Tulajdon-munka-testi és lelki szegénység

A föld ura az ember. Az ember mint teremtő társ: fenntartó és alkotó. A munka mint feladat. Ahol a kincsed, ott a szíved. A gazdagság veszélye. Testi és lelki szegények. Más dolga: ne lopj! Más dolgát ne kívánd! Méltó a munkás a bérére! Hagyj valamit az utókornak is! - A tulajdon mint alapjog. Egyéni és családi tulajdon. Abuti? A megtartás. A fejlesztés. A pazarlás. A vagyonbiztonság. A közteherviselés. A munkához való alapjog. A munka megválasztása. Munka és megélhetés. Igazságos bér. Szociális biztonság. A fenntartandó világ és a fenntartható fejlődés - jog az egészséges környezethez.

 

*Eredeti megjelenés helye: Keresztény erkölcs és jogászi etika 1998. Szent István Társulat

 

IRODALOM: BÁNK 27., BODA 86. 109. 280. 450., BODA 94. 30. 43. Encycliques et messages, HILDEBRAND 287., KECSKÉS 233., KIRÁLY 452. KÖRTEN, D. C. Tőkés társaságok világuralma, Bp. 1996., Rajz 471.

Az Ószövetségi Szentírás első könyve adja a teremtésről való zsidó-keresztény hagyomány képes leírását. Azt mondja a Teremtő az embernek: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet és hajtsátok uralmatok alá…[1] Nektek adtam minden növényt, hogy eledeletekre legyen. Majd később: Az Úr Isten az embert a gyönyörűség paradicsomába helyezte, hogy művelje és őrizze meg…[2]

A bibliai hagyományból a következő nagyon is időszerű tételek olvashatók ki: Az ember(iség) kapta a természetes környezetet életfeltételként, hogy uralkodjék rajta. Ez pedig azt jelenti: művelje és őrizze meg.

A Genesis szerint Isten jó világot teremtett. Az embert a teremtésen belül, saját képére és hasonlatosságára, személynek és szabadnak alkotta. Viszonyát a teremtéshez azzal határozta meg, hogy a fenntartásban és kibontakoztatásban társává tette. Az ember úr a teremtésben, amint az Isten is Úr: nem kényúr, hanem meghatározó, fenntartó és növelő Úr. Isten jót teremtett, a maga törvényei szerint létezőt, s annak növelése és művelése e törvények figyelembevételével az ember(iség) feladata.

Az ember tehát benne van az anyagi világban, és mégis felette áll bizonyos szempontból. Nem tudja törvényeit megváltoztatni, de megismerheti és hasznosíthatja azokat. Új alkotásokkal gazdagíthatja a teremtést, régi értékeit művelheti és őrizheti. Mindezt a maga szabad akarata és értelme segítségével.

A Genesis a továbbiakban a maga képes nyelvén közli, hogy az ember nem a természet törvénye szerint teljesítette feladatát, hanem tudni kívánta azt is, milyen eredménnyel járhat a rossz gyakorlata. Az ember Istennel szembeforduló szabadsága terhessé tette a munkát, terhessé a faj fenntartását, ellenségessé a természetet. De ez a terhes munka, ez a terhes művelés, a természet értékeinek ilyetén elsajátítása is a fejlődés, kibontakozás útja az ember számára, s a Megváltás révén a természetes feladatokat teljesítve természetfeletti célját érheti el ismét.

Az ember uralma a természet felett célos uralom: a maga fenntartását, a természet megőrzését és művelését szolgálja. Az ember felelős a természetért, amelyet megkapott. Azért, hogy céljainak megfelelőn használja, hogy megőrizze és ne tegye tönkre. Az emberi értelem azonban a felhasználásnak törvényellenes módjait is ki tudja eszelni, és azok első látszatra még előnyösnek is mutatkoznak.

Másrészt az ember irigy és kapzsi: többet akar kisajátítani a természet kincseiből, mint amennyire szüksége van. Jutna ugyan minden embernek elegendő, de az ember nem hisz ennek az igazságnak. Magát, akár a többiek terhére is, tartalékhoz, többlethez kívánja juttatni. Emberi létünk fenntartásán, szellemünk és erkölcsi értékeink kibontakoztatásán túl, mellett, vagy helyett e többlet biztosítása vált az ember céljává: anyagiassá vált. Ezáltal nem ura már a természetnek, hanem szolgája. Nem használja, hanem csak őrzi, másoktól elzárva, mint a törpe a kincset a Rajna mélyén, melynek egyszerre ura és rabja is.[3]

Az Isten képére alkotott ember Isten és a teremtés között áll a lét rendjén: Istent szabadon szolgálva a teremtést alakíthatja, formálhatja. Ha a teremtést nem Isten terve szerint, törvénye szerint fordítja a maga hasznára, úgy ezzel Isten helyébe teszi az anyagi kincseket. Szolgál nekik, s ezzel elfordul Istentől, mert nem szolgálhat egyszerre két úrnak, Istennek és a Mammonnak.[4] A világi javakra fordított erőt az Isten szolgálatától vonja el, akit már nem teljes elméjéből, minden erejével, egész lelkével fog keresni. Maga alkotta bálványt fog imádni, a maga számára mindennél fontosabbnak tartani.

Ilyen értelemben tanítja az Újszövetség, hogy boldogok a lelki szegények[5], akik nem ragaszkodnak mindenekfelett anyagi értékekhez. Ilyen értelemben figyelmeztet gyakran, hogy a gazdagoknak nehéz a mennyek országába jutni.[6] A tökéletesség akadályaként hirdeti meg a vagyont, annak egyik, önként vállalásra ajánlott előfeltételeként a szegénységet. (Nem az állapotot, hanem a lelkületet.)[7]

Mindazonáltal már az Ószövetség erkölcsi rendje is számolt az ember szűk látókörével, azzal, hogy bizonyos anyagi eszközök szükségesek számára állandó igényei kielégítéséhez. E létfenntartási eszközök birtokának elvonását még jogos alapon is rosszallja,[8] a más tulajdonának tiszteletben tartását az alaptörvényekben parancsolja.[9]

Ezen az alapállásponton túl, hogy a másét ne kívánjuk, jogellenesen el ne vegyük, sőt jogosan sem, ha birtokosa alapvető szükségletét szolgálja, az Újszövetség a hegyi beszédben, de egy sor más helyen is, a rászorulók pozitív támogatását, a felesleg megosztását írja elő a keresztény erkölcsöt gyakorlóknak, elfogadóknak. Mi több, az Isten szolgálata alapvető szempontjaként írja elő a rászorulók támogatását.[10] Félelmetes a fenyegetés: valahányszor nem segítünk a rászorulónak, éhezőnek, szomjazónak, KRISZTUS-tól tagadjuk meg a segítséget! Nem érdemes a földi, anyagi kincseket gyűjteni, azokat ellopja a tolvaj és megemészti a rozsda, hanem elosztásukkal, nagylelkű felhasználásukkal a természetfeletti értékek felhalmozása áll valódi érdekünkben.

Egészen más hangnemben említi a Szentírás mindkét része a munka ellenértékének járandóságát. Az Ószövetség is előírja az azonnali bérfizetés kötelezettségét,[11] a szegények támogatását.[12] Az Újszövetség egyenesen égbekiáltó vétekként említi a munkások bérének igazságtalan visszatartását,[13] és az emberi igazságérzettel szemben az alkalmas bér megadására buzdít a szőlőmunkások híres példabeszédében.[14] SZENT PÁL hangsúlyozza, hogy helyes dolog a munkával megkeresni kenyerünket, s nem terhelni eltartásunkkal másokat,[15] ugyanő írja, hogy méltó a munkás az ő bérére.[16]

A keresztény tanítás arról szól, hogy dolgoznia, értéket termelnie kinek-kinek adottságai szerint kell. Akinek több adottsága van, annak többről kell elszámolnia.[17] Ezzel szemben ki-ki annyit jogosult fogyasztani, amennyi a szükséglete. A többit nem felhalmozásra kapta, hanem azért, hogy azzal mások hasznára lehessen. Azé tehát a rendelkezés joga, aki az értéket létrehozza, de azé a rendelkezés felelőssége is. Felhasználhatja a többletet jól, hogy kincset gyűjtsön magának immár végleges értékként,[18] de felhasználhatja rosszul is, amikor hosszú távra felhalmoz, s aztán élete végeztével mit sem használnak kincsei.[19]

Ami áll az egyes emberre, áll a családokra, a népcsoportokra, a társadalmi osztályokra, a nemzetekre is. Vannak közöttük szerencsésebbek, sikeresebbek, tehetségesebbek, de ez nem jogosítja fel őket arra, hogy a többiek terhére foglalják le önző módon a világ anyagi javait, vagy harmadlagos luxusra költsék, ami másnak alapvető szükséglete lenne. Az ipari társadalom anyagi lehetőségeinek robbanásszerű megnövekedése megszédítette az embereket. Úgy vélték, minden lehetséges számukra, s az egyenlőtlen fejlődés a világ rendjéhez tartozik, a tehetségesek jutalma, a természetes kiválasztódás eszköze. Az ember egyre kisebb körben volt hajlandó érzelmi kötődést, felelősséget érezni más emberekért, s közben gazdálkodásának eredménye egyre tágabb kört érint közvetlen vagy közvetve.

Ugyanígy gondolkodik a társadalom nem egy csoportja a ránk bízott világ javainak megőrzéséről is. Szabad felhasználást követel, figyelem nélkül arra, mi marad a következő nemzedékeknek, mit képes a föld újratermelni az elhasznált, elfogyasztott javakból. Az aranytojó tyúk levágásának meséje rendkívül illik a mai nemzedék kivált technikailag képzettebb csoportjaira. Amint az írás mondja: az apák eszik a szőlőt, s a fiak foga vásik majd belé. S nem arról van szó, hogy nélkülözni kellene a jobb jövő érdekében, bár ez sem lenne elképzelhetetlen a jó gazdák esetében, csak arról, hogy saját felesleges, fényűző igényeink kielégítése során gondoljunk a folyamat további következményeire is. Amint az Ószövetség tanított, ne kívánjunk mindent magunknak learatni, hagyjunk magunk után a mások számára is!

MADÁCH Az ember tragédiájában megragadó tömörséggel ecseteli a társadalomépítő ember első lépéseit. Ez az enyém! - mondja ÁDÁM - e tér lesz otthonom. Bírok vele. Megvédem azt a kártevő vadaktól, és kényszerítem nékem termeni! ÉVA pedig lugas képében alkotja meg az enyém körének otthon jellegét. Ezzel, LUCIFER magyarázata szerint, létrehozták a családot s a tulajdont, amelyek nőni fognak honná és iparrá, szülői lesznek minden nagynak és nemesnek, és felfalói önnön gyermeküknek.

Valóban, a tulajdonná váló családi birtokok a keletkező jog első tárgyai, amelyeket a szervezett, állammá alakuló társadalmi hatalom szabályozni s védeni fog. Ezzel egyúttal megnyitja az utat a szeretet helyett a jog mértéke szerinti vagyonvédelemre, noha a két - erkölcsi és jogi értékrend egymást fedő volta még sokáig és sok helyütt felfedezhető a fejlődés folyamán.

Ne vedd el a másét! Ezt parancsolja nemcsak a választott népnek szíve keménysége miatt adott MÓZESI törvény, hanem HAMMURAPI, DRAKON vagy a rómaiak XII táblás törvénye is. Hogy mi a másé, és kié az, ami a másé, arról különböző népcsoportok különböző válaszokat fogalmaztak meg. A családi és nemzetségi nyájak, a zsákmány és a vadászat eredményének közössége, a felsőbb hatalmak engesztelését, a tartalékot, a védelmet szolgáló készletek vonatkozásában sokféle szabályozást találunk. De arra tanít a jog rendje, hogy valaminő módon itt szabályra volt a társadalmi béke és fennmaradás érdekében szükség.

A rómaiak találták meg az egyik klasszikus megoldást, amikor különbséget tettek az egész közösség hasznát szolgáló res publicae, publico usui destinatae, és a res privatae, a familia pecuniaque között.[20] Utóbbi őrzésével és gondozásával, a felette való rendelkezéssel megbízták a családok fejeit, hatalmat adva nekik saját uraságuk területe[21] keretében élet és halál, használat, hasznosítás felett egyaránt. A modern tőkés társadalom, midőn alapjoggá tette a szabad tulajdont római mintára, megfeledkezett arról, hogy ezt az abszolút jogi hatalmat szigorú erkölcsi kötelékek szorították kordába. A pazarló rendelkezési jogát, aki családját ínségre juttatta volna, elvonták, a családi javakat házon kívülre juttatót elmebetegnek nyilvánították, a fia terhére eladósodótól elvonták az apai hatalmat. Abuti (tönkre tenni) nem volt joga a római paterfamiliasnak a család vagyonát, noha jogilag abszolút úr volt. Szigorú regimen morum kérte számon az ősök egyszerűségét, erkölcsét, jó gazda mivoltát polgáron, családfőn egyaránt.[22]

Ugyancsak nem világos az utódok előtt, hogy a római állam a maga szigorú jogi rendelkezéseivel a békés megegyezésre hajtotta polgárait,[23] s a köz terhére gondoskodott a napszámból élők munkaalkalmáról, vagy minimális ellátásáról.[24] Amikor a közhatalom ellenőrző szerepe egyesek túlhatalma révén fenyegetetté vált, a principátus törvényes rendje további három századra megoldotta az egyéni autonómia és a szociális érdekek közötti egyensúly kérdését Rómában, a jog eszköztárának erkölcsi elvek alapján történő művészi alkalmazása révén.

Már a római jog rendjén is megfogalmazódott, hogy a közös szerzemény közcélt szolgál, a magángazdálkodás eredménye magáncélt. A magángazdaság biztonságát a közösség adta, ezért a magángazdaság arányosan köteles volt viselni a közterheket. Ennek során Rómában közérdekűnek, ezért kedvezményben részesítendőnek tartották a sok gyermek felnevelését, noha állami parancs formájában, jogi eszközökkel nem szóltak bele a családi létszám alakulásába.

A rendi társadalom a keresztény középkorban a javak közös tulajdoni jellegéből, s közszolgálat fejében, társadalmi szerep szerinti birtoklásuk lehetővé tételében gondolkodott, így a szabad jogi gazdálkodást erkölcsi kötöttségek mellett felváltotta a jogi kötött vagyon rendszere. Ennek felszabadítását tűzte ki céljául a polgári forradalmak sora, s így került be az alapjogok közé a tulajdonhoz való jog. Ezt mindenesetre egy-egy szuverén állam jogrendje biztosította, amely szabadon terhelhette közterhekkel is, így közösségi kötöttségeit a törvényhozóval szemben a 19. században szükségtelen volt hangsúlyozni, szociális kötöttségeit pedig nem érzékelte a liberális társadalom.[25] A század végén, felismerve a veszélyeket, jelent meg a Rerum Novarum enciklika,[26] utat mutatva a szélsőségek között, de nem figyelt fel rá kellőn a világ. Inkább hallgatott a bajok okát csoportok közötti harccal megoldani kívánó gyűlölet uszítására, akár faji, akár osztály-gyűlölet alapozta azt meg. A 20. század közepe aztán világosan kimutatta, hogy a gyűlöletre alapozó állami abszolút hatalom nem megoldást hoz, hanem katasztrófát. Megszülettek - legalábbis papíron - az ember elvonhatatlan jogait, többek között családjához és tulajdonához való jogát megfogalmazó nemzetközi egyezmények és alkotmányok. Ezek a jogi charták azonban már figyelemmel voltak a szabad tulajdon korlátáira is.

A tulajdon mellé alapjogként nyert megfogalmazást a szociális biztonság joga, amit a magyar alkotmány két részre bont, biztosítva egyrészt a létminimumot, másrészt a szerzett ellátásokhoz való jogot, továbbá az egészségügyi ellátáshoz való jogot is. Ugyancsak alkotmányos kötelezettségként nyert megfogalmazást a közteherviselés elve is. Ám míg mindezek egymással harmonikus összhangban kiteljesednek, a részletek kidolgozásában és a jogok érvényesítésében még nagy feladatok várnak a jogásztársadalomra, a politikai vezetőkre, de a társadalom egészére is.

A szociális rendszerek érdeme, hogy a Rerum Novarum és a Quadragesimo Anno[27] szellemével összhangban kidolgozták a munka társadalmi megbecsülésének jogi-politikai elveit. Alapjogként kerültek megfogalmazásra a munkához való jog, a megfelelő bérhez való jog, a foglalkozás szabad megválasztásának joga, s ezeket részletes kódexek bontják fel a gyakorlat igénye szerint, a munkajog, a közalkalmazotti viszony, a vállalkozási szabadság szabályozásával. Mindazonáltal e kérdések kielégítőn csupán a jog eszköztárával nem rendezhetők. A munka eredményében a tőke és a munkás részesedése, a termelés megválasztása során a munkaalkalmak teremtésére irányuló figyelem, a termelési módok regeneratív jellege, az automatizálás és a munkával való ellátottság egyensúlya olyan szempontok, amelyeket csak humánus elvi alapokon álló, határokon is átnyúló nagylelkű politikai gondolkodás oldhat meg.[28]

Ennek a javak elosztására, juttatására, egymás kölcsönös gazdasági támogatására, a szegények, nyomorgók, éhezők, elnyomottak támogatására irányuló erkölcsi kötelezettségnek külön jelentős és egyre tudatosuló ága a társadalom természeti értékeket megőrző, a jövő nemzedékek létfeltételeit biztosító feladata, a fenntartható gazdálkodás megoldása,[29] a környezet, az élet létének, feltételeinek védelme és művelése, amint ezt az Ószövetség megfogalmazta. Szomorú, mennyivel könnyebb volt a nagyhatalmakat a politikai egyensúly biztosítására szolgáló jelentős kiadások vállalására ösztökélni,[30] mint a gazdasági egyensúly, a megfelelő élet- és létfeltételek biztosítása érdekében szükséges önkorlátozásra rávenni. Pedig ennek az egyensúlynak a hiánya megbontja a világ békéjét, a fundamentalista nézetek terjedését segíti elő, rengeteg nyomort okoz, sok ártatlan életet fenyeget.          

A magyar Alkotmány tételes része és a magyar Alkotmánybíróság gyakorlata élen jár ebben a vonatkozásban. Nem elegendő világméretekben ehhez a mi kis hozzájárulásunk. Amellett fenyegeti a hasonló értékekre nyitottabb kis államok jogrendjét a nagyok nyomása, akik saját nagyvállalkozásaik érdekében küzdenek e korlátok ellen. Svájc vagy Ausztria példa erre, és nyilván saját európai csatlakozásunk során is fel fognak problémák merülni ezzel kapcsolatban. Máris érződik a magyar piac megnyílásával az idegen beáramló tőke munkapiac-ellenes szemlélete, ami ellen a hazai gyakorlatlan gazdaság és jogalkotás nem tud, részben liberális szemlélete miatt nem is akar, kellő védelmet biztosítani. Csak a megfelelő társadalmi méretű értékrend adhat e téren elegendő alapot a jogszabályok és alapjogok megfelelő érvényesülésének.

 

 

[1]                      Ter 1,28

[2]                      Ter 2,15

[3]                      Ahol a kincsed, ott van a szíved! Mt 16,21

[4]                      Lk 16,13

[5]                      Mt 5,3.

[6]                      Mt 19,16-26.

[7]                      Mt 10,10

[8]                      MTörv 24,10-13

[9]                      Kiv 20,15., 17.

[10]                    Mt 6,42., 25., 34-46.

[11]                    MTörv 24,14.

[12]                    MTörv 15,7.

[13]                    Jak 5,4.

[14]                    Mt 20,13.

[15]                    1 Kor 9,15.

[16]                    1 Tim 5,18.

[17]                    Példabeszéd a talentumokról, Mt 25,14; Lk 19,12.

[18]                    1 Tim 6,17.

[19]                    Esztelen, még az éjjel számon kérik lelkedet... Lk 12,20.

[20]                    ZLINSZKY J., tuspublicum, Bp., 1994. VI. rész.

[21]                    Heredium dominium, vö.: ZLINSZKY J.: Meum est ex iure Quiritium, A. Acad. Misk. IV/6. 1990. p. 183.

[22]                    PÓLAY E. A censori regimen morum, AUSz 1965. Tom. XII. Fasc. 4.

[23]                    ZLINSZKY J.: Noxiam sarcire A. Univ. Misk. IX. 1994/1-13. p. 235.

[24]                    ZLINSZKY J.:Arbeit im archaisehen Rom, RIDA 33. XXXVI. (1989) p. 421.

[25]                  MADÁCH, AZ ember tragédiája, 14. szín, „...lázonganak, / hogy meg nem bírnak.élni... / s van is tán a panaszban egy kicsi, / de hát ki mondta, hogy nősüljenek, / ki mondta, hogy                             hat gyermekök legyen?”

[26]                    ENCYCLIQUES, 4. o.

[27]                    ENCYCLIQUES, 41. o.

[28]                    Vö.: W. RÖPKE, Gesellschaftskrisis der Gegenwart, Zürich 1942., D. C. KÖRTEN, Tőkés társaságok világuralma, Bp., 1997.

[29]                 MARTON kifejtette UNGER és MERKEL nyomán, hogy csak annak a vállalkozásnak van létjogosultsága, amely össztársadalmi szinten több hasznot termel, mint amennyi kárt, kiadást                             jelent.

[30]                    Koreai, iraki háború stb.

 

érték, felelősség, jó akarat, ember, fenntartó, alkotó, munka, közteherviselés, paterfamilias, fenntartható gazdálkodás, munkához való jog, bérhez való jog, foglalkozás szabad megválasztása