

A delictum Marton Géza munkáiban

 

A Polgári Törvénykönyv szerkesztő bizottságában óhatatlan sokszor ütköznek meg a megszokottat tarthatónak vélő, újítástól inkább ódzkodó nézetek, elsősorban a Legfelsőbb Bíróság vonaláról képviselve, s az a szemlélet, amely a lehetőséget ki szeretné használni a magánjog új anyajogának elvi egységességgel, lehetőleg előre mutató, kodifikálására. Mint a Bizottság egyetlen római jogász – jogtörténész tagjától, - noha nyilván alkotmánybírói gyakorlatom játszott bele megtisztelő meghívásomba -,várható lenne, hogy a régi, tradicionális, sokszor épp a tovább hagyományozott római jog tételeibe gyökerező megoldások szószólója legyek. Ám épp ellenkező a helyzet. A jheringi tradíción nevelkedett mesteremtől, Marton Gézától, azt tanultam – szinte tudat alatt – hogy a tételek mögött az érdekek, a társadalmi tartalom és cél, az adott helyzetre jellemző elvi jogi megoldás keresendők, s ha a neveken félretájékoztatott utókor a hagyományt esetleg rosszul értelmezi, abból utólag mindig baj származik. Marton nézeteiben gyakran forradalmin új volt, nem kötötték sem nagy nevek, sem megcsontosodott nézetek, ha úgy látta, hogy a jog belső harmóniája, társadalmi hatékonysága változtatást igényel. Érdemes volna ezt megtanulni tőle minden jogalkotónak. (Igaz, nem jelentett ez nála kapkodást, kiérlelte reform-gondolatait.)

Marton munkásságának fő sarkpontját a felelősség problémája képezte, ez volt jogi gondolkodásának uralkodó eszméje. „A régi reformátorok fanatikus munkavágya és igehirdető készsége lobogott benne.” Először a büntetőjog területén szembesült a kérdéssel, onnét került át a civilisztika vonalára[1]. Az átváltás a Furtum, mint delictum privatum vizsgálatával történt, ahol büntetőjogot, de magánbüntetőjog intézményét vizsgálta, egyszerre szembesülve a büntetőjogi társadalmi biztonság állandóságát biztosító – statum rei Romanae -szemlélettel és a magánjogi érdekérvényesítő, - ad singulorum utilitatem - haszonra irányított szemlélettel.

Első dolgozata, a bűncselekmény kriminológiai fogalma, (1907) majd habilitációs dolgozata, a Furtum mint delictum privatum, (1912) valamint A vagyon elleni delictumok rendszere a Büntetőkönyvben (1915-16), ezek a mai tárgyamhoz szóló korai munkái, a Propriété commerciale (1927), Büntetés és kártérítés (1933), Magánjogi és büntetőjogi szankciók (1936), Obligatio ex delicto (1938) munkássága derekán íródtak[2]. Ezután a delictum-kérdés büntetőjogi szemléletével már csak annyiban (ott behatón) foglalkozott, ahol ki kívánta mutatni, hogy a modern jogi magándeliktum-fogalom fából vaskarika, sem magánkötelem keletkeztető tényezőként nem állja meg helyét, hisz közbüntetőjogi szempontokat visz a magánjogba, sem büntetőjogi fogalomként, hisz kártérítési-reparatív célt szolgálva, a bűnös helyett a sértett áll érdeklődésének előterében. Az elméleti tisztaság, a jogi választékosság e munkáiban végig magasiskolával mutatkozik be. Ahányszor, mint most készülőben is, újra olvasom őket, elragad magával elméleti pontossága, világos különböztetése, a jogot a római jogból kiindulva, de mindig a maga helyén szemlélve munkáló elhivatottsága. Újra meg újra tanulok munkáiból, azok inkább nyernek előttem időszerűségükben.

Köszönet az Akadémiának, s az ELTE Állam és Jogtudományi Karának, hogy ismét felidézi Marton munkásságának a történelem haladásával szemben is megálló időszerűségét. Hasznos arra a fiatal nemzedékek figyelmét újra meg újra felhívni. S mivel épp erre a tudományos ülésszakra készültükben többen is megkerestek fel már nem lelhető Marton különlenyomatok iránt, szabadjon felvetnem, s az Akadémia felé tovább adnom azt a gondolatot, hogy érdemes volna Marton kisebb dolgozatait CD lemezen összegyűjtve hozzáférhetővé tenni. Egy lemez nyilván elég volna, s hézagpótló forrásanyagot nyerne a tudomány, viszonylag kis költséggel. Esetleg az utoljára általam összeszerkesztett s ma már kaphatatlan Polgári Jogi felelősséggel is érdemes lenne ugyanezt megtenni. (Régebbi szerzőink kisebb elszórt munkáival kapcsolatban ez egyébként is indokolt lenne, akár sorozatban is. Sok hasznos anyag marad észrevétlen, nehezen elérhető volta miatt. )[2]

Deliktum = bűncselekmény. Ez Marton számára egyértelmű. A büntetés a bűnöst sújtja, akinek felelőssége erkölcsi is a jogban, s a bűnössel szemben, rajta keresztül a társadalom tanúságára kíván szolgálni, megelőző lenni ezen vétkes cselekvőséggel szemben. Hogy a vétkesség szándékban, s a jogellenes tárgyat közvetlen célzó szándékban, vagy a jogilag és társadalmi igényként kötelező, a többiek biztonságát szolgáló s az egyéntől megkívánható gondosság elmulasztásában nyilvánul-e meg, mellékes, lényeg, hogy adott esetben felróható, terhére írható a jogsértést megvalósítónak. Hogy egyénileg, adott esetben fennáll-e ez a felróhatóság, annak kimentése lehetőségére kérnek feleletet a jogsértő egyéntől, neki feltett kérdés – quaestio – és a körülmények gondos vizsgálata – cognitio – révén. Meghallgatatlanul és alaptalanul senki nem marasztalható el a római perben sem, a mai perben sem.

A római jog büntető rendelkezései nem tartoztak a ius publicum nagyobb fogalma alá, mint ahogy ma a büntetőjog a közjog része. Ellenkezőleg, mind a ius publicum, mind a ius privatum ismert poenalis és rei persecutio-ra törekvő szabályokat. A két fajta per mindkét jogterületen alkalmazható volt, és mindkét célzat kereshető volt itt is, ott is. Ezért a római büntetőjog nem egységes, mert szabályai alá vannak vetve az általánosabb kategóriák általános rendező elveinek. A büntető kereset a közjog terén az állam stabilitásának okán keres elrettentő eszközt a társadalmi béke megbontói ellen, ebben közfeladatként jár el a hatóság, végső szempontja a salus rei publicae, ám ugyanennek érdekében a civis Romanus indemnatus tisztelete vezérli az eljárást, (persze, a társadalom söpredékével szemben éppen ellenkező szempont érvényesül). Ott, ahol a köz kára ugyan megindítja a városi magisztrátus tevékenységét, de a személyi vétkesség – vagy hanyagság nem felróható vagy nem bizonyítható (véletlen okozás, kiskorú cselekménye), a büntető szemléletnek a közjogban is helyt ad a reparáció keresése (noxiam sarcire), noha ennek útja is a cognitiós egyszerűsített eljárás lesz (praetoris arbitratu) a bonyolultabb polgári perével szemben.

A ius privatum magánérdekek érvényesítésére kihegyezett világában ugyanez a kettősség tapasztalható, de a nagyobb kategóriára jellemző más vonásokkal. A magánéletbe a korai római jog csak vonakodva szólt bele, mintegy szimbolikus, formai kiváltó eszközök igénybe vétele esetén. A civis Romanus egyedi személyi hasznát (privát érdekkörét) sérthette a másik polgár úgy, hogy egy pater familias ius Quiritium által védett magánszféráját sértette, vagy úgy, hogy, ius Quiritium által is elismert, személyes vállalásokat nem teljesített, melyekre magát mintegy lekötötte, lekötelezte. A római jog kezdetben mindkét magatartást büntette. Büntette a herediumba behatolót, a más dolgát magánál tartót (ha azt sacralis nyomozással nála megtalálták,) és büntette a nem fizető adóst is. A kereset a személy ellen ment. A legis actio in personam rendjén azt vizsgálták, lekötötte-e személyét a másikkal szemben a per alá vont – azzal, hogy személyes érdekét sértette. Ha igen, mellékszempont volt, hogy ebben a szándék vagy a gondatlanság milyen szerepet játszott, noha erre is meg kellett a tényállás tisztázása előtt a sértőt hallgatni: peroranto ambo praesentes. Ám ha lekötöttsége bizonyítást nyert, ténybelileg már csak a teljesítés – feloldás bizonyításával menthette magát – még ha kényszerítették is a kötésre, a forma kötötte az adóst[3].

A más dolgát birtokló helyzete, minthogy nem esett a cselekvőleges magánautonómia sértés alá, más következménnyel járt: a legis actio sacramento in rem elmarasztaltja csak a dolgot tartozott szolgáltatni, maga nem került kötelezett helyzetbe – reparációs a felelősség, az első kármérlegelés a jogellenes birtokkal kapcsolatban itt merül fel a római jogban[4]. (Ezzel kapcsolatban a történeti fejlődésről kifejtett téziseimet Besenyő András tankönyvében láthatón teljesen félreértette, épp a történeti fejlődés kibontását a források alapján nem értette meg[5]– álláspontomat írása alapján felülvizsgáltam, de teljes egészében fenntartom.).

Marton a büntetőjogi elvek közjogi fejlődésének hatását a magánbüntetésre vizsgálva jutott el oda, hogy a rómaiak a magándeliktum egyébként objektív, okozás és jogsértés alapján való büntetésébe bizonyos szubjektív elemet, illetve mint minimumot, legalább is, a delictum legis Aquiliae vonatkozásában, cselekvőleges hibát (culpa) vigyenek bele.

A római jog egyébként azáltal, hogy a közjogból átvett konszenzuálszerződéseknél[6] megtartotta a közjogi követelményt, a bona fide teljesítés követelményét, és ezen szerződések esetében a nem teljesítés archaikus magánbüntetése – poena – helyébe a reparáció követelményét vitte be következményként, mind a büntetőjog, mind a szerződési jog tekintetében közelítette egymáshoz a közjogot és a magánjogot, meghagyva mindazon által a jellegzetes perbeli különbségeket, a poenalis kereset személyhez kötöttségét, több tettes ellen egyenlőn (halmozva) indíthatóságát, a két kereset halmozhatóságát (actio furti poenalis és condictio furtiva civilis, de nem actio furti publica és privata keresetét ugyanazon cselekményi alapon!), a civilis actio örökölhetőségét, mi által a római jogban a két jogterület végig világosan elvált.

A középkor szemléletváltása (a par in parem non habet iurisdictionem elv) a büntető hatalom kérdésében, a culpa fogalom átfogalmazása szubjektiv tényezővé a késői (egyházi) latinban, okozták azt a logikai keveredést, ami által a kártérítési jog büntetőelemekkel terhesen, de a magántulajdont védő büntetőjog meg magánjogi elemektől és fogalmaktól átitatva, csak több-kevesebb sikerrel tudtak megfelelni jogpolitikai céljaiknak.

Marton egyik első munkájában, A vagyon elleni delictumok rendszere a Büntető-törvénykönyvben címen a Jogtudományi Közlöny 1915-16 évfolyamaiban megjelentetett cikksorozatában, nyilván habilitációs dolgozatának, másrészt a Bűncselekmény kriminológiai fogalmával kapcsolatos meggondolásainak alkalmazásával, olyan javaslatot tesz a Btk. vagyon elleni deliktumokat tartalmazó része felülvizsgálatára, amely a büntetőjog elmélyült kutatójának is becsületére válnék, s szellemességével, éles logikájával rendkívül meggyőző lehetett volna, ha – habent sua fata libelli – ezek is nem a háború terhes és elméleti megfontolásokra kevésbé alkalmas időszakában születtek volna. Más műveivel kapcsolatban panaszolja ő ezt maga is, hátrahagyott nagy magyar kéziratának 1992-ben megjelent előszavában, s valóban sajnálatos, hogy e rendkívül találó megfogalmazások a bírói gyakorlat hasznára és az elmélet tisztázására nem kaptak, nem kaphattak nagyobb visszhangot.

Marton e cikksorozatában a felesleges tényállások halmazata, a tettes helyett a tett minősítése és a büntetőjogban idegen jogterületek fogalmainak szerepeltetése terén látja a rendszer fő hibáit. „Idézem példának a lopást – mondja – melyet Btk-ünk hét magánjogi fogalom segélyével határol körül: idegen, ingó, dolog, birtok vagy bírlalat, beleegyezés, eltulajdonítás.” Nem segít e bajon az sem, sőt újabb bajokat okoz, ha a másik jogterület művelője a fogalmat más értelemben használja: kevés nagyobb veszélye létezik a jog fő céljának, a jogbiztonságnak![7]

„Az elmondottak alapján Btk-ünk revíziójánál három irányban tartok szükségesnek gyökeres reformokat:

1. kívánatosnak tartom a mai nagyszámú deliktumkategória redukálását,

II az egyes deliktumoknál a mai fogalommeghatározásokban nagy számmal hemzsegő magánjogi elemek kiküszöbölését,

III. az egyes deliktumokon belül a bűntettes minősége, nem pedig a cselekmény mellékkörülményei szerint való osztályozás keresztülvitelét.”

Maga a tiszta fogalmakkal való dolgozás ma is időszerű, hisz nem csak a magánjog revíziója folyik, hanem a büntetőtörvényé is – mi hasznosítható ennek során a kilencven év előtti gondolatokból, nem az én asztalom – de nem hiszem, hogy teljesen alaptalan a kérdés.

Ami már most a magándeliktum magánjogi alkalmazhatóságát illeti, meggyőződésem, hogy Marton, ha ma élne, bizonyos vonatkozásokban felhasználhatni vélné annak intézményét, az abban rejlő társadalmi nevelő hatást. Elsősorban a vétkes károkozó, szerződésszegő ellen, akit a biztosító fedez, de „legfeljebb” a sértett kára erejéig – akár szerződéses, akár deliktuális a kár. Itt a sértettnek adható többletkereset a vétkesség okán a legalábbis a kárt fedező keresetre sok sérelmet rendezhetne, amit a biztosítók, máshol keresvén üzleti hasznukat, keresni nem fognak.[8]

Másrészt a bíróság felé adható normaszöveg is a „maximálisan a kárt” szemlélet helyett „a kárt mindenképpen” szemléletre kellene hogy átváltson. Nem kell sajnálnia a jognak a jogsértőt, hanem biztosítania kell a jogkövetőt arról, hogy igényét a biztonságra feltétlen tiszteli. A bíró kezében polgári ügyben a méltányossági mérséklés amúgy is megoldja e téren a társadalmi kirívó igazságtalanságot: nem kell még arra is ösztönözni, hogy jogos érdeket is elszegjen, biztonságból.

Végül a magánviszonyokban sokszor fellelhető erőfölénnyel visszaélés, uzsorás feltételek, stb. vonatkozásában a poenális feltételek ugyancsak alkalmazhatók lennének. A bírónak több hatalmat kellene adni, a sértett javára, nem csak a sértő javára alkalmazható méltányossági szempont kihasználására. Ebben a vonatkozásban, és nem a felelősség korlátozásában, kellene az elvárhatóság fogalmát alkalmazni, hogy a magánjogilag forma szerint ma megengedett, de társadalmi erkölcs szempontjából feltétlen elmarasztalható magatartások alapján okozott kár, megtagadott segítség vagy engedmény, elmaradt tájékoztatás miatt büntető feltételek alkalmazhatók legyenek a felelősséget növelő irányban.[9]

Marton a magándeliktum alatt az ő idejében értett károkozás és szerződésszegés jogi szankcióját a társadalmi nevelés, a jogkövető polgár biztonsága érdekében kívánta alkalmazni. Ott ez, akár emelt mértékben, helyén is lenne. Nyilván ez esetben a szándékosság eleme lenne az emelt felelősségnek, s nyilván ezzel kapcsolatban alkalmazni kell a büntető jogi fékeket: ártatlanság vélelmét, bizonyítási tehernek az igény oldalra csoportosítását.[10]

A magam részéről kizártnak tartom, hogy Marton Géza a magánautonómia keretében sokszor indokolt, de mindenesetre nem kifogásolható gyanakvás, rokon- vagy ellenszenv jelentkezését akarta volna büntetéssel sújtani, kivált nem bűnösségi vélelem és bírói jogvédelem megtagadása mellett. Azt a bukfencet, amit az egyenlő elbánást biztosítani kívánó törvényünk a szerződési szabadság alapjogát korlátozva és gyakorlását szankcionálva a magánszférába beleerőltetni törekszik, társadalmilag szükséges és természetesen költségvetési áldozatokat követelő központi intézkedések helyett a védekezni törekvő vagy diszkréciós szabadságával élő magángazdálkodót állítva pellengérre, római jogi elvi alapokon állva nem, legfeljebb a proletárdiktatúra osztály szempontjainak emlőin nevelkedve lehetett a jogrendbe beerőltetni.[11]

 

Zlinszky János

Előadás az ELTE-n (2006. dec. 9.; kiadás alatt)

 

[1] Műveinek bibliográfiája Tanítványok Marton Gézáról, szerk. Hamza Gábor, Bp 1980. végén.

[2] Megfelelő ismertetés ill. hozzáférhetőség esetén a gazdag hagyatékból kiindulva további hasznos kutatások is indulhatnának. Néhány ilyen kívánatos, fiatal kezdő tudós részéről is felvállalható téma lenne A furtum, mint delictum publicum, a Marton Tankönyv belső fejlődése kiadásról kiadásra, erkölcsi és jogi felelősség kapcsolata Marton munkáiban, vagy éppen a furtum, mint delictum privatum-mal kapcsolatos későbbi meglátások Marton jegyzetei alapján. A szerzőnek ehhez felhasználható saját jegyzeteit adott esetben a vállalkozónak készséggel rendelkezésére bocsátom.

[3] Coacta voluntas tamen voluntas.

[4] XI tt 12. 3. vö. Zlinszky J. Állam és jog az ősi Rómában, Bp 1996. 175. o.

[5] Besenyő A.

[6] ZJ Kontrakte des ius publicum, in: Collatio iuris Romani Fs Ankum Amsterdam 1995. 675-684., ZJ Ius publicum, Bp. 1997. 149. sk

[7] Vö az okozatossággal kapcsolatban Marton, A polgári jogi felelősség, 123. o.

[8] Vö ZJ Mit mond ma a Marton-rendszer? in: Bírák lapja III/” (1993) 73-80.

[9] ZJ Elvárhatóság a magánjogban, in: Polgári jogi kodifikáció V/4 (2003) 27-29.

[10] Vö Marton, A polgári jogi felelősség, 168 sk o

[11] ZJ Törvény „az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőségről”, gondolatok és aggályok egy koncepcióról, in: Fundamentum 2003/2 131-136., Bűnüldözés államigazgatási jogkörben, in: Placet experiri, Bánrévy ek. Bp. 2004. 349-358.