Vigilantibus scriptum est

A keresztény ember tevékenysége a világban: művelni azt. Megőrizni, szépíteni, kiteljesíteni, Istentől kapott munkás teremtő küldetésben. A művelés – kultúra.

*Megjelenés helye: Vigilia, 1935-2005/2.

 

Vigilantibus scriptum est

Christianus – keresztény: a Krisztussal személyes közösségben élő ember. A történelemben volt Krisztust folytatjuk, valljuk, követjük, a mindig jelen való Krisztussal járunk az úton, éljük az életet. Az Eljövendőt várjuk, éberen virrasztva, nehogy kellemetlenül lepjen meg bennünket – hisz már közel lehet.

A keresztény ember tevékenysége a világban: művelni azt. Megőrizni, szépíteni, kiteljesíteni, Istentől kapott munkás teremtő küldetésben. A művelés – kultúra. Tanítás, igazságkeresés, szántás és vetés, a szépség felismerése és csodálata – kultúra. Az üdvösség, az Üdvözítő útja ez. Munkálkodott, beteljesített, gyógyított, örömhírt hirdetett, kenyeret osztott. Megpróbálta egybegyűjteni, ami szétszórt, és akik szétszóródtak, a szabad embereket. Meghalt e feladat fontosságának tudatában, azok kezétől, akik nem vele és utána akartak menni, hanem őt akarták a maguk megosztó, kizáró, tudálékos, hatalomra törő útjának eszközévé tenni. Nem vált eszközzé. Úr volt, aki, míg él, őriz, szolgál és szeret. És feltámadott, él, Úr, mindmáig. Beteljesíti művét.

Szánt-vet-e az, aki nem bízik az aratásban? Kezd-e alapozni, aki nem bízik műve betetőzésében? Beszélget-e a kis csecsemővel, aki nem bízik abban, hogy választ fog egyszer kapni tőle? Van-e művelés, kultiváció, ha nem művet, eredményt, hasznos szép többletet céloz? Van-e kultúra remény nélkül? Cél nélkül, melynek elérhetőségében bízunk? Abban, hogy ami van, jó, ami létesül, jó lesz – ens et bonum convertuntur?

Ami van, kezdetben lett, egy teremtő szóra. Ami van, folyamatosan létesül, a Teremtő akaratából. Annak akaratából, Aki Van. Létünket éljük, figyelve vagy öntudatlan, a tudatosodó folyamat apró részeként, időnként megrettenve annak nagyszerűségétől. Időnként megborzongva a hatalmas feladatban való részvételünk felelősségétől. Társai vagyunk, egyenként, egyénenként, az Egynek. Alkotó társai, vagy rontói az Ő művének. Vár a műben ránk a magunk része, és befejezetlen marad, ha nem végezzük el a ránk váró munkát. A végén Ő megkérdezi majd: Hol van a Te műved? Mit tettél a neked adott idővel, léttel? Kultusz, kultiváció volt-e életed, vagy szétszórás, rombolás, pazarlás?

Feladatunk a létben annak megragadása. A lét az Ige által van. Az ember a létezőknek nevet ad, hogy fogalmilag meg tudja ragadni őket. Közösségi szembesülésünk a Teremtéssel mind a lét nevesítése, mind a tevékenység nevesítése. A tevékenység neve ige, az Isten tevékenysége, személyes munkássága az Ige. A beszéd szent dolog, kultúra, a megértés kultúrája. A beszéd rögzítése, az Írás, nemzedékek egymást követő sorainak, vagy egymástól távolság által elválasztott embereknek megértését szolgálja. Beszéd és írás nagy ajándékok, nagy felelősséggel. A beszéd is van, az írás is van, ami van, az jó. Jó, hogy van beszéd, jó, hogy van írás. Szolgálják az alkotást, a teremtő közreműködést, a megértést, a szeretet kifejezését. Segítenek megőrizni az igazságot, szolgálni a művet és a ránk bízottakat, közölni, kifejezni magunkat: szeretni.

Szabadon tesszük, amit teszünk. Meghívást kaptunk, feladatot kaptunk, de nem állunk kényszer alatt. Lehetőségünk van a létre, a létben, és szabadon teljesítjük ki a feladatot, a feladatban magunkat, emberségünket. Szabadon szolgálunk, mert az Úr képét hordozzuk. Valaki vagyunk, ígéret, beteljesülésre váró, beteljesíthető, de elvethető, megtagadható is. Örök létünk örök nemlétbe fordulhat általunk, ha nem fogadjuk el szabadon és nem teljesítjük be szabadon. Adva van életünk, Krisztus, adva van lehetőségként utunk, Krisztus, és adva van az igazság, hogy csak ezen a szabad úton teljesülhet be létünk. Van reményünk, hogy ez lehetséges. Botlunk, tökéletlenek vagyunk, de tökéletlenségünk árát előre megfizették. Isten nagyobb a mi szívünknél, váltságunk bőséges, ha elfogadjuk. Ha az utolsó félórában is állunk be a művelők sorába, megkapjuk, amit nekünk szántak. Ha – beállunk.

Ott álltunk életünk kezdetén egy titokzatos sorban, és talentumokat kaptunk. Többet, kevesebbet. Az írástudás, az olvasástudás, a tanítani tudás talentumát is kapta, aki kapta. Lehet elásni, elszórni, mert nehéz, kockázatos. Lehet önzőn felhasználni, saját nagyságunk, nevünk, hírünk gyarapítására. És lehet kamatoztatni elosztva, apró részletekben, rászorulóknak, figyelőknek, tudatlanoknak, szomjazóknak, az igazság vizeként, a szépség vizeként, frissítő, üdítő, erőt adó szóként, írásként. Szabadok vagyunk abban, mit teszünk a talentumainkkal. Törvény szerint fogunk elszámolni azzal, milyen eredményt hoztak. Viszályt, ellentétet, gonosz indulatot, szennyes gondolatsort keltett-e az írás, a szó – vagy megértést munkált, felfedve a szépet, az összefüggőt, a célost, az igazat, az értelmeset. Megkérdezik majd tőlünk is: jóra tanítottál? Jót tanítottál? Jól tanítottál? Indítást adtál vagy féket? Bizonyságot vagy bizonytalanságot? Azt, amire rászorultak, vagy azt, ami neked tetszett? Magadat hirdetted, vagy azt, aki küldött? A valót, vagy a látszatot? Aztán felszólítanak, mutassuk meg tanításunk gyümölcsét! Mi sarjadt belőle? Mi maradt meg értékként? Mi vált másoknak hasznára?

Az Emberfia, aki elhozta az örömhírt, érezve a tanítás súlyát, az értetlenség közegét, az ellenséges légkört, maga is elszomorodott. Társul hívott bennünket. Virrasszatok velem! Szüksége van a magány óráján társakra, akikben erőt találhat, visszhangot, biztatást. Szüksége van a vele virrasztókra, a szenvedését megosztókra, embernek az emberekre. Virrasztást kért barátaitól – és azok elaludtak. A Gonosz pedig az ő óráján akadálytalanul jelent meg, hogy tervét végrehajtsa.

Ma is jár a Gonosz, keresve, kit nyeljen el. Ma is szükséges magatartás a virrasztás, a figyelem összpontosítása, az éberség, hogy ne hatalmasodjék el rajtunk, s azokon, akik virrasztó, figyelő támogatásunkat kérik. Nem tudjuk, mikor jön a Gonosz, hogy meghódítsa kiszemelt hajlékát. Nem tudjuk azt sem, mikor jön az Emberfia, s boldogok, akik ébren, éberen várják. Jelek lesznek, de csak a figyelőknek. Voltak angyalok, de csak a virrasztó pásztorokhoz szóltak. A szálláson osztozók, a vacsoraasztalnál ülők találkoztak vele, de nem ismerték fel, nem engedték be. Mással voltak elfoglalva, fontos dolgokkal, nem az egy szükségessel. Nem volt éber, a lényeget látó szemük, tekintetük, mert nem látták meg, nem ismerték fel a rájuk szorulót, a rájuk szoruló szegényben az Eljövendőt. Fényes szobában, fedél alatt nem látszik a csillag, zeneszó mellett, hangos mulatozás közt nem hallik az Ének. A virrasztó csendben figyel, lényegre figyel, sötétből nézve lát kis fényt is.

Virrasztást igényel az Eljövendő személy, a kivédendő Gonosz, a felismerendő Törvény. Meg kell látnunk, aki mellett vagy ellen, ami szerint vagy aminek alapján szabadon dönteni szükséges. ,,Meglátta és megkönyörült rajta" – de azért látta meg, mert nyitott szemmel járt és a lényegre figyelt. Vigilia – őrség, őrzés, figyelem, a latin eredeti értelme szerint. Akik őrt állnak, virrasztanak figyelve, azok fognak látni, meglátni.

A törvény művelői, művészei számára már régen megszabták ugyanezt a szabályt azok, akik lényegesnek tartották a szabad szabálykövetést, az egyenlő és méltányos világi igazságot kereső művészetet. Ius civile vigilantibus scriptum est. Élő hang, viva vox, hirdeti, teljesítésre váró, súlyos írott törvény hagyományozza át nemzedékről-nemzedékre. Mindig megrendített az a fogalmazás, amellyel a kinyilatkoztatás kegyelmében nem részesült jogtudós a maga művészetét mintegy szentnek vallva, hirdette: papjai vagyunk e művészetnek, igaz és nem hamis bölcseletet, bölcsességet, tudományt oktatva és keresve. S e hivatásnak csak éberen, figyelve, lényeget keresve, sallangot lehántva lehet eleget tenni. Éber embereknek írták – mert csak éber embereknek érdemes írni! Azoknak, akik a sorokban rejlő, s a sorok között is meghúzódó mondanivalót, igazságot keresik, figyelik, akik az írásban rögzített, akár a szívek keménysége miatt szükséges törvény mögött meglátják a törvényt hozó Személyt, hatalmat, amint a béke rendjét valósítja meg, letöri a gőgöseket és kegyelmez a kiszolgáltatottaknak.

Szó és írás művészei, elkötelezettjei, virrasszunk együtt! Éberen figyeljük, keressük a jeleket! Félelmetesek, úgy tűnik, időnként. A tudás fájáról szakított gyümölcsök, a rövidtávú haszonlesés szolgálatába eladva, zajukkal elnyomják a Szót, villódzó mesterséges fényeikkel elnyomják a természetes Világosságot, szöveg áradatukkal elborítják az Igazságot. Közben szomjazza a világ, a kisded, félénk, pásztor nélküli nyáj, szomjazza egyre jobban az igaz szót, az igaz világosságot, a célra, üdvösségre vivő útmutatást.

A Vigilia ezt a célt szolgálja, szolgálta hosszú évek óta. Igazat, szépen, lényegeset, érthetőn. Sok mindenre figyelmeztetett, amit a figyelő sem vesz mindig észre – a virrasztók egymásnak is, egymással összhangban virrasztanak. Ha többen vannak, ha egyre többen lesznek, több élő hangja, több írott üzenete lesz annak, ami szükséges. Úgy hiszem, öröm mindazoknak, akik e jó munkában, akár kis részben is, részt vehettek. S azoknak, akik hordozzák a lámpást, ébren tartják a lángot, hónapról-hónapra megszólaltatják a hangot, köszönet jár mindnyájunktól, és a jó érzés tudata: a híven virrasztó szolgáé, aki majd bemehet Ura örömébe.

hit, Isten, kereszténység, tehetség, talentum, éberség, Krisztus, Teremtő, művelés, kultúra