A XIX. századi magyarországi magánjog forrásai és irodalma

 A nemzetközi magánjog tudománya hazánkban valóban későn jelentkezik. Az első összefoglalás a kiegyezés évében jelenik meg, de alig több mint a vonatkozó osztrák anyag formai kiegészítése. 1886-ban Jellinek magánjoga hozza először a magyar nemzetközi magánjog elveit. 1885-ben foglalkozik a Jogászegylet először ilyen témával (lex patriae vagy domicilii). Ezen túl néhány cikk ismert ugyanezen évekből. A nemzetközi magánjog előtörténetével az irodalom adós volt máig, ez a szerző saját kutatása révén került feltárásra.

1891-ben ír ki a Magyar Tudományos Akadémia pályázatot a magyar nemzetközi magánjog feldolgozására, így készül el az első rendszeres Szánthó-féle összefoglalás. Ennek nyomán a következő húsz évben a monográfiairodalom megszaporodik, nemzetközi magánjogi összehasonlító tanulmányok születnek, a Ptk.-tervezetekkel kapcsolatban a tárgy de lege ferenda is tárgyalásra kerül, így 1911-ben már kifejlett rendszere van a jogterületnek (Ferenczy).

A monográfiák leginkább a házassági törvény alapján a házassági nemzetközi magánjogával foglalkoznak. Azonban van irodalma a nemzetközi szerzői és iparjognak, a szabadalmi jognak, a váltójognak, a társasági jognak, és ismertetésre kerülnek a vonatkozó külföldi törvényművek is. A nemzetközi perjog gazdag anyaga is feldolgozásra kerül a kölcsönös jogsegélyegyezmények alapján. A jogösszehasonlítás és a bírói gyakorlat inkább csak cikkeket töltenek meg, azonban a nemzetközi magánjogi egyezmények anyaga monografikus feldolgozásra is kerül. Ennek ellenére az a tény, hogy a Ptk. tervezetébe végül is a nemzetközi magánjog nem került felvételre, azzal a hatással járt, hogy ez a jogterület az első világháború előtt nem volt a közérdeklődés központjában.

 

Magyar nyelvű tézisek a Quellen und Literatur der Privatrechtsgeschichte Ungarns im 19. Jahrhundert címmel tervezett kandidátusi értekezéshez.

1. A feladat

A Frankfurt am Mainban alapított Institut für neuere europäische Rechtsgeschichte a Max-Planck Gesellschaft egyik legfiatalabb jogi intézete; első igazgatója Helmut Coing professzor, a társaság jelenlegi alelnöke volt. Ő vette fel az intézet munkatervébe olyan kézikönyv szerkesztését, amely az újabb, mintegy a XI. században induló jogfejlődés figyelembevételével összefoglalóan bemutatja az európai magánjog forrásait és irodalmát, ezzel anyagot nyújt a magánjog összehasonlító alapon történő tanulmányozásához. Egyúttal egységes terv szerint párhuzamba állítva, bevezetőt nyújt azokhoz a főbb fejlődési sajátosságokhoz, amelyek az európai ius commune, az egyházi és római jogi gyökerekből sarjadt magánjog, illetve magánjogok párhuzamos tanulmányozását lehetővé és hasznossá teszik.

A kézikönyv első, az 1100–1500 közötti fejlődést bemutató Mittelalter kötete 1973-ban hagyta el a nyomdát. Ekkor már előrehaladtak a II. kötet, az 1500–1800 közötti korszakot tárgyaló rész munkálatai is, és ekkor kezdte meg az intézet a zárókötet, a XIX. század előkészítését.

A középkori rész megírására elégségesnek bizonyult az Intézet munkatársi gárdája, de a máig sem lezárt újkori kötethez már jelentős számú külső munkatársat kellett bevonni. Előrelátható volt, hogy még több külső erőre lesz szükség a harmadik kötetnél; ennek megírását külföldi szerzők bevonása nélkül nyelvi problémák miatt sem lehetett volna megoldani.

Az első kötet megjelenésekor a második összeállításának mikéntje már tisztázott volt. A harmadik kötethez ekkor került nyomdába az Intézet által szerkesztett szakfolyóiratban, a Ius Commune 1972. évi kötetében Walter Wilhelm professzor, az egyik jelenlegi igazgató tollából az „Ein Arbeitsplan – Quellen und Literatur der europäischen Rechtsgeschichte im 19. Jahrhundert” c. tanulmány.

A munkaterv számolt azzal, hogy a két előző rész egységes szerkezetével szem-ben a XIX. században a hangsúlyt az országonkénti jogfejlődésre kell helyezni. Másrészt a jogtudomány, mint a fejlődést irányító tényező primátusával szemben e században a törvényhozást indokolt előtérbe állítani. Az egyes európai országok jogfejlődéséhez a párhuzamos bevezetések megírására olyan munkatársakat kívántak felkérni, akik az érintett országban folytatnak jogászi hivatást és kellően otthonosak a német nyelvben ahhoz, hogy az egységes kidolgozás műhelymunkájába bekapcsolódhassanak.

A magyarországi jogfejlődést az első kötetben Coing a kötet élén álló tudománytörténeti részben a középkori egyetemalapítások vonatkozásában érintette, Horn a magyar jogtudó értelmiségnek szentelt egy szakaszt (l oldal), Gudian a jogalkotás és törvénykezés intézményeit ismertető fejezetben foglalkozott a magyarországi intézményekkel (3 oldal), végül Armin Wolf középkori törvényeinkről és jogirodalmunkról a Tripartitumig bezárólag egy fejezetet írt (723–731. oldal). Wolf és Gudian munkájukban döntően Bónis György műveire és tanácsaira támaszkodva feladatukat sikeresen oldották meg. A második részben a magyar fejlődés megfelelő bemutatásáról a szerkesztők ekkor már lemondtak.

A második kötet először megjelent II/2. része 1976-ban a törvényhozást tárgyalta, és ebben a kötetben a magyarországi fejlődésről csak egy kommentár nélküli bibliográfia szerepel Csizmadia Andor összeállításában; a jogtudománnyal foglalkozó II/l. bevezető kötet, ez 1977-ben jelent meg, egy bekezdésben említi a nagyszombati egyetem jogi karát. Ebben az első kötetben Heinz Monhaupt tollából az intézményekről is kellett volna egy résznek szerepelnie, ez hazánkkal is foglalkoznék: ez azonban végül is elmaradt a II/3. részkötetre. Ugyanezen kötetben kell Klaus Luignak a felvilágosodás kori jogi irodalomról, benne a magyarországi irodalomról is, megemlékeznie. E kötet azonban máig sem került lezárásra.

Az újkori magyarországi magánjogfejlődésnek e nem megnyugtatóan történő bemutatása a második részben indította a harmadik, XIX. századi kötet szerkesztőjét, Wilhelm professzort arra, hogy a XIX. századi magyar „Länderbericht” megírására a szerzőt felkérje, és neki erre előzetes megbeszélések után 1973-ban megbízást adjon. A megbízás szerint a magyarországi részt teljesen önálló egységként kellett volna a III/4. részkötetében, az európai fejlődés általános vonalából kieső országokról szóló beszámolók között szerepeltetni, míg a törvényhozást tárgyaló III/l., a jogtudományt tárgyaló III/2. és a jogszolgáltatásnak szentelt III/3. részekben a közép- és nyugat-európai jogfejlődést tárgykörönként csoportosítva, ezen belül országokra bontva kívánták bemutatni.

A szerzőnek a XIX. századi magyarországi magánjog forrásait és irodalmát 2,5 ív legkisebb terjedelemben, a Wilhelm által írt Arbeitsplan rendszerében, felosztásában és hangsúlyos szempontjaira figyelemmel kellett bemutatnia. A forrásoknál a lehető teljességre, az egykorú irodalomnál mint másodlagos forrásnál az önálló művek, elsősorban az európai nagy nyelveken megjelentek felsorolására, a modern irodalomban pedig reprezentatív, a külföldi jogösszehasonlító alapon dolgozó kutató számára elsősorban szükséges anyag összeállítására kellett törekedni.

Minthogy a második kötet magyarországi anyaga hiányos, a szerkesztők szabad kezet adtak szerzőnek a XVIII. századi fejlődésre való visszatekintésben és nem korlátozták munkájának terjedelmét sem. Így a teljes elfogadott anyag meg fogja haladni a tizenöt ívet, ebből hat ív a magánjog és az eljárásjog törvényhozásával foglalkozó III/l. első részkötetben már megjelent. Ezen felül a szerző munkatanulmányt készített a XVIII. századi jogtudományt tárgyaló fejezethez a magyarországi jogtudományról, és lektorálta az újkori „Intézmények” című fejezet hazai fejlődésről szóló részét, hogy a XIX. századi bemutatás előzményeit e vonatkozásban teljessé tegye.

 

2. Az előmunkálatok

A szerző 1974–1980 között szinte évente töltötte szabadságát a frankfurti Intézetben és kétszer volt ott hosszabb, néhány hónapos meghívással, így a kézikönyv intézeti munkatársaival vitaüléseken ismertethette saját eredményeit, megismerte a párhuzamosan készülő feldolgozásokat. E közös munka eredménye, hogy a magyarországi anyag az eredeti tervhez képest a kézikönyvben kedvezőbb elhelyezést kapott.

A fent már említett magyarországi „Länderbericht” az észak-európai, angol, skót, ír, valamint kelet- és délkelet-európai országok között utóbbiak közé be-osztva szerepelt volna az utolsó részkötetben, tehát a magyar magánjog a román, jugoszláv, görög, bolgár és esetleg albán jogokkal együtt.

A szerzőnek sikerült az intézeti viták során elfogadtatnia azon nézetét, hogy a magyar jogfejlődés eltér a délkelet-európai országok bizánci alapokon nyugvó jogfejlődésétől, jellegzetessége, önállósága és közös vonásai a közép-, dél- és nyugat-európai jogok fejlődésével párhuzamban mutathatók be megfelelően. Így a magyar anyag, a lengyel anyaggal együtt kikerült a külön országbeszámolók közül és a törzsanyagban, tárgyszerinti bontásban nyert bemutatást. Összefüggő magyar résztanulmány helyett így megjelenik a magyar jogfejlődés a nagy nyugati és déli országokkal párhuzamosan, azokban a részkötetekben, amelyeket a kutatók elsősorban fognak forgatni. Jelen értekezésnél ez ugyan elkerülhetetlen ismétlések és átfedések forrása, hiszen a tanulmány kézikönyvhöz készült, nem folyamatos olvasmányul, megkönnyíti viszont a magyarországi jogfejlődésnek a többi európai jogokkal való párhuzamba állítását, összehasonlító tanulmányozását és értékelését – ez a munka célja és haszna.

A délkelet-európai csoport szerzőivel tartott szerkesztői megbeszélés során előkérdésként merült fel a territoriális tagolás: hol tárgyaltassék azon területek jogfejlődése, amelyek a tárgyalt időszakban, vagy annak nagy részében a magyar állam részei voltak, 1920 óta viszont más államokhoz tartoznak. A szerkesztőség helyt adott szerző nézetének, hogy az erdélyi, a horvát, a határőrvidéki, a fiumei és tengermelléki magánjog fejlődése a magyarországi anyag részeként tárgyalandó, csak a szerb és görögkeleti román egyházak házasságjogának anyaga kerül ezen „Länderberichtek” keretében feldolgozásra – kölcsönös egymásra utalások mellett.

Az előkészítés során szerző a rendszeres szerkesztői megbeszéléseken kívül saját készülő anyagát a következő, általa az intézetben tartott előadások kereté-ben vitatta meg a társszerzőkkel és az intézet munkatársaival: Kodifikációs törekvések a magyar magánjog történetében; A bíróságok jogfejlesztő szerepe a magyar magánjogban; A történeti iskola Magyarországon; A magyar kártérítési jog fejlődése; A magyar polgári perjog fejlődése; A magyar nemzetközi magánjog gyökerei és kialakulása; A perbeli képviselet története Magyarországon; A római jog csendes recepciója a magyar kötelmi jogban; A nem vagyoni kártérítés története és újraéledése a magyar polgári jogban. A nem vagyoni kártérítés régi és újabb gyakorlatáról, a magyar történeti jogi iskoláról és a bíróságok jogfejlesztő szerepéről a Deutscher Rechtshistorikertag keretében, a német magánjognak a magyar magánjogra gyakorolt hatásáról 1981-ben a regensburgi egyetemen tartott szerző előadást.

A kézikönyv jelleg, az értekezés széttördelt formában, több részkötetben törté-nő publikációja, az elsősorban nemzetközi olvasóközönség tájékoztatására való törekvés és végül a meghatározott tervvázlat szerinti kötött feldolgozás jelen munkára nyilván rányomják bélyegüket. Ha a műnek tudományos értéke van, az éppen abban nyilvánul, hogy e követelményeknek eleget téve a magyarországi jogfejlődést összehasonlításra alkalmasan, a külföld számára elengedhetetlen háttér ismertetésével, a hasonlóság és a különösség kellő hangsúlyozásával, meghatározott terv adta keretben, menetben és szempontok szerint mutatja be. A szerkesztők módot adtak arra, hogy emellett hangot kapjon a modern magyar jogtudomány szemlélete az adott korról, és hogy a szerző a magyar magánjog rendszerbeli sajátosságaira rámutathasson ott, ahol azok az európai sémákkal nem egyeznek, felhívhassa a kézikönyv kívánta tömörséggel a figyelmet a magyar fejlődést meghatározó gazdasági-társadalmi alapokra vagy politikai viszonyaink jogfejlődést érintő hatásaira. A szerző igyekezett ennek eleget tenni.

 

3. A kutatás módszere

A munkát a XVIII–XIX. századi magyar magánjog forrásainak és egykorú irodalmának összegyűjtésével és rendszerezésével kellett kezdeni. A kézikönyv magánjogon a ius privatumot érti, teljes eredeti szélességében, így a gyűjtés nem szorítkozhatott a szűken vett polgári és családi jogra, hanem ki kellett azt terjeszteni az éppen a tárgyalt korszakban önállósodó jogágakra, valamint az el-járásjogra is. Magánjogunk kodifikálatlan volta miatt széles azon forráshelyek száma, melyek magánjogi kérdést érintenek, noha egészen más a tárgyuk; ezek összegyűjtésénél esetleges irodalmi hivatkozásokon és a bírósági döntvények táraiban szereplő jogszabályi utalásokon túl csak maguknak a jogszabályoknak a tanulmányozása segített. A XVIII. századra, a XIX. század első negyedére és az abszolutizmus korszakára, valamint a kiegyezés utáni korszak egyes jogterületeire vonatkozóan a rendeleti anyag áttekintése is elengedhetetlen volt.

Az Országbírói Értekezletet követő kor szűkebben vett magánjogi irodalmának van bibliográfiája. A megelőző korszaknak azonban nincs és általában nincs a magánjogból kiváló szakjogoknak sem. Ezek irodalmát fel kellett kutatni s nem bizonyos, hogy a teljességre törekvés mindenben sikerrel járt.

A következő lépés a korabeli anyag válogatása volt, hiszen nem lehetett a kézikönyvet minden fellelt címmel megterhelni, hanem ki kellett válogatni a jellemző, további kutatáshoz kellő alapot nyújtó és a külföldi kutató részére hozzá-férhető irodalmat. Így az értekezés a korabeli és modern idegen nyelvű irodalom terén teljességre törekedett, egyébként lehetőleg bő reprezentációra (talán hasznos lenne hazai kutatók részére a bevezető szövegrész megfelelő rövidítése mellett a teljes forrás- és irodalom anyag rendelkezésre bocsátása).

Nehézséget jelentett, hogy a magyar irodalom eredményei sokszor jelentkeznek kisebb publikációkban, szakfolyóiratokban és gyűjteményes kiadásokban, és ilyen forrásokat a tervezet szerint általában mellőzni kellett. Kivételt tett a szerző a Zeitschrift für Ungarisches Öffentliches und Privatrecht cikkeivel, mert elérhetők és német nyelvük és tartalmuk miatt a XX. század eleji magánjog sok részébe nyújtanak a külföld számára betekintést.

Az összegyűjtött anyag alapján kerülhetett sor a szöveges rész megírására, az „Arbeitsplan” által előírt kérdések megválaszolására és a magyar fejlődés sajátosságainak kiemelésére. A követelmény szerint a bevezetőnek a tudomány mai szintjén kell állnia, önálló kutatásokat a szerkesztők nem irányoztak elő és nem is vártak el. Arra ilyen terjedelemben vállalkozni sem lehetett volna. Mégis elkerülhetetlen volt, hogy ha a tervezet által felvetett kérdésekkel vagy szempontokkal a hazai irodalom eddig nem foglalkozott, szerző azokat maga feldolgozza, és bizonyosan eddig nem kutatott jogterületeket feltárjon. Minthogy a kézikönyv nem ad dogmatörténetet, hanem a magánjog történetének összehasonlító alapon való kutatásához nyújt szempontokat és anyagot, az ilyen kutatások eredménye nem is mindig tűnik ki magából az értekezésből, hanem csak a kért összefoglalás megalapozására szolgál.

Rá kellett mutatnia az értekezésnek, hogy, noha a kodifikációs törekvés hazánkban is élénk volt, a magyar polgári jog döntően a bírói gyakorlat útján fejlődött a tárgyalt korszakban. A kézikönyv azonban – mivel nem célja a dogma-történet – a bíráskodásról szóló részében egészen más szempontokat vizsgál, a tételes fejlődésre a törvényhozás eredményeinek feldolgozásánál kellett esetenként rámutatni.

Magánjogunk tételes anyaga a törvényhozás, jogirodalom és bírói gyakorlat szorosan összefonódó működése révén fejlődött és alakult. Ennek következménye a magyar magánjog jellegzetesen gyakorlatias tartalma; ennek a rendszeresség és az elvi összefüggések vonalán megmutatkozik a hátránya, az életszerűség, igazodó készség és a három tényező összhangja vonatkozásában azonban sok előnye. Sajátos jelensége ez az európai jogfejlődésnek, bemutatása, mozgatórugóinak feltárása az értekezés mindhárom részében szerző magával szemben felállított lényeges követelménye volt.

A feladat megoldásához megfelelő mélységben tanulmányozni kellett a kor-szak politikai és gazdaságtörténetét. Hazánk e korban lép át a feudalizmusból a kapitalizmusba, ez a jogfejlődésben minden igényével és nehézségével tükröződik. A Habsburg Birodalom egységesítési törekvéseivel szemben a magyar önállósági törekvések mind a jogalkotásban, mind a bírói szervezetben állandóan éreztetik hatásukat. Ugyancsak tükröződik a jogalkotásban, hogy a birodalmi kormány az önállóságra vagy önkormányzatra törekvő nemzetiségeket, de a feltörekvő társadalmi rétegeket és osztályokat is igyekszik ki-használni a magyar – döntően feudális – politikai vezetőréteggel szemben. E kettős, leplezett vagy hangos politikai törekvés egymással homlokegyenest ellenkező mozgásiránya eredményezte, hogy a törvényhozás két tényezője, egyrészről az uralkodó (és szűkebb tanácsadó testülete), másrészről a magyar közép- és felsőosztály alapelképzelései a politika vonalán szinte sohasem találkoztak; érthető és természetes, hogy átfogó reformok a törvényhozás útján alig voltak megvalósíthatók. Ezen a helyzeten a formai kiegyezés sem változtatott 1867-ben, az ország formailag független, a valóságban többé-kevésbé függő helyzete folyamatosan akadályozta a konstruktív törvényhozói munkát a fő harci kérdések között szereplő polgári jog területén is. Az ezzel összefüggő politikai mozgatórugók külföldi olvasó-kutató számára is érthető elemzése az értekezés fontos törekvése.

Természetes, hogy a kapitalista társadalmi rend kibontakozása megkövetelte az előtte álló akadályok lebontását, a szükséges jogi formák megteremtését. Ez azonban a sajátos belpolitikai helyzetben – az abszolutizmus e téren ellentmondásmentes évtizedét kivéve – a törvényhozás rendes útján nem történhetett meg. Így a kapitalista intézmények a magyar polgári jogba jórészt kerülő úton, más jogágak, elsősorban a kereskedelmi és váltójog, a közigazgatási jog és a perjog szabályain át, rendeletek útján, valamint döntően a bírói gyakorlaton keresztül hatoltak be. A kézikönyv tervezetében szerepel a magánjogból kiváló szakjogok fejlődésének feldolgozása, ezek a magyar polgári jog fejlődése bemutatásához értékes adatokat, szempontokat nyújtottak, amelyek lehető teljes kiaknázása a kutatás alapvető törekvése volt.

 

4. Eredmények

Az európai magánjog XIX. századi fejlődésének elsődleges tényezőjét a kézikönyv a törvényhozásban látja, ehhez képest az erről szóló rész indítja a harmadik kötetet. Ha nem csak a szentesített, hanem a tervezett törvényműveket is figyelembe vesszük, s ezeknek éppen a jogtörténet oldaláról különös súlyt tulajdonítunk, úgy igaz ez a megállapítás a magyar polgári jog történetére is.

Az első rész három nagyobb alegységre tagolódik. Ezek a szorosan vett polgári jog (és a családi jog), a magánjogból kivált és önállósult anyagi szakjogok, valamint az eljárási jogok törvényhozása. Mindegyik részben vizsgálni kellett, hogy a fejlesztés egységes, kodifikációs jelleggel, vagy egyes törvényeken keresztül valósult-e meg. Az egyes fejezeteket a XVIII. század végi érvényes jog ismertetésével kell kezdeni, ezután a korszakon belüli fejlődést. A korszak periodizációja államonként határozható meg, ez itt a szerző sajátja.

A III/l. kötet első részköteteiben a három vázolt alegységből megjelent a polgári jog törvényhozása, valamint az eljárási jogi rész. Ez így az eredeti tervtől eltérően megelőzte a magánjogból kivált jogágak anyagi jogi törvényhozását, ami egyes eljárásjogok érthetőségét zavarni fogja (váltóeljárás anyagi váltójog nélkül stb.). Az értekezés azonban az eredeti értelemszerű sorrendben nyert lezárást és kerül benyújtásra.

A polgári jog törvényhozását a szerkesztési munkák során egy bevezető fejezettel egészítették ki, a törvényhozások szorosan vett bibliográfiájával. Ezt az I. fejezetet vezeti be a szerző által a külföldi kutatók számára elengedhetetlennek tartott alfejezet az államfejlődés politikai és földrajzi történetének vázlatával.

Ebben kerülhetett ismertetésre Erdély relatív különállása, Erdélyen és Magyarországon belül is a partikuláris jogterületek, Horvát-Szlavón- és Dalmát-országok viszonya a magyar királysághoz, a katonai határőrvidék jogi helyzete, Fiume és a tengerpart kapcsolata Magyarországhoz. A családi jog vonatkozásában foglalkozni kellett az egyházi jogok érvényesülési területével is.

E bevezetést követi a törvényhozás bibliográfiája. A szerző ezt az egész értekezés periodizációja szerint mutatja be: először a feudális korszak jogszabálygyűjteményeit és országgyűlési anyagát az 1848. évi országgyűléssel bezárólag. Ez ugyan már a kapitalista fejlődést nyitja meg, de ugyanakkor lezárja a feudális reformkort; nincs annyira kibontakozott kapitalista jellege, ami feltétlen elkülönítését indokolná, ugyanakkor államjogilag élesen elválik a következő abszolutizmus kapitalista korszakától.

A második periódus az abszolutizmus korszaka; a szerző álláspontja szerint is egyrészt államjogilag határozottan elválik a kiegyezés utáni korszaktól, másrészt a kapitalizmus jogfejlődésének beindításával jelentős, feltétlenül külön tárgyalandó és még nem eléggé feltárt területe a hazai jogtörténetnek. E periódushoz tartozik, mint sajátos magyar jelenség, az Országbírói Értekezlet és az 1861. évi csonka országgyűlés jogalkotása.

A harmadik periódus a dualizmus korszaka, a magyar kapitalista gazdaság, társadalom és jog kiépítésének korszaka. Annak ellenére, hogy a XIX. század Európa jelentős részében már a kapitalizmus korának mondható, nem egyedülálló magyar jelenség, hogy a század első fele még a feudális alkotmányok vagy az abszolút monarchiák politikai formái elleni küzdelem jegyében telik el. A magyar fejlődés sajátossága ebben az, hogy a harcot a feudális rendek alkotmányos eszközökkel vívják a reform érdekében és így viszik azt 1848-ban diadalra; megvalósítása a polgári jog területén az állami önállóság szinte teljes elvesztével abszolutista politikai rendszerben történik és válik gyakorlattá. Így a dualizmus korszaka az a történelmi szakasz, amikor a modern és magyarnak is mondható kapitalista magánjogot hazánk törvényhozása megkísérli megformálni. Ennek az önálló államiságnak ellentmondásai, valamint a kapitalista fejlődés elmaradt állapotokból ugrásszerű gyorsasággal való előrehaladása okozza, hogy a célt csak részben tudja a törvényhozás megvalósítani.

E három periódust a szerző az egész értekezésen keresztül szinte mindenütt különválasztva tárgyalja; bizonyos esetekben szükséges volt a tagolásban további korszakmegosztás felvétele.

A kézikönyv vizsgálni kívánja, milyen szerepe volt a magánjog területén a kodifikációknak, milyen az egyedi törvényeknek: „a XIX. század ugyan a magánjogi kodifikációk százada, de még inkább az egyes törvények útján megvalósuló reformoké” (Wilhelm). Ehhez képest a magánjogi törvényhozás feldolgozása során először a kodifikációs törekvéssel, annak mozgatórugóival és eredményeivel kellett számot vetni, s utána az egyes jogterületeken belül a reformtörvények hozta eredményeket összegezni.

Külön alcímen kellett tárgyalni a jogfejlődés általános formáit. Szerző ennek során mind a feudális korszakban, mind a dualizmus korszakában kimutatja, hogy volt törekvés egységes magánjogi kódex létrehozására, előbb a Tripartitum megreformálása útján (1715. Systematica commissio), majd reformjogszabályokkal (II. József, illetve az 1790. évi LXVII. törvénycikk – regnicolaris bi-zottságok), végül az alkotmányreformmal egybekötött új polgári törvénykönyv alkotásával (Széchenyi, 1848. évi XV. törvénycikk). A kiegyezés után az osztrák polgári törvénykönyv (OPTK) recipiálására vonatkozó javaslatokat az ország közvéleménye elsöpri, és a magánjogi kódex, mint a jogegység megvalósításának eszköze állandóan program marad, de meg nem valósul. A kodifikációs mozgalom hordozója a feudális reformkorszakban a haladó középnemesség és értelmiség, amely a polgári törvénykönyvvel a Code Civile példájára a polgári jogegyenlőség irányába kívánt előretörni. A polgári osztálynak Magyarországon nem volt ehhez elég súlya, de nem is igényelte annyira ezt a reformot, amely elsősorban a nemesi és a parasztbirtok mobilitását és hitelképességét lett volna hivatva megvalósítani.

A történeti jogi iskola egyes magyar képviselőinek javaslatai a polgári törvénykönyvnek a magyar városjogok hagyományain való megalkotásáról, „Werbőczy 9/l0 részének tűzbevetése nélkül is”, nem keltettek visszhangot. Ezzel szemben már a nagyrészt nemesi rendből kikerült magyar jakobinusok meg akarták alkotni alkotmányozó jellegű polgári törvénykönyvüket (approprié à la constitu-tion). Ugyanezt az irányt képviseli Széchenyi reformmozgalma. Deák különíti el először a polgári jog megalkotásának kérdését az alkotmányreformétól (előbb a váz, arra az izmok és a test). Az ő elgondolása szerint valósul meg 1848-ban az alkotmányreform, és kerül programra a polgári kodifikáció.

Az abszolutizmus korszakában kiterjesztették az OPTK hatályát Magyarországra és ehhez csatlakozva rendeletek útján történt a kapitalista jogintézmények bevezetése. Ami ezek közül 10 év múlva visszacsinálható már nem volt, annak az Országbírói Értekezlet adott az Ideiglenes Törvénykezési Szabályokkal (ITSZ) átmeneti jogszerűségi látszatot, hogy a törvénykezésben érvényesülhessen.

A dualizmus korszakában a kodifikációra már nem a társadalmi gazdasági reform miatt, hanem az egységes országon belüli magánjogi partikularizmus megszüntetése miatt lett volna szükség. Sajnálatos, hogy a közjogi harcokra beállított országgyűlés ebből is „kardbojt”-kérdést csinált, így bukott meg Teleszky örökjogi javaslata a nemzeti jog jelszavával szemben; így sikerült Wekerlének a családjogi részkodifikációt keresztül vinnie azzal, hogy ügyesen harci kérdéssé formálta azt át. Az Általános magyar polgári törvénykönyv javaslata csak akkor öltött formát szakjogászok munkájaként, amikor a kapitalista fejlődés igényeit a Kereskedelmi Törvény (1875. évi XXXVII. törvénycikk), más egyes törvények és az Erdélyben hatályos OPTK-hoz igazodó bírói gyakorlat döntő részben már átvitték az életbe. A szerző vizsgálja, mennyiben volt a Polgári Törvénykönyv körüli harc feudális retrográd és polgári haladó elemek küzdelmének tekinthető. Úgy találja, hogy az ITSZ szabályainak fennmaradása és a kodifikáció meghiúsulása nem erre vezethető vissza – talán egyedül a bányajog területét kivéve. A hazai politikai viszonyok ellentmondásossága a dualizmus korában tette a törvényhozást képtelenné a Polgári Törvénykönyv megalkotásához szükséges elmélyült törvényhozói munkára.

Jogáganként, a személyi joggal kezdve tekinti át az értekezés az egyedi tör-vényalkotásokat. A feudális rendi alapok vázlatos ismertetése után a személyi jog megreformálásának egyes kérdéscsoportjai kerülnek vizsgálat alá. A külföldiek jogállásának megváltoztatása és jogképességük elismerése; a rendi előjogok felszámolása (ez a korszak végéig sem történt meg következetesen); a vallások közötti megkülönböztetés felszámolása (ezt az 1895. évi LIII. törvénycikk vitte véglegesen keresztül); a nemek közötti polgári jogi megkülönböztetések felszámolása, ahol az OPTK hatálya alatt álló erdélyi és a szűkebb Magyarország között végig fennmaradnak különbségek; az anyakönyvi rendszer modernizálása, amit az egyházpolitikai törvények vittek diadalra (1894. évi XXXII. törvénycikk). A modern jogi személyiség törvényi megteremtése a kodifikáció elmaradása folytán nem valósult meg, hanem a jogtudományra várt.

A családi jogot a kézikönyv a pandektarendszerben a szűkebb polgári jog ágaként tárgyalja. Így a szerző is itt dolgozza fel, és törvényi rendezését mint egyedi polgári jogi törvényhozást részletezi. Kifejti azonban, hogy Magyarországon a családi jog önálló, a polgári jogtól elkülönült és azzal egyenrangú jogterület. Ennek egyik okát a szerző abban látja, hogy a családi jog a feudális korban is más jogterülethez, a kánonjoghoz tartozott, a dualizmus korában pedig kodifikálták, tehát a polgári joggal szemben döntően törvényi formában jelent meg és fejlődött.

A családi jog feudális-egyházi jogi alapjainak bemutatása után az értekezés össze-függésben ismerteti a kapitalista fejlődést az 1894. évi XXXI. törvénycikk meghozataláig, mert szerző álláspontja szerint e területre nem a hármas periodizáció jellemző, hanem a polgári házasság fokozatos győzelme az egyházi házasságokkal szemben.

A gyámsági joggal kapcsolatban a feudális alapok, Werbőczy római jogi rendszerű, a gyakorlat által elvetett reformjavaslatai után az értekezés a regnicolaris bizottságok reformjavaslatát ismerteti, majd az abszolutizmus megoldását, a gyámi ügyek perenkívüli bírói hatáskörbe utalását. A dualizmus kora ezt a megoldást előbb átvette, majd több reformjavaslat közül Tisza Kálmán elgondolását fogadta el az árvaszékekről, ezzel a gyámügyet ismét közigazgatási ellenőrzés alá helyezve. Az 1877. évi XX. törvénycikk meghozza a terület összefogó rendezését, egyúttal érint egy sor személyi és családi jogi vonatkozást is, melyek elkerülhetetlenek voltak, minthogy a törvény a Ptk. és a házassági törvény előtt jelent meg.

Az örökjog a polgári kodifikáció keretébe tartozik, így egyes törvények címzetten nem érintették. Mindazonáltal épp a kodifikáció késése miatt egy sor egyedi jogszabály, csőd-, végrehajtási, közjegyzői eljárás stb. szabályozott örökjog keretébe tartozó anyagi jogi kérdéseket.

A hitbizományi jog az örökjogtól elkülönült javaslatok tárgya volt az ITSZ-től a Ptk. előkészítő tárgyalásáig. Mindazonáltal a hitbizományi jog végül is mindkét kodifikációs javaslatból kimaradt és az első világháborúig egyedi szabályozást sem nyert törvény útján.

A dologi jog feudális alapjait bővebben kellett ismertetni, hiszen az ősiség intézménye, a donációs rendszer, a polgári és a parasztbirtok, az úrbér, a holtkéz, a regália, a haszonjogok és a zálogjog adták a feudális magyar magánjog fő jellegzetességeit, sokhelyütt európai megfelelőkkel (zálogjog), de sokszor egyedi módon. Ezek reformálása lett volna a polgári törvénykönyv előirányzott főszerepe a reformkorban.

A reformkor, a jogtudomány vonatkozó javaslatait figyelmen kívül hagyva, előbb lépésről lépésre, majd 1848-ban egy csapásra eltörölte a tulajdon rendi kötöttségeit. Az elvi vívmányt már az abszolutizmus korszaka alatt ültették át a gyakorlatba. Az ősiségi és az úrbéri pátens, az OPTK, a telekkönyvi rendtartás, a bánya- és erdőjog osztrák mintára alakították a dologi jogviszonyokat Magyar-országon. E területen az Országbírói Értekezlet sem tudott – többségében nem is akart – visszalépni.

A dualizmus korszaka az úrbéri viszonyok felszámolása, a telekkönyv felfektetése, a határőrvidéki tulajdoni formák átalakítása és a regálejogok megváltása vonatkozásában alkotott egyedi törvényeket. Ennek során közigazgatási, telekkönyvi eljárási és más jogszabályok sora volt kénytelen dologi jogi elvi kérdésekben állást foglalni. Főleg a telekkönyvi gyakorlat, amelynek bírói fóruma volt, járult hozzá sokban a dologi jog korszerűsítéséhez. Alig lehet a teljesség igényével felsorolni mindazon jogszabályokat, melyek e területet érintőlegesen alakították.

A kötelmi jog volt a feudális magyar jog legfejletlenebb része, noha, amint azt az összefoglaló jogi munkák, de a polgári perek aktái is bizonyítják, e területen jelentős volt a római jog csendes recepciója. Másrészt a kereskedelmi jog, amelyet még a feudális korszak kodifikált, és amely Magyarországon nem a kereskedők, hanem a kereskedelmi ügyletek joga volt, éppen kötelmi viszonyok szabályozásával sokban segítette ki a polgári jogot. Ez az OPTK-nak az ITSZ általi hatályon kívül helyezése után ismét megtörtént. Amellett a dologi joghoz hasonlóan a kötelmi jog egyes kérdéseit is számos határjogszabály rendezte. A bírói gyakorlat viszont az Erdélyben érvényes OPTK szabályaihoz igazodott. Végül, e területen a legjelentősebb a jogtudomány rendszeres jogalkotó tevékenysége; ez a jogérvényesítésre közvetlenül is hatott, a kodifikáció előkészítő vitái során pedig nézeteit a nyilvánosság is megismerhette, így a jogtudatot is alakította.

A kézikönyv terve külön fejezetet irányoz elő a magántársasági jognak. A szerző álláspontja szerint azonban ez a kor törvényhozásának tükrében a kereskedelmi joghoz tartozott, ezért ott is tárgyalja, erre a személyi jogban utalva.

A magánjog szűkebb területétől elváló jogágak közül először a kereskedelmi anyagi joggal kellett foglalkozni. Különállását már feudális jogok is elismerték és Bentham elvi megalapozását is adta. Az önállóság országonként különbözőképpen valósul meg: kereskedelmi törvénykönyvekben, melyek azonban sokszor más szakjogokat is felölelnek (váltó-, ipar-, csődjog stb.), egyedi törvényekben, vagy éppen a polgári törvénykönyvekben. Jellemző, hogy a rendi előjogokat először gyökeresen eltörlő francia forradalmi törvényhozás a jogágnak külön Code de Commerce-et szentelt, míg a svájci törvényhozás a gondolatot (1864. évi javaslat) azzal utasítja el, hogy nem akar „szakmai rendi” jogot alkotni.

Az eredeti tervben a kereskedelmi jog a kereskedők, kereskedelmi ügyletek és a tengerjog anyagát mutatja be. A folytatólagos fejezetek tárgyalják az érték-papírjogot, a magánbiztosítási jogot és a kereskedelmi társasági jogot. A szerző ezen annyiban módosított, hogy a hazai jogalkotásban szorosan összefonódott kereskedelmi- és váltójognak szentelte az első fejezetet.

A feudális partikuláris tagoltság ismertetése után szerző jelentős vívmányként méltatja az 1792. évi: XVII. törvénycikket, amely lehetővé teszi az osztrák jognak való alávetést Magyarországon kereskedelmi ügyleteknél és ilyen esetekben végrehajtást enged osztrák ítéletek alapján. Ennek a további hazai jogfejlődésre gyakorolt hatását az értekezés több helyen is fejtegeti.

A feudális korszak első törvényalkotási kísérletei a Kúria által a királynő felhívására Mária Terézia alatt készített kereskedelmi-törvénytervezet, majd a regnicolaris bizottság Codex Cambio-mercantilisa. Utóbbi váltó, társasági, ipar és eljárási jogot is tartalmaz. A Code de Commerce az illír királyság jogaként az ország területének egy részén 10 éven át érvényesült; olasz kiadása a tengermelléki bíróságok recipiált szokásjoga maradt. 1839-ben kezdte meg egy parlamenti bizottság a kereskedelmi és váltótörvények javaslatainak kidolgozását. Előképül a Sardagna-féle osztrák 1833. évi javaslat szolgált, ennek kéziratát a szerző a bécsi állami levéltárból megszerezte. E javaslatokból a tengeri jog kimaradt. A javas-latok 1840-ben törvényerőre emelkedtek Magyarországon, Horvátországban és a Tengermelléken, Erdélyben azonban maradt az osztrák jog. Az abszolutizmus korszaka után, mely alatt egész Magyarországon az osztrák kereskedelmi jog volt hatályban, az ITSZ az 1840. évi törvények érvényét a szűkebb Magyarországon visszaállította.
A kiegyezés után azonnal felmerült annak igénye, hogy a kapitalista gazdálkodás szempontjából döntő fontosságú kereskedelmi és váltójog területén új jogszabállyal állíttassák helyre a jogegység. Felmerült a német kereskedelmi törvény recipiálásának javaslata, azonban ezt elvetették. Ennek ellenére az új javaslat nagyrészt a német törvény alapján készült. Az 1875. évi XXXVII. törvénycikk a kereskedelmi törvényt, az 1876. évi XXVII. törvénycikk a váltótörvényt léptette életbe, míg az 1881. évi XVII. törvénycikk a csődeljárást.

Érdekes és a dualizmus viszonyaira különösen jellemző a tengerjogi tör-vény sorsa. E vonatkozásban a magyar Tengermelléken 1811 óta a Codice di Commercio vonatkozó fejezete érvényesült szokásjogként. A kiegyezés előirányozta a terület közös osztrák-magyar szabályozását. Ausztriának 1848 óta volt tengerjogi törvényjavaslata, de 1860-ban azzal halasztották el a szentesítését, hogy bevárják a Magyarországgal közös rendezést. 1870-ben a magyar parlament megkapta a javaslatot, de nem fogadta el. 1874-ben az osztrák fél új javaslatot készített, majd 1878-ban egy harmadikat. Ez komoly szakmai vitát váltott ki, de a törvényhozás az osztrák jogot ismét nem fogadta el. Ehelyett Nagy Ferenc kapott megbízást javaslat készítésére, ezt 1894-ben a parlament megküldte Ausztriának, de most ott dobták vissza. 1908-ra a két ország már elejtette a közös jogalkotás reményét.

A kézikönyv következő része a váltó- és értékpapírjogot tárgyalja. A magyar jogfejlődés sajátossága miatt a szerző a váltójogot a kereskedelmi joggal párhuzamosan dolgozta fel, így e részben a csekkjog ismertetésére került sor. Az értékpapír, mint tárgyiasult követelés, a feudális városi jogban is rendelkezik előzményekkel (charta bianca), modern jogunkba azonban 1880 után kerül be, előbb az Osztrák-Magyar Bank, majd a Magyar Postatakarékpénztár üzletvitele útján. 1898-ban a kérdés akadémiai pályadíj tárgya, 1900-ban megszületik az első csekkjogi törvényjavaslat. Ennek vitái ugyan a parlamenti obstrukció korszakában megszakadtak, de 1908-ban Budapesten tartották a magyar–osztrák–német csekkjogi konferenciát, és ezt követően ez év végén a munkapárti többséggel rendelkező, újonnan megválasztott parlament elfogadta a széles összehasonlító jogi és elméleti bázisok kidolgozott csekktörvényt (1908. évi LVIII. törvénycikk).

A magánbiztosítási szerződések a kereskedelmi törvény előtt teljesen a felek megállapodásán alapultak. A kereskedelmi törvény széles külföldi összehasonlító bázis felhasználásával ezt az intézményt a teljes állami kontroll és a teljes szerződéses szabadság között középutas megoldással szabályozta. A megoldás szerencsés volt és nem igényelt jogszabályi módosítást. Külföldi biztosítótársa-ságok magyarországi tevékenységét a magyar törvényhozás már a feudális kor-szaktól előzékenyen támogatta. Általában nem írtak számukra többet elő, mint a magyarországi cégbejegyzés szükségességét.

A tengeri biztosítás hagyományai a magyar jogterületen belül, jelesen a tengermelléki területen a városi szokásjogra, majd a Code de Commerce-re nyúlnak vissza, melynek érvényét e vonatkozásban 1819-ben a Hofkriegsrat (a határőrvidékre), 1864-ben császári pátens, 1880–84 között a magyar kúria is többször elismerte. Minthogy a magyar–osztrák tengerjogi törvényhozás nem tudott eredményt elérni, a tengeri biztosítási jogban a francia törvény a dualizmus korának végéig hatályban maradt.

A kereskedelmi joghoz csatlakozóan – a kézikönyv eredeti beosztásától eltérő sorrendben – tárgyalja szerző a társasági jogot. Ezt azzal indokolja, hogy a XVIII. században a magyar magánjog a contractus contrahentibus legem ponit elvén túl társasági jogot nem ismert; ezt a jogterületet tervezetben először az 1795. évi Codex Cambio-Mercantilis tárgyalja a III., „De diversis societatum speciebus” c. fejezetében. Ez már ismeri a teljes-, korlátoltfelelősségű- és rész-vénytársaságokat. Az 1840. évi kereskedelmi törvények egy külön törvényben, a XVIII. törvénycikkben, szabályozták a kereskedelmi társaságokat, ugyancsak három csoportban. 1875-ig az 1840. évi XVIII. törvénycikk érvényes Magyarországon (az 1852. évi pátens 1860-ig tartó uralmával megszakítva).
A kereskedelmi törvény 1875-ben mintegy kétszáz szakaszban szabályozta a társasági jogot. Felvette az elismert társaságok közé elméleti – német – előképek alapján a szövetkezetet is, amely akkor hazánkban még nem volt ismert. A teljes szabad szövetkezeti forma e törvény alapján a következő húsz évben jelentősen elterjedt, a vele járó teljes tagsági felelősség miatt azonban sok társadalmi problémát okozott.

Ez vezetett a szövetkezetek 1898. évi újraszabályozásához. Az 1898. évi XXIII. törvénycikk szakított ugyan a kereskedelmi törvény rendszerével, de gazdasági előnyök nyújtásával a szövetkezeteket igyekezett a Központi Szövetkezeti Hitelintézet ellenőrzése alá vonni.

Nem ismeri a magyar társasági jog a kartellek részletes szabályozását, csak az 1879. évi XL. törvénycikk a Btk. 128. §-a és az 1884. évi XVIII. törvénycikk, az Ipartörvény 162. §-a tiltják bizonyos vonatkozásaikat, így az ezekben nem tiltott kartelleket szabadnak kellett tekinteni. 1904-ben született egy kartelltörvény-javaslat, ez azonban még tárgyalásra sem került.

Ugyanez volt a sorsa az első világháború előtt a részvénytársaságot részletesen és önállóan szabályozni kívánó törvényjavaslatoknak. Sem Matlekovics, sem Kuncz javaslatai nem kerültek a háború vége előtt a törvényhozás elé.

A szerzői és kiadói jog a feudális szerzői privilégiumoktól a Szemere-féle javaslaton át, mely a szerzői jogot mint a személyi jog sajátságos részét védi, az ennél elmaradottabb abszolutizmuskori osztrák pátensen át jut el az ITSZ lakonikus szabályáig, amely a szerzői alkotásokat a tulajdon tárgyai között védi. Ezen elvnek ugyan előnye, hogy a szerzői jogot hatósági elbírálás alól bírói hatáskörbe utalja, de hátránya a nemzetközi viszonosság eseteiben kezdettől nyilvánvaló volt, minthogy a tulajdon védelme korlátlan.

Minthogy a szerzői jogot a kiegyezés közösen szabályozandó területté nyilvánította, várható volt, hogy az 1867 óta feltűnő tervezetek e téren sem nyernek törvényerőt. Kisegítőül a kereskedelmi jog jelentkezett. A kereskedelmi törvény – kiadói szemlélettel – tizenkilenc szakaszban szabályozta a jogterületet.

Az Arany László-féle törvénytervezet alapján, szinte évtizedes vita után, 1884. évi XVI. törvénycikkben kodifikálták a szerzői jogot. Novelláját a berni unióba való belépésünk után készítették elő. Kibocsátása már a világháború utánra maradt, a közben felmerült új szerzői jogi kérdések szabályozásával együtt.

A szabadalmi jog terén a reformkorban, minden törvényhozási tiltakozás ellenére, az osztrák jog mint szokás érvényesült, mert az 1840. évi XVIII. törvénycikk sem jelöl meg az érvényes jog részére más forrást. 1852-ben az új osztrák jogot pátens vezeti be, s a kiegyezés az új közös szabályozásig az addigi normákat tartja fenn, tehát ugyancsak az osztrák jogot.

A kiegyezés közös törvényt irányoz elő e téren, 1883-ban, majd 1892-ben is megkísérlik vegyes bizottságok ennek megalkotását, de az éleződő politikai el-lentétek a magyar parlamentben osztrák javaslat keresztülvitelét lehetetlenné te-szik. Így 1893-ban a két kormány megegyezett abban, hogy a szabadalmi jogot külön-külön szabályozzák, de kölcsönösen elfogadják egymás védelmét. Ezzel 1895-ben létrejött az új szabadalmi törvény, az 1895. évi XXXVII. törvénycikk, megszüntetve a majd évszázados közösséget a monarchia két fele között.

Az ipari áruminta már ezen jogszabály előtt is védett volt, a kereskedelmi törvényben, a Btk.-ban, de önálló törvényekben is. Erre sorozatos nemzetközi egyezmények is születtek.

A reklámtevékenységre vonatkozó korlátozásokat a kapitalista magyar jog nem ismert.
Az iparjog elméletben a magánjogi locatio-conductio operis, a vállalkozási szerződés önálló jogágazattá alakulása. Mégsem ebből, hanem a feudális céhszabályzatokból vezethető le. Az ipar céhes kötöttségétől az út a szabad vállalkozás felé a kereskedelmen át vezetett: olyan manufaktúrák kaptak céhen kívüli termelési privilégiumokat, amelyek termékeiket maguk árusították. E manufaktúrák már a XIX. század elején gyakran elnyerték a jogot – a céhek tiltakozás ellenére – különböző szakemberek együttes működtetésére, inasok és segédek felszabadítására. Ehhez képest az iparjog első szabályozása céhen kívül az 1840-es kereskedelmi törvényhozás során történt (1840. évi XVII. törvénycikk a gyárakról).

A polgári forradalommal együtt megjelent a Klauzál-féle céhszabályzat is, ennek azonban a további fejlődésre nem volt hatása.
Az abszolutizmus korában a céhek tovább működtek, de egyúttal emelkedett a céhen kívüli iparvállalatok száma is. Az új céhszabályzat 1859. december 20-án, a házaló kisipar szabályozása már 1852-ben megjelent. Ezek a kiegyezés után egyelőre hatályban maradtak.

A céhes ipar tevékenységének megszületését és az ipari vállalkozás szabadságát a kapitalista gazdasági rendnek megfelelően az 1872. évi VIII. törvény-cikk, az ipartörvény iktatta törvénybe: ezzel a vállalkozás, bizonyos közigazgatási megkötések ellenére, a megrendelő és a vállalkozó szabad szerződése által nyert jogi szabályozást, újra „magánjogiasult”. Az 1884. évi novella az iparűzést még az iparkamarai tagsághoz sem kötötte.

A kapitalizmus magyarországi elkésett kialakulásával és az osztrák–cseh konkurenciával magyarázhatók azok a – klasszikus kapitalista jogrendszerbe nem illő – jogszabályaink, amelyek 1881 után állami támogatásban részesítik a kevésbé fejlett, nagy külföldi versenynek kitett, vagy a belföldi munkaerőt különösen foglalkoztató iparvállalatokat. Ezzel a támogatással azonban az állam nem kötötte meg a vállalkozás szabadságát, csak anyagi előnyökben részesítette jogpolitikai és gazdaságpolitikai meggondolásokból a hasznosnak ítélt iparfejlesztést.

Külön fejezetet érdemel az iparjogon belül a magyar bányajog törvényhozása. Ennek gyökerei a középkorra nyúlnak vissza. Bányavárosaink statútumai többnyire német előképek nyomán hazai városi jogunk nevezetes alkotásai voltak. A középkorban elvként proklamált bányászati kutatási szabadság – amelyet a királyi regálejogok csak egyes preferált termékek (nemesfémek, só) vonatkozásában korlátoztak – az 1573. évi Miksa-féle bányarendelettel más mederbe terelődött, és a nagyobb királyi haszonvételek sorába vitte át a bányászat döntő részét, utat nyitva ezzel annak a fejlődésnek, hogy a visszamaradt rész viszont a kisebb regálék közé került és földesúri joggá vált. A kutatási szabadságot a bányatulajdon irányába kívánta fejleszteni előbb a regnicolaris bizottságok javaslata, majd teljesen önálló egységes alapokra fektette volna azt az 1840–44. évi országgyűlés mindkét háza által elfogadott bányatörvény-javaslat. Ezt azonban a Kamara ellenjavallatára a király nem szentesítette, mert a korona pillanatnyi anyagi érdekeivel a bányaszabadságot ellentétben állónak vélte; ekkor a földes-urak a bányaszabadságot még nem ellenezték.

Az abszolutizmus kora bevezette az osztrák bányajogot, amely a regálejog elvi meghirdetésével a preferált ásványok kutatási szabadságát gyakorlatban megvalósította: ezt kibővítve hagyta érvényben az ITSZ, mégis azzal, hogy a szén-bányászatot, amelynek anyagi jelentősége ekkor kezdett felfelé ívelni, kivette a nagyobb regálék közül és a kisebbek közé sorolta át, ezzel földesúri hozzájáruláshoz kötötte. Erdélyben és Horvátországban továbbra is az osztrák jog élt.

Az 1870. évi javaslat a szén kutatási szabadságának kérdésén már az országgyűlési bizottságban megbukott, ugyanez lett a sorsa a földesúri jogok kényszer-megváltásának középútját választó 1884. és 1903. évi javaslatoknak is. Ezeket mind vállalkozói és ipari, mind földesúri oldalról hevesen támadták, így a bánya-jog területén a rendezetlenség és a jogegység hiánya maradt a tényleges helyzet a korszak végéig. A szénbányászat felett a földesúri jog érvényesítését sikerült a bányaszabadság elvének következetes keresztülvitelével szemben megőrizni.

A feudális társadalomban a munkaszerződés, a locatio conductio operarum, alárendelt jelentőségű: a dolgozó tömegek rendi kötelességként dolgoztak. A jobbágyság lényegében három rétegre oszlott: az úrbéres földeken dolgozó parasztokra, akik saját terményeikből éltek, annak egy részét és robotszolgáltatásaikat az uraságnak teljesítve; azokra a kistelkes zsellérekre, akik saját termelés mellett vagy kizárólagosan a majorsági földeken dolgoztak, és ezért terményrészt kaptak; végül a házicselédségre, amely meghatározott szerződés alapján részesült ellátásban és/vagy javadalmazásban.

A parasztság kötelességeit és járandóságait az urbáriumok ugyan már a XVIII. században megkísérelték rendezni, egyebekben, főleg az alkalmazottaknál, contractus contrahentibus legem ponit. A városi dolgozók sorát a céhszabályzatok rendezték, azonban a századfordulótól szaporodó manufaktúrák munkásai teljesen kiszolgáltatott helyzetben voltak. A bányászok és a tengerészek munkafeltételeit külön szabályzatok rendezték. A szellemi alkalmazottak, kereskedelmi alkalmazottak, fuvarosmunkások és a városi cselédség teljesen a szerződések kötöttségében élt, ezek életvitelüket is messzemenően szabályozták, s szerződés-szegés esetén újra elhelyezkedésük meglehetősen kilátástalan volt.

Az átmenetet a kapitalista gazdasági rendre az úrbéri viszonyok felszámolásának törvényi lehetősége adta meg 1836 és 1848 között, noha ezzel elsősorban egy olyan kis- és középparaszti réteg szabadult fel, amelyet a későbbiekben nem számítunk a munkásosztályhoz. A földmunkásosztály a zsellérek felszabadításával 1848-ban teremtődik meg jogilag: az ipari munkásság az 1840. évi ipartörvénnyel. Ebben már a munkásvédelem első nyomai is fellelhetők.

Minthogy az alkalmazottak szerződései továbbra is csak magánjogi jelleggel bírtak, a század közepétől egyre nőtt az igény kollektív szerződések kötésére: az első ilyet a nyomdászok részére Táncsics Mihály fogalmazta meg.

Egységes jogállású munkásosztály 1850-et követően egészen az első világháborúig nem volt Magyarországon. Ez a munkajog és a munkavédelmi jog fejlődésén is tükröződik. Más joga volt a földmunkásnak, más a gyári munkásnak és más az alkalmazottaknak, sőt ezek is még alcsoportokra oszolnak. Így azután egyes követeléseket soha sem az egységes munkásság, hanem mindig csak az érdekelt csoport érvényesített, ami a munkáltatóknak rendkívül előnyös volt.

A földmunkások közül a házicselédség szinte feudális kötöttségben létezett évről évre, annak viszonylagos biztonságával és kiszolgáltatottságával. A mezőgazdasági akkordmunkások képezik a korszak nehéz kérdését: a termelők nagyban függnek tőlük, ezért a munkavállalás szabadságát is igyekeznek megvonni. E körben születnek az első sztrájkellenes jogszabályok is.

A mezőgazdasági napszámosok sorsa a legmostohább. Tömegesen mennek is az iparba – ami talán célzott törekvése is a kor iparfejlesztő beállítottságának. Hogy eközben jelentős részük kivándorolt és ezzel a nemzet értékes munkaerőt vesztett, a kor vezető politikusaiban elkésve tudatosodott. A XX. század elején megkísérelt szociális reformok ezt a réteget csak nagyon hiányosan érintették. Minthogy a napszámos panaszát nem bírói, hanem közigazgatási úton intézték, az egyébként szociális szellemű ítélkezési gyakorlat sem nyújtott orvoslási lehetőséget.

A gyári és kereskedelmi dolgozók szervezettebben, szerencsésebb kiindulási alapról harcolhattak sorsuk javításáért. Az ipartörvény és a kereskedelmi törvény már tartalmaznak szociális rendelkezéseket; az 1884. évi XVII. törvénycikk az ipartörvény-novella után a munkásjóléti jogszabályok a jogalkotás központjába kerültek.

Kollektív szerződéseket, sztrájkjogot ugyan nem sikerült a dolgozóknak kiharcolniuk, de a munkabér kedvezményezett követelési jellege, a baleseti felelősség szabályozása, az állami alkalmazottak nyugdíjjoga, a heti pihenőnaphoz való jog, a betegségbiztosítás lassanként kedvezőbb helyzetbe hozta őket.

A teljes és átfogó szociális rendezésre a koalíciós kormány Szterényi javaslata alapján gazdasági helyzete miatt nem tudott sort keríteni. Ez egyik oka bukásának is, mert a tömegbázisát elvesztette. A munkapárt 1908–17 között ugyan hozott ilyen irányú részintézkedéseket, de ugyanakkor a munkakötelezettséget, amelyet a hírhedt cselédtörvényben (1907. évi XLV. törvénycikk) már a koalíciós kormány is megfogalmazott, a munkapárt továbbfejlesztette. A szociális átfogó rendezés lehetőségét elvitte a háború, az részben a második világháború végéig elmaradt.

A múlt század végéig a jogászi köztudatban az a szemlélet élt, hogy a nemzetközi magánjognak Magyarországon nem voltak gyökerei, kialakítását a század legvégén kezdték meg. Ez annál meglepőbb, mert hazánk a magánjog territoriális megosztottsága, a partikuláris jogok érvényesülése miatt teremtve lett volna arra, hogy belső kollíziós normákat létrehozzon, ugyanakkor az örökös tartományokkal való szoros gazdasági kapcsolatnak is ilyenek kialakulása felé kellett volna hatnia.
A szerző kutatásai alapján tisztázottnak vehető, hogy már a feudális magyar jogban is találunk olyan kollíziós normákat, amelyek a nemzetközi magánjog előzményeinek tekinthetők, s a kialakuló magyar kapitalista jog is bővelkedik ugyanezekben.

Az előzmények nyomai fellelhetők a személyi jogban (külföldiek jogképessége), a kereskedelemben (önálló kalmárbírók Erdélyben és Debrecenben), a perjogban (választott bíróság és perviteli könnyítések külföldiek részére), de a jogintézmények egységesítésére is mutatkozik határozott törekvés.

A személyi jogban a lex patriae, a szerződéseknél a lex loci contractus a végrendeleteknél a favor testamenti alapján a lex loci és a lex patriae közül a kedvezőbb, ingatlanoknál szigorúan lex rei sitae a XVIII. századi jog jellemzői.

A II. József-i korszak felszámolása során egy csomó intertemporalis kollíziós norma született 1792-ben. Ugyanez a törvény teszi lehetővé külföldi jog alkalmazását és ítéletek érvényesítését kereskedelmi ügyletek esetében. Intertemporalis szabályok hidalják át az illír királyság volt területén a francia jog helyébe visszaállított régi jog uralmát (1827. évi XIV. törvénycikk). Más elaprózott szabályok is hoznak hasonló rendelkezéseket a XIX. század elején; az első kiterjedt nemzet-közi magánjogi szabályozást a váltójog kodifikálása hozza 1840-ben.

A magyar jogterület országai között a lex patriae fogalma ezen országok jog-alkalmazásánál nem adott eligazítást – ezért alakul ki a társországok között az illetékesség rendező fogalma.

Az abszolutizmus rendszere új intertemporalis normákat teremtett az osztrák jogra – tulajdonképp a feudális jogviszonyokról a kapitalista jogviszonyokra – való átmenethez, egyúttal az OPTK és az osztrák kereskedelmi törvény joga szerinti nemzetközi magánjogi normák is érvényt kaptak hazánkban. E kor-szakban nyernek nagyobb jelentőséget a nemzetközi magánjogban az államközi szerződések, amelyek a korszak végéig annak fontos forrásai maradnak.

Lényegében ugyancsak intertemporalis rendelkezéseket tartalmaz az ITSZ is, egyúttal az abszolutizmus alatt helyreállított jogegységet új partikularizmussal váltotta fel, amelyhez kollíziós normákat alig lehetett teremteni. A bírói gyakorlat vagy miniszteri rendeletek feladata maradt, hogy a különböző országrészek magánjogi eltéréseit áthidalják. Csak a házasságjog formai részében rendelkezett az 1868. évi törvénykezési rendtartás az egyes vallások tagjai között, alperes fórumának elsőbbségéről.

A dualizmus szakaszában a perjog, a bírói szervezeti törvény, majd a kereskedelmi törvény és a váltójog hoznak a nemzetközi magánjog terén új szabályokat. Jellemző, hogy ott, ahol az egyeztetés a legtermészetesebb lett volna – Ausztria és Magyarország között –, a kollíziós normák megteremtése általában nehézkesebb volt, mint bármely más, mégoly eltérő jogú állammal. Egyébként ilyen normák inkább az önállósult jogágakban születtek, hisz a magánjog normáit a kodifikáció feladatának tekintették; a javaslatok – így Teleszky örökjogi javaslata – tartalmaztak is nemzetközi magánjogi anyagot.

A családjogi törvényhozás mint részkodifikáció, 1894–95-ben tudatosan rendezte a hozzá tartozó kérdéseket. Más területeken nemzetközi megállapodások, bírói gyakorlat és egyes – iparvédelmi, értékpapírjogi stb. – jogszabályok járultak hozzá a nemzetközi magánjog kifejlesztéséhez, így a XX. század elején már annak összefoglaló feldolgozásai is megszülethettek – a nemzetközi konferenciákon, melyek a magánjog egységesítését célozták, Magyarország már csak azért is hangsúllyal szerepelt, hogy ne vegyék egybe Ausztriával. Hazánk egyes írók álláspontjával ellentétben épp e jogterületen semmi esetre sem maradt le ez európai fejlődéstől.

Az eljárásjogi rész alapszerkezete a kézikönyvben egyezik az anyagi jogi résszel. Ehhez képest a polgári perjog tárgyalásánál a feudális alapokból kiindulva először a kodifikációs törekvéseket kellett áttekinteni.
A feudális per jogra a partikularizmus, a különleges eljárások nagy száma és a fórumok rendi tagoltsága mellett jellemző, hegy nagyrészt szokásjogi alapokon nyugszik. Ezen a XVIII. század elejének törvényhozása csak kis mértékben változtatott.

Mária Terézia és II. József a bírósági ügyvitel rendeleti szabályozásán keresztül kíséreltek meg a perjog modernizálását; ez adott indítást az 1790. évi regnicolaris bizottságok között a perjogi reformbizottság kirendelésére is. Azonban sem a de coordinatione fororum javaslat 1792-ben, sem a Projectum paragraphorum ad ordinem processualem 1827-ben nem jutottak el a törvényhozási megvitatásig, minthogy az alkotmányjogi és az anyagi magánjogi reformok sorelsőséget élveztek volna.

Így először átfogóan az abszolutizmus korában rendezték a perjogot, ideiglenes rendtartással. Az ITSZ a régi helyzet helyreállításakor megkísérelte az írásbeli rendes és a sommás szóbeli per mellé egy rendes szóbeli eljárás bevezetését is, valamint átvette az osztrák perrend egyes intézményeit, így a kasszációs eljárást. A megoldás azonban nem volt sikeres, olyannyira, hogy a kiegyezés után a törvényhozás egyik legégetőbb feladatának tekintette a polgári eljárás kodifikálását. Az 1868. évi LIV. törvénycikk, a törvénykezési rendtartás kódexe ugyan minden inkább volt, mint tökéletes, mégis alapot teremtett a perjog elméleti kimunkálására. Nyilván e korai kodifikálásnak köszönhető, hogy a magyar perjog tudománya az európai élvonalban állott. Az anyagi magánjog szinte minden szakembere és tudományos művelője foglalkozott perjogi kérdésekkel is.

Az 1868-as rendtartást ideiglenesnek szánták addig, míg a Ptk. megszületik. Amikor azonban annak előmunkálatai elhúzódtak, 1880-ban az Országgyűlés határozattal kötelezte az igazságügyi minisztériumot perjogi novella kidolgozására. Emmer és Plósz javaslatai 1885-ben elkészültek, széleskörű megvitatásra kerültek és ennek alapján megszületett a perjogi novella, az 1893. évi XVIII–XIX. törvénycikkek. Ezt követte a házassági eljárás tervezete, majd a teljes perrendtartás terve 1901-ben, a Ptk. első tervezetéhez csatlakozva; 1902-ben, 1907-ben és 1910-ben a javaslat átdolgozást nyert, és végül 1911. évi I. törvénycikként hagyta jóvá az országgyűlés mint a kapitalista magyar törvényhozás elméletileg legmegalapozottabb és egészében legsikerültebb jogalkotását.

A perjog terén a XIX. század egyedi törvényeket is felmutat. Ilyenek a magyar nyelv használatára, a sommás eljárás bevezetésére, az úriszék megszüntetésére vonatkozó reformkori törvények 1848-ig; az abszolutizmus rendeletei a peren kívüli eljárásról, a bírósági, közjegyzői és ügyvédi szervezetekről és a köteléki perekről; a dualizmus korában az 1881. évi LIX. törvénycikk, a novella, az 1893. évi XVIII. törvénycikk, törvény a sommás eljárásról, és a házassági peres eljárás szabályozása 1894-ben a házassági törvénnyel. Lényegében a kodifikációhoz tartoznak a perrendtartás életbeléptetésére hozott törvények (1912. évi LIV. és 1914. évi XXXIV. törvénycikkek).

A váltó- és kereskedelmi eljárás a XVIII. századig nagyrészt városi statútumokon nyugodott. Ennek részletes feltárása még a jogtörténetre vár és bizonnyal sok érdekességet hozhat felszínre, amint azt egyes részeredmények is már tanúsítják. A XVIII. század egyik első egyetemes rendelkezése a kereskedelmi perről az 1723. évi LIII. törvénycikk (Auszugalis processus). Erdély és a határőrvidék az osztrák váltóeljárás korszerű formáiban részesült. Magyarországon azonban, noha Mária Terézia alatt a Kúria megbízást kapott ilyennek kidolgozására, arra nem került sor. II. József egységesen rendezte a kereskedelmi peres eljárást a polgárival, e rendelkezését azonban halála előtt visszavonta.

A kereskedelmi és váltóeljárást a XIX. század elejétől mindig az anyagi joggal együtt foglalták reformjavaslatba. Míg a reform meg nem született, az 1792. évi törvények lehetővé tették kereskedelmi ügyekben az önkéntes alávetést az osztrák eljárásnak osztrák bíróság előtt.
A francia eljárásjog csak átmenetileg volt érvényben a tengermelléken; az anyagi joggal ellentétben ezt szokásként nem tartották fenn, az osztrák eljárás váltotta fel. 1836-ban rendezték a kereskedelmi törvénykezést a tengermelléken, valamint a piaci bíráskodást. A váltó- és kereskedelmi eljárás átfogó szabályozására a szóbeli és közvetlen eljárási alapelvek alapján 1840-ben került sor. A váltóperjog és annak 1844. évi novellája 35 évig érvényesültek és szembeszökő előnyeikkel nagyban hozzájárultak a polgári perjog területén a reformgondolatok ébrentartásához. Közben 1850–1860 között osztrák váltóeljárás volt rövid ideig érvényben, de ez nem különbözött lényegesen a magyartól.

1868-ban megszűntek a külön váltóbíróságok és a perrend bizonyos idevágó új intézkedéseket is hozott. Az anyagi váltójog kodifikálása után az új eljárásjogi szabályok rendeleti úton születtek, mígnem az 1911. évi I. törvénycikk a váltó-eljárást is szabályozta, és lényegében összeolvasztotta az 1893. évi XIX. törvény-cikkben szabályozott fizetési meghagyásos eljárással.

A Kitonich által leírt szokásjogi eljárással történt a XVIII. század végén Magyarországon a végrehajtás, többnyire zálogjogot biztosítva az adós vagyonán a hitelezőnek. 1836-ban adtak törvényes lehetőséget végrehajtás esetén ingó vagyon elárverezésére, ezt vette át a váltótörvény is.

Az abszolutizmus kora a végrehajtással kapcsolatban rövid időre bevezette a szabadságvesztést, az adósok börtönét. Talán innét a vonakodás a magyar törvény-hozásban azóta is minden határozott és erélyes végrehajtási rendszerrel szemben.
Az 1868. évi törvénykezési rendtartás szabályozta mind a biztosítási, mind a behajtási végrehajtást, eszköze a kényszerárverés. Hasonló volt a váltóeljárás végrehajtási megoldása is.

Az 1881. évi LX. törvénycikkben a végrehajtási jog önálló jogszabályt kap, azóta a perrendtől elkülönítve nyer hazánkban szabályozást. Kielégítési és biztosítási végrehajtást szabályoz a törvény, előbbit végrehajtható okiratok alapján, utóbbit külön bírói vagy hatósági intézkedésre. Részletesen kifejti a követelések sorrendjét, valamint a végrehajtás alá vonható és az attól mentes vagyonrészeket.

A magyar csődjog a XVIII. században bírói gyakorlaton alapult. Egyes törvényeink ismernek betáblázási lehetőséget. Erdélyben és a tengerparton 1781 óta volt érvényben az osztrák csődeljárás. Törvényjavaslatok a csődre a kereskedelmi kodifikálás tervezeteivel együtt születtek 1792-ben és 1827-ben, de nem kerültek bevezetésre: az 1807. évi XII. törvénycikk a hamis bukásról azonban mutatja, hogy a csődeljárás a magyar gyakorlatban bevett volt. (Planum Tab. II. V. 36.)

1853-ban az abszolutisztikus rezsim az ideiglenes perrenddel együtt bevezette az osztrák csődeljárást is. 1859-ben nyert rendezést a csődön kívüli kényszeregyesség. Horvátországban ez 1897-ig érvényben maradt, Magyarországon az ITSZ hatályon kívül helyezte. Egyúttal ugyan a csőd telekkönyvi bejegyzésére vonatkozóan kiegészítő szabályozást hozott, mégis az ITSZ visszalépést jelentett a fejlettebb osztrák jogtól, így a társadalom sürgette a csődeljárás modernizálását. Az eljárás törvényi rendezésére csak az 1881. évi XVII. törvénycikkben került sor, mégpedig a csődön kívüli kényszeregyezségi eljárás nélkül. Egyébként a törvény megfelelt a kor követelményeinek, ezt jelentős elméleti és gyakorlati irodalma is igazolja. A csődön kívüli kényszeregyezség bevezetésére már 1884-ben született javaslat, Szilágyi Dezső 1892-ben elő is terjesztett egy csődjogi novellát, ez azonban nem került törvényhozási tárgyalásra akkor sem, amikor a párhuzamos horvát törvény 1897-ben megjelent. Schreyer Jakab 1909-ben publikált javaslata sem került a parlament elé, s az 1915. évi harmadik javaslat végül is a háború alatt rendeleti úton nyert bevezetést (4070/1915. ME rend.).

A feudális magyar perrend idején a későbbi peren kívüli eljárások vagy a megyei igazgatás, vagy a hites helyek hatáskörébe tartoztak. II. József ugyan tervezte ezek egy részének bírói hatáskörbe utalását, de reformja nem került bevezetésre. A peren kívüli eljárást tehát 1850 után az abszolutizmus rendszere vezette be. A hagyatéki eljárás, az árvaügyek, a holtnak nyilvánítás, a hitbizományi ügyek, az örökbefogadás, törvényesítés és nagykorúsítás, az előzetes bizonyítás és az okiratok hitelesítése tartoztak körébe. Ezekhez csatlakozott később a házas felek ágytól és asztaltól különválása és a telekkönyvi eljárás. Peren kívüli előkészítésre utalták a csekély értékű ügyek, pénztartozások és lakásbérleti ügyek rendezését is.

Az ITSZ ezen ügyek közül az árvaellátást újra a közigazgatási hatóságok illetékességébe utalta, a hites helyeket visszaállította és megszüntette a közjegyzői intézményt – megmaradt viszont a peren kívüli eljárás a telekkönyv, a hagyaték és az okiratok megsemmisítése vonatkozásában.

Ezt a magyar perrendben új intézményt az 1868. évi törvénykezési rendtartás kiterjesztette a piaci ügyekre és bizonyos felhívási eljárásokra a fizetési meghagyással. Ilyenként rendezi, ha más címen is, a holtnak nyilvánítási eljárást is. Elkülönítve rendezi a perrend az előzetes bizonyításfelvételt, a hivatalos tanúsítványok kiadását és a hagyatékot. Ugyancsak bírói hatáskörbe jutott ismét az árvaügy is. A hitbizományi ügyeket az országgyűlés törölte a perrendből, így azokat miniszteri rendelet szabályozta.

A kiegyezés után újraéledt a közjegyzőség, a bíróságokhoz csatolva és ez kihatott a peren kívüli ügyek szabályozására. Egyes jogszabályok születtek a hagyatéki eljárásról, a fizetési meghagyásról, a nagykorúsági és gondnoksági eljárásról, ezzel szemben a kereskedelmi eljárás és az árvaügyek ismét kikerültek a bírói hatáskörből. Az 1911. évi perrend egységesítette a peren kívüli eljárást.

A telekkönyvi és a hagyatéki eljárást nem érintette. A peren kívüli eljárás keretében rendezte a kódex a fizetési meghagyást, a bérleti ügyeket, a holtnak nyilvánítást, az okiratok megsemmisítését. Rendes peres eljárás alá vonták a kiskorúság meghosszabbítása, a gondokság alá helyezés, és a szülői felügyelet megvonása tárgyában folytatandó eljárásokat.

Viszonylag későn jelenik meg a választottbíráskodás a magyar perjogban. A szerző meggyőződése azonban, hogy a városi jogokban, kereskedelmi és céhügyekben már voltak előzményei, különben nem került volna oly természetességgel bevezetésre. (Ez még további kutatásra vár.)

A választottbíróságon belül megkülönböztetjük a teljesen szabad választottbíróságot, mikor mind a bíróság, mind az eljárás tárgya a felek választása alapján kerül ide; létezik a szabad alávetés közületi vagy állami rendkívüli bíróságok alá, mikor a fórum a választott; végül jogszabály is meghatároz választottbírósági illetékességeket: ezek tulajdonképp rendkívüli bírói fórumok kötelező hatállyal. Az első választott bíróságokkal örökösödési ügyekben találkozunk. A megyék szervezték azokat. Az abszolutizmus ismeri a választott bíráskodást kereskedelmi ügyekben, tőzsdeügyekben, iparügyekben. Ezek nyilván a céhen belüli bíróságok utódai.

Törvény szabályozta az úrbéri viszonyok felszámolására a választott bíróságokat (1868. évi XXIX. és 1870. évi XV. törvénycikkek). Az 1868. évi perrend általában szabályozza a választottbírósági eljárást. Azt szabja meg, mely ügyek nem rendezhetők ilyen eljárással.
A dualizmus korában sorban keletkeznek szakmai döntőbizottságok: a kereskedelmi- és iparkamaráknál, a társadalombiztosítás körében, munkaügyi vitáknál. Ezek fő része máig is él megváltozott formában. Sok választott bíróságot nemzetközi megállapodások határoznak meg. Több ilyen létezett az osztrák-magyar vegyes ügyekben.

A korszak végére tehát elmondható, hogy a választottbíróság eljárása ipari és kereskedelmi vitákban általános, a nemzetközi magánjog területen rendszeres, a polgári perekben pedig minden külön e körből ki nem vett ügynél megengedett volt.

A jogtudományról szóló főrészt a kézikönyv két alegységre bontja: a jogtudományra és a jogi oktatásra. A jogtudományt először a szűken vett magánjog, majd az egyes szakjogágak vonatkozásában kellett áttekinteni, a jogforrások feltárása, érvényesülése és alkalmazása, tudományos feldolgozása csoportokban. A tudományos feldolgozás viszonylatában, amely a főhangsúlyt kapja, jogáganként a rendszertanra, külső és belső jogtörténetre, majd a jogdogmatikára; ezen belül ismét a kommentárirodalomra, a rendszeres feldolgozásokra, a monografikus feldolgozásokra, a jogösszehasonlításra, a joggyakorlat feldolgozására, valamint a kritikai és reformszempontok jogpolitikai feldolgozására kellett figyelemmel lenni. Az irodalmat a jogi tárgyú sajtó lehető teljes bibliográfiájával kellett kiegészíteni, ami pótolná bizonyos fokig a megadott irodalomból kihagyandó szaklapokban publikált tanulmányok bibliográfiáját. Ugyanezen taglalással kellett reprezentatív formában megjelentetni a korabeli irodalmat is.

A szerző a magyar magánjog tudományának általános jellegzetességeit az európai párhuzamban következőkben látja: késői kibontakozás, döntően csak a XIX. században; művelői kezdetben túlnyomóan gyakorló jogászok, beállítottságuk elemző-magyarázó, szemléletük a hazai jogra koncentrált, és amikor a modernizáláshoz külföldi példát keresnek, többnyire túlnyúlnak Ausztrián, a pandekta jogtudományban megjelenő ius commune akkor kelt nagyobb visszhangot, amikor Ausztria kikerül a német birodalom kötelékéből; addig a császári joggal szembeni elutasító-védekező álláspont a jellemző.

A XVI. század elején a magyar jogtudomány nemzeti kultúránk általános ki-bontakozásával együtt nagy reményekre jogosított: ezek a század történeti fordulatai miatt meghiúsultak. A XVII. században ugyan újra megindul a magyar diákok külföldre áramlása, majd a század utolsó harmadában hazai jogtanításunk is megszületik, azonban egészen a XVIII. század közepéig csak a hazai jog elemző műveiről beszélhetünk – Huszthy és Huszti munkái jelentik a magánjog tudományának kezdeteit. Ez a tankönyv-jogtudomány, amely az oktatás szempontjait tartja elsősorban szem előtt, Frank munkásságában csúcsosodik ki. A XIX. század elején aránylag korán feltűnnek a történeti iskola magyar követői belső reformelképzelésekkel, az általános fejlődésre azonban nem hatnak. A jogreformot képviselők a radikális modernizálást követő politikai vonalról indulnak.

Az OPTK magyarországi bevezetése és részleges megtartása után a magyar jogtudomány a kapitalista magyar magánjog megteremtésének feladatához szinte rendi hivatástudattal nyúl. Jellemzője a XIX. század második felének, hogy a tudósok jó része még mindig a gyakorlatból jön, s a gyakorló jogászok elméleti érdeklődése is jelentős; amellett legtöbb jogi író több jogterülettel foglalkozik: a magánjog művelői a perjoggal és a kereskedelmi joggal is többnyire alkotó módon kapcsolatban állnak. Ez az általános jogászi érdeklődés a gazdasági élet, a jogalkotás és a jogpolitika kérdései iránt hozzájárult ahhoz, hogy „jogásznemzetnek” nevezzék népüket.

A századfordulóra az elméleti jogi szakemberek elkülönülnek a gyakorlattól és az egyetemek köré csoportosulnak, élénk kapcsolatuk a jogpolitikával és a törvényalkotással azonban nem szakad meg. A nagy európai tudományos áram-latok szinte mindenikéből merít ez a nemzedék a hazai jogtudomány gazdagításához, de ezen túl önálló szemlélettel és alkotásokkal is dicsekedhet.

A források feltárása, értékelése és alkalmazhatósága a magyar jogtudománynak már a XVI. századtól állandó feladatát és témáját képezte. Magánjogunk kodifikálatlansága ehhez nagyban hozzájárult. A tudományos tevékenység gyümölcse a század végén a Corpus Iuris Hungarici millenáris kiadása és más nagy forráskiadások.

A metodológia vonatkozásában hazánk a XVIII. században természetjog hivatalos uralma alatt áll; ez felső utasításra is történik, mert a felfogás a felvilágosodott abszolutizmusnak kiváló támasza.

Már a XVIII. században szemben áll a természetjogi felfogással bizonyos történeti szemléletmód, nem a nemzeti géniuszon nyugvó jog eszméjével (ez csak sokkal később megváltozott viszonyok között keletkezik), hanem egyszerűen a nemzeti jogot mint az önállóság kritériumát védelmezve az általános érvényű birodalmi joggal szemben.
Így a polgári reform első propagálói is e történeti alapon indulnak el, és a magyar városi jogból akarják a magyar kapitalista jogot levezetni; azonban a magyar polgári osztálynak a reformkorban nincs meg az az önállósága és társadalmi súlya, hogy ilyen elméletileg megalapozott törekvéseket érvényre tudjon juttatni, a reformot hordozó nemességtől viszont a joganyag idegen.

Az OPTK bevezetése, majd visszavonása után, ennek az életben érvényesülő szabályaival szemben a hazai jogot keresve, éli második virágkorát a történeti iskola Magyarországon. Van teljesen „régészkedő” elméleti és van a bírói gyakorlatra messzemenően támaszkodó gyakorlati ága. Velük szemben a „korabeli hazai magánjogot” vizsgáló irányzat a pandektarendszer konstrukciós iskolájának példáját követve, de a tételes jogra támaszkodva iparkodott a kapitalista magánjogot meg-alkotni; ennek is volt teljesen, elméleti és gyakorlati szárnya. A radikális reformerek a hazai alapok helyett a praktikus és optimális jogot keresték, minél nagyobb európai egyezésekre törekedve; sikerük az egyházpolitikai törvényhozásban volt legnyilvánvalóbb, míg az örökjogi tervezet terén visszavonulásra kényszerültek. E csoporthoz csatlakozik a század végén a társadalom szociális igényeire is felfigyelő s azoknak a magánjogban is érvényesülést kereső haladó jogászok vonala.

A magyar eklektikus, önálló iskola legnagyobb alakja Grosschmid, a pandektistáké Szászy-Schwarz, mindketten iskolát alkottak és nagy hatással voltak a magyar magánjog elméletének és rendszerének megalkotására.

A magánjog történetének művelői közül a kézikönyv azokkal kíván foglalkozni, akik akár a külső, akár a belső jogtörténettel a kor problémáit és azok megoldását kívánták megközelíteni; a tiszta jogtörténetnek a feldolgozásban nincs helye. E nézőpont alapján külső és belső jogtörténetre osztjuk a XVIII. század és a reformkor munkáit, ezek a források történeti feltárásával az érvényes hazai jogot kívánják ismertetni. Ezzel szemben a kiegyezés után a jogtudomány e történeti szemlélettel az idegen ideológia elleni küzdelem célját szolgálja – gyakran egyúttal retrográd áramlatokat öltöztetve politikailag elfogadható, vagy éppen vonzó köntösbe. Fontos azonban annak felismerése, hogy ez korántsem általános a hazai elemeket preferáló tudományban és ugyanazon személyek különböző munkáit is majd haladó, majd maradi irányba mozgatja ugyanez a történeti-nemzeti szemlélet.

A jogdogmatika területén az összefoglaló és a monografikus feldolgozások között különböztet a kézikönyv: az összefoglaló munkák kommentárok, rendszerező művek és enciklopédiák csoportokban mutatandók be.

A hazai magánjog kodifikálatlan volta miatt a kommentárirodalom jó része nem sorolható az általános munkák közé; igazi összefoglaló kommentárirodalma az OPTK-nak van, amelynek érvénye a tárgyalt időszak végéig sem szűnt meg hazánk egyes területein, továbbá az ITSZ-nek. Ehhez csatlakozik – hazai szemléletünk szerint önálló jogágban – a házassági-családjogi kommentáriroda-lom, amelynek korai része még az egyházi jogot, újabb irodalma az 1894–95. évi kodifikációt tárgyalja.

A jogi enciklopédiák között az első még elavult természetjogi alapokon áll, Pauler műve – sikere jelzi az igényt hasonló összefogó feldolgozásokra. A Magyar Jogi Lexikon a század végén már teljesen megfelel az ilyen művekkel szem-ben e korban támasztható követelményeknek.

A rendszeres feldolgozások körében külön csoportot alkotnak a magánjog általános tanait érintő művek. Ilyen általános részt először Frank és Kallós munkáiban találunk. A pandekta-feldolgozásokat követő íróink mind megpróbálják a feladatot megoldani, először Suhajda, utána Zlinszky és Herczegh, utóbbi önálló kötetben.

Az általános rész feldolgozása különös súlyt nyer a kodifikációs munka első szakaszában. Hoffman teljesen teoretikus, Győrffy a gyakorlatra támaszkodó munkái az azok által kavart irodalmi viharral oda vezetnek, hogy e rész Szászy-Schwarz javaslatára kimarad a kodifikációból és a jogtudomány kompetenciájába kerül. A Fodor-féle gyűjteményes feldolgozás kellő súllyal tartalmazza Tóth tollából: a Szladits magánjogában szereplő első kötet már túl van a tárgyalt kor határain.

A magánjog teljes anyagának rendszeres feldolgozásával – elsősorban oktatási célzattal – a XVIII. század közepe óta találkozunk. Éppen a joganyag kodifikálatlan volta miatt az ilyen feldolgozások is nagy jelentőségűek, azokat a jogszolgáltatás is rendszeresen hasznosítja. Huszthytól Frankig, Erdélyben Husztitól Vajdáig a feudális kor e feldolgozásokat először a hármas gaiusi, majd a négyes, illetve ötös pandektarendszerben, előbb a perjoggal együtt, majd attól rendszerben elválasztva alkotta meg.

Az abszolutisztikus korban az OPTK a hazai gyakorlattal összeolvasztva Wenzel és mások tollától nyert rendszeres feldolgozást, az erdélyi jogra ugyanezt Libloy alkotta meg. Az ITSZ megjelenése után ennek eredményeit is belefoglalták a hazai jog rendszerébe, de egyre inkább vittek abba bele elméleti – pandektajogi – elemeket, a kötelmi jog hiányait pótlandó. Ezen az úton egyébként a jogtudomány a bírói gyakorlattal kölcsönhatásban járt.

Zlinszky Imre összefoglaló műve 25 éven keresztül és nyolc kiadásban maradt forgalomban, csak a századfordulón váltják fel más rövid összefoglalások, amelyek már a magánjogi törvényelőkészítés javaslatait is figyelembe veszik. A nagy szisztematikus összefoglalás a század elején Fodoré, míg a korszakot Almásy németnyelvű műve zárja.

A monografikus irodalommal kapcsolatban általában meg kell jegyezni, hogy a csupán önálló könyv alakban megjelent művek számbavétele hamis képet ad: ezzel a polgári jogot fejlesztő jelentős írások sora marad ki az áttekintésből. A valamely részterület iránt érdeklődő kutatónak okvetlenül a sorozat- és folyóirat-publikációkban is tájékozódnia kell, ebben nagy nehézséget okoz, hogy az önállósult jogágaknak nincs összefoglaló bibliográfiájuk.

Jelentős monografikus irodalom szól az általános részről, a már említett javaslatok kritikájaként, valamint a törvény és bírói gyakorlat viszonyáról. Fontos elvi kérdése volt ez a magánjog fejlődésnek a múlt század 70-es éveiben, majd újra századunk első évtizedében.

A személyi jognak a kiegyezésig alig van monografikus irodalma. Annál jobban előtérbe kerülnek egyes kérdések a kiegyezés után. Az egyik vitatott téma a nagykorúság és annak fokozatai, ez az 1872. évi jogásznapoknak is anyaga volt. A nagybirtokos osztály érdekei a fiúk késői nagykorúsítása felé hatottak, míg a lányoknak házasság általi nagykorúsítását a feudális jogból átvették; a radikális jogászok e félmegoldást nem tartották elfogadhatónak.
Ugyancsak széles monográfiairodalma van a kereskedelmi jogból kiindulva, a jogi személy kialakításának, Franktól kezdődően. A kérdés európai hatással bíró megoldását Schwarz Gusztáv adta.

Lényegesen régebbi a monográfiairodalma a családi jognak; itt a különböző egyházi jogok szembenállása miatt adódó problémák már a XVIII., még inkább a XIX. században igényeltek összefoglaló feldolgozásokat és problémamegvitatásokat. A kiegyezés utáni irodalom a polgári házasság tárgy körött forgott; annak megvalósulása után inkább a kommentárjellegbe ment át. A válás megengedése azután újabb kritikai-jogpolitikai elemző irodalmat szült, ez csak a XX. századra bontakozott ki teljes szélességében.

A gyámsági jognak már a feudális korban volt rendszeres feldolgozása, reformjavaslatai, majd jogszabálykommentár-irodalma. A törvénytelen gyermek jogállása 1870-ben általános megvitatás tárgya, aztán kikerül az érdeklődés homlokteréből, míg a századfordulón különösen gazdag, a kodifikációra irányuló újabb irodalma van.

A magántársaságok szabályozása a kereskedelmi jog körébe esett, ezért e témáról egészen a magánjogi törvénykönyv előkészítéséig nem készül feldolgozás. Ekkor azonban kivált összehasonlító jogilag érdekes monográfiák születnek a tárgyán. Ezek egy része magyar-horvát közös önálló törvény alkotását javasolja. Másrészt az alapítványi jog – közjogi elemeinél fogva – a szerzők szerint ugyancsak nem illett a Ptk.-ba. Készült is arra külön törvényjavaslat, megfelelő irodalmi visszhangot is keltett, de érvénybeléptetése elmaradt.
Így a magántársasági jog az irodalom és a bírói gyakorlat területe maradt egészen a Magánjogi Törvényjavaslat megszövegezéséig, amely – a horvátokkal közös törvény aktualitásának elvesztével – mindkét témát szabályozta.

A reformkorban a dologi jognak, nevezetesen a nemesi tulajdoni kötöttségeknek gazdag, nem is szigorúan jogi, hanem gazdasági, politikai irodalma van. E monográfiakörbe tartoznak az úrbérrel és a bányatulajdonnal foglalkozó korai írások is.

Az abszolutisztikus korban a monográfiák tárgya az ősiségi pátens, az OPTK részkérdései és az új telekkönyvi rendszer. Az ITSZ is gazdag irodalmi visszhangra lel.

A kiegyezés után a gyakorlatba átmenő telekkönyvi rendszernek van a leggazdagabb, elvi kérdéseket az egész dologi jog vonatkozásában taglaló irodalma. Ugyanígy gazdag irodalmi visszhangja van az úrbéri rendszer felszámolásának is. A dologi jogot érintő egyes résztörvényeknek (kisajátítás, erdő, víz, vadászat, út-vasút stb.) inkább kommentárjellegű, de a dologi jogi kihatásokat taglaló irodalma van.

A magánjog rendszeres feldolgozásaiban természetesen a dologi jog is kimunkálásra kerül a 70-es évek után. Ezek hatása alatt a monográfiákban a birtokelmélet különös jelentőséget nyer. Ugyancsak érdeklődést kelt a partikuláris tulajdon-jogok felszámolásával kapcsolatos dologi jogi problémakör, így a határőrvidéki tulajdon, és a kun statútumok köre.
A paraszti birtokkal kapcsolatos szociális problematika főleg a századforduló után lép az érdeklődés homlokterébe; maga a kormány is feldolgoztatja az ezzel kapcsolatos kérdéskört, új lendületet kap a felmérés alapján a monografikus feldolgozás is. A hitbizományok első monográfiái a feudális korszak végén jelennek meg. A kérdéssel a Ptk. szerkesztőbizottsága külön is foglalkozott. Önálló törvényjavaslat is született a tárgyban, s annak monografikus visszhangja is volt több oldalról, de a törvény nem nyert kibocsájtást. Így a hitbizományi jog a bírói gyakorlat, az ITSZ és a jogirodalom kölcsönös munkájával nyert kidolgozást.

A kötelmi jognak a XIX. század elejéig inkább csak hiányát rögzíthette a jogirodalom tankönyvszerű feldolgozásaiban, és bátortalan javaslatokat adott római jogi intézmények bírói úton történő recepciójára (maga a recepció a ja-vaslatoknál lényegesen határozottabban folyt). A kötelmi jog irodalma először a kereskedelmi törvények nyomán 1840 után bontakozik ki.
A magyar feudális deliktuális felelősség témája érdekes lett volna, de e kor irodalma ezzel szinte egyáltalán nem foglalkozott.

Az OPTK és az ITSZ után kezd fellendülni a kötelmi jogi irodalom, részben a bírói gyakorlat, részben a pandektajog hatása alatt. Wenzel megkísérelte a kötelmi jogot teljesen feudális magyar, Suhayda teljesen pandektajogi alapon megszerkeszteni; e kísérletek sikerre nem vezettek. Sághy kötelmi jogi elmélete, Zlinszky és Herczegh vonatkozó, a hazai gyakorlatot és az OPTK-t szem előtt tartó rendszerei jelentősen hatottak a kötelmi jog elméletére és gyakorlatára. Annak legjelentősebb műve Grosschmid „Fejezetei”, valamint Thirring törvényjavaslata az első szövegben: ezek kötelmi jogunkat az európai élmezőny nívójára emelték. Ugyanez a helyzet a kártérítési jog fejlődésében is, elsősorban a bírói gyakorlat hatására. Az objektív felelősség és a bírói méltányosság alkalmazása terén hazánk ugyancsak megelőzte a legtöbb európai államot.

Az örökjog a magyar feudális magánjog kedvenc terrénuma. Az egyházi bíráskodás alól korán kivonták ezt a területet, arra hivatkozva az ingatlanhagyatékoknál, hogy accessorium sequitur principali. (Hogy ez a végrendelet érvényessége és annak a hagyatéki ingatlanra való kihatása vonatkozásában a logikai sorrend megfordítása, azzal a jogtudomány nem törődött; azzal sem, hogy a vég-rendelet a nemesi birtokban való öröklésre alig hathatott ki.)
Az örökjognak mind összefoglaló, mind monografikus feldolgozásai már a feudális korban megjelennek. Utolsó közöttük Frank munkája az „ősiség és elévülés” tárgyában, ez már reformlehetőségeket vizsgál.
Az OPTK, az ősiségi pátens, majd az ITSZ jelentős változásokat hoztak az örökjogban, ezek bőven találtak mind kommentárra, mind monografikus fel-dolgozókra. Még jelentősebb az a harc, amely a Ptk. tervezetének örökjogi része körül alakult ki, s a kodifikáció történetében már részletes ismertetést nyert. A középutat a javaslatban végül is Szászy-Schwarz találta meg.

Saját monografikus irodalma volt a végrendelet érvényességének, a holt-kéznek, az özvegyi jognak, a hagyatéki eljárásnak, a bírói gyakorlattal állandó kölcsönhatásban. Így került a kodifikálatlan magyar örökjog kimunkálásra és kibontakoztatásra, noha annak utolsó feudális elemei csak 1946-ban kerültek hatályon kívül.

A jogösszehasonlító tevékenység a magyar jogtudományban régi hagyományokkal rendelkezik. A reformkorban ennek iránya elsősorban a Code Civile, az OPTK és részben a porosz Landrecht felé is fordult. 1850 után ez a törekvés fellendül. Az OPTK-t a magyar irodalom nem hagyhatta figyelmen kívül, ugyanakkor önállóságát más európai jogterületekhez való igazodással is hangsúlyozni kívánta. Ha idegen jogi művek fordítására kevés is a példa, ez azzal magyarázható, hogy a magyar jogtudó értelmiség számára a latin és német irodalom használata semmi problémát sem jelentett, de a legtöbben ezeken túl is beszéltek európai nyelveket, franciát, angolt, sőt szláv forrásokat is tudtak hasznosítani. Ezt az irodalom ez irányú hivatkozásai, a külföldi gondolatok friss hazai visszhangja igazolja.

Wenzel és Hajnik kifejezetten összehasonlító jogi munkái után a további tudományos irodalom szinte sehol sem mellőzi a külföldi példákra való hivatkozást. Erre az eddigiekben a szerző már sokszor rámutatott. Így a magyar jogtudományra idegen művek fordítása, mint az összehasonlító tendencia mércéje, nem alkalmazható.
A Rechtstatsachenforschung, a pozitív jog hazai érvényesülésének tudományos visszhangja, amennyire a német tudományban a vívmány erejével hat és francia befolyásra vezethető vissza, a magyar magánjogban természetes és mellőzhetetlen eleme a tudományos feldolgozásnak. Ebben a magyar magánjog bírói úton való fejlesztése – amire a törvénykezésnek a politikai viszonyok miatti elégtelensége miatt rászorult, és amire aztán a hazai irodalom a múlt században már mint vívmányra hivatkozott – volt az indító rugó. Teljesen teoretikus alapon nyugvó, a jogszolgáltatás és törvénykezés eredményeit figyelembe nem vevő hazai tudományos mű jószerivel nincs is. Lényegesebb azonban ennél az, hogy a hazai jogtudomány, ellentétben Közép- és Nyugat-Európával, a judikatúrát a magánjogi jogalkotásnak a tudományt megelőző tényezőjeként vette számba már Werbőczy és Kitonich óta.

Kritikai művekkel és reformjavaslatokkal a magyar magánjog irodalma a XVIII. században – az egy erdélyi Husztitól eltekintve – nem jelentkezett. Ilyenek inkább a kormányszervektől indultak ki. A reformkorban már születnek ilyen művek, de elsősorban nem annyira a szorosan vett jogtudomány, inkább a politikai irodalom, a gazdaságpolitika, a közgazdaságtan körében, melyek a jogrend-szer fejlődést akadályozó voltát elemzik. Csak a feudális kor utolsó évtizedében jelentkezik reformjavaslatokkal maga a jogtudomány is.

Nem működött közre a jogtudomány, a passzív rezisztencia miatt, az osztrák jognak az abszolutisztikus rendszer alatti meghonosításában sem, csak szűk kommentárirodalom jellemzi e szakaszt. Annál nagyobb lendületet vett a reformtendencia az ITSZ alapján. Elméleti és gyakorlati szakemberek széles arcvonala működött közre a fennálló jog hiányainak feltárásában, a reformok előkészítésében. A Magyar Jogászegyletnek e téren jelentős koordináló szerep jutott. Minthogy a magánjogi kódex a korszak végéig sem született meg, e reform- és kritikai tendencia a magyar jogtudományban mindvégig érvényesült. Ehhez járul a századforduló után a jog szociális tartalmának növelésére irányuló művek kritikai hangvétele.

A gazdasági jogok – a váltó- és kereskedelmi jog, csekkjog, magánbiztosítás, társasági jog – tudományának döntő helyzeti különbsége a szorosan vett magánjoggal szemben, hogy korán törvényművekre alapozva dolgozhatott. Míg a római jog hatalmas anyaga a magánjog területén egész Európában elsősorban a rendszerező-magyarázó jogtudománynak adott feladatot, a gazdasági terület jogát meg kellett országonként fogalmazni, s csak azután alkalmazni. Ez pedig korántsem volt elvont tudományos, inkább gyakorlati és jogpolitikai feladat.

Hazánkban is sok minden utal arra, hogy a kereskedelmi jog még törvényi megfogalmazása előtt élő jog volt, annak első tudományos feldolgozásai az 1840. évi szabályozást megelőzik, és a gyér törvényi utalások a charta bianca, a csőd, a hamis bukás, a kereskedelmi könyv vonatkozásában alátámasztják ezt az álláspontot. A jogtudomány e téren lépést tartott a fejlődéssel, sőt azt segítette is.

A tárgybani forráskiadványok 1840 előtt városi jogok, valamint a szokásjogként alkalmazott osztrák jogszabályok. Az 1840. évi törvényeknek azonnal születik egy sorozat kommentált vagy kommentálatlan kiadása; már ugyanezen évben megjelennek német nyelven, 1851-ben franciául is.

Ugyanez a helyzet az osztrák törvények bevezetése után az abszolutizmus korában, az ITSZ után, majd a kereskedelmi törvény és a váltótörvény megjelenésekor. A kritikai kiadások, fordítások és kommentárok azonnal elkészülnek.

A kereskedelmi és a magánjog rendszerbeli különbözőségével több tanulmány is foglalkozik. Ilyen összehasonlítások elvégzésére épp a két jog közötti átfedések szolgáltatnak alapot.

A kereskedelmi jog történetével röviden a legtöbb összefoglaló munka foglalkozik. Degen váltótörténete a kodifikációnak is alapul szolgált, Wildner munkája az 1840. évi kodifikáció belső történetének érdekes dokumentuma.
A kereskedelmi és váltójog a kommentárirodalom mellett rendszeres feldolgozások tárgya, már a feudális korszaktól.

A monografikus feldolgozások között sok a kisebb publikáció, ezek az anyag tanulmányozásánál nem mellőzhetők. Jelentős a váltóügyi bíráskodást feldolgozó művek száma. Jelentősek e téren az összehasonlító jogi feldolgozások. A jogi ténykutatás körében érdekesek a börze szokásokkal foglalkozó munkák, Neuwirth könyve a bank és valutahelyzetről, mely mintegy előfutára volt a csekkjog önállósulásának, de születtek ilyen céllal munkák a tengerjogban és a biztosítási jogban is. Ezekhez csatlakoznak a kifejezetten reformcélú, közgazdasági tárgyú monográfiák a XIX. század elejétől.

Szerzői és kiadói jog, valamint ipari jogvédelem terén a metodológia kezdettől két alapirányban fejtette ki nézeteit: ezek a tulajdoni elvi alap és a személyi jogi elvi alap. Ettől függően kerülhetett a szerzői jog a magánjog rendszerben elhelyezésre. A törvények ugyan egyik vagy másik irány alapján készültek, de nem helyezkedtek kifejezetten egyik álláspontra sem.

Története e jogterületeknek nincs, csak rövid, összefoglalók a rendszeres kiadások élén. Ezzel szemben gazdag a kommentárirodalom, kézikönyvszerű használatra, a nem jogász olvasók számára is. Mindegyik jogterületnek van rendszeres feldolgozása is. Jelentős e területen a kisebb dolgozatokban megjelenő szakirodalom. Ez előretekintő is, a fénykép, zenemű és más alkotói jogok védelmére.
Érdekes, hogy a szerzői és kiadói jog nem dolgozik összehasonlító alapon. Gyakori ezzel szemben a hazai gyakorlat értékelése, és gazdag a kritikai és reformjavaslatok száma. Szakkamarák, így az ügyvédi és kereskedelmi kamarák, de a jogászgyűlések is foglalkoznak főkérdésként a jogág reformjavaslataival, amit annak a század elejétől meggyorsult fejlődése, a technikai haladással táguló problémaköre indokol.

Az iparjog irodalma kettős. A céhek irodalma döntően gazdaságtörténeti. A jogi irodalom a kereskedelmi jogéval közös, kivéve az ipartörvény kommentárjait. Szterényi új törvényjavaslata az az átfogó munka, amely e terén a történettől a jogösszehasonlításon keresztül a rendszerezés, kritika és reformjavaslat valamennyi tudományos szempontját átfogja.

A további irodalom teljesen bányajogi. Már a feudális kortól kezdődően találunk e tárgyban történeti, kommentárjellegű, rendszeres munkákat, de tanítás céljára szolgáló összeállításokat is. A század második felében, a sorra meghiúsuló törvényjavaslatok hatására, a bányajog rendszeres, egyúttal a fejlesztés szem-pontjait is tárgyaló bemutatásai kerülnek előtérbe, bár a meghiúsult javaslatok történetét is feldolgozza az irodalom.

A munkajog ugyan nem önállósult az első világháború előtt, mégis léteznek metodológiai viták a munkaszerződés, mint különös szerződés sajátosságairól, nagyrészt a Ptk. tervezetek kritikájaként. Munkajog-történettel nem találkozunk – a munkásosztály története politikai és társadalomtörténeti művekben lelhető fel. Csak a szociális törvényhozásnak van korabeli története. Annál gazdagabb e téren a modern magyar irodalom, melynek ez a kérdéscsoport kiemelt kutatási témája.

A munkatörvénykezés kommentárirodalma nagyon gazdag, ami azzal magyarázható, hogy e jogszabályok a laikus olvasó érdeklődésére is számot tarthattak. Rendszeres összefoglalása a korabeli munkajognak csak az iparjog keretében ismeretes.

A jogág kifejletlensége ellenére a vonatkozó monográfiairodalom gazdag, ami a szociális problémák iránti növekvő érdeklődést, de a munkásmozgalom erősödését is jelzi. Az irodalom jelentős része nem jogi művekben, hanem politikai és közgazdasági munkákban található, azért a munkajog kutatója e korszak irodalmából ezeket sem mellőzheti.

A jogi gyakorlat kutatása számos cikkel rendelkezik. E téren sok anyagot szolgáltatnak mozgalmi szervek, a nőegyletek parlamenti petíciója a cselédtörvényhez, a társadalomtudományi egyesület ugyanezen tárgyban, a Jogászegylet statisztikai és adatgyűjtésekkel készült jelentései, a munkásbiztosításról Schulz a balesetbiztosítás gyakorlatáról Weltner műve.

A fejlődésben lévő és sok társadalmi problémát érintő jogterületen a kritikai és reformirányú tanulmányok természetesek. Ezek egy része azonban szintén nem jogi, hisz nem a jog, hanem a társadalmi viszonyok voltak e téren reformálandók.

A nemzetközi magánjog tudománya hazánkban valóban későn jelentkezik. Az első összefoglalás a kiegyezés évében jelenik meg, de alig több mint a vonatkozó osztrák anyag formai kiegészítése. 1886-ban Jellinek magánjoga hozza először a magyar nemzetközi magánjog elveit. 1885-ben foglalkozik a Jogászegylet először ilyen témával (lex patriae vagy domicilii). Ezen túl néhány cikk ismert ugyanezen évekből. A nemzetközi magánjog előtörténetével az irodalom adós volt máig, ez a szerző saját kutatása révén került feltárásra.

1891-ben ír ki a Magyar Tudományos Akadémia pályázatot a magyar nemzetközi magánjog feldolgozására, így készül el az első rendszeres Szánthó-féle összefoglalás. Ennek nyomán a következő húsz évben a monográfiairodalom megszaporodik, nemzetközi magánjogi összehasonlító tanulmányok születnek, a Ptk.-tervezetekkel kapcsolatban a tárgy de lege ferenda is tárgyalásra kerül, így 1911-ben már kifejlett rendszere van a jogterületnek (Ferenczy).

A monográfiák leginkább a házassági törvény alapján a házassági nemzetközi magánjogával foglalkoznak. Azonban van irodalma a nemzetközi szerzői és iparjognak, a szabadalmi jognak, a váltójognak, a társasági jognak, és ismertetésre kerülnek a vonatkozó külföldi törvényművek is. A nemzetközi perjog gazdag anyaga is feldolgozásra kerül a kölcsönös jogsegélyegyezmények alapján. A jogösszehasonlítás és a bírói gyakorlat inkább csak cikkeket töltenek meg, azonban a nemzetközi magánjogi egyezmények anyaga monografikus feldolgozásra is kerül. Ennek ellenére az a tény, hogy a Ptk. tervezetébe végül is a nemzetközi magánjog nem került felvételre, azzal a hatással járt, hogy ez a jogterület az első világháború előtt nem volt a közérdeklődés központjában.

Hűbéri jog, főúri jog címszó alatt a kézikönyv a tudományhoz csatlakozóan kívánta összefoglaltatni azt, ami e címen a XIX. század jogában még fellelhető. Magyarországon tényleges hűbérjog a feudalizmus korában sem létezett. Legfeljebb azokra a művekre utalhatunk itt, amelyek a század első felében a donációs és az ősiségi rendszert tárgyalják. Ennek az 1848-as törvények után még irodalmi vitája is volt. A praedialisok jogainak önálló irodalma ugyancsak nincs, jogállasuk a 48-as törvényhozással megszűnt.
A regálék ugyan feudális eredetű jogok, és felszámolásuk a kapitalista kor irodalmát is foglalkoztatta, kommentár- és monográfiairodalma is van a kérdésnek, de nem hűbéri szempontokból.
Családi magánjognak ismerte el az uralkodó ház házi törvényeit a Pragmatica Sanctio, s mint ilyenek érvényesültek a világháborúig. Bizonyos irodalma volt ezzel kapcsolatban Ferenc Ferdinánd morganatikus házasságának és annak, hogyan hat ez ki a magyar trónöröklésre, minthogy a hazai családjog ilyen intézményt nem ismer, de lényegében ez is közjogi tárgyú vita volt. A házi törvények egészét a magyar irodalom nem dolgozta fel, inkább a bírói szervezetben van nyomuk.

A polgári perjog tudománya talán a legrégibb a magyar jogtudomány területei között. Ez a terület semmit sem veszített az érdeklődésből a világháborúig sem: a jogtudomány szinte valamennyi kiválósága foglalkozott perjogi kérdésekkel. Ennek a nagy érdeklődésnek egyik oka nyilván a tudománnyal foglalkozó gyakorlati jogászok magas számaránya, másik a bírói jogalkotás jelentősége hazánkban.

Kitonich perjogi munkái után a perjog először az összefoglaló magánjogi művekben de actionibus cím alatt jelenik meg. Szlemenits és Frank azonban már külön tárgyalják. Az erdélyi és az egyházi-köteléki perrendnek már a XVIII. században van önálló rendszeres feldolgozása.

A perjogi rendszertani munkák általában az írásbeliről a szóbeli közvetlen pervitelre való áttérés előharcosai, minthogy ez csak 1911-ben valósult meg teljesen.
Történeti összefoglalót a legtöbb rendszerező mű tartalmaz, a legújabb fejlődést Fodor dolgozta fel. A monográfiák e tárgyban nem annyira a fejlődést támasztották alá, inkább jogrégészeti jellegűek, ezért mellőzendők.
Kommentárirodalma először az abszolutizmus perjogának van. Nagy számban születik ilyen az ITSZ-ben, majd az 1868-i perrendhez is, az újabb novellák és a gyakorlat feldolgozásával. A perrend sok rendszeres összefoglalásnak is tárgya volt. Ugyancsak inkább rendszeres összefoglalások születtek az 1893. évi novella után, a köteléki perek és a sommás eljárás összedolgozásával. Mind rendszeres, mind kommentárirodalma jelentős az 1911. évi perrendtartásnak is.

A perjog monográfiairodalma az ITSZ óta rendkívül gazdag. Nem véletlen, hogy e terület tudta a legsikeresebb törvényművet is megalkotni, legsokrétűbb az irodalma is.

A kereskedelmi és váltóperrend, a váltóeljárás általában az anyagi váltójoggal együtt nyert feldolgozást, mint ahogy kodifikálásuk is együtt történt.

Ezen túl, minthogy a váltóeljárásban 1840 óta meg volt a perjog által is elérni óhajtott szóbeliség, közvetlenség, nyilvánosság, a polgári eljárással foglalkozó művek legtöbbje a váltóeljárást is érinti. Ennek ellenére csak egy monográfiája van az eljárásnak Zlinszky Imrétől, a további irodalom elszórt kisebb tanulmányokban lelhető.

A végrehajtási jognak önálló tudománya csak a kodifikációja óta van. Ez mind kommentárirodalom, mind monografikus feldolgozása a felmerülő problémáknak – jórészt cikkekben –, de a századforduló után van irodalma a törvény tervezett novellájának is.
A csődjog ezzel szemben már a feudális korszakban is tárgya volt mind ön-álló műveknek, mind a kereskedelmi jogi munkáknak. 1881 után a törvény kap kommentárokat, valamint egyes kérdésekkel is foglalkozik az irodalom, főleg a csőd külföldi hatásaival és a csődön kívüli kényszeregyességgel. Ezt a tudomány a jogalkotást megelőzve de lege ferenda dolgozta ki.

Talán legnagyobb számú tanulmányt mondhat magáénak minden jogterületek közül a perenkívüli eljárások köre. Ezt a telekkönyvi intézménynek, másodsorban a hagyatéki eljárásnak köszönheti. Az anyagi-, dologi- és örökjog kodifikálatlan volt, a telekkönyvi rendszer felfektetésével számos helyen foglalkoztak és sorban vetődtek fel elméleti és gyakorlati kérdések. Ezekkel az eljárások során kellett foglalkozni. Gazdag és színes bírói gyakorlata is keletkezett mindkét eljárásnak, számos cikk került ki a telekkönyvi szakemberek és közjegyzők tollából, bírói körökből, de az anyagi jog legelső művelői is gyakran nyúltak e témakörökhöz.

A gazdag irodalom sok reformjavaslatot is tartalmaz főleg a telekkönyvi intézményhez. Ezekkel azonban a jogalkotás nem kívánt a Ptk. megalkotása előtt foglalkozni.

Néhány monográfia tárgyalja a holtnak nyilvánítást és az úrbéri eljárást is. A fizetési meghagyással csak a perjogi összefoglaló művek és kisebb cikkek foglalkoznak. Ez áll – Vécsey Tamás könyvét kivéve – a választottbírói eljárásra is.
Az egyetemekről és a jogi oktatásról szóló résznek a kézikönyv „Arbeitsplan”-ja nem szabta meg a tartalmát és vázlatát. Minthogy a szerző ez irányú kéziratát először zárta le a társszerzők közül, az ő elgondolása lett az e résszel kapcsolatos munkaviták alapja. A szerző az oktatás periódusait a hazai oktatás kezdetétől a jozefinista kor végéig, a reformkor lezártáig, a Thun-Hohenstein-reform és annak nemzeti ellenhatása, az Eötvös-féle iskolareform részekre bontja, mert a XIX. századot tanulmányozva nem tartotta indokoltnak a Ratio educationis külön tárgyalását, választóvonalként. Második részben betűrendes felsorolását adja valamennyi olyan intézménynek, amelyben a XVIII–XIX. században jogi felsőoktatás folyt. Harmadik részben kimutatja a jogtudomány és a felsőoktatás kapcsolatát és egymásra hatását.

A nagyszombati egyetem jogi karának 1667-ben történt megalakításával újra volt jogi felsőoktatása hazánknak. Jelentős, hogy tanrendjében a legtöbb más országot megelőzve külön stúdiumot szenteltek a hazai jog, beleértve a hazai eljárásjog oktatásának. Az egyházi és a római jog oktatása is a kor színvonalán történt, noha ez az egy egyetem tudományos életet és közvéleményt természetesen nem alakíthatott ki. Az egyetemnek alapítólevélben megszabott feladata volt a hazai jog korszerűsítése a római és a kánonjog intézményei által.

A nagyszombati egyetem kifejezetten katolikus intézmény volt. A protestánsok iskoláikban igyekeztek a maguk részére is megteremteni a jogi oktatás hazai kereteit. Ugyanakkor számos protestáns fiatal tanult külföldi jogi karokon. Törekvésük oly eredményes volt, hogy az 1730-as években már katolikus püspökök is kénytelenek voltak protestáns prókátorok közreműködését kérni ügyeikben. Ez indította az egri érseket a liceum megalapítására, amiből az egri jogakadémia kifejlődött. Mária Terézia Ratio Educationisában felkarolta és rendezte a jogakadémiák helyzetét, így teremtve meg végül is a főiskolákon bizonyos hazai tudományos közvéleményt.

1791-ben az országgyűlés visszaadta az egyházi intézmények II. József meg-vonta működési jogát. Így sorozatban alakultak a jogakadémiák. Nagyszámú hallgató is jelentkezik, hiszen a honoratior pályák a társadalmi-rendi emelkedésnek biztos útjai. 1844-től magyar az oktatási nyelv, Zágrábban pedig horvát. A joghallgató ifjúság tömegében a polgári forradalommal rokonszenvezett és 1848-ban a honvédsereg soraiba lépett, ezért a szabadságharc bukása után a kormány a legtöbb jogi főiskolát betiltotta.

Az 1852–55. évi főiskolai reform kötelező német oktatási nyelvet ír elő és bevezeti az osztrák jog oktatását. Némi tanszabadság ellenére a reform szigorú tanulmányi- és vizsgarendet írt elő. A rendkívüli és a magántanári intézmény is ekkor került bevezetésre. A magánjog terén az OPTK-t, osztrák kereskedelmi- és váltójogot tanítottak. 1860 után a magyarországi iskolák ismét nemzeti alapokra állhattak vissza. Engedélyezett volt ugyan 1874-ig a magyar mellett a német oktatási nyelv is, de az oktatás tárgya a hazai jog. A németül előadó tanárokat bojkottálták a hallgatók. 1874 a dualizmus Eötvös-féle tanügyi reformjának éve. Nyolc féléves egyetemi oktatás, állam-, illetve jogtudományi szakosodás, két, illetve három zárószigorlat (ezek közül egy a két szaknak közös). Az ügyvédek és a közjegyzők számára kötelező a jogtudori fokozat elnyerése, bírák és bizonyos hivatalnokok részére csak a záróvizsga.

A kormány megkísérelte a jogakadémiák nívóját az egyeteméhez közelíteni. Sok olyan intézet, amely erre nem volt képes, megszűnt. A század végére már csak tíz jogakadémia maradt. Ezek közül kettő, a debreceni és a pécsi, egyetemmé alakult (a pécsi eredetileg Pozsonyban), a világháború után hazánkban közülük csak három maradt.

Az értekezés 23 jogi felsőoktatási intézet rövid ismertetését adja betűrendben, azok legnevesebb oktatóival, hogy az irodalmi forrásanyag a főiskolákhoz kapcsolható legyen.
Ezt követően a tudomány és az oktatás kapcsolatát vizsgálva megállapítja, hogy a jogi kar nem teljesítette az alapítólevél óhaját, alapítása után nem lett központja a hazai jogtudománynak és nem modernizálta a hazai jogot. Ennek oka volt a kormány részéről az oktatás rendkívül szigorú megkötése, de a tudományos közvélemény kezdeti hiánya is. Szegedy munkássága említendő, mint a hazai jogtudományt előmozdító jelenség.

Másrészt az intézménynek a hazai jog oktatására történt beállítása távol is tartotta az egyetemet a korszerű jogtudományi áramlatoktól. Egyébként az ok-tatásra ez igen hasznos volt. A kormány sem az egyetem véleményét kérte ki általában a jogi reformok kérdésében, hanem mindig a Kúriáét.

Ez a helyzet a XVIII. század végére a jogakadémiák révén sokban módosult. Tudományos közvélemény alakulhatott ki, különböző iskolák születtek egy-egy neves oktató, mint Kövy, Kelemen, Szlemenits körül. A tankönyvekben összefoglalt hazai jog ott volt a bírák kezében is, a félénken elszórt reformgondolatok, főleg a kötelmi jog terén, a gyakorlatba is beszivárogtak.

A század végén az oktatás három éves lesz, a tanterv megszabott, új tárgyakkal bővül. Mindazonáltal az oktatás anyaga, Werbőczy kivonatai, az Adumbrationes historiae iuris Hungarici privati, vagy egyes stílusgyűjtemények, távol állnak e tudományos nívótól. Az egyetem még a feudális jogtudomány csúcsán álló Frank Ignác személyében sem lesz tényező a jogi reform terén. Frank a feudális magyar jog szintézisével a jogtörténet számára sokat adott, de a kor követelménye nem ez lett volna.

Hogy az egyetem mennyire nem élt benn a jogi reformok körében, mutatja, hogy a váltó- és kereskedelmi törvények kodifikációs bizottságában képviselők és kereskedők mellett egy bécsi ügyvéd képviselte a szakértelmet; a reformkor legjelentősebb jogalkotásának előkészítésébe az egyetem nem folyt be.

Először az abszolutisztikus rezsim kívánta volna, Frank Ignác, az egyetem egy tanára szolgálatait igénybe venni célzott jogreformjainál. Hogy ezzel a nagy tudóst öngyilkosságba hajtották, más kérdés, tény, hogy a példa addig egyedülálló.
Az 1848-as kormánynak Frank oktatási reformtervet dolgozott ki, sok hasznos újítással, ez azonban nem került bevezetésre, hanem helyette 1852-ben a Thun-Hohenstein-féle. Ez osztrák rendszer volt, amely a magántanári intézményt behozta és ezzel megnyitotta a lehetőséget, hogy az egyetemi kar a jogtudomány gyakorló kiválóságait bevonja előadói közé. Így az oktatás és a tudomány kölcsönhatásának később gyümölcsöző lehetősége vált intézményessé.

Eötvös, aki 1867-ben újra átveszi a kultusztárcát, programjává teszi az egyetemiek bekapcsolását a tudományos életbe. A tizenhat rendes tanárt és nyolc magántanárt számláló kar már maga is közelít a tudományos véleménycsere lehetőségéhez. Még inkább megvalósul ez a jogakadémiákra is figyelemmel. Amellett a Tudományos Akadémia gyakorlata akkor az volt, hogy tagjai sorába nem csak tanárokat, hanem gyakorló jogászokat is választott, ami tovább tágította a tudományos véleménycsere lehetőségét, egyúttal közelebb hozva az oktatást mind az elmélethez, mint a gyakorlathoz. Amikor azután a második egyetem Horvátországban, a harmadik Erdélyben megszületett, az elméleti jogi munka Magyarországon is elnyerte rangját és vezető pozíciót vívott ki a jogi reformok munkájában.

A Ptk.-tervezetek kidolgozásába a kormányok címzetten bevonták az egyetemek tanárait, a századforduló után vezető helyet is biztosítottak nekik a munkálatoknál. Más kodifikációs munkákba is bekapcsolódnak az egyetemek, noha a gyakorlati jogászok szerepe a tárgyalt korszak végéig jelentős.

A kézikönyv munkaterve az igazságszolgáltatás fejezetben intézményesen kívánja bemutatni az igazságszolgáltatás fejlődését a magánjog alakításával kapcsolatban. Általános meglátása szerint az európai fejlődés Angliát kivéve, ahol a bíróság szerepe kezdettől jelentős, a bírói interpretáció XVIII. századi tilalmától a svájci polgári törvénykönyv azon rendelkezéséig jut el, hogy a bíró törvény hiányában törvényhozóként döntsön. Ez az az út, amelyet a polgári igazságszolgáltatás a korszakban befutott.

Az utat egyrészt a bírói rendszer intézményének fejlődésén, a fellebbezési renden, a bírói ítélet elemzésén, ennek érvényesülési körén és főleg a felső bíróságok elvi döntéseinek hatáskörén, s a joggyakorlat intézményes gyűjtésének bemutatásán keresztül kell megrajzolni. Ezt követően elemzendő az igazságszolgáltatás kapcsolata a jogtudománnyal, más államok ítélkezési gyakorlatával, végül a recepció kérdése az adott jogterületen.

A szerző e részhez is először adta le kéziratát, így annak arányaiban és felépítésében az általános rövid irányelveken túl csak saját elgondolásaihoz igazodhatott; e rész rendszere a leírtakon túl az értekezés sajátja.

Komoly rendszerező munkát igényelt a feudális magyar bírói rendszer felépítésének bemutatása: a XIX. század elején a királyi Magyarország, Erdély, Horvátország és a Határőrvidék vonatkozásában rendes és különleges, valamint rendkívüli elsőfokú- és fellebbezési bíróságokra bontva az igazságszolgáltatás szerveit.

A reformkorban e rendszer módosul a piaci bíróságok, a bagatellügyek szóbeli peres fórumai, valamint a váltóbíróságok bevezetésével. 1848 a polgári ítélkezésben csak az úriszékek megszüntetésével hoz elvi változást.

Az abszolutisztikus kor két fokozatban hajtotta végre az igazságszolgáltatás szervezeti reformját. 1850-ben háromfokozatú bíróságokat szerveztek, ezeket 1854-ben kétfokozatú rendszer váltotta fel. Az elsőfokú bíróságok a járásbíróságok lettek, illetve nagyobb ügyekben a megyei bíróságok, fellebbezési fórumok előbb a distriktualis, majd a felsőbb országos bíróságok (Oberlandesgerichte), míg a legfelsőbb fórum a bécsi felső és kasszációs bíróság.
A különös bíróságok e rendszerben a váltótörvényszékek, a bányabíróságok, a köteléki bíróságok és az úrbéri bíróságok, a tengeri bíróság és a főudvarnagyi bíróság. Egyúttal a bírósági peren kívüli ügyek fórumait is megszervezik.

A következő igazságszolgáltatási reform az ITSZ által részben visszaállított magyar feudális rendszer. Annak alkotója, az Országbírói Értekezlet is, egyedül-álló bírói jelenség. A visszaállított régi rend mellett Erdélyben és Horvátország-ban tovább létezett az osztrák rendszer.

Az első, 1868. évi perrendtartás a bírósági szervezeten ugyan nem változtatott lényegesen, de a rendes kétfokú fellebbezés miatt a bírói hatásköröket módosítani kellett. A kerületi bíróságok megszűntével a tábla lett a helyi bíróságok harmadik fellebbezési fóruma a megye felett, a Kúria pedig a megyéken indított ügyek felső fóruma a tábla után.

Az 1869. évi IV. törvénycikk, a bírói szervezeti reform az igazságszolgáltatási szervezet modernizálását végül is meghozza. A rendes bíróságok kétfokú fellebbezése járás – megye – tábla – kúria. Marad az egyházi bíróság a házassági perekben, marad a főudvarnagyi bíróság. Adóügyi bíróságok szerveztetnek, de ezek mihamar meg is szűnnek. Létrejött a tőzsdei választottbíróságok hatásköre. Mint különös bíróságok tovább élnek a bányakerületi bíróságok, váltóbírósági fórum a törvényszék, csak Budapesten van külön váltótörvényszék. Kis ügyekben illetékes maradt a községbíró. Külön rendezték Fiume és Horvátország bíróságait.

1881-ben novellával reformálják ezt a rendszert. A reform főleg a Kúria irányítási jogát terjeszti ki. A táblák számát jelentősen megemeltek az igazságszolgáltatás gyorsítására. Ugyanakkor megszüntették a törvényszéket mint fellebbezési fórumot.

A reform megalakítja a közigazgatási bíróságot, 1883-ban adóügyek részére, 1896-ban minden közigazgatási panaszra. Ennek alkotmányvédelmi hatása egészen 1944-ig nem lebecsülendő.
Ugyancsak új különös bíróság a hatásköri bíróság, a hatóságok és bíróságok közötti hatásköri viták rendezésére 1907-től.

A biztosítási ügyekre biztosítási döntő bíróságok alakultak. Ilyeneket szerveztek az iparkamarák, a szabadalmi hivatal és a konzuli hatóságok is.

Az 1893. évi perrendi novella ezt a rendszert annyiban módosította, hogy a járásbíróságok fellebbezési ügyeit ismét a törvényszékek hatáskörébe adta, újra rendezte a piaci bíróságokat, a polgári köteléki perek fórumává a törvényszéket tette. Ezzel szemben a mezőgazdasági munkaviták, a gazda és cseléd közti ügyek rendőrbírói hatáskörbe kerültek, ez a polgári jogegyenlőséggel össze nem férő intézkedés nagyban fokozta a cselédség kiszolgáltatott helyzetét.

A bonyolult rendszert modern és áttekinthető formába végül is az 1911. évi perrendtartás önti járásbíróság, törvényszék, tábla, kúria renddel, egyfokú fellebbezés és egyfokú törvényességi felülvizsgálat lehetővé tételével. A különleges bíróságok hatásköre nagyrészt e rendes bíróságokra száll, így a köteléki, bányaügyi, váltóügyi bíráskodás. Megszűnik a kasszációs rendszer és az írásbeli pervitel. A szakmai döntőbíróságok nagyrészt tovább tevékenykednek, ugyancsak a községi bíráskodás kis ügyekben, és a főudvarnagyi bíróság.

A feudális perek az ítéletet és a bírói parancsot ismerték, az ítélet lehetett közbenszóló és döntő. A mandata judicia tulajdonképp a felső bírák igazgatási hatalmuknál fogva adott, az alsóbíróságnak szóló utasításai, amelyekből Kövy 37 fajtát ismer. Pervezetési parancsok voltak többnyire, hasonlatosan a római magistratus interdictumaihoz, de nem a felek részére, csak azok kérésére kiadva.

Ítélet tartalmi vonatkozásában azonban a nagybírák sem utasíthatták az alsóbb bíróságokat.
A váltó-, bagatell- és sommás eljárásban az ítélet szóbeli volt, többnyire azonnali végrehajtással.
Az abszolutizmus kora az ítélkezésben is bevezeti az osztrák rendszert. Ennek kasszációs lehetősége az ítélet egyszerű hatályon kívül helyezését és új eljárás elrendelését teszi lehetővé, továbbá a hatásköri és törvényességi panaszt a per elején, ami gyakran az eljárás elnyújtásához vezet.

Az ITSZ a feudális rendszert a váltó perrel kombinálva állította vissza, mindenesetre az elavult mandátumok megszüntetésével. Érdekes, hogy maga az Országbírói Értekezlet összehívását és határozatai érvényét lényegében ilyen országbírói mandátumnak köszönhette, de a továbbiakban ezek kimentek a használatból.

Az első perrend ismeri az ítéletet, mint a keresetre vonatkozó rész-, közbenszóló- és végítéletet, kötelező indokolással; minden más ügyben a bíróság végzéssel határoz. Az ítélettel szemben fellebbezés, panasz vagy törlési kérelem lehetséges.

A bírósági novella hozza be az ítélkezésbe a közvetlenség elvét. A bírói szervezeti szabályzat határoz a tábla elvi döntéseinek hatályáról, továbbá a kúria elvi, jogegységi és teljesülési határozatainak hatályáról. Végül az 1911. évi perrend teljes egységet teremt ítélet és végzés fogalmában, nagyjából a modern jog elvei szerint.

Az ítélet praejudiciális hatásáról szólva a szerző megállapítja, hogy a hazai szokásjog ugyan nagyrészt a római és egyházi jog gazdag anyagából meríttetett, de nem tudós glosszátorok, hanem a hazai bíróságok gyakorlata révén – a bíróságnak e szokásjog-alakító szerepét már Werbőczy és Kitonich is elismerik.
A XVIII. század igazságügyi szervezeti reformja óta a Kúria tudatosan töltötte be a jogegységesítés szerepét: ezért kezdték végzéseit hivatalosan gyűjteni, majd a következő században nyomtatni is. II. József ugyan megkísérelte a bírói jogalkotás folyamatát beszüntetni, de nem járt sikerrel. A XIX. század elejére a bíróság szokásjog-alakító hatásköre hazánkban elismert elv volt.

Amikor a váltóeljárás bevezetésével a váltófeltörvényszék működni kezdett, ennek ítéleteit is kinyomtatták és a jogtudomány épp e joganyag révén dolgozta fel a váltójog rendszerét. Ez a szerző szerint sajátos jogtörténeti jelenség, mert a kormányzatok új törvényművek anyagának ily jellegű interpretációját általában nem, vagy csak korlátozott fokban szokták engedni.

Az abszolutizmus korában a magyar felső bíróságok irányító szerepe megszűnt. Határozataikra mint egy letűnt társadalmi rend szüleményeire amúgy sem lehetett volna hivatkozni, de így anyaguk is nagyrészt feledésbe ment. Kiesett a köztudatból a teljes joganyag, amelyet a magyar magánjog építésénél fel lehetett volna használni. Mindazáltal az igazságszolgáltatás épp e korszak lezárásánál jut egész különleges szerephez: az Országbírói Értekezlet adja ki azokat az elvi döntéseket, amelyek az idegen jogrendből a nemzetire való átmenetet az ítélkezés részére megteremtik.

Ezen előzmények nyomán nem meglepő, hogy a kapitalista magyar jog a kúria szerepét a magyar jog alakításában 1881. és 1890. évi törvényeivel nem csak meghagyta, de meg is erősítette.

A döntések publikációja a korabeli polgári jog anyagának leggazdagabb lelőhelye.

A Kúria ítéletein túl a bírói gyakorlatnak egészében is jogalakító szerep jutott Magyarországon – ezt a különböző, hivatalos és nem hivatalos bírói határozatgyűjtemények ékesen bizonyítják. A bírói gyakorlat szívesen fogadja ugyan a törvényszövegek irányítását, alapul veszi az OPTK-t éppúgy, mint a tervezeteket, de épp ez a gyakorlat viszi át a jogéletbe ezen törvényi és javaslati megoldások tartalmát. Valamennyi bizonytalanságot valóban magában hordoz e szisztéma, amely hazánkban ma is él, de ezért kárpótol nagyobb hajlékonysága és életközelsége.

Mint ahogy a kézikönyv adja bizonyos magyarázattal a törvénygyűjtemények bibliográfiáját, adja a bírósági határozatok gyűjteményeit is, mégpedig hivatalos és magángyűjtemények felosztásában, a gyűjtemények rövid tartalma, rendszere és célja megjelölésével. Ennek során szerző rámutathat e gyűjtemények rendkívüli jelentőségére a magyar magánjog ismerete és fejlődése szempontjából.
A magyarországi elméleti jogtudomány Werbőczy óta azon az állásponton volt, hogy a hazai magánjogot a bírói gyakorlatból lehet meríteni. Kitonich nemcsak hogy ugyanezen az állásponton írja meg perjogát, de tételesen idéz tanai igazolására pereket.

Ezzel szemben Baranyai Decsi János recepciós munkáját a római és a magyar jog összeolvasztására magnum nihilnek tartották és feledésbe merült. A XVIII. századi írók ugyan merítenek a ius communéból is, de többnyire tartózkodva, míg a bírói gyakorlatra kétkedés nélkül mernek támaszkodni. Teoretikus alapja ennek a feudális korban az, hogy míg a törvényt rendek és király együtt alkotják, ugyanez a két tényező ítélkezik is, csak éppen külön, illetve egymásutánban.

Ez volt hát a XIX. század elején is a magyar elmélet álláspontja a bírói gyakorlatról, nem ingatta meg ezt a felfogást a természetjogi iskola sem, a történeti jogi pedig inkább még alátámasztotta.

A kiegyezés után megbukott Hoffman kísérlete (általános részt tudományosan alkotni). Mind a tradíció hívei támadták a hazai joganyag figyelmen kívül hagyása miatt, mind a radikálisok mint olyan jogot, amelyet a tudós íróasztal mellett készít. Ezzel szemben a XX. századi jogtudomány egész természetességgel fogadta, hogy kodifikációs kísérleteit a bírói gyakorlat ülteti át az életbe. Szladits nagy magánjogi rendszere forrásként, döntő részben, a bírói gyakorlatra támaszkodik.
Ugyanilyen figyelmet nyert az ítélkezési gyakorlat az irodalomban is. Csak az abszolutizmus alatt esik vissza iránta az érdeklődés, különben a gyakorlattal minden magánjogi publikációban találkozhat az olvasó. Nem jelenti ez azt, hogy az irodalom mindig fejet hajt az ítéleti megoldások előtt, sőt gyakran vitatja azok elvi vagy jogi megalapozottságát, helytelen levezetését. Azonban ez szakmai vita, és éppen az ezen gyakorlat által alakított jog érdekében folyik.

Nehezebb arról nyilatkozni, mennyiben vette az ítélkezési gyakorlat figyelembe a jogi irodalmat. Mindenesetre a XIX. század eleji perekben, mind a periratokban, mind ítéletekben találkozunk a kor jogi tekintélyeire, Huszthyra, Kövyre, Kelemenre való hivatkozásokkal.

1867 után az ilyen hivatkozások ritkábbak, inkább általános vélemény, elfogadott jogelv említése történik. Ám a Márkus-féle döntvénytár minden egyes fejezet élén olyan részletes irodalmat ad az előző 25 évről a bíráknak, mielőtt a tárgybani döntvényeket ismertetné, és újabb köteteiben ezt az irodalmat oly naprakészen tartja, hogy lehetetlen arra nem gondolnunk, a bírák igényelték ezt a tájékoztatást. A kodifikálatlan jog miatt nem is zárkózhattak el a tudománytól, ha jogfejlesztő szerepüket vállalni akarták.

A bíróságok szerepe a magánjog fejlesztésében már a középkorban is jelentős volt. A XVIII. században kettős funkciót töltöttek be: a Kúria döntései jogforrási jelleget kaptak, és a bíróságok hatáskörébe került az ügyvédképzés feletti felügyelet. A Kúria a jogreformok területen is állandó véleményező, kidolgozó partnere a felvilágosult kormányzatnak.

A XIX. században tovább gyűjtik a bírói döntéseket, sőt megkezdik azok rendszeres kinyomtatását. Jogfejlesztő hatásukat ez csak emelte. Az abszolutisztikus kor kasszációs eljárása új fegyvert adott a bírói jogfejlesztés kezébe, amely csak 1911-ben esett el.

186l-ben az országbírói értekezlet szabályai teremtették meg az intertemporalis jogot a törvényességre való visszatéréshez.

1881 után törvény biztosítja a Kúria és részben a táblák jogát jogértelmezésre, jogegységesítésre, joghézagok kitöltésére. Ezt a jogképző szerepet Magyarország bíróságai azóta is betöltik.

 

5. Az értekezéssel kapcsolatos publikációk jegyzéke

Ein Versuch zur Rezeption des römischen Rechts in Ungarn: In: Festgabe für Arnold Herdlitzka. München, 1972. 315–326.

Polgári jog és családi jog viszonya egy gyakorlati eseten. Magyar Jog, 1973/5. 282–284.

Az ügyvédség kialakulása Magyarországon és története Fejér megyében. Fejér megyei Történeti Évkönyv, 8. 1974. 1–143.

A nemzetközi magánjog kezdetei Magyarországon. Jogtudományi Közlöny, 1981/11. 941–949.

Das 19. Jahrhundert. Gesetzgebung zum allgemeinen Privatrecht und zum Ver-fahrensrecht. 14. Abschnitt. Ungarn. München, 1982. 2141–2213., 2819–2838.

Die Rolle der Gerichtsbarkeit in der Gestaltung des ungarischen Privatrechts vom 16. bis zum 20. Jahrhundert. Ius Commune X. 1983. 49–68.

Nichtvermögensschaden im ungarischen Recht, Österreichischer Historikertag. Augsburg 1981.

Zur Geschichte des Nichtvermögensschadens in Ungarn. Acta Iuridica 1982.

Einführung in die Rechtswissenschaft des Privatrechts in Ungarn im 18. Jahrhundert. Munkatanulmány a Handbuch für Quellen und Literatur der europaeischen Privatrechtsgeschichte II/3. kötetéhez – kézirat

Das 19. Jahrhundert. Gesetzgebung zum Sonderteil des Privatrechts. 14. Abschnitt. Ungarn.

Das 19. Jahrhundert. Wissenschaft und Literatur des Privatrechts. 14. Abschnitt. Ungarn. – kézirat

Das 19. Jahrhundert. Die Gerichtsbarkeit zum Privatrecht. 14. Abschnitt. Ungarn. – kézirat

 

6. Az értekezésben foglalt eredmények hasznosítása

Az értekezés alapul szolgálhat a magyar magánjog, és az abból kivált szakjogok korai szakaszának kutatásához a források és az irodalom feltárásával. Külföldi kézkönyvben ilyen terjedelemben a magyar magánjog történetéről ismertetés, ezen belül a mai magyar irodalom ismertetése eddig nem jelent meg. Így az értekezés kiindulópont lehet magánjogunk nemzetközi összehasonlításban való tanulmányozásához hazánkon kívül is.

Az értekezés megadott szempontjai miatt a magyar magánjog tárgyalt szakaszát oly nézőpontokból vizsgálja, amelyek eddig nem voltak szokásosak. Így elsősorban a bírói jogfejlesztő tevékenység, a magánjogi törvényhozás és a politikai események közötti összefüggések, elmélet és gyakorlat viszonya a magánjog és a belőle kiváló jogágak alakításában, az irodalom és az ítélkezési gyakorlat kölcsönhatása, a jogösszehasonlítás szerepe a magyar jogfejlődésben, továbbá egyes jogágaink korai története először kerülnek átfogó és párhuzamos elemző vizsgálatra. Bizonyos problémákra az értekezés a további kutatás igényével mutat rá. Így a XVIII. századi gyakorlatban érvényesülő kötelmi jog, elsősorban a városi bírói gyakorlat, a kereskedelmi jog és ebben a szomszéd országok jogának szerepe, a kereskedelmi jog intézményeinek korai megjelenése – csőd, charta bianca, kereskedelmi könyv –, a nemzetközi döntőbíráskodás törvényben gyakran rögzített formájának eredményei, a főiskolai tudományos közvélemény kialakulásának kezdetei még kutatandók lennének, hogy csak példákat vegyünk elő.

Az értekezés készítése során gyűjtött forrásanyag az értekezésben szereplő műveken túl is felhasználható elsősorban a bibliográfiával nem rendelkező szakjogok korai szakaszának vizsgálatánál.

Az értekezés indítékot adhat arra, hogy a magánjogtörténet kutatásának módszerét a hazai szocialista jogtudomány e nyugati példán keresztül megvitassa és kidolgozza.