Az engedelmesség

Engedelmesség és szabad akarat Engedelmeskedni szeretetből, alázatból, bizalommal, jólélekkel és készségesen. Egy úrnak szolgálni! - A jogkövetés értéke. A bíró a törvénynek van alávetve. A közhatalom legitimitása - translatio imperii - és annak határai. A megbízott engedelmessége. Fölé- és alárendeltség a közhatalomban. Meddig terjedhet az engedelmesség? Csak a kihirdetett norma kötelez. A parancsok rangsora.

 

*Eredeti megjelenés helye: Keresztény erkölcs és jogászi etika 1998. Szent István Társulat

 

A MÁSIK NÉPSZERŰTLEN ERÉNY

 

IRODALOM: BODA 86. 372., BODA 94. 144., BYDLINSKI 294., KECSKÉS 264., KIRÁLY 492., 498.

Az engedelmesség népszerűtlen erény. A világ ma a szabad önkifejlést hirdeti. A gyermeket a modern iskolák nem kényszerítik tanulni, leckét csinálni, hanem hagyják, hogy azt csinálja egész nap, amihez kedve van. Az amerikai nevelési elvek valami hasonlót hirdetnek. A plurális társadalom a nézetek egyenlőségét, a törekvések egyenrangúságát, az államnak, a hatalomnak értékek vonatkozásában való semlegességét hirdeti. Mindegy, hogy mit teszel, a fő, hogy ne másokra hallgass, hanem azt tedd, amit magad akarsz. Ez a jelszó, amellyel a modern világ az engedelmességgel szembefordul.

Nem véletlen. Az engedelmesség örve alatt szörnyű dolgokat hozott létre nem is olyan régen a társadalom. Parancsra tettem - hivatkoznak egyre-másra a tömeggyilkosok, a rombolók, a pusztítók, a másokat megnyomorítok és kifosztók. Törvény szerint tesszük - hirdették a faji megkülönböztetők, a rabszolgaságot fenntartók, a másokat kirabolók. Az engedelmesség örve alatt, amikor a parancsot adók elvesztették az arányérzéket, nagy bűnöket cselekedett az emberiség. De hát ez a látszólagos szabadság, ez a látszólagos sokféleség valóban szabad, valóban sokféle, valóban igényei szerint élő társadalmat alakít? Nem úgy van-e, hogy a katonásan kiadott egyértelmű parancs, a szülő tekintélyen alapuló elvárása, az államhatalom szava helyébe behízelgőn, gépi és hanghatásokon keresztül, a reklám, a divat, a fogyasztási igényt felkeltő nevelés kerül: újság, rádió és a mindenen felülemelkedő televízió sugallja az embernek, hogy mit kell tennie, ha más akar lenni, mint az eddigiek. Nem veszi észre, hogy közben tucatra ugyanolyan lesz, mint mindazok, akik vele együtt váltják, a fogyasztói társadalom termelőinek érdekében, a ruhájukat, megjelenésüket, igényeiket és mulatságaikat napról napra. Valóban szabaddá teszi a társadalmat ez a szemlélet, vagy pedig csak az értékeknek való engedelmesség alól szabadítja fel, hogy látszatértékek, anyagi értékek és főleg anyagi haszonszerzés céljára megdolgozza, alkalmassá tegye a társadalom tömegét?

Az Újszövetségi Szentírás erkölcsi tanításában nagy értékként van beállítva az engedelmes magatartás. Készséggel szolgáljatok, tanít SZENT PÁL.[1] A KRISZTUSi példára azt mondja az apostol: engedelmes vala halálig, mégpedig a kereszthalálig, és ezért magasztalta fel őt az Isten.[2] Ő maga azt mondta: azért jöttem a világra, hogy atyám akaratát teljesítsem. [3]S azon a nehéz órán, amikor a szenvedések előestéjén véres veríték ütött ki a homlokán, és imádkozott azért, hogy ha lehetséges, múljék el tőle a szenvedések kelyhe, azért azt mondta: ne az én akaratom történjék, hanem a tiéd.[4]Amikor gyermekkorában odaült a templomban a tanítók lábához, s utána hazament szüleivel, az írás annyit rögzít több mint húsz csendben töltött, rejtőző készületi évről: engedelmes vala nekik, és növekedék bölcsességben és erőben.[5]A kísértések óráján is azt mondja: inkább kell engedelmeskednünk Istennek, mint az embereknek.[6]S ugyanezt mondják az apostolok is, amikor a Tanács parancsot akar nekik adni mint hűséges polgároknak.[7]

Miről van tehát szó ebben a KRISZTUSI példában, ami többszörösen engedelmességre sarkall? Mi ez az engedelmesség mint érték?

Engedelmeskedni annyit jelent, mint a magunk akaratából, véleményéből, szemléletéből, vágyaiból engedni azért, hogy rajtunk keresztül a másoké érvényesüljön. Ez az engedés engedelemmé válik, amikor is azt teljesítjük, azt fogadjuk el, amit valamely elismert tekintély, hatalom, norma kíván tőlünk. Az engedelmes nem azért választ valamely magatartást, értékmegvalósítást, cselekvést vagy engedést, tartózkodást, mert eleve belátja, hogy ez az, amit tennie kell, ez a jó. Nem saját mértéke alapján indul, hanem elfogadja valaki más normatíváját, óhaját, utasítását. Nem a maga belátásának enged az adott esetben, hanem azon belátásnak, hogy akire hallgat, arra érdemes hallgatni.

A belátás mérlegelésen kell, hogy alapuljon. Akinek engedelmeskedünk, annak hatalma van felettünk. A hatalmat valahonnét kapnia kellett. A hatalmat adhatta a természet, a Teremtő rendje, mint a szülőknek a gyermek felett. Adhatja a hivatás, a tudás rendje, mint a nevelőnek a nevelt felett, vagy a szakembernek szakkérdésben a hozzá nem értő felett, orvosnak a hozzá forduló betege felett. Adhatja a társadalom törvényes rendje, amely az elöljárókat a többiek akaratából a rájuk ruházott hatalomnál fogva jogosítja arra, hogy a megbízásuk körébe eső területen magatartási szabályokat és előírásokat tegyenek, utasításokat adjanak. Végül a normatívák rendjén, a megfelelő törvényhozó által megalkotott normának való engedelmesség is ide tartozik, legyen az a természet, a Teremtő törvénye vagy az állam, a társadalom törvénye, amelyet megfelelő formában alkotott, és tudomásunkra hozott.

Az engedelmesség látszólag kevesebb, mint a meggyőződésből való cselekvés, hiszen felmenti az embert az alól, hogy adott helyzetben az összes szükséges ismereteket megszerezve, maga válassza meg a helyes megoldást. De ez csak látszólagos. Azonnal szembeszökik, ha végiggondoljuk, hogy az ember egyszerűen nem is tud minden helyzetben minden szükséges ismeret birtokában dönteni a választandó útról. Másrészt vannak olyan utak is, amelyek értéksemlegesen valósíthatók meg többféleképpen. Ilyenkor egyszerűen a közmegegyezés az, ami a döntés alapját, értékét adja. Voltaképpen mindegy, hogy az úton balra vagy jobbra hajtunk. Baj abból lesz, ha mindenki ott megy, ahol eszébe jut. Voltaképpen mindegy, hogy egy munkahelyen a munkások pontosan hány órakor kezdenek, de nem fognak a gépsorok és szalagok működni, ha ki-ki tetszése szerinti időt tölt mellettük.

Az engedelmesség tehát azért érték, mert az ember alázatosan belátja, hogy nem mindenben tud másoknál magasabb szintű vagy azokkal egyenértékű ismeretet szerezni, és így elfogadja a tekintélyeket. Mérlegelése arra szorítkozik, hogy kiválassza, kinek engedelmeskedik. Erre fog kiterjedni a felelőssége is. Ha különböző hatalmak különböző igényeket támasztanak vele szemben, úgy mérlegelnie kell, hogy melyik a helyes felsőbbség, melyik a magasabb rendű parancs, vagy esetleg az eredmények értéktartalmát kell mérlegelnie. Nem kell, hogy feltétlenül saját döntést keressen, keresheti a tekintélyek egymással szembeni mérlegelését is.

Amikor a KRISZTUSI engedelmesség példáját a keresztény erkölcs elénk állítja, nyilvánvaló, hogy akinek JÉZUS engedelmeskedik, azt ismeri és szereti. Magát átadja eszközül neki. Az engedelmesség voltaképpen ebben áll. Magunkat eszközül adni egy másik akarat érvényesülésére. Lehet, hogy ez a másik akarat éppen a mi javunkat akarja. A szülő, a nevelő, amikor engedelmességet követel, többnyire nem a maga hasznára követeli, hanem annak a hasznára, aki aláveti magát. A társadalom sem elsősorban a jogalkotó, az alkalmazó, a hatóság javára követeli az engedelmességet, hanem a társadalom többségének, az egyéneknek, végső soron magának az engedelmeskedőnek a hasznára is.

Amikor helyesen engedelmeskedünk, akkor ezt a felettesi szemléletet fogadjuk el. A hozzánk közel álló, általunk tisztelt tekintélynek örvendő felettesnek vetjük alá magunkat, mert ismerjük és tudjuk, hogy alkalmas felettes, aki javunkat vagy a közösség javát akarja. Míg az egyéni érdekek szabad, zabolátlan és egymást keresztező érvényesülése többnyire kátyúba visz és zűrzavart eredményez, a jó vezető által szabott helyes úton való haladás célra vezethet, és eredményt hozhat.

A keresztény engedelmesség tehát nem vak engedelmesség, nem a felelősség alól menekülés engedelmessége, nem is bandafegyelem, amely a közös haszon érdekében veti alá magát a főnöknek, hogy osztozhasson majd a zsákmányon, hanem jól megfontolt, saját viszonylagosságunk, saját ismereteink elégtelensége alázatos felismerésén alapuló és szeretetből folyó engedelmesség. Az ilyen engedelmesség értékszerző magának a magatartásnak alázatos és önmagunk ösztöneinek parancsoló volta miatt.

Az ilyen engedelmesség tesz alkalmassá elsősorban arra, hogy majdan önálló döntéseket tudjunk hozni, és később magunk is engedelmességet tudjunk kívánni, mert nem tud majd parancsolni, aki nem tanult meg maga is engedelmeskedni. A parancsolónak is kell engedelmeskednie, csak a parancsoló az általa értelmezett normának, a szükségnek, az ésszerűségnek engedelmeskedik, míg az engedelmes annak a parancsolónak, akitől mindezek megfontolását joggal elvárja, s akinek döntésében bizalma van. Ez a bizalom az, ami az engedelmességnek az értékét megadja.

Hogyan állunk ezzel a nemszeretem erénnyel a jog világában? Első látásra is nyilvánvaló, hogy a jog világa ugyancsak engedelmességet kíván. Amennyiben ez az engedelmesség nem következik be, azt kikényszeríti a maga szankcióinak rendszerével. A jog tehát parancsok és a parancsok be nem tartóival szemben megtorlások rendszerének tűnik a külső szemlélő számára. Valóban, a társadalom érdekében a jogi norma és annak végrehajtó közegei ilyen eszközökhöz is folyamodnak a nekik való engedelmesség, alávetés biztosítására, a köz érdekében. Azonban nagyon tévedne, aki azt hiszi, hogy a jogszabálynak való engedelmesség a szankcióktól való félelmen alapul.

Ha azt akarjuk, hogy egy jogrendszer valóban a társadalom hasznára megfelelő hatásfokkal működjék, akkor az alávetettek döntő részével ezt a rendszert, annak a normáit belsőleg el kell fogadtatni.[8]Magának a jognak a rendszerén belül is létezik engedelmesség. Létezik a jogszabályok hierarchiája. A jelentősebb szabály szabta norma keretén belül van csak rendelkezési joga az alsóbb normának. A magasabb rendű normaalkotó normáját követni tartozik az alacsonyabb jogszabályalkotó normája. Az Alkotmány és az annak alávetett törvények, a törvényeknek alávetett rendeletek, az országos rendeleteknek alávetett helyhatósági rendeletek és a törvény felhatalmazásán alapuló magántörvények, szerződések rendszere szigorú, egymásra figyelő, alá-fölérendeltségi sorba tagolódik, és csak ebből a sorból magyarázható és hajtható végre. Minden megfelelő fokon meghozott norma mögött ott áll a többi norma rendje, elsősorban a magasabb rendű szabályok rendje, és meghatározza annak a végrehajtását. Aki magát a rendszert nem fogadja el, az egy-egy eleméből hiába indul ki, valójában nem helyes jogkövető magatartást fog tanúsítani.

Ugyanezt mondhatjuk el a jogalkalmazók és az igazgatást ellátók jog által adott hatalmi köréről is. Az államhatalom rendjében vannak különböző fokon álló tisztségviselők, egymásnak fölé- és alárendelve, vagy éppen egymás ellenőrzésére, egymástól függetlenül rendelve, meghatározott illetékességi és hatáskörökkel. Engedelmeskedni tartoznak ők maguk is, és alá vannak vetve ezeknek a nekik hatalmat adó szabályrendszereknek. Nincsen ebben a rendszerben teljhatalom korlát nélkül. A meghatalmazottság a legnagyobb állami vezetőnél is, a törvényhozó testületeknél is végső soron a társadalom egészétől származik, és a társadalom egészének érdekében gyakorlandó. Ezeknek a szempontoknak minden vezető tartozik magát alávetni. Ez az alávetés pedig nem a szankciótól való félelmen, nem a visszaélés megtorlásának a veszélyén, hanem olyan belátáson alapul, amely a rendszer működésének előfeltételeként felismeri az önkéntes, szíves, közérdekből történő jogkövetés korlátjának engedelmes elfogadását. Az igazi törvénykövetés az, amely a törvényt a törvénymivolta miatt fogadja el azért, mert attól származik, akinek joga volt szabályt hozni. A parancsot azért követi, mert attól származik, akinek joga van parancsot adni. Ez a követés azon a bizalmon alapul, amely szerint a megfelelő rendben hozott törvény követni érdemes norma, a megfelelő felhatalmazott által adott parancs követendő parancs.

A társadalom tagjainak, a jogállamban minden polgárnak, de különösen a jogképesítéssel rendelkezőknek ezeket az előfeltételeket fel kell tételezniük, de éberen vizsgálniuk is kell. A nem megfelelő fórumtól származó norma, a nem hatáskörrel rendelkező tisztségviselőtől eredő parancs nem követendő, hanem fel kell ellene szólalni, mert visszaélés, a társadalom rendjének megbontására vezethet. Maga a jogkövetés azonban még akkor is, ha a norma nem tökéletes, még akkor is, ha a vezetőnél jobbat is el lehetne képzelni, még akkor is, ha magunk nem azt választottuk volna, önmagában társadalmi értéket jelent, és a társadalmi együttműködés előfeltételét képezi. A jogi normának a kötelező erejét ez a társadalmi elfogadottság adja meg.

GAIUS a maga institutióiban mondja: amely jogot valamely nép a maga számára megalkotott, az annak sajátjává válik, saját polgári jogának nevezi, hiszen sajátosan tulajdona az állam polgárainak.[9]

Sokszor beszélünk a mi jogunkról, a nekünk járó jogról, és ilyenkor azokat a jog adta lehetőségeket, jogosultságokat értjük, amelyeket mástól mint kötelezettől igényelhetünk. Ritkábban gondolunk arra, hogy maga az egész jogrendszer a mi jogunk, amellyel élünk, amelyben élünk, s amely az életünknek meghatározó eleme. Amikor SZÓKRATÉSZt az athéni esküdtbíróság előbb elmarasztalta, aztán halálra ítélte, és a börtönben várakozott, amíg végrehajtják az ítéletet, barátai megpróbálták rábeszélni, hogy meneküljön onnét. Talán az ítélethozók sem bánták volna, ha így végződik az eset. Ő maga azonban magasztos szavakkal tért ki ezen ajánlatok elől, és a város törvényeit megszemélyesítve adta szájukba örök érvényű mondanivalójukat. A törvények SZÓKRATÉSZszel, a menekülővel szemben arra hivatkoznának, hogy hiszen ők tették emberré, szabad polgárrá. Ők biztosították személyének kibontakozását, vagyonának élvezetét. Ők adtak neki hazát. Ők tették azzá, ami, mert hiszen mi SZÓKRATÉSZ, ha nem szabad athéni polgár többé. S most azért, mert ugyanezek a törvények a maguk jogszerű alkalmazási körében netalán tévedésből, de formailag megfellebbezhetetlenül elmarasztalják ezt a polgárt, és arra kötelezik, hogy kiigya a méregpoharat, hogy nézne ki, ha válogatni kezd, és azt mondja: amíg hasznomra voltatok, engedelmeskedtem nektek, most hátrányomra vagytok, megvetlek benneteket.[10]

A törvényt mindenkor el kell fogadni, ha a megfelelő felhatalmazottól származik a parancsa. S ez a felhatalmazás nem esetleges, nem véletlen. Annak a keresztény erkölcs rendjében is, a társadalom rendjében is indokolt az alávetés. JÉZUS, aki a farizeusokat éppen elég sokszor ostorozta és marasztalta el erkölcsiségük miatt, azt mondta hallgatóságának: MÓZES székében, azaz Izrael törzsének vezetői között, az írástudók és farizeusok ülnek. Ezért, amit mondanak, fogadjátok el. Csak példájukat ne kövessétek.[11] Amikor pedig egy másik esetben polgári vitát folytató felek egyike jön hozzá, és döntést kér tőle a testvérével fennálló örökösödési vitában, Ő, aki magát nyíltan vallja Úrnák és Mesternek, azt mondja: atyámfia, hát ki tett engem bíróvá közöttetek?[12] Azaz a saját személyére, a megváltói, a tanítói hatalom mellé, ahhoz, hogy a jog világában döntéseket hozzon, szükségesnek tartaná a jog rendjében történő külön felhatalmazást. Másrészről viszont az ilyen felhatalmazást elégségesnek tartja arra, hogy annak alapján valaki döntéseket hozzon, és azoknak követését, a nekik való engedelmességet megkövetelje.

Ez a magatartás világosan igazolja, hogy a kereszténység a maga magasabb erkölcsi rendjében is elfogadta a legális jogrend létét és annak illetékességi körében a parancsait. SZENT PÉTER apostol híveinek írt levelében azt mondja: a szolgák engedelmeskedjenek uraiknak, mégpedig nemcsak az engedékenyeknek és jóságosaknak, hanem a keményeknek és szigorúaknak is.[13] És ismét azt tanítják: minden hatalom felülről való, és ezért az államhatalmat el kell fogadni.[14]JÉZUS mondta: adjátok meg a császárnak, ami a császáré.[15]Elismerte maga felett a zsidó főtanács illetékességét, és perrendszerűen védekezett a maga ügyében. S elismerte PILÁTUSnak is a hatalmát, amelyet adtak neki felülről,[16] s ugyancsak védekezett őelőtte is. Ez a világi hatalmat elismerő erkölcsi tekintély a helyes magatartás, az értékes jogkövetés a társadalom rendjében. Mert a társadalom rendjének a súlyát és az érvényesülését - ismétlem - nem a szankciók biztosítják, hanem az, hogy a polgárok döntő többsége magáénak tartja, magáénak vallja a jogrendszer egészét.

Sokszor vitatkoznak a tudományban is az egyházi jog jogjellegén, vagy a nemzetközi jog jogjellegén azon az alapon, hogy ezeknek nincs állami szankciójuk.[17] Valójában ez harmadlagos szempont szabályai érvényessége szempontjából. A nemzetközi jog normáinak jogjellegét a nemzetek közösségének egybehangzó, önkéntes követése adja. Ha ez hiányzik, és ahol hiányzik, a nemzetközi norma nem érvényesül. De nem érvényesülne akkor sem, ha általános elfogadását csupán az erősebb hatalom, a fegyverek, a szankciók biztosítanák. Mert végső soron ebben az esetben a normák éppen azt nem valósítanák meg, amiért hozzák őket, a békés egymás mellett élést, a jog rendjének biztonságát.

Ugyanez áll az egyházi jog tételeire is, függetlenül attól, hogy van-e egyházi jellegű szankciórendszerük. Akik e normának alávetik magukat, az Egyháznak mint normaalkotó törvényhozó hatalomnak ezt a minőségét fogadják el, és önként alávetik magukat a törvényeinek. Számukra az egyházi jog jog lesz. Akik pedig nem vetik alá magukat a jognak, azok számára nem lesz jog. De ameddig van olyan közösség, amely önként magáénak vallva, elfogadja ezt a jogrendszert, mert tudja, hogy a közösség együttélése szabályok nélkül rendszertelenné válik, kaotikus lesz, addig mellékes az, hogy az egyházi szankciórendszer az államihoz viszonyítva erősebb-e vagy gyengébb. A lényeg az, hogy akik e normarendszert magukénak vallják, teljes szívvel és feltétel nélkül teszik-e, vagy csak addig, amíg személyes hasznuk van belőle.

Manapság sokat beszélünk a polgári engedetlenségről mint eszközről. Lényegében arról van szó, hogy a polgárok egy része nem ismeri el valamely körben a norma alkotójának illetékességét, a norma megfelelő voltát, vagy valamely olyan magasabb norma által védett jogát érzi az alacsonyabb norma által sértettnek, amely miatt a norma kötelező erejét a jogrendszer egészéből szemlélve megkérdőjelezi. Ameddig erről van szó, addig az ilyen engedetlenségi mozgalom adott esetben elfogadható, kiváltképp akkor, ha nincs más eszköz a magasabb norma érvényesülésének biztosítására. Ámde nagyon kell vigyázni az ilyen eszközökkel. Az engedelmességnek a jog világában is értéke van, a jog biztonságát adja meg. Az önkéntes jogkövetésnek a látszólag hátrányosan érintettek szempontjából is értéke van, mert adott esetben ők is elvárhatják ezt azoktól, akik az ő előnyükre kerülnek hátrányba. A polgári engedetlenségi mozgalmakban mindig van egy bizonyos gőgmozzanat. „Jobban tudom, mint az illetékesek. A magam ítéletét fogadom el, és nem azokét, akik ítéletet hozni feljogosítottak”.

Az erkölcs világából, az első ember botlásából a tanulság az, hogy a gőg, a hatalom intésének el nem fogadása, a látszatra szép és ízre jó gyümölcsnek következményekre tekintettel nem lévő, rövidlátó megízlelése bajba visz. És ez a baj sokszor csak akkor derül ki, amikor eredménye már nem visszafordítható. Nem helyesbíthető. A mi nemzetünk két nagy katasztrófát köszönhetett a polgári engedetlenségnek: a muhi pusztai vereséget és a mohácsi vészt. Mindkétszer önös érdekből kérdőjelezték meg az államhatalom intézkedését a veszélyhelyzetben. Mindkétszer tönkrementek bele azok is, akik az engedetlenséget szították.

A történelem szolgál más példákkal is az ilyen polgári engedetlenségekre, kivonulásokra, sztrájkokra, együttműködés megtagadására a veszélyhelyzetben. Amelyik társadalom nem tud ezeken úrrá lenni, általában tönkremegy beléjük, de legalábbis komoly veszteségeket szenved. Végső eszköz az engedetlenség a normával szemben, és nagyon óvatosan kell alkalmazni. Akinek kezében a tájékoztatás eszközei, akinek a sajtó, a rádió vagy a televízió a nézetei közvetítésére szolgál, jól vigyázzon! Aki jogot tanult, tudja, hogy az engedetlenség felszítása bármely legális hatalommal szemben kockázatos, bármely legitim hatalommal szemben biztosan veszélyes. Személyes érvényesülés, egyéni kényelem adott pillanatban megoldásnak láttathatja az ilyen engedetlenségi mozgalmakat, sztrájkokat és más hasonló eszközöket, akár a forradalmakat is. Valójában azonban az engedetlenség előbb-utóbb többnyire azt is bajba viszi, aki gyakorolja. A történelem példája ezt nemcsak az erkölcs, hanem a jog világában is így igazolja.

A jogkövetés szabályával kapcsolatban még egyet érdemes hangsúlyozni: nemcsak önkéntesen, hanem helyes értelemben kell a szabályt követni. Nem látszatra, nem kibúvókat keresve, nem szó csűrés-csavarással, hanem értelme és tartalma szerint. Amint a római jogászok mondták, a törvénytudás és törvénykövetés nem egyszerű szóalkalmazás, hanem a törvény erejének, szándékának, céljának elfogadása és követése.[18]

 

 

[1]                      Ef 6,7.

[2]                      Fil 2,8.

[3]                      Jn 4,34; 6,38.

[4]                      Lk 22,42.

[5]                      Lk 2,51.

[6]                      Mt 4,10.

[7]                      ApCsel 4,19; 5,29.

[8]                      ZLINSZKY, Egyházjog, államjog. Bp., 1997.

[9]                      Gai 1.1.1.

[10]                    PLATÓN, Kritón 50., ROMANO GUARDINI, Sokrates' Tód, Ed Grassi-Rohwolt, 1963. 90. o.

[11]                    Mt 23,2.

[12]                    Lk 12,14; ApCsel 7,27.

[13]                    1Pt 2,18.

[14]                    1Pt 2,13.

[15]                    Mk 12,17; Lk 9,62.

[16]                    Jn 19,11; Róm 13,1; Tit 3,1

[17]                    MARTON, A nemzetközi jog jogiságának kérdése, Bp., 1916.

[18]                    Scire leges non hoc est, verba earum tenere, sed vim ac potestatem! D 1.3.7. CELSUS.