Aki egyet megbotránkoztat a kicsinyek közül

A kereszténység viszonya a gyermekhez. A gyöngék és rászorulók védelme kötelesség. Aki egyet befogad a kicsinyek közül. - Jog és családvédelem. Jog és ifjúságvédelem. Jog és oktatás. A nevelés szabadsága.

 

*Eredeti megjelenés helye: Keresztény erkölcs és jogászi etika 1998. Szent István Társulat

 

IRODALOM: BÁNK 27., BODA 86. 172. 223. 351., BODA 93. 63. 135., BODA 94. 64. 135., CARREL 244., CSA 289., ENCYCLIQUES, Summi pontificcitus, 149., KECSKÉS 264., KIRÁLY 494., RAJZ 218. 232.439.

A megelőző fejezetben a tulajdon és vagyon erkölcsi és jogi szemléletének összefüggéséről beszéltünk. Ha jogi címet akarnék a soron következő két témának adni, akkor a szociális szolidaritásról beszélnék.

Az erkölcs, illetve a jog viszonyulása a társadalom állapotukból vagy természetükből kifolyóan gyengébb és kiszolgáltatottabb tagjaihoz hasonló. Nem tudok nevesíteni ezúttal olyan könnyen az erkölcstani oldalról, mert inkább szelídséggel vagy felebaráti szeretettel, vagy más hasonló pozitív erkölcsi megjelölésekkel illethetném azt az erkölcsileg értékes magatartást, ami a gyermek, az öreg és a beteg ember iránti keresztény magatartást jellemzi. Másrészt a tényekből, az Újszövetségnek a Megváltó magatartását és tanításait kifejtő részeiből nem nehéz olyan álláspontra jutni, hogy különleges figyelemmel fordul a keresztény a kezdődő, a gyámolításra szoruló emberi élet felé. Azt mondja: aki egyet megbotránkoztat a kicsinyek közül, jobb lett volna, ha malomkövet kötnének a nyakába és beledobnák a tengerbe.[1] Másik kép: fáradt a Mester az egésznapos tanítás után. Jönnek mamák, akik még protekciót szeretnének a gyerekeiknek - hát nézzen legalább rájuk, talán nem kapnak kanyarót - ki tudja. Azt mondják a tanítványok: hagyjátok már békén, egy kicsit leült és nyugszik. Logikus. Amikor meghallja, azt mondja, engedjétek hozzám a kisgyerekeket. Ilyeneké lesz a mennyek országa.[2] Ez a JÉZUSI hozzáállás.

Tehát a kereszténység viszonya a kezdődő emberi élethez a felelősség, társadalmi és emberi felelősség tudata. Hordozzák azok, akikre rá van bízva a fejlődő emberpalánta! Másrészt értékszemléletű, mert az ember, amikor megvalósul mint önálló biológiai és szellemi személyiség, akkor még olyan, amilyennek lennie kellene. Aztán a saját pályáján a kibontakozása során tehet ballépéseket, amiket a megváltás vagy áthidal, vagy kiegyenlít. Végleg el is bukhat. De akkor az indulásnál minden ember közel áll az eszményihez, vagy meg is valósítja azt. A keresztény tanítás szerint minden egyes ember külön-külön hordozza az Isten képét. Rendelkezik a teljes emberi személyiséggel. Megilleti mindaz a lehetőség, ami ahhoz kell, hogy kibontakoztassa értékeit. A kereszténység tehát az embert ilyen örök létezőnek tartja. Másrészt a teremtésben egyszerre genusként és speciesként, emberiségként és egyedi értékként tiszteli. Az egyének e közösségének a fennmaradását, a kibontakozását és egyúttal a nagy felelősségét tanítja azzal, ahogyan a gyermekhez viszonyul, hozzááll.

A gyermeknek ez a potenciális méltósága és védett szerepe egyrészt folyik gyengeségéből és rászorultságából. Általános keresztény tanítás, hogy amit egynek a legkisebbek közül tesztek, nekem teszitek,[3] hogy minden odafordulás a rászorult felé érték, amellyel az odaforduló válik értékesebbé, és a világ is értékesebbé válik. Amellett ebben a gyermekben az emberiség a teremtés keresztény szemlélete szerint reményt is lát a maga fennmaradására, megvalósulására, létére. Célja van a teremtésnek. A sokszínű emberiség kibontakozása is cél ebben. Ha elszegnek egy emberi életet, akár a legelején, akár később, akkor ebből a célból valami nem valósult meg. Az ember belekontárkodik az Isten teremtő tervébe, noha társteremtőnek van kiszemelve. Abban is, ahogy a keresztény tanítás szerint minden egyes embert az Isten önállóan teremt, de másik két emberen keresztül teremti.

Nem véletlen, hanem nagyon is céltudatos és kifejező az a megváltó, megszentelő terv, amivel az Isten az egyszer megteremtett és vele szembeforduló embernek a megváltására egy kicsi újszülött embert küld, aki Ő maga, és akit az ember, egy asszony, elfogad. Ami a teremtéstörténetnek üdvtörténeti részében az Újszövetség elején áll, a „Legyen nekem a te igéd szerint”,[4] az jóvá teszi a keresztény szimbolika szerint a nem-et, amivel ÁDÁM és ÉVA kijelentette, hogy „mi pedig nem szolgálunk, mi pedig nem azt tesszük, amit Isten parancsolt. Mi nem olyanok akarunk lenni, amilyennek Te szántál minket, hanem olyanok, mint Te vagy.” Istent akartak csinálni az emberből, és az embert rontották el benne.

Egy gyermekkel kezdődik az Újszövetség, egy fogantatott gyermekkel, Akit elfogadtak. Aki aztán a maga be nem fogadott, üldözött, mégis óvott családon belüli mivoltában harminc évig készült arra a feladatra, amit felnőttként megvalósít majd. Amíg odáig kibontakozott, hogy Mester és Tanító legyen belőle. A kereszténységnek az egyik legbensőségesebb ünnepe ennek a gyermeknek a születése. A gyermekek felé fordulva ülik meg, azokban lát az emberiség örömet és reményt. A kereszténység ezért határozottan ellene van minden, a gyermek megszületését és kibontakozását társadalmi, egyéni érvényesülési, népélelmezési vagy másmilyen hamis szempontokból való megakadályozásának. Ne nyúljon bele az Isten teremtő tervébe az ember!

A gyermek értéket jelent. Az a „terhesség”, amivel a kiválasztott várja a gyermekét, valaha áldott állapot volt. Mind a kettő igaz, mert minden megtisztelő feladat, amit az ember kap, kötelesség is, tehát teher is. De az elfogadott teher, a felvállalt kereszt, a teljesített feladat viszont értékké fordul. Nem anyagi, hanem azon felül álló értékké. Ilyen pozitív a szemlélete a gyermeknek a kereszténységben. Mindig újra megújuló ígéret, megújuló teremtő szándék arra, hogy új meg új emberek mondhassanak igent szabadon a Teremtő tervére.

Megfosztani őket ettől a lehetőségtől nem az ő számukra tragédia. Meg vagyok róla győződve - a keresztény tanítás is ezt mondja -, hogy elég a megváltás kegyelme arra, hogy a maga hibáján kívül ki nem bontakozó emberi életet is valamilyen formában eljuttassa az Istenhez. Azok tragédiája ez, akiknek az a sarjadozó emberi élet feladatot, megbízatást, bizalmat jelent a Teremtő részéről, amikor rájuk bíz valamit, és akik ezt a feladatot gyávaságból vagy kényelemszeretetből, vagy más értékek után futva nem vállalják.

A másik oldalon a gyöngék és a rászorulók védelme, mint kötelesség, az erősek és védeni tudók kötelessége. Ott áll ismét az Újszövetség legelején az a jelképet is hordozó történet, hogy az a család, amely az egész emberiség reményét hordozta, nem kapott helyet a szálláson.[5] Megint tanít bennünket, oktat bennünket arra, hogy a történelemben lehetőleg ne essék meg hasonló. Akinek szüksége van szállásra, az találjon befogadót.

Hogyan tud a jog világa ebben a nagyon személyes kérdésben azonosulni vagy gyakorlatban meríteni az erkölcsi tanításból? Tud. Először is magának az emberi életnek és méltóságnak a védelmén keresztül. Persze a jog kategóriái, amelyek évezredek alatt kialakultak, az embert egyénként a születésétől ragadják meg. A római jognak mégis nagyon is világos képe volt arról, hogy a leendő ember már az anyja szíve alatt is ember. Biztosította számára mindazokat az előnyöket, amelyeket várományként a majdan megszülető ember megkaphat, ha megszületik. De nem beszélt bele ezen túl az egész folyamatba, mert úgy vélte, hogy ez nem jogi téma. Csak annyiban biztosított védelmet az anya részére, hogy őt ne érje olyan behatás, olyan bántalmazás, ami miatt ezt a gyermeket elveszítse.

Amint azonban megszületik az ember, úgy mondják, hogy vele született jogai, vele született emberi méltósága, vele született személyisége van. Persze sok bizonytalanság volt a tudomány fejlődése során abban, hogy mikor válik az a csíra az anyjában emberré. Keresztény filozófusok is gondoltak olyat, hogy három hónap múlva, amikor megmozdul, két hét múlva, hat hét múlva, és addig valami előemberi pozícióban van. Hiszen ha ritkán is, de előfordultak olyan esetek, amikor elhalálozás révén, boncolás révén találkoztak ilyen embercsírával, és láthatták azt, hogy a fejlődése során egyre jobban hasonlít ahhoz, aki majd kilenc hónap múlva megszületik, de a legelején annyira nem hasonlít hozzá, hogy emberi szemmel szinte megfoghatatlan, noha nyilván már alakul.

Azóta a tudomány különböző lehetőségeivel - mikroszkóp, biológia, egyebek - szinte a két - megtermékenyülő és megtermékenyítő - sejt egyesülésétől meg tudja ragadni genetikailag ezt az embert. Ma már tudományos biztonsággal tudjuk, hogy biológiailag az a két csírasejt a teljes embert és annak a haláláig tartó genetikai programját hordozza. Nem az anyatest része, nem egy sejt a sok közül, ami később majd elválik, hanem az első pillanattól kezdve egy, az anyjára a legteljesebb mértékben rászoruló, de tőle elváló - pl. más vércsoporttal rendelkező - önálló biológiai lény.

Hogyan lehet ennek a leendő életnek megadni ugyanazt a méltóságot, amit a megszületettnek megadunk? Lehet-e jogilag azt mondani, hogy az ember voltaképpen a fogantatásával születik? Vagy van értelme ma is a jogban annak, hogy a születést jogilag másnak tekintsük, mint az ember létesülését. Elválasszuk egymástól a létesült lényt és a megszületett lényt? A magyar Alkotmánybíróságnak a művi terhességmegszakításról szóló határozata[6] szerint a rabszolga-felszabadításhoz hasonló súlyú döntése lesz a világ jogrendjeinek, ha eljutnak odáig, hogy az ember már a születése előtt is megérdemli az emberként, emberi méltóságként való védelmet. Ha elismerik a világ jogrendjei a megfogant embert megszületett embernek a védelem szempontjából. Itt egy pozitív kérdésről van szó.

Másrészt a jog világa nyilván számol azzal, hogy lehetetlent nem érdemes követelnie. A jog eszköztára - sokszor mondtam már - darabos, durva. Sokkal kevésbé finom, mint az erkölcsi rend eszköztára. Azokban a pillanatokban, amikor az emberi élet bontakozni kezd, akkor (elég szomorú, hogy) az elsődleges veszélyeztetettségét az anyjától kap(hat)ja, de ebbe a viszonyba a jog nem tud belenyúlni. Belenyúlhat utólag, pönalizálón, megbélyegzőn, belenyúlhat előre társadalmilag, támogató módon, hogy az anyán keresztül óvja annak leendő gyermekét is. Ám nem tudja a kettőt egymással szembeültetni a tárgyalóasztal két oldalán. Egyszerűen nem lehet. A természet a maga rendjében nagyobb védelmet biztosított a meg nem született életnek, mint amennyit a jog világa biztosítani tudna neki. Persze az emberi szabad akaratnak alávetett erkölcsi értékek rendjében biztosította ezt. Tehát, amikor a jog védeni akarja az embert, a kisgyermeket, akkor a családot védi.

Az alkotmányok, az emberjogi egyezmények a család intézményét tartják jogilag védendőnek, mert a jog világa meghajlik a teremtés rendje előtt ebben a kérdésben. Elismeri, nem tud olyan tökéletes gyermeknevelő, gyermeket védő intézményeket létrehozni, amelyek jó családokat pótolnának. Tehát a társadalom rendjében az lenne az értelmes, ha úgy védenénk a családokat, hogy ennek a feladatuknak értéket keresve szabadon eleget tudjanak tenni. Szégyen minden társadalomra, ha azt vallja, hogy szociális indikációból indokoltan megtagadható a gyermek vállalása. Mert az egyik testvér veszélyezteti a másikat! Mert a leendő élet veszélyezteti a most meglevő felnőtt embert!

A társadalomnak legalábbis már a legnagyobb nemzetközi egyezményei eljutottak odáig, hogy azt mondják: ez a szemlélet zsákutcába visz. Önpusztításba visz. Hamis szemlélet, önző, értéktelen szemlélet. A világ különböző politikai rendszerei arra vállaltak kötelezettséget nemzetközi szinten, hogy a családot és azon belül a bontakozó és növekvő életet, az emberiség fennmaradásának a zálogát védjék. Ez minden jogrendszernek, amely ebbe a nemzetközi együttesbe beletartozik, külön kötelezettsége. Alkotmányos szinten ennek a mi jogrendszerünk tökéletesen eleget tesz. Két helyen is kiemelten védi a családot és az ifjúságot, mindjárt az alapelvekben a 17. §-ban, és aztán még egyszer a család- és ifjúságvédelemben a 66-67. §-ban, amikor megfogalmazza minden gyermek jogát, azaz állami védelemmel biztosítandó igényét arra a gondoskodásra, amely a kibontakozásához a családja és a társadalom részéről számára szükséges. Minden családnak joga van olyan fokú társadalmi biztonságra, hogy a benne növekvő társadalmi utánpótlás, a benne növekvő gyermek ne váljék számára az anyagi vagy társadalmi érvényesülés lehetetlenülésének okává, hanem az az érték legyen, amit a társadalom rábíz. Az egész társadalomban tudatosítani kell, hogy a gyermekes család a többiek érdekében is vállalja ezt a feladatot. Ez a családvédelem kérdése alkotmányos szinten.

Az ifjúságvédelem: ugyancsak nemzetközi egyezmények sorozata írja elő, hogy bár minden embert védeni kell az atrocitások, a fegyveres erőszak, a diszkriminációs megkülönböztetés, a nyomor, a kínzás, a lealacsonyítás ellen, de a rászorulót, a fiatalt fokozottan kell védeni. A gyermekek világméretben különleges védelemre és odafigyelésre tarthatnak számot - mondják a nemzetközi egyezmények.

Nézzünk körül, hogy mit mutat a valóság! Időnként megható fényképeket közölnek különböző társadalmi szervezetek éhségtől felpüffedt és betegségtől pusztuló gyerekekről tömegben, otthontalanokról és menekülőkről, vagy éppen atomsugárzásnak kitettekről és másokról. Ilyenkor a társadalom megpróbál könyöradományokat gyűjteni, és továbbmegy, mert túl sok a nyomor ahhoz, hogy emberileg külön-külön felfogható legyen. A jog világa egyelőre távol van attól, hogy a saját elveit a gyakorlatba ezen a téren átvigye.

Mitől kell védeni az ifjúságot, vagy mit kell neki biztosítani? Azt, ami az egészséges és harmonikus fejlődése számára szükséges. Egy bizonyos nyugodt és óvott környezetet. Ne információdömpingben fuldokoljék, hanem tudja megérteni lassan és fokról fokra a körülötte levő világot. Kibontakozó értelmét ne terheljük túl az elején, és ne zárjuk el a tudástól a második fázisban. Mind a kettő egyformán fontos.

Mi a valóság? A felnövekvő generációk tömegével kapnak olyan jellegű benyomásokat, amelyeket nem tudnak megemészteni. Olyan lesz a gyermek szellemileg is, mint a gyomor, ami folyamatosan kap emészthetetlen táplálékot. A végén tönkremegy bele. Elromlik a felfogóképessége, az emésztőképessége. Aztán a másik oldalon az ilyen módon típusfogyasztóvá váló felnövekvő ember nem a művelődéséhez, a majdani alkotó munkájához szükséges tudást kapja meg olyan adagolásban, ahogy szüksége van rá. Kap helyette cigarettát, szexirodalmat, meg különböző kábítószereket. Sorozatban használjuk fel, mint egy tárgyat a felnőttek világában: „mulattató” filmekhez, élvezeti cikkül.

Lassan ott tartunk, hogy a társadalom egy része ezeket a fiatal életeket ugyanúgy árulja, ahogy régen a rabszolgapiacon árulták őket. Nagyon szomorú ebből a szempontból a valós helyzetkép, pedig a jog világa mindezeket nemzetközileg tiltja, és üldözni rendeli. Nem a szabállyal van a baj - ahogy CICERO mondta -, a konzulok hiányoznak^.[7] A hatóságok hiányoznak. Az emberiség lelkiismerete hiányzik. Ahelyett, hogy a még meg nem született embert felszabadítaná, elismerné, a megszületettet is visszatárgyiasítja, mert gyönge, mert rászorult, és nem tud védekezni.

Nemrég a Legfelsőbb Bíróság elsőfokon is megtagadta egy egyesületnek a bejegyzését, amely, egyébként nem pönalizált módon, homoszexuálisok egymás közti kapcsolatának a támogatására volt hivatva alakulni. Megtagadta azért, mert nem vette bele a statútumába bírói felhívásra sem, hogy csak nagykorúak számára kínálja ezt a lehetőséget. A bíróság úgy ítélte, hogy mivel a gyermekekkel való homoszexuális érintkezés egyelőre Magyarországon büntetendő cselekmény, egy olyan társadalmi szervezet, amely ennek a lehetőségét nem zárja ki, miközben az ilyen kapcsolatokat kifejezetten pártolni kívánja, nem illik bele a magyar jogrendbe. Ezért nem jegyezték be.

Panasz jött az Alkotmánybírósághoz, hogy egyesülési jog, döntési szabadság, a szülők döntési joga esetleg a gyermek kiskorúsága alatt, csupa fontos emberi alapjog sérül az ítélettel, miért ne lehetne? Mit beszél bele az állam az értékítéletekbe? Az állam legyen értékileg semleges. Nyilvánvaló, hogy az állam bizonyos értékek iránt nem semleges, és ugyanez a társadalom nem is örül neki, ha pl. gazdasági bűnözés, vagy az erőszakos cselekmények, vagy a vagyonmegőrzés irányában semleges. Akkor egyszerre hivatkozunk rá, hogy mi is az állam dolga az értékekkel kapcsolatban. De itt most nem ezeket az értékeket kívánták őriztetni, hanem szabaddá tenni a fiatalokra a „másság” hatását. Meg kell jegyeznem, hogy bár ritkán fordult elő, ebben a vonatkozásban elég komoly sajtó és „tudományos” nyomás is nehezedett az Alkotmánybíróságra, merthogy „modern államok ilyet nem hagynak.” Mert nézzük a hollandokat, vagy nézzük a Hawaii-szigeteket, vagy egyebet, mi mindent lehet ezen a téren csinálni. Vagy menjünk vissza a régi görög kultúrához.

Az Alkotmánybíróság alapos fontolgatás, a vonatkozó bírói gyakorlat mérlegelése, a nemzetközi párhuzamok és a magyar törvények mérlegre tétele után úgy döntött - és nem kifejezetten csak ebben a kérdésben -, hogy az ifjúság védelmének az alkotmányos előírása értelmében az állam pozitív formában közre hatni köteles. Abban is, hogy a felnövekvő fiatalokra a döntési kényszerek akkor érvényesüljenek, amikor már érettek hozzá. Amíg valaki nincs döntési helyzetben kibontakozó egyéniségének bizonyos vonatkozásaiban, addig nem szabad belevinni abba, hogy elinduljon egy sínen, amiről utána nem tud letérni. Ahogy a házasságot nem engedik meg egy nyolc- vagy tízéves gyereknek, mert nem tud dönteni ebben a kérdésben. A kötelező korhatár nyilván azt célozza, hogy szabadon és éretten válasszon valaki élettársat. A választást, a polgári felelősséget sem kötjük a nyakába, amíg át nem látja, miről van szó (hogy valóban csak akkor terheljük-e rá, ezt most hadd ne taglaljam). Az államnak igenis kötelessége legalábbis a választás lehetőségét a heteroszexualitás és a homoszexualitás között addig meghagyni az embernek, ameddig önmaga saját személyében a kérdést el tudja bírálni. Ha nem is büntetendő felnőttek között az ilyen kapcsolat ma nálunk, Magyarországon, de igenis indoka van annak, hogy a fiatalkorúakat egy bizonyos érettségig meg kívánjuk őrizni ezektől a kapcsolatoktól. Ahogy voltaképpen a más irányú kapcsolatoktól is^,[8] legalábbis a végleges lekötéstől meg kívánjuk őket őrizni.

Ez az ifjúságvédelem. Az államnak van ezen a téren kötelessége, és ha a szülők és a társadalom egyéb részei nem látják át ezt a kötelezettségüket, akkor az állam belenyúlhat ebbe a saját eszközeivel. Ez a mi Alkotmánybíróságunk döntése. Utána jött egy olyan javaslat a sajtóban, hogy hagyjuk ki az egész ifjúságvédelmet az Alkotmányból! - Meglátjuk, mi lesz belőle. Lehetne ezt is: ne nyilvánítsuk védettnek az értéket, akkor nem kell védeni.

Oktatás és jog: az állam megkívánja az állampolgártól, amikor felnő, hogy a közéleti felelősség egy bizonyos fokát felvállalja. Ahhoz, hogy ezt tehesse, felelősséggel tehesse, bizonyos alapműveltséget kell neki adni, hogy az információkat tudomásul venni és mérlegelni tudja. Bizonyos elemi vagy általános alapműveltségre a polgárnak joga és szüksége van. Ebből ered az államnak az a jogos kényszere, amely az általános iskolakötelezettséget alkotmányban előírja. Ebből ered az állam azon kötelezettsége is, hogy a közoktatásra a lehetőséget egyformán biztosítsa minden állampolgárnak, és ne csak azoknak, akik meg tudják fizetni - az ingyenes közoktatás. A szülőket mentesítik is ennek a költségei alól.

Itt is vannak gondok és feladatok. Tudjuk jól, hogy egyrészt az iskolarendszer maga, aztán ezen belül az oktatandó minimum és maximum vitatható. Annyit tanulhat-e a fiatal, amennyit tud, vagy amennyit csöpögtetünk neki, mert még telik rá. Nagyon nagy különbségek vannak ma a tízéves kötelező oktatáson belül aszerint, hogy jól ellátott iskola megfelelő melléktudást is tanít, vagy tanyasi iskolában netán még képzetlen pedagógusok is valamennyire írni és olvasni tanítanak. Bizony szomorú, de a magyar népességnek - és nemcsak a miénknek, Európa népességének - nem kis része gyakorlatilag analfabéta, és nem tud igazán olvasni. Nem úgy, hogy nem tudja leírni betűnként a nevét, nem úgy, hogy nem tudja kibetűzni azt a remek angol feliratot, ami hirdeti neki, hogy hol kap melegszendvicset. Hanem úgy nem, hogy el tudjon olvasni egy tájékoztató szöveget és megértse, mi van benne. Mert ez azért kettő.

Állítom a magam tapasztalatai alapján, hogy az egyetemi ifjúság egy részének gyengébb vizsgaeredményei is abból adódnak, hogy nem értik a könyveiket, mert nem tudják jól olvasni őket. Sajnos ma sok ilyen van Magyarországon, és évekkel ezelőtt még több volt. Nem mindenki ilyen, természetesen. Nyilván vannak olyan iskolák, ahol a gyermekek valamilyen fokon megtanulnak olvasni és írni, de a nagy nyugati államok is sorozatban rendeznek a televízió nevelte ifjúságnak gyorsolvasó tanfolyamokat, és nem ok nélkül. Én 10-12 éves koromban örültem, ha vastag volt egy könyv, mert tovább tartott. Ma bizony sokan ugyanazt a történetet egy képes regényben sokkal szívesebben végignézik, mert minek azt a sok maszlagot olvasni. Unalmas és fárasztó. Ez általános társadalmi tünet.

Akkor viszont hogy olvassanak politikai programokat, terveket, vitákról beszámolókat? Nincs képben megrajzolva, hogy mit mondott a képviselő a Parlamentben. El kellene olvasni. Átlapoznak rajta, és megállnak a sporthíreknél. Informált állampolgár lett belőlük. Tisztelet a kivételnek. Hol kapja meg az ifjúság azt a tudást, amire mint felelős embernek szüksége lenne?

Végül a nevelés kérdése. Nevel, növel. A szó rokon. Az ember biológiailag, ha megfelelően táplálják, akkor nő. Főleg korai éveiben ijesztő módon is nő a keze-lába, és folyton új cipőt kell venni neki. Ezt minden gyermekes szülő tapasztalta. De csak ezt várjuk? A feje nő vele? Valljuk és szimbolikusan is áll, a feje nő legkevésbé az embernek születésétől a haláláig. Ezért a csecsemő más arányú, mert a feje sokkal nagyobb részt tesz ki aránylag. Ez nem azért van, mert nincs szüksége erre a fejre, hanem azért, mert előlegezve kapta a képességet, hogy szellemileg növekedjék először, és utána fizikailag.

A növelésben nemcsak ismeretanyag, hanem abban való tájékozódás, generációk tapasztalatának az átvétele, értékeknek a mérlegelése is kell, hogy szerepeljen. Az ember azáltal ember, hogy szabadon dönthet érték és értéktelen között. Szabadon akkor dönt, ha átlátja a döntése előzményeit és következményeit. Hány ember dönt ma a különböző élethelyzetekben szabadon úgy, hogy átlássa az értékeket? Hányan tudnak tényleg elmélyedni, hogy megfontolják a koruknak megfelelő módon, mi az értékes és értéktelen számukra? Ebben a kisembernek szüksége lenne a nagyemberek tapasztalataira és példájára. Megkapja-e? Az elmúlt szocialista társadalomban ötven évig és már a II. világháború előtt is az ún. fajvédő társadalomban azt mondták, hogy az állam jobban tudja, mi kell a gyereknek, mint a szülei. Az tehát az igazi nevelés, ha a gyereket a társadalom neveli. Akár a szülei ellen is neveli.

Szomorú eredményei lettek ezeknek a társadalmi neveléseknek. Szomorú fajta emberek. Most az emberi jogi egyezmények, az ENSZ Chartája, más nemzetközi döntések, de a saját Alkotmányunk is a szülő jogát a gyermeke neveléséhez alkotmányos védelemben részesíti. Mit jelent ez? Elképzelhető, hogy most egy óráig nevelem a gyereket, majd egy óráig tanítom és aztán egy óráig táplálom? Nem, ezt nem lehet elválasztani. A körülöttünk levő világ nevel, de közben tanít és növel is. Nem várható el minden szülőtől, hogy a szakismeretek vonatkozásában önállón bármit meg tudjon vagy mindent meg tudjon adni gyermekének. Amikor szakmai adatokra és tudásra van szüksége, akkor tankönyvet ad neki és pedagógushoz küldi. Szakszerűen próbálja az ismereteket átadatni.

Ám ugyanezek az intézmények, miközben tanítanak, értékrendet, világnézetet, a társadalom különböző problémáihoz való hozzáállást is átadnak. Minderre viszont azt mondja ma a jog rendje, az erkölcs rendjével egybehangzón, hogy a gyermeknek joga van a családi védelemre, és a szülőnek joga van a gyermek nevelésének meghatározására. Ez csak úgy hozható összhangba, ha az iskolai nevelésbe a szükséges mértékben a szülő beleszólhat.

Azt jelenti ez, hogy a szülő, ha akarja, mert nem tetszik neki az állami tanítás, akkor kivonhatja a gyermekét abból? Ezt jelenti legkevésbé. Először is, mert kérdés, tudja-e helyettesíteni. Másrészt, ahogy mondtuk, az állam bizonyos alapműveltséget a polgárai felelőssége miatt megkövetelhet. Akkor mit jelent? Azt a követelményt, hogy azokban az intézményekben, amelyek tanítanak és nevelnek egyszerre, vagy elsősorban nevelnek, a nevelés tartalmára, rendszerére a szülőknek befolyásuk lehessen.

A nevelő is szabad mint ember, a maga értékeinek a megválasztásában. A tanár is szabad. Van tanszabadság is, törvényesen biztosítva. De az állam akkor teljesíti feladatát, ha lehetővé teszi, hogy azok a szülők, akik egyformán gondolkodnak az erkölcsi nevelésről és az értékre nevelésről, olyan pedagógusok kezébe adhassák gyermekeiket, akik ebben velük egyetértenek. Tehát meg kell adni a választás lehetőségét.

Az állam a demokratikus jogállam működéséhez elengedhetetlen állampolgári alaperkölcsön túl ne foglaljon állást erkölcsi kérdésekben. Ne is akarjon nevelni, csak oktatni. A nevelés a szülők joga, és joguk van ebben megnyilatkozni. E téren is rengeteg a félreértés. Minthogy benne éltünk egy társadalomban, amely hivatalból kérdezte az embereket, hogy mi az erkölcsi meggyőződésük, és ha olyan volt, ami nem tetszett, akkor ezért háttérbe szorította őket, a fordulat után azt mondták: nem szabad megkérdezni az emberektől, hogy mi a vallási, lelkiismereti, világnézeti meggyőződésük. Mi köze az államnak ahhoz, hogy mi a vallásom vagy a világnézetem? Milyen jól hangzik azután, amikor előbb üldözték azokat, akiknek más volt a nézetük.

Most megtiltjuk a hivatalos szerveknek, hogy ezt az adatot egyáltalán gyűjtsék. Utána következik a következő lépés, amikor azt mondják: nem tudhatjuk, hogy mi az, amit a szülők a gyermekeik nevelése terén szeretnének, hiszen nem szabad tőlük megkérdeznünk. Mivel nem értesülhetünk róla, csinálunk semleges iskolát, amely nem nevel értékre. Vagy arra nevel, ami a tanárnak éppen eszébe jut, hiszen őt a képzettsége alapján bízzuk meg a tanítással, és tőle sem kérdezhetjük meg, mi a világnézete. Visszájára fordul a bölcsesség által a jog. Ahelyett, hogy tisztelnék a szülőknek a jogát a gyermek nevelésének meghatározására, kiveszik a kezükből hamis tapintatból.

Amikor az állami és felekezeti iskolák kérdését tárgyalta az Alkotmánybíróság, akkor nyilatkozott e kérdésekben. Meghatározta, hogy egyrészt senkit sem lehet kötelezni arra, hogy a maga belső meggyőződéséről számot adjon. Másrészt viszont a vallásszabadság azt jelenti, hogy vallani lehessen a világnézetről. Tehát aki igényt tart arra, hogy az ő meggyőződését vegyék figyelembe, pl. nevelő intézmények alakításánál, az mondhassa meg, hogy mi a világnézete, meggyőződése. Hiszen ha nem mondja meg, akkor honnan tudják? Tehát nem lehet rá kötelezni, de nem lehet tőle megtagadni sem.[9]

Igenis a társadalomnak kötelessége lenne felmérni ebben az irányban az igényeket. Erről is elég sok vita van. Liberális álláspont, hogy ne kérdezzük, és ez eléggé határozottan érvényesül. Ezzel szemben maga az a tény, hogy ahol - nemcsak katolikus - elkötelezett nevelő iskolák vannak, ott általában tízszeres sor várakozik bebocsátásra, míg a semleges iskolákban kevés a gyerek. Ez talán mutat valamit abból, hogy ahol léteznek, a társadalom mégis csak keresi ezeket az intézményeket. Akkor viszont, ha igényli, miért tagadjuk meg tőle, hogy legyenek? Miért nem hagyjuk megvalósulni? Nyilvánvaló, hogy ez a személyes meggyőződés tiszteletben tartásának karikatúrája. A nevelés szabadsága a szülőké. Nem az államé, nem az intézményeké, nem is a helyi önkormányzat vagy választók többségéé, a szülőké!

Nyilván, ahogy bontakozik az ember, és a felelősséget át tudja venni, egy időn túl a szabadság azé, aki maga is tanulni akar. Átvált a nevelés szabadsága a művelődés szabadságába mint alkotmányos jogba.

Következnék mindebből, hogy az állam az eszközöket ugyan a köz terhére biztosítani köteles a neveléshez, de nem szabhatja meg a nevelés világnézeti tartalmát, csak az oktatás szükséges minimális anyagát. A szülőknek joguk van meghatározni, milyen szellemű neveléssel párosuljon gyermekük oktatása, mert a kettő nem választható el egymástól. Joguk van a szülőknek megválasztani a kívánt szellemben nevelő tanárokat, tantestületeket.

Az átmenet a diktált tartalmú oktató-nevelő munkáról a választás lehetőségére költséggel jár. Itt lép be a pénzügyi szemléletű politikus és azt mondja, erre a luxusra nincs pénzünk. Van ugyanis annyi iskola, amennyi gyerek van, meg van annyi intézmény talán, mint amennyi kellene (még ha főiskola nincs is), hát ha már megvan, eszi, nem eszi, nem kap mást. Nincs nekünk arra módunk, hogy ide-oda alakítgassuk meg vizsgálgassuk a kívánalmak szerint az iskolákat. Mi szegény ország vagyunk. Szerény eszközökkel dolgozunk. Majd egyszer később, amikor már a fontos dolgok, az anyagi dolgok megoldódtak, akkor ilyen erkölcsi fényűzésre is lesz pénzünk.

Hadd utaljak vissza arra, amiről sokszor beszéltünk: az értékrendnek ez a megfordulása mai társadalmunk egyik legnagyobb veszélye!

 

 

[1]                      Mt 18,6., Mk 9,41.

[2]                      Mt 19,4., Mk 10,14., Lk 18,15.

[3]                      Mt 11,42.

[4]                      Lk 1,38.

[5]                      Lk 2,7.

[6]                      AB 64/1991 = XII. 17.) hat.

[7]                      In Catilinam oratio 1.

[8]                      Büntetve felnőttnek kiskorúval létesített szexuális kapcsolatát.

[9]                      4/1993 (11. 12.) AB hat.