A kereszténység szemlélete az öregségről és betegségről

A szenvedés lehet érték, a halál nem végső rossz. A szenvedés és gyengeség keresztény elfogadása az érintettek részéről. A szenvedők és öregek elfogadása a környezet részéről - Az állami szociális védőháló. Az állami büntető védőháló. Az állami gondoskodás intézményesítése mint program. Az élet minden formában érték!

 

*Eredeti megjelenés helye: Keresztény erkölcs és jogászi etika 1998. Szent István Társulat

 

IRODALOM: BODA 86. 359., BODA 94.101., ENCYCLIQUES, Mit brennender Sorge, 112., HILDEBRAND 295., KIRÁLY 484., RAJZ 454., TEXIER 306.

Hogy állunk a másik kérdéssel, az élet végével? Betegek és öregek. Voltak primitív törzsek, akik ideológiát csináltak maguknak abból, hogy ha felnövekvő, erős generációk megfőzik az öregeket, akkor azoknak a bölcsessége azáltal, hogy megeszik őket, átmegy az ő életükbe. Így a korábbi nemzedékek tapasztalata továbbadódik a fiataloknak (és valószínűleg az a tapasztalat is benne van ebben, hogy legalább etetni nem kell őket tovább, ha megesszük). Ez a legradikálisabb elintézése ennek a kérdésnek. Más primitív társadalmak anyagi szűkösség esetén másképp intézik el ugyanezt.

A keresztény felfogás az, hogy a szenvedésnek lehet értéke, és a halál nem a végső rossz. A gyengeség, a rászorultság is lehet értékes, annak a részéről is, aki viseli, annak a részéről is, aki támogatja. Az öregek, betegek, szegények, szenvedők hozzátartoznak az ember életéhez. Szegények mindenkor lesznek veletek[1]- mondta az Üdvözítő. Amikor KRISZTUS a saját tanításáról tájékoztatni akarja KERESZTELŐ JÁNOSt (aki vagy a tanítványait akarta okítani, vagy maga is már izgult, hogy most hogy lesz ez a megváltás, még mindig nem váltódik meg semmi, pedig ő úgy tudta, hogy azt jelzi), azt üzente neki: menjetek el, és mondjátok el, amit láttatok. A betegek meggyógyulnak, a sánták járnak, a vakok látnak és az elnyomorodottaknak örömhírt hirdetnek.[2]A gyógyítás, a testi gyógyítás is, de főleg annak az örömhíre, hogy nem végleges dolgok ezek a rosszak, hanem értékszerző is lehet mindaz, ami történik, az jelezte a Megváltó működését. Kikhez jött? Az elveszettekhez, az elnyomorodottakhoz, a reménytelenekhez. Nem a gazdagokhoz, alkalmasokhoz. Még csak nem is az igazakhoz, akiknek, úgy vélik, nincs szükségük bűnbánatra. El kell fogadni ezeket a nehézségeket, meg kell próbálni enyhíteni, lehet velük együttérezni - benne van a boldogságok között -, vigasztalni a szomorúakat, segíteni az elesetteken, és akkor értékké válnak.

Sokszor tapasztalhatta az ember az életben, hogy egy-egy hosszú ideig fekvő, gyógyíthatatlan beteg más embereket megfordított a gondolkodásukban azáltal, hogy elfogadták, és megpróbáltak segíteni rajta. Persze ez az értéklehetőség ugyanolyan, mint a többi. Az érték mindig bizonyos tehervállalást jelent. Mindig a jó oldalunknak a nem könnyű megnyilatkozását jelenti. Potya módon nem lehet értékeket szerezni. Itt meg is lehet botolni, el is lehet esni. Az egyén, a társadalom válhat ebben is értéktelenné.

A keresztény intézmények hálózatában különös szerep jutott a középkortól a betegápoló és öregeket gondozó testületeknek, szerzetesrendeknek. Egészen a legújabb korig (kalkuttai TERÉZ ANYA, gondolom, mindenki előtt ismert) odamentek az elhagyottakhoz, a nyomorultakhoz, az elesettekhez, és önként felkarolták őket azon az alapon, hogy amit egynek a legkisebbek vagy leggyengébbek közül tesznek, azt értékteremtőn az Üdvözítőnek teszik. Ezek a testületek a társadalom gyengéit próbálták kiegészíteni, megsegíteni ott, ahol a családok vagy a közösségek védőhálója nem volt elégséges. (Megjegyzem, hogy abban a sötét középkorban család és falusi közösség nem lökött ki rászoruló embert. Mindig akadt valamilyen módon róla gondoskodó. Még a rómaiak rabszolga-társadalma is elítélte erkölcsileg az öreg és tehetetlen rabszolga kitételét.)

Aztán társadalmasodtunk. Születnek a nagy szociális intézmények. Meghirdettük az államszocializmust. Az emberek megkönnyebbülten felsóhajtottak, és azt mondták: igen, az orvos jobban ért hozzá, az apáca vagy a betegápoló jobban ért hozzá, oda bevisszük, és akkor nekünk is nyugtunk van, és neki is jobb. Lerázták ily módon, némi társadalmi hozzájárulás árán, amit nyögve viselnek, a beteg és az öreg ember gondját. Nagy botránya a mai emberiségnek éppen a kultúrállamokban, hogy nem hagyják tisztességesen meghalni az öregeket. Mit értünk ezalatt? Hogy a megszokott környezetében, azoktól körülvéve búcsúzhassák az élettől, akik szeretik. Lehet, hogy talán fájdalmasabb. Lehet, hogy nem olyan szakszerű az egész, de emberibb. Ettől az emberséges haláltól fosztjuk meg egészségügyi gondozás címén az öregeinket.

Nem arra a veszélyre gondolok, hogy a társadalom ennek során bizonyos esetekben akár orvosi kísérletek tárgyává teszi a betegeket, öregeket, akiken módszereket és gyógyszereket ki lehet próbálni, amik majdan hasznosak lehetnek. Nem gondolok azokra a szélsőségekre, ahol lelkiismeretlen intézmények szervtárnak tekintik őket, és addig tartják életben, amíg nem kell az a vese, ami még működik. Ezek szélsőségek. Nem erről van szó. Egyszerűen arról beszélek, hogy valaki egy közösségben leélte az életét, és lassan-lassan veszti a kapcsolatát ehhez a világhoz. Ugyanúgy, ahogy a fejlődő ember az első benyomásaiban még semmit nem ért a körülötte levő világból, de az anyjára már mosolyog, az öregember is így van. Már szinte alig ért valamit a világból, de azokra a dolgokra és azokra az emberekre, akiket megszokott, még mosolyog, még kapcsol. És ettől fosztják meg őket.

Számos esetben tapasztaltam, hogy olyan emberek, akik szellemileg viszonylag épen, a családjukkal egészen jól együtt élve valamilyen hirtelen betegség révén, a mai orvosi gyógyítás elmélete szerint kórházba kerültek, mert jóindulatból bevitték őket, és ott egyszerre, mintha eltörtek volna. Az új környezethez nem tudtak igazodni. Az új emberekkel nem tudták a kapcsolatot felvenni. Megzavarodtak, hogy rácsos ágyba tették őket. Elvesztették az emberi önérzetüket különböző emberi gyengék miatt. A végén a személyiségük tört össze, miközben az életüket kicsit meg akarták hosszabbítani. Nagy veszély ez.

Távol álljon tőlem, hogy azt mondjam, ne gyógyítsák az öreg embert. De nagyon meg kell fontolni, hogy ezeket az intézményeket hogyan tehetjük emberségessé. Engedjük be azokat, akik a beteggel a kapcsolatot meg tudják valósítani. Fontoljuk meg, hogy érdemes-e minden esetben ehhez az eszközhöz nyúlni. Nem esetleg a családok (még azt sem mondom, hogy nem menthető) önvédelme ezeknek az utolsó nehéz időknek a próbájával szemben az, ami miatt engedik, hogy „megszabadítsák őket” a betegtől?! Ha aztán az intézmény még nincs is a feladata magaslatán, és ha rosszul fizetett és agyonterhelt ápoló személyzet tehernek tekinti az ilyen meghalni odaküldött öreg embert, akivel nem érdemes foglalkozni, mert úgyis mindegy, hogy ma vagy holnap vagy holnapután végzi be, akkor ez duplán szomorú. De voltaképpen alig van olyan intézményes megoldás, ami a természetes megoldást helyettesítené.

Mi az, amit ebből az erkölcsi követelményből, abból, amivel tartozunk a betegjeinknek és öregjeinknek, az állam átvállal, megold helyettünk, a maga rendjével elrendez? Van az állami szociális védőháló. Szociális biztonság és szociális minimumhoz való jog. Még ha nem is azon a szinten, ahogy a mi Alkotmányunk büszkén hirdeti, hogy a magyar állampolgárnak betegség esetén a lehető legmagasabb szintű orvosi ellátásra van joga. Rég túl vagyunk ezen. Sokkal alacsonyabb szintű ellátás is létezhet a miénknél is - afrikai, indiai példák százai bizonyítják -, de azért nem kell büszkének lennünk erre a legmagasabb szintű ellátásra. Amellett kérdés, hogy mennyiben látja el a beteget mint személyt, és mennyiben gyógyítja a betegséget, mint tárgyat vagy folyamatot. Ez ugyanis nagy különbség.

Mi azt tanítjuk az alapjogokban, hogy a betegnek joga van a saját gyógykezelése vonatkozásában döntést hozni. Van neki, ebben a helyzetben? Meg tudja egyáltalán ítélni? Kérdezi tőle valaki? Törődnek azzal, hogy neki mi a véleménye? Kinek-kinek lehetnek tapasztalatai. Ügyvédként nagyon sok betegágynál jártam utolsó periódusban, és (nem lévén már egész fiatal), sokak ágyánál álltam, akik elmentek előttem. Tudom, hogy ebben milyen különbségek vannak. A szociális védőháló, még ha nem lyukas is, még ha gazdag is az az ország, legfeljebb rossz pótlék.

Kérdés, nem volna-e mód politikailag végiggondolni, hogy próbáljuk ennek a szociális védőhálónak a rendkívül magas költségeit (valóban rengetegbe kerül ma Magyarországon) részben visszafordítani a családokhoz. Hogy azok a megszokott környezetben könnyebben vállalhassák fel a betegeiket. Beszélünk meg írunk az otthoni ápolásról. Ahol meg lehetne a szakember segítségét kapni a megszokott körülmények között. Kevesebbe kerülne, mint a központi apparátus. Igaz, hogy a központi apparátusban sokan jól keresnek. Ezeknek nincs sok közük a szociális védőhálóhoz, de intézik. Igyekeznek költségeiket megtakarítani ott, ahol a végeken már a személyek elemi szükségletei sem nyernek fedezést.

Vajon ez az, amit a jogrendtől az erkölcsi világszemlélet elvárhat? Nem kellene politikailag végiggondolni, hogy talán át lehetne rendezni? De akarja-e a társadalom végiggondolni, vagy azt mondja, hogy ez így van... (És magában hozzáteszi: nem is olyan nagy baj, hogy amikor a nagymama már olyan terhes, akkor elviszik egy időre...) Minderre tudnék természetesen példát és ellenpéldát mondani, de az a kérdés, hogy mi a társadalmi szemlélet ebben a vonatkozásban. Hogy szerepel ez a kérdés pl. az egyes egyházak erkölcsi tanításában? Hogy szerepel az egyes pártok programjában - fordítsuk a jog világára. És ne válaszoljuk meg, de gondolkodjunk róla...

Ott van második fokon, legszélsőbb eszközként az állami büntető igazságszolgáltatás védőhálója, amely az öregek kiforgatását, megtagadását, bántalmazását bünteti. A családi jog, amely a bizonyos minimális tartást megítéli a rászoruló hozzátartozónak. A legszomorúbb perek, amikben részt vettem életemben, tán azok voltak, ahol tehetős gyerekek komoly érvekkel tiltakoztak, hogy nem tudnak 300 Ft-ot havonta adni a mamának, mert autórészletet fizetnek, meg víkendházat törlesztenek, meg akkor hogy utaznak nyáron ide vagy oda. Vagy éppen csak inkább kell a gyerekeknek, mint az öregeknek (ez is létezik, mint szemlélet) és sajnos, sokszor a családokat a társadalom ez elé a választás elé is állítja.

Hogy mennyire felel ez meg annak a jogrendnek, amely szociális biztonságot ír elő az Alkotmányban, és amely az öregjei és betegei részére a legmagasabb szintű ápolást biztosítja, ez megint megkérdőjelezhető. Mi, jogászok, megtanuljuk, hogy így szól az Alkotmány, aztán lesz belőlünk politikus, bíró meg közigazgatási tisztviselő, és elfelejtjük. Vagy (ami szomorú) a ma ezen pozíciókban ülők meg sem tanulták, mert akkor ez az Alkotmány még nem létezett. Pótolni kellene bizonyos ismereteket. Meg kellene tanulni a nemzetközi normákat, melyek közben is léteztek, csak nem mindenkinek olvasták fel őket. Vagy ha igen, akkor csak elméletben.

A jogban benne vannak aprópénzre váltva a keresztény erkölcs tételei. A politika világa elsiklik felettük. A gyakorlati életre nem vonatkoztatja azokat. Pedig a jog azt is tanítja, hogy az élet minden formában érték, és hogy az embernek joga van a maga méltóságára minden helyzetben.

Hogy szociális intézményekben vagy kórházakban ápolt öregek emberi méltóságával hogy állunk, arról sokat lehetne beszélni. Azt is meg kell valahol tanulnunk, hogy éppen ezek az emberek szorulnának rá arra egy élet végén - akár érdemdús volt ez az élet, akár nem, akár értéktermelő volt, akár nem, majd visszahárul az oda, ahová való -, mint embereknek jár nekik méltó ápolásuk. Kijár nekik a jog elvei szerint. Nemcsak akkor, ha megérdemlik. Ámde megint jön az a bizonyos takarékoskodás. Jön a végrehajtó, a pénzügyi tárca, az önkormányzat, a másik, a harmadik és azt mondja: erre már igazán nincs pénzünk. Le kell cserélni az autókat, létesíteni kell ilyen meg olyan középületeket, majd úgyis meghalnak az öregek.

Ebben az értékrendben a kereszténységnek még sok tanítanivalója lenne a jogrend felé, nem annyira a tételes alkotmányjog vonalán, hanem annak megvalósításában.

 

 

[1]                      Mt 26, II; Mk 14,7: Jn 12A

[2]                      Mt 11,5.