A szeretet, az önátadás és a szolgálat erénye

A szeretet nem érzelmi, hanem akarati tény. Istenszeretet, emberszeretet, önszeretet A gyengék, szenvedők, szomorúak iránti szeretet - A jogászi hivatás megkívánta önátadás. A társadalom szolgálata. A törvény szolgálata. Az ügyfél szolgálata. Közhatalom és közszolgálat. Az emberi jogok egyetemessége.

 

*Eredeti megjelenés helye: Keresztény erkölcs és jogászi etika 1998. Szent István Társulat

 

IRODALOM: Aristoteles VIII., Bastide57., Bánk 46.1 I-30., Boda94. 151., CSA 128., Kecskés 258., Király 254., Rajz 347.,

A keresztény erkölcsi tanítás szerinti harmadik isteni (teológiai) erény, az erények legfontosabbika a szeretet.[1] Még azok közül is, akik a keresztény tanításban nőttek fel, sokan voltaképpen nem tudják, miről is van szó. A szeretetet elsősorban érzelmi tényezőnek tekintik. Adottságnak, amely vagy van, vagy nincs. Holott már az Ószövetség két fő parancsa is arra kötelez bennünket, hogy Istent minden erőből, teljes lényünkkel, a másik embert pedig, mint saját magunkat szeressük. Krisztus a hegyi beszédben ezt a parancsot először feltétlenként, ellenségszeretetre kiterjedőn hirdette meg. Majd tanítványainak új, ezt meghaladó parancsot adott: úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket![2] Ha pedig ez kötelezettség, akkor nem lehet adottság. Nem lehet csupán érzelem, hanem nyilván értelem és akarat értékteremtő megnyilvánulása is.

Mi hát a szeretet? Szent Pál A korintusiaknak írt első levélben foglalja össze legszeb­ben, amikor különböző vonatkozásokban elemzi, s amikor minden más tehetséghez és adottsághoz képest értékében messze felemeli. Azt mondja, hogy akár a nyelvek tudása, akár a jövőbelátás, akár a tanítás adottsága, akár a csodatevő hit mit sem ér, ha valakinek ez az érték nincs birtokában, ha szeretete nincs, akkor semmi.[3] Mindezek az adottságok, jellembeli vagy tehetségbeli tulajdonságok elmúlnak, elcsengenek, elfogynak. Végezetül nem marad meg az embernek örök életére, csak a három: a hit, a remény és a szeretet. Közülük a hit tudássá fordul, a remény beteljesül, a szeretet azonban az ember létformája lesz, az ugyancsak szeretet létformájú Teremtővel való találkozásban[4]

Ezért a legnagyobb a három közül a szeretet.

Mi hát a szeretet mint akarati tény, értékszerző, érdemszerző tulajdonság? A szeretet önmagunk adása. Tudatosan, jó akarattal, szívesen, másokért. Önmagunk adása úgy, hogy a saját pillanatnyi vágyainkat, előnyeinket, számunkra értékesnek vélt lehetőségeinket feladva, mindenben a Teremtő akaratát és rendjét valósítjuk meg. Úgy, hogy a saját magunk előnyeivel legalábbis egyenrangúnak tartjuk a másik ember előnyét, önmagunkat folyamatosan készek vagyunk a másiknak adni.

Ez az önátadás a Teremtő vonatkozásában teljes kötelezettséget jelent: tehetségeink kibontakoztatását, lehetőségeink megragadását az Ő világának építése, őrzése, szebbítése érdekében. A másik ember vonatkozásában nagyon sokféle megnyilvánulása lehetséges az önátadásnak. Lehet egyszerűen odahallgatás, amikor beszélni szeretnénk, szükséges együttérzés, akár vidámságban, akár szomorúságban, átvállalása mások terhének, segítése mások érvényesülésének, tanítás attól, aki tud, tanítás elfogadása attól, akinek ez a hivatása. Általában a másikért, a másiknak lenni, ahogy Szent Pál mondta: mindenkinek mindene lettem.[5]

A szeretet ebben a nagy univerzális odaadásban önmagában elég arra, hogy az erkölcsi rend teljességét megvalósítsuk. Az öreg Szent JÁNOS apostol, amikor már nem tudott tanítani, csak annyit mondott nap mint nap a körülötte levőknek: fiacskáim, szeressétek egymást! S amikor egy időn túl megunván, rákérdeztek: Miért mondod ezt mindig? - Azt válaszolta: „Azért, mert ez elég.” Az Üdvözítő tanításai szerint a szeretet befedi a bűnök sokaságát[6] Sok bocsáttatik meg annak, aki nagyon szeret[7] Arról ismernek meg benneteket - mondta tanítványainak -, hogy szeretitek egymást[8] Ne legyen versengés közöttetek.[9]

Ám a nagy általános odaadásnak, mint az emberi élet legtöbb vonatkozásának, a hétköznapok apró gondjai, percről percre adódó lehetőségei között kell megvalósulnia. A szeretet a Szent Pál-i tagolásban türelmes, jóhiszemű, jóindulatú, megbocsátó, rosszat fel nem hánytorgató, együtt örül, együtt szomorkodik, a sajátját nem keresi. Ezekkel a részletekkel külön-külön kell megküzdenie annak, aki a szeretet erényét igazán gyakorolni, elsajátítani kívánja. Cronin A mennyország kulcsa című, mélyen keresztényi csodálatos regényében a Kínát megjárt öreg misszionárius skót pap úgy mondja: a türelem a legfőbb erény, mindjárt utána az alázatosság következik. Nem mond ellent a Szent Pál-i szónak vagy Szent János tanításának, hanem kiemeli a szeretetnek egyik vonatkozását, amelyik a másikkal szembeni türelmes magatartásban mutatkozik meg. Hogy elviselem, elfogadom, nem hánytorgatom fel nehézkességét, értetlenségét, késedelmességét. Elfogadom olyannak, amilyen, mert magamat is látni tudom olyannak, amilyen az alázatosságban vagyok. Mind a kettő a szeretet egy-egy megnyilvánulása. Szent PÁLnak is tanítása: viseld el a másikat[10]

Igen nehéz tétel. A veled egyenlőt egyenlőnek, és olyannak elfogadni, amilyen. A pluralista világ, amelyik a kereszténység szemére a türelmetlenséget veti lépten-nyomon, odafigyelhetne ezekre a szavakra. A keresztény tanításban a másik másságának az elfogadása, a másik ember elfogadása első helyen áll a szeretet parancsai között. Ez nem jelenti azt, hogy a másik értékrendjét vagy éppen az értéktelenséget kell elfogadnom, és az örök értéket értéktelennek, az értéktelent pedig értékesnek neveznem azért, mert a másik ezt annak tartja. De magát azt a jogát, hogy ő azt tartsa értéknek, amit ő akar, kövesse, amit követ, és őt így is magammal egyenlőnek elismerni és szeretni, ez keresztény parancs.

A szeretet önátadás az erkölcsi világ rendjében, amely elnyeri jutalmát. Az Üdvözítő azt ígérte, hogy aki egy pohár vizet ad a másiknak, nem marad jutalom nélkül.[11]

Nem szavakban kell a szeretetnek megnyilvánulnia (bár adott pillanatban a jó helyen elmondott jó szó is lehet szeretet), hanem tevékenységben. Megrendítő, amikor Jézus elmondja, hogy majdan azon az utolsó napon, amikor eljön a bíró, és szétválasztja azokat, akik kedve szerint valók azoktól, akik nem azok, akkor azt fogja nekik mondani: gyertek hozzám, áldottak, mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, mezítelen voltam és ti felruháztatok, befogadtatok, vigasztaltatok. S azok maguk is meglepve fogják kérdezni: Uram, mikor voltunk olyan helyzetben, hogy ezt tegyük? S Ő azt válaszolja: amit a legkisebbnek cselekedtetek, nekem cselekedtétek[12]

Szent János apostol tanítása: aki felebarátját, akit lát, nem szereti, hogyan hazudhatja azt, hogy Istent, akit nem lát, szereti?[13] A másikban kell szeretni az Istent. Ismét máshol azt mondja az írás, aki egy kisdedet az én nevemben befogad, engem fogad be[14]

Milyen biztató szavak mindazoknak, akik bármilyen társadalmi vagy emberi nyomor enyhítésében részt vállalnak. De milyen veszélyesek egyúttal az ellenoldalnak mondottak, amelyek úgy szólnak, hogy: éheztem és nem adtatok ennem, szomjaztam és nem adtatok innom, fedél nélkül voltam és nem fogadtatok be. Mert hiszen körülöttünk az éhezők és szomjazok, a fedél nélkül valók, a szomorúak és vigasztalanok világa, és hány mellett megyünk el sietve fontos feladataink után, és nem fogadjuk be, és nem enyhítjük nyomorát! A világban a gazdag népek és azok államférfiak, akik kezében volna a lehetőség enyhíteni a nyomoron, hány ilyen nyomor mellett mennek el, miközben hivatkoznak választópolgáraikra, akiknek felelnek, és akiknek a luxusjavait nem osztogathatják szét az éhezők és szomjazok között.

Kétezer év kereszténység után az Isten nevét alkotmányába foglaló nagy Egyesült Államok részéről vajon hogyan esik latba, hogy többet költ papagájeledelre, mint amennyit egész India éhező népe élelmiszerimportra fordíthat?

Ha komolyan vesszük az egyedül megmaradó értékről szóló tanítást, akkor bizony nem lehetünk nyugodtak a magunk világában. Ámde ez a szeretet, amivel a legkisebbnek is tartozunk, és mindenkinek tartozunk, aki rászorul és tőlünk várja, ez az önmagunk átadása, erkölcsi érték. Mit keres a jog világában? A jog száraz. Paragrafus szerint mér. Pontos. Kinek-kinek a magáét, kinek-kinek a norma szerint. Nem parancsol, hanem tilt bizonyos esetekben. Hol lehet ennek a keresztény szeretetnek - amely olyan magasztosan hangzik - kihatása a jogrendre, a társadalomra?

Először is ott, hogy a jog mint társadalmi normarend, az ő tudósaitól a többiekért való munkálkodást kívánja meg. A jogásznak a maga tevékenységét nem a saját érvényesülése érdekében, hasznára, szempontja szerint, hanem a társadalom, a többiek érdekében, hasznára kell végeznie. Azt a rendet kell megkeresnünk mint törvényalkotóknak, amelyben a többiek szabadsága kibontakozhat, és amelyben mindenki minél jobban el tudja érni, amire szüksége van. Megkapja a kellő indíttatásokat arra, hogy értelmes, célszerű, a közösségnek és saját magának egyaránt hasznos életet éljen, önakaratából, szabadon. A normákat úgy kell érvényesítenünk mint jogalkalmazóknak, hogy ki-ki meg­találja a maga érvényesülési lehetőségét, hozzájusson ahhoz, ami jár neki. Arra kell törekednünk, mint a jog tanítóinak, propagálóinak, hogy a más jogát ki-ki a sajátjával együtt érvényesítse, hogy azért is kiálljon, azért is síkra szálljon, ne csak a saját előnyéért, hanem mindenkiért, és a maga igazságát ne tartsa többre senki, mint a mások igazságát.

A szeretethez tartozik, amikor az Újszövetség arra figyelmeztet minket: ha a ti igazságotok nem fogja felülmúlni a farizeusok és írástudók igazságát, nem mentek be a mennyek országába![15]

A más igazságára való törekvés a felebaráti szeretet parancsának egyik változata. A másért való élet akár állampolgárként, akár családapaként, akár valamely társadalmi egység részeseként, a társadalmi együttműködés alapkövetelménye. Enélkül nincs társadalom. A másik jól felfogott érdeke a saját érdekem is. Ez a felebaráti szeretetnek a jog nyelvére lefordított parancsa.

A másik vonatkozása ennek az erénynek a jog rendjében az ún. szociális szolidaritás rendje. (Ismét utalok arra, hogy a társadalom kivesző természetes erkölcsi érzéséről készít jogi feljegyzéseket.) Haladunk afelé, hogy törvénybe iktassuk a kötelező segítség- nyújtás elvét, hiszen egyre több az olyan, a maga járművébe, csodaautójába bezárkózott, környezetével közvetlen érintkezést nem megvalósító ember, aki elsuhan a rászoruló mellett. Jószerével észre sem veszi, hogy szükség volna részéről a segítségnyújtásra, hanem megy a maga sürgős érdekei, dolgai után. A bibliai példa is az utasok körében különbözteti meg a rablók által kirabolt, helybenhagyott sebesültet az út szélén otthagyó papot és farizeust az irgalmas szamaritánustól, aki megáll, sürgős üzleti ügyeit halasztani tudja, ellátja az illető sebeit, felteszi saját állatára és gondoskodik róla. Felteszi a kérdést: ki volt a három közül ennek a sebesültnek felebarátja? És a zsidó tanítás kérdésfeltevő mestere, a farizeus (akinek Jézus a példabeszédet elmondta) belátta, hogy nem a pap volt, nem a vele egy renden levő tökéletes tanítást elfogadó levita, hanem aki irgalmasságot cselekedett a rászorulóval, még akkor is, ha az egy megvetett néposztályhoz tartozik. És így kell cselekednetek - mondja erre a Mester.[16]

Igen, meg kell állni és segítséget nyújtani! - a törvényes parancs egyre követelőbben jelentkezik a törvényhozások előtt. Addig már általában eljutottunk, hogy annak, aki valamilyen bajt okoz, jogszabta kötelessége a kár csökkentése, a segítségnyújtás akkor is, ha fontos ügyekben szaladgál. Nem jutottunk még el általában odáig, hogy jogi kötelességet szeg meg az, aki ugyan a bajt nem okozta, csak látja, de segítséget tudna nyújtani, és nem nyújt. Ebben a vonatkozásban a mi társadalmi rendünk még csak kitüntetésekkel csalogat. Az életmentőt, az önkéntes segítségnyújtót, ha ezért veszélyt vállal, a társadalom kitünteti. De azt, aki veszély nélkül sem segít, mert kényelmes, azt legfeljebb a társadalmi rosszallás ítéli el, s többnyire még az sem, hanem azt mondják: az az okos ember, aki nem vállal magának bajt.

Vajon miért van, hogy aluljárókban, utcákon, de járműveken is garázdálkodó egyedek sértegethetnek, sőt bántalmazhatnak embereket úgy, hogy a körben állók még csak felháborodásuknak sem adnak hangot, hanem elfordulnak? Vajon miért van, hogy egy-egy baleset bekövetkeztekor segítséget nem nyújtó szájtátók sora állja körül a szenzáció színterét, de azonnal kiürül a terep, ha az eset szemtanúi közül az odaérkező rendőr számba akar venni egyeseket, hogy majdan a bíróság előtt a szerencsétlenül járt kárigényét megalapozandó vallomást tegyenek arról, ki is volt a hibás az adott esetben? Nem kerülne másba, csak egy kis kényelmetlenségbe. Csak annak a felvállalásába, hogy a másik ügye az én ügyem is.

Miért van, hogy többnyire elnézzük, amíg a másét rongálják, tönkreteszik, összefirkálják, vagy, hogy a közöset rongálják, tönkreteszik, összefirkálják. Csak akkor háborodunk fel, és hivatkozunk az államrend tehetetlenségére, amikor velünk történik ugyanez? Hol van a szeretet ezekben a megnyilvánulásokban? És vajon tud-e a jogrend hatékonyan működni a szeretet, a másik ügyében tanúsított odaadás nélkül?

A munkahelyeken időnként zsarnokoskodó kiskirályok, igazságtalan főnökök és helyi vezetők rászállnak egy-egy nekik nem tetsző, ellenszenves egyedre, és igazságtalanul bánnak vele. Milyen ritka az olyan közösség, amely kiáll a vezetővel szemben, saját kockázatára is, a másik igazságáért. Mennyivel gyakoribb az, hogy lapítanak, és a vezetőnek a kegyét keresik, nehogy velük is ugyanúgy bánjék, mint azzal a szerencsétlennel

De adódhat fordítva is. Amikor egy-egy munkahelyi vezető akár a munkáltató érdekében kíván meg nagyobb fegyelmet, jó munkát, odaadást, s ezért rágalmazzák meg, ezért jelentenek róla rosszat. Hány kollektíva van, amely kivédi az igazságtalanságot, és kilöki maga közül azokat, akik megrágalmazzák a másikat?

Felvállaljuk-e azokat a kellemetlenségeket a közéletben, amelyek ilyesmiből adódnak? Amikor a politikai életben szolidárisnak kellene lenni, akár a maguk kockázatára is, dolgozóknak a nyugdíjasokkal, gyermekteleneknek a sokgyermekesekkel, gazdagoknak a szegényekkel, sikereseknek a sikertelenekkel, vajon hol nyilvánul meg az a felebaráti magatartás, amely a másik érdekét a magáéval egyenlő súlyon teszi mérlegre? Aki alulmarad, hangosan kiabál, hogy az állam, a köz, a társadalom tartoznék neki segíteni. Sokszor úgy is kiabál, hogy közben nem hajlandó a saját érdekében sem áldozatot hozni, sem esetleg lemondani, nehezebb munkát vállalni. De aki felül van, akit nem érint, az mikor harcol a társadalmi szolidaritásért? Legfeljebb akkor, ha azt reméli, hogy ezzel szavazatok jutnak neki osztályrészül.

Hogyan fogadjuk el és viseljük el egymást, s hogyan próbálunk békében hasonulni? Hogyan vagyunk a saját öregeinkkel, betegeinkkel, gyengébbekkel a közéletben? Hogyan áll a nemzetek közti szeretet ott, ahol érdekek ütköznek?

Amikor valaki jogi pályán mozog, számos társadalmi súrlódás fog elébe kerülni, ahol ítéletet kell mondania, döntéseket hoznia, érdekeket egymással szemben mérlegelnie. A szabály biztonságát meg kell őrizni akkor is, ha érdeket sért, ha fájó. De nagyon nagy különbség az, hogy a bíró vagy a tisztviselő, a végrehajtó vagy a rendőr szavában az alulmaradt, a korlátozott fél érzi-e az emberi megértést. Ha megpróbálnak neki számot adni arról, hogy mi is a baj vele, és máskor hogyan kellene cselekednie, nemcsak egyszerűen elintézik, mint aktát, mint ügyet, aki nem érdekes azon túl, hogy valaki terhes kötelességének kénytelen eleget tenni őmiatta.

Ügyvédi irodákban megjelennek a társadalom különböző pozícióiban álló felek, és egymással szemben kérnek képviseletet. Üzletfelek, akik becsapták egymást, vagy szándékoznak kijátszani egymást. Kedvező pozícióban lévők, akik ezt mások megzsarolására kívánják kihasználni. Házas felek, akiknek az érzelmi eltávolodás után most már csak a másik víz alá nyomása, és a maguk számára a közösből minél több előny biztosítása a céljuk. Szülők, akik a gyermeket akarják a másiktól megvonni, és önmaguknak megmenteni. A jog eszköztára ad lehetőséget ilyen célok érvényesítésére.

Az ügyvédnek joga van a saját ügyfele előnyét még bizonytalan esetben is érvényesíteni. Joga van elhinnie, amit az ügyfél neki tényállásként előad. Ebből anyagi haszna is származhat. De vajon nem az-e a szakmánk etikájának a követelménye, hogy az ügyvéd, aki jogosult pártos, egyoldalú lenni, a saját ügyfelét világosítsa fel a nagy távlatban helyes magatartásról, beszélje le a jogtalan előny kereséséről. Hívja fel a figyelmét arra, hogy hosszú távon a tisztesség az előnyös és a megfelelő társadalmi magatartás. Próbálja meg a bontóperben egymás ellen felháborodott feleket nem még haragosabbakká tenni, hanem egymáshoz közelebb hozni! A közös gyermek érdekeit nézni. A közös szerzeménynek minél kevésbé való szétverését elérni. Az idegileg gyengébb fél ezen gyengeségét ki nem kihasználni. Hosszú távon az ilyen jogászi magatartás szakmailag is kifi­zetődik.

Rövid távon sokszor az ellenkezővel többet lehet elérni. Emiatt hiszi a társadalom azt, hogy az ügyvédi, a jogtanácsosi pályán mozgók eleve a törvény kijátszására, a kiskapuk kihasználására, a még éppen jogos, de erkölcstelen előnyök szerzésére kell, hogy törekedjenek.

Lehet-e jó jogász, aki jó keresztény akar lenni? Én hiszem és vallom, hogy lehet. Sőt, csak úgy lehet. De az is biztos, hogy egy olyan társadalomban, amely demokratikus alapokon épül, s amely többségében a keresztény elveket, erkölcsi szabályokat tagadja, annak a kisebbségnek, amely ragaszkodik hozzájuk, nehéz sorsa lesz. Bár az is biztos a keresztény erkölcsi tanítás szerint, hogy só lehet ez a kisebbség a levesben, és távlatilag meggyőzheti a többséget arról, hogy a helyes, társadalmilag hasznos magatartást ő követi. Hogy a társadalomnak is kifizetődő, ha nem mindenki a saját érdekét érvényesíti a más kárára, hanem a más érdekét is szemmel tartja, akár a maga kárára vagy hátrányára.[17]

A társadalom országútján sok rablótámadás van. Nagyon sokan mennek el közömbösen a megtámadottak mellett, és kevés az irgalmas szamaritánus. A jog világa erre buzdítana. Ma már a nemzetek vonalán is kezdünk rájönni, hogy a társadalmi szolidaritás, a társadalom peremére szorult harmadik világnak a megsegítése a gazdagoknak is érdeke. Ma már tudjuk, hogy a válságban, a forradalomban végső soron a nyertes is veszít. A béke, a kiszámíthatóság, a tisztességes eszközökkel való lassúbb érvényesülés és a mások érvényesülni hagyása távlatilag jobb politika. De rengeteg érzelmi töltés feszül ellene ennek a szemléletnek. Nagyon sok esetben a rövid távú érvényesülésben jobban jár, aki a másik szempontjait figyelmen kívül hagyja. A világ fiai a maguk nemében okosabbak a világosság fiainál.[18]

Nekünk, keresztényeknek az a meggyőződésünk, hogy aki odaadja magát, és akár egészen elégeti magát szeretetből, az gyűjt kincseket. És aki csak gyűjt, az voltaképpen szétszór.

A társadalom világában ez a szemlélet így nem érvényesül. De a társadalom is meggyőzhető arról, hogy ha mindannyian kíméljük az eszközöket, tartózkodunk az indokolatlan haszonszerzéstől, kölcsönösen próbálunk egymás emelkedésén is dolgozni, és igyekszünk az egész világunkat kellemes és szép világgá tenni, ha a társadalmi felfogás olyan, hogy az ügyeskedők nem tapsot kapnak, hanem sajnálatot vagy rosszallást, akkor ez a világ kellemesebb világ lesz, mint az, amelyben a gyengébbek eltaposása, selejteződése, víz alá nyomása érvényesül. A társadalmi szolidaritás világa, amely még a maga hibájából lecsúszotthoz is odanyúl, amely senkit nem ír le végleg, és amely - akár a másik élete elvétele árán - nem kíván magának anyagi vagy erkölcsi biztonságot teremteni, mindenkinek jobb, biztosabb világ. Ez a világ a szeretet világa - a jog nyelvére lefordítva.

A jog világa betartja az ULPIANUS-szabta elveket. Tisztességgel él, nem sért senkit, kinek- kinek megadja a magáét, és az igazság két oldalát, az egyenlőséget és a mértékletességet a művészet fokán igyekszik gyakorolni az érdekek egymással szembeni mérlegelésénél, akár maga, akár más érdekéről van szó. A társadalom világában, a jog világában az igazi szeretet időnként keménységet is követel. A társadalom rendje érték. A jog biztonsága érték. Az adósságot meg kell fizetni. A vállalt terheknek eleget kell tenni.

Ezeket a kötelezettségeket a jogrend behajtja. Vigyázni kell, hogy hamis érzelgősségből, szociális látszatérzékenységből ne törjük meg a jog belső rendjét, mert visszaüt azokra, akiknek kedvezni akarunk. Nem az a szeretet, ha megengedjük, hogy valaki ne tartsa be a kötelezettségeit, hanem ha rávezetjük, hogy teljesítse azokat, sőt lehetőség szerint rá is kényszerítjük arra.

A római adósságbehajtás kegyetlensége - amellyel az adóst akár szét is vághatták a hitelezők, ha nem fizetett - végül is oda vezetett, hogy könnyű volt alacsony kamattal hitelt kapni, mert biztos lehetett a hitelező követelése felől. A magyar lakásbérleti politika, amely a nem fizető bérlő és albérlő eltávolítását a lakásból szinte lehetetlenné teszi, lakásuzsorát és nyomort hozott létre. Látszat szerint előbbi a hitelezőt, utóbbi a bérlőket védte! Valójában hatásuk épp fordított irányban érvényesült.

Dante poklának kapuján áll: Nagy Alkotóm igazságból teremte. Az angol közmondás szerint pedig: a pokol útja jó szándékkal van kikövezve. Mindkettő a szeretettel összhangban áll. A jog világának keménysége, szárazsága is összefér a szeretettel, béke és igazság, egyenlőség és méltányosság művészi kölcsönhatásában.

 

[1]                      1 Kor 13,13.

[2]                      Jn 13,34.

[3]                      1 Kor 13,1.

[4]                      IJn 4,16.

[5]                      1Kor 9 22..

[6]                      lPt 4,8.

[7]                      Lk 7,47.

[8]                      Jn 13,35.

[9]                      Mt 9,46.

[10]                    Ef 4,26; Kol 3,13.

[11]                    Mt 11,42.

[12]                    Mt 25,34.

[13]                    Jn 5,20.

[14]                    Mt 18,5.

[15]                    Mt 5.20.

[16]                    Lk 10,30.

[17]                    Vö.: R. v. Jhering munkáját, a Kampf ums Recht. Wien 1872. 1. kiad.

[18]                    Lk 16,8.

Istenszeretet, emberszeretet, önszeretet, jó akarat, univerzális odaadás, alázatosság, jó jogász, jó keresztény