Aki tökéletes akar lenni az új törvény útján, az legyen szabaddá az igazságban, vegye fel keresztjét, és kövesse a mestert. Kövesse abban, hogy úgy szereti embertársait, ahogy Krisztus szerette őket: életét adta értük váltságul, áldozatul. Ezt kéri tőlünk, életünk önkéntes odaadását, feláldozását – egészen akár, ha kell, de általában apraján, lépésről lépésre, szinte észrevétlen, elejétől végéig. Ha adni tudunk Krisztusért minden arra rászorulónak, ha oda figyelünk a más gondjára, bajára, – akkor a Törvény beteljesülése a mi Urunk adventje lesz, amelynek végén megszületik a világ öröme. És dicsősége lesz Istennek a mennyben és békéje a földön a jóakaratú embernek.

Ami azonban legtöbbet jelentett, önmaga át volt hatva a keresztény hit, erkölcs tanaival. Úgy mondják, Szent László szerettette meg a magyarokkal a kereszténységet. Lehet. De Szent István megmutatta a maga teljességében, milyen a keresztény király, a keresztény ember, és ha nem is tudott egyszerre mindenkit megnyerni érzelmileg a maga meggyőződésének, rokonszenves, tekintélyt parancsoló és biztonságot sugárzó példát adott a keresztény emberségből. Kivált méltatlan utódok alatt mutatkozott meg, milyen mélyen hatott példája: többé Magyarországon a keresztény eszményt komolyan nem vonták kétségbe, legfeljebb méltatlan hordozóit érhette támadás. Az Intelmek soraiból közvetlen sugárzik felénk a szent király meggyőződése, elhivatottsága, felelősségtudata és alázata, de a gondviselésbe vetett rendíthetetlen reménye is. Meríthetünk abból mi is, ha törvényművének szabályai időszerűségüket közvetlen alkalmazásra el is vesztették.

A keresztény ember tevékenysége a világban: művelni azt. Megőrizni, szépíteni, kiteljesíteni, Istentől kapott munkás teremtő küldetésben. A művelés – kultúra.