Posted in Ius Publicum.

A magyar jogrend kezdetén

Ami azonban legtöbbet jelentett, önmaga át volt hatva a keresztény hit, erkölcs tanaival. Úgy mondják, Szent László szerettette meg a magyarokkal a kereszténységet. Lehet. De Szent István megmutatta a maga teljességében, milyen a keresztény király, a keresztény ember, és ha nem is tudott egyszerre mindenkit megnyerni érzelmileg a maga meggyőződésének, rokonszenves, tekintélyt parancsoló és biztonságot sugárzó példát adott a keresztény emberségből. Kivált méltatlan utódok alatt mutatkozott meg, milyen mélyen hatott példája: többé Magyarországon a keresztény eszményt komolyan nem vonták kétségbe, legfeljebb méltatlan hordozóit érhette támadás. Az Intelmek soraiból közvetlen sugárzik felénk a szent király meggyőződése, elhivatottsága, felelősségtudata és alázata, de a gondviselésbe vetett rendíthetetlen reménye is. Meríthetünk abból mi is, ha törvényművének szabályai időszerűségüket közvetlen alkalmazásra el is vesztették.

Eredeti megjelenési hely: Magyar Tudomány, 1996. augusztus. 154–158.

A magyar jogalkotás kezdetei. Szent István – államalapító és törvényhozó

A magyar állam Szent István korában, az ő szervező, alapító tevékenysége eredményeként, létrejött. Létezett-e már korábban is? Szent István minden ízében újat alkotott, a régit, ha volt is, megsemmisítette, vagy új tartalommal megtöltve, de folytatta a már létezett magyar államiság rendjét.

Abban a történészek általában egyetértenek, hogy a magyarság Levediában törzsek szövetségeként élt a kazár birodalom peremén, elismerve egy tekintélyes törzsfő – primus inter pares – tekintélyelvi vezetését.[1] Külső behatásra, bizánci tanácsra léptettek e rend helyébe közös fő (vagy két fő kende és gyula) alatti egységes szervezetet. Állandó vezér(ek) lép(tek) az eddig esetről esetre közös akciók élére felkért vezető helyébe.[2] A közös – törzsek felett álló, noha nem azoktól független – vezér vezette a magyarok seregét a bolgárok ellen, majd az új hazába, a Kárpát-medencébe.

A vezér szerepe az óvottabb környezetben csökkent, de nem szűnt meg tiszte, noha önálló törzsi akciók a X. században sokasodnak.[3] Az elsőség formálisan megmaradt, és e fejedelmi tisztségnek adott több tartalmat Géza, István apja, majd merőben új tartalmat és nevet Szent István. Hatalma a már másfélszáz éve közös akarattal létezett választott fejedelmi méltóságon alapult, királysága annak természetes folytatása, nem új vívmány volt.

Nem csökkentjük Szent István művének jelentőségét, inkább kiemeljük politikai éleslátását, ha számba vesszük, mit hordozott törzsi örökségként az általa keresztény királyságba szervezett magyarság.[4]

A fejedelmi méltóság határozott törzs családjához kötődött és azon belül a szeniorátus rendjén, az alkalmasság figyelembevételével öröklődött.

Az alkalmasságot a jelölt kiválasztásával és előterjesztésével a törzsek vezetői állapították meg (praesentatio).

A jelöltet a szabad fegyveresek fogadták el, választották (emelték pajzsra – acclamatio).

Úgy tűnik, hogy (legalábbis az egyik) vezér szakrális legitimációval is rendelkezett.

A szabad és egyenlő fegyveresek nemzetének hatalomátadása (translatio imperii), mutatkozott meg ebben a rendben. Nem a törzsek függetlensége, de a harcosok személyes szabadsága, a kora feudális függés hiánya tűnik ki.

A társadalom a közös fő ellenére megtartotta félnomád, törzsi-nemzetségi jellegét. Közös nyájak, közös zsákmány, katonáskodás kötelezettsége csoport-meghatározó normák voltak. Törzsi nomád jellegű a család is: asszonyrablás, bizonyos tulajdon az asszonyon, talán levirátus is.

Nyitott és türelmes volt a hagyományok szerint a magyar társadalom. Könnyen fogadott be és bocsájtott el törzseket, részeket. A viták megoldásában a személyes egyeztetés, a szóbeliség és nyilvánosság, közügyekben a tanács szerepe, megtorlás esetén a talio korlátja vagy a baromértékkel meghatározott kompozíció játszottak szerepet. Vezéri terrort vagy despotizmust nem érzékelünk, jellemzőn azon társadalmakra, ahol a fegyveres erő gyakorlatilag egy a néppel.

Toleránsak világnézetileg is. Megtűrték maguk közt a keresztényeket, meg egyes csoportok többnejűségét. Tulajdonviszonyaik még képlékenyek voltak – a törzsek közötti viták elkerülése miatt széles gyepükkel választották el egymástól a törzsi vagy nemzetségi birtokokat.

A normák és szokások megtartását egyrészt a katonai fegyelem szükségessége a megmaradáshoz, másrészt a szükséges egységen túl megtűrt nagyfokú egyéni-családi szabadság biztosították. Ennek köszönhető, hogy szakrális tényezőket a rend nem igényelt jelentős mértékben, mert nem hordozott antagonisztikus ellentéteket. Szent István munkáját ez megkönnyítette.

Két nemzedéken keresztül az új hazát elfoglaló magyarság nem volt kitéve külső fenyegetésnek. Az egymással szembenálló nyugati és délkeleti kultúrvilágok közt szövetségesnek igényelt és ellenségként félt puszta létével fenn tudta magát tartani. Ám a két szomszéd elkezdte a maga katonai hatalmának erősítését, és kétségtelenül egymáshoz is közeledtek a X. század második felében.[5] A kalandozásokat lezáró katonai kudarcok jelezték, hogy csak idő kérdése, mikor fognak a szomszédok – külön vagy összefogva – végezni a kellemetlen betolakodókkal.

Közben a viszonylag óvott környezetben a magyarságra hatott a szomszédság, életmód és gondolkodás vonalán egyaránt. A X. század közepén a keresztény térítés is működött, mindkét – akkor még nem elszakadt – keresztény rítus oldaláról. A befolyás növekedését mind az erdélyi Gyulák, mind Géza fejedelem támogatták, okos politikai számításból.

Ez a kezdetben két belső hatalmi pólus döntésén alapult kezdeményezés a beilleszkedésre és békés egymás mellett élésre volt Géza fia, István politikai öröksége, mikor apja után a törzsfők jelölése révén fejedelemmé választották. Saját családjában a régi szokás alapján e méltóságra igényt tartó idősebbel, Koppánnyal kellett ezért megütköznie. Úgy tűnik, a győzelmet a magyar törzs mellé állott része és házassága révén betelepült idegen vendég lovagjai egyesült erejével vívta ki: a törzsszövetség nem lépett fel egységesen a fejedelem mellett abban a harcban, amit a családi-nemzetségi belső rendre hivatkozó vetélytársával legitim hatalmának érvényre juttatásáért vívott.

Nem hiszem, hogy e tartózkodásban a magyarság többi törzsének gyanakvása nyilvánult volna meg. Akkor nem választották volna meg Istvánt fejedelemmé. Inkább a jelképesnek tartott és a magyar törzsnek, Árpád családjának járó méltóság két jelöltje között nem akartak dönteni.[6] A törzsek megszokták a fejedelem címét, de idegen volt már számukra a fejedelmi hatalom. István viszont a maga céljai, tervei megvalósításához a méltóság mellé igényelte a hatalmat is. Győzelme után tudatosan formálta át a fejedelemséget királysággá, a törzsszövetséget regnummá. Úgy látta, nincs idő kivárni a lassú, természetes átalakulást. A történelem igazolta őt. III. Ottó és II. Henrik német császársága, Bizánc keleti és déli lekötöttsége egyedülálló alkalom volt a magyar átalakulásra, a belső ellentétek leküzdésére. Az új rend egyes törzsi központok ellenállása ellenére is megvalósulhatott, békés külpolitikai háttérrel.[7] Megkapta az egyház szakrális legitimációját, míg a maga részéről elfogadta az egyházat az új rend tanítójaként. A tanítók, klerikusok és világiak, nagy számban jöttek külföldről. Hozták a mesterségbeli tudást és a hitet, de hozták a jogszokásokat és törvénykönyveket is (consuetudines et documenta). Ezekkel erősítették a király udvarának méltóságát.[8]

A király maga vezette a szervező, újjáalakító munkát. Saját törvényt akart népének adni, mert „unaquaeque gens propriis regitur legibus”.[9] Nem változtatott feleslegesen. Nem módosította, amit nem kellett, és munkája szerencsésen megértésre talált népe nyitott és türelmes szemléletében. Meghagyta a fegyveres katonák szabadságát,[10] így azok nem láttak az új rendben veszélyt. (Csak az egyéni függetlenségre a fejedelemmel szemben törekvő törzsfőkkel került szembe.) Idegen, elkülönülő, rendi előjogot élvező hűbérúri réteg, elkülönült fegyveres hatalom nem települt rá a királyságban a magyar szabadokra.[11] Megmaradt a joguk az uralkodó kiválasztására, elfogadására is, amint ezt a következő századok egyértelműn mutatják. (Bár ennek volt belviszályt okozó kockázata, mégis a szabad katonai rend Szent István-i előjoga átível a magyar rendiség „una eademque nobilitas” gondolatába.)

Megmaradt az uralkodó együttműködése a törzsi elöljárókkal a királyi tanácsban, amint azt az Intelmek 4. és 7. fejezete, s egy sor törvény világosan igazolja. Közébük, nem föléjük ültek ország dolgában az egyházi vezetők és a király ispánjai.[12]

A király felelősséget érzett és hatalmat gyakorolt az ország minden intézménye felett. Mint „rex, imperator in regno suo”, rendkívüli esetben egyedi törvényhozói plenipotentiával rendelkezett. Általában azonban a törvényt a tanáccsal együtt hozta, s elfogadta a keresztény országok normáit példaként. Amint maga felelősnek érezte magát, az együttműködés során fokozott felelősséget várt az ország nagyjaitól is, ezt ugyancsak több törvény tanúsítja: az ő vétkeiket szigorúbban büntette.

Noha sokan vélik, hogy a szent király a régi rendből semmit sem akart meghagyni, úgy tűnik, hogy épp a személyes szabadság és az osztott hatalom régi rendjének megtartása tette Szent István államát és törvényeit nemzete számára elfogadhatóvá. Még utódai alatt is ragaszkodtak az ő rendjéhez. Nem csak Péter és Aba Sámuel ellenében vetették fel, hogy változtattak István király rendjén, de Vazul utódai is hatalmuk alapjaként a szent király törvényeire hivatkoztak.[13]

Nem volt szükség arra, hogy az új rend szabályait szakrális védelemben részesítsék. Inkább az egyház kapta legitimációját a királyi hatalomtól. Az Intelmek szerint „a mi királyságunkban (az Egyház tanait) még ma is mint valami új keletű és zsendülőfélben lévő tant hirdetik, s éppen ezért gondos és előrelátó oltalmazókra van szüksége.” A király választottságából és fejedelmi hatalmából folyó tekintélyével teljes súllyal oda is állt az új és zsenge tan mellé. Biztosította az istentisztelet helyeit, az ünnepek megtartását, az egyház vagyoni alapjait, rendi különállását.

Újításai elsősorban ott lényegesek, ahol a keresztény életrend a régi törzsi szokásokkal kifejezetten szembekerült. Így a házasság terén: az új rend tiltotta és büntette (ha nem is súlyosan) a nőrablást közbűntényként. Védte az özvegy szabad döntését ezen állapota megtartása vagy új házasságra lépése tárgyában. Tiltotta a házastársat elhagyó újabb házasságát, de megengedte ezt a vétlen félnek (keleti egyház gyakorlata).

Védte viszont az elhunyt férj vagyonát is gyermekei vagy rokonai számára, ha özvegye újra házasodnék. Elismerte a honfoglalók szállásföldjeinek és a családi vagyonnak tulajdoni jellegét,[14] a felette való szabad rendelkezést. A későbbiekben a nyugati allodiummal azonosított szállásbirtokon a királynak nem volt sem főtulajdona sem örökjoga. Ezzel szemben a nemzetségi földek közötti szabad területeket a királyi központok határának, megyének nyilvánítva királyi (későbbi szóval korona) birtokká tette, abból köztisztségek vállalása és érdemek fejében adott adománybirtokot, illetve tartotta meg az állami gazdálkodás fedezetére azokat. Később ebből bontakozott ki az adománybirtokok és kamarai javak kettőssége.

A király elfogadta általában példaként az egyház tanította közös jogot, s a szerint igazította szükség szerint saját rendelkezéseit. Törvényei szelídebbek, mint más országokéi. Többször is enyhébben bünteti a szegényeket, alkalmaz kezdetben enyhébb büntetést, nevelő célzattal hozta normáit. Törvényein, noha úgy mondják, hogy igazodása tudatosan nyugati volt, sok helyütt érzékelhető a bizánci jog hatása. Országában is jelen volt a kereszténység mindkét formája, a keleti rítusú kolostorok a Duna vonalán, a Balaton mellett, sőt Veszprém mellett is megtalálhatók. Az akkor még egységes, sőt a közeledést is éppen kereső kereszténység mindkét nagy kultúrforrásából merített népe számára. Törvényeinek új kiadása indítás lehet arra, hogy azokat mind forrásaik, mind későbbi hatásuk szempontjából újabb alapos vizsgálatnak, elemzésnek vessük alá, mint államiságunk, kultúránk, nemzeti azonosságunk kiváló értékes emlékeit.

[1] Részletesen utoljára l. Kristó Gyula: A magyar állam megszületése. Szeged, Szegedi Középkorász Műhely, 1995.

[2] Hogy ebben a kazár minta a bizánci tanács mellett mennyire hatott, e kérdésben lényegtelen.

[3] Kristó i. m. (1. lj.) 299. (A törzsi állam.)

[4] Vö. ezzel kapcsolatban dolgozatomat: A magyar jogrendszer kezdetei. Jogtudományi Közlöny, 1996/7–8. 269–274.

[5] Ha ennek jelentőségét különbözőképen is mérlegelik a történészek, vö. Bóna István: A képzelt bizánci „fenyegetés” korszaka. História, 2000/1. 7.

[6] Kristó Gyula: A Kárpát-medence és a magyarság régmúltja. Szeged, Szegedi Középkorász Mű-hely, 1993. 106.

[7] A békés háttér II. Henrik halálával szűnt meg, de akkorra Szent István már túl volt az utolsó belső ellenálló gócok, Ajtony, Gyula és a besenyők leverésén.

[8] Intelmek, 6.2.

[9] II. pr., sokszor ismétlődő hagyományos római jogi fordulat.

[10] Intelmek, 4.3., I. 22.

[11] Minthogy Péternek, utódjának éppen ezt vetették szemére, valószínű, hogy ő eltért István gyakorlatától.

[12] Intelmek, 2., 14., 15., 25., 31., 35.

[13] „Quicunque ungarus (...) sacram legem a divo rege Stephano traditam non reciperet, capite et bonis mulctaretur” – így az I. Andrásnak tulajdonított decretum.

[14] Intelmek, 6. (sua!), 35.

felelősség, király, kereszténység, Szent István