A hűség erénye

Hűség önmagamhoz, a megismert igazsághoz, a baráthoz, a társhoz. A hűség a szeretetben való állhatatosság: ha átadtam magamat, ne vegyem ok nélkül vissza. - Hűség a hazához, az eszméhez, a rendhez, a joghoz, az ügyhöz, az ügyfélhez. Az eskü.

 

*Eredeti megjelenés helye: Keresztény erkölcs és jogászi etika 1998. Szent István Társulat

 

IRODALOM: CSA 28., KECSKÉS 22. 254., KIRÁLY 358.438., RAJZ 420.

A keresztény erkölcstan latin nyelvében a hűséget ugyanazzal a szóval jelölik, mint a hitet: fides. És valóban, a két erénynek van rokon vonása. A hitre való következetes törekvés hűséget is jelent a Teremtőhöz. Másrészt a fides a megbízhatóság, a tisztesség szava is. És valóban ezeknek is van a hűséghez közük. Mégis a hűséget elsősorban az emberi szövetségek vonatkozásában szoktuk erényként emlegetni.

Mihez kell az embernek hűségesnek lennie: elsősorban önmagához. Az embernek a maga választott útján, a maga választott hitében, a maga választott hivatásában, a maga választott társa, a maga közössége, törvényes rendje mellett való következetes kitartását értjük hűség alatt. Hűséges az, aki betartja az ígéretét, aki teljesíti a kötelességét, aki nem változatos érzelmek, hanem állandó, megbízható szempontok szerint cselekszik. Hűséges az Isten[1] - mondja a Szentírás, amikor arról beszél, hogy Isten a választott népét, a teremtését nem hagyja el. Önmagamra esküszöm[2] - mondja a Szentírásban az Isten, amivel azt fejezi ki, hogy Ő nem változik, egyszer tett elhatározását megtartja, és a szövetséget nem szegi meg, még akkor sem, ha a másik megszegné. Azok a látszólagos esetek, amikor az Ószövetségi Szentírás úgy mutatja be, mintha az Isten el akarna fordulni az ő választott népétől, általában azokat teszik próbára, akik felé a nyilatkozatok szólnak. Az Isten hűséges. Az embernek is hűségesnek kell lennie. Ahogy az Isten önmagára esküdött, az embernek is elsősorban önnön magához, önnön méltóságához, önnön értékéhez és felismeréséhez kell hűségesnek lennie.

Az ember értelme alkalmas az igazság megragadására, és ha megtalálta, akkor megmarad mellette. Ezt példázzák azok a szentírási példabeszédek, amelyek az értékes gyöngyről, a földbe ásott kincsről[3] mint olyanról beszélnek, amelyért minden másról lemond az ember, de amellett megmarad. Ha egyszer valamit értéknek ismertünk el, akkor amellett meg kell maradni.

A hűséget gyakran a barátság kötelékével kapcsolatban említjük. „Már nem mondalak titeket szolgának, hanem barátaimnak mondalak” - mondja JÉZUS a tanítványainak,[4] akik annak idején nem hagyták el őt, mert hittek abban, hogy az örök élet igéi nála vannak.[5] Úr és Mester volt[6] közöttük, de olyan barát, aki vállalta értük az áldozatot és azon az éjszakán, amikor elárulták és elfogták, figyelt arra, hogy azok, akik vele vannak, ne kerüljenek vele együtt veszélybe. „Ha tehát engem kerestek, hagyjátok ezeket itt elmenni!”[7]Ilyen barát az igaz barát, aki életét adja a barátjáért, és hűséges hozzá akkor is, ha ez esetleg bajt hoz rá, vagy nem jelent neki hasznot. De a legteljesebb emberi egységben kell a legnagyobb hűségnek léteznie: a választott társhoz, férjhez, feleséghez, aki az ember fele lesz, kiegészített fele a maga egységének, és akit örömben és bánatban, betegségben és viszontagságban, nyomorúságban holtáig az ember hűségesen tartozik szeretni, segíteni, óvni és el nem hagyni.

Milyen sok veszély fenyegeti ezt a hűséget! Az emberi szív befogadóképessége korlátozott. Az ember hajlik az újdonságokra. Nyűggé válhat számára még a keresett öröm is. Fordulhat az élet is úgy, hogy a hit, a meggyőződés, a hivatás, a barát, az élettárs nehézséget jelent. Ilyenkor tűnik ki a hűség valódi értéke. A szeretetben való állhatatosság a hűség, és mivel az Isten létformája a szeretet, ezért van, hogy az Isten hűséges. Mivel pedig az ember az Ő képére van formálva, e felé a kép felé, ennek a megvalósítása felé kell haladnia. Hűség nélkül nincs keresztény erkölcsiség. Ha odaadtam önmagamat, ne vegyem ok nélkül vissza magamat, és ne okozzak fájdalmat annak, aki az én önátadásom nélkül ezt nem ismerte volna meg. A kis herceg, aki SAINT-EXUPÉRY regényében a bolygókat járja, amikor találkozik a rókával, tőle hallja a figyelmeztetést: ha egyszer valakinek valamije lettem, ha megszerettettem magamat, akkor ki kell tartanom mellette.[8]Akit befogadtunk magunkba, azt nem szabad többé kiutasítani. Ez a hűség teszi az emberi kapcsolatok többségének a biztonságát.

Mivel a jog nyújtotta előnyök egyik leglényegesebbike éppen a jogbiztonság, nyilvánvaló a hűség komoly szerepe éppen a jogászi hivatás(ok)ban. A jogász tanulmányai végén esküt tesz arra, hogy a törvényhez és a törvényes értékekhez hű marad, és azok megvalósítására következetesen törekszik.

Hűségesnek kell lennie elsősorban ahhoz a társadalomhoz, amelyben tanulhatott; a hazaszeretet igényli a hűséget elsődlegesen. Ma ez a szó mintha egyesek szemében megkopott volna, és helyette a nép, az osztály, az emberiség, a világ szeretete kerülne előtérbe. Pedig a hazán keresztül lehet csak az emberiséget és a világot szeretni, ugyanúgy, ahogy csak az egyes embertárson keresztül lehet az Abszolútumot, a végtelen Istent szeretni. Hazug az a szeretet, amely a saját hazához nem hűséges, hanem valamely elvont ideált keres magának.[9]

Hűségesnek kell lennie a jogásznak azokhoz az eszmékhez, amelyek mellett egyszer letette az esküt. A jog erkölcsi tartalmához, alapjaihoz, céljaihoz, a jogbiztonsághoz, az igazsághoz, a törvénykövetéshez, mégpedig a teljes törvényhez. Sokszor látunk a pályánkon törvényes eszközökkel való visszaélést, kijátszást, ahogy a rómaiak mondták: in fraudem legis agere. Akikkel szemben CELSUS meghatározása érvényes, a törvényt megtartani nem annyit tesz, hogy annak betűjéhez ragaszkodunk, hanem a betű mögött rejlő erőhöz és hatalomhoz, és a törvényt az is megszegi, aki a törvény szavait épségben tartva, annak értelmét kijátssza.

A jogásznak hűségesnek kell lennie a rendhez. A társadalom rendezésére vállalkozott. Meg kell keresnie a rend útjait. Olyan rend kialakítására és megtartására kell törekednie, amellyel és amelyen keresztül az emberek szabadsága kibontakozhat és egymás mellett élésük zavartalanná és zökkenőmentessé válik.

A jogásznak hűségesnek kell lennie magához a joghoz, ami nemcsak a törvényt jelenti, hanem jelenti általában a jogos igényeket. Jelenti az igazságosságot és a méltányosságot. Jelenti az adott szó hűségét. A szerződés betartását. A vállalt kötelezettség jóhiszemű teljesítését. Nem véletlen, hogy a fides, bona fides szavak a római közjogban is, a magánjogban is ezt a levonásmentes, nem minimalitásra törekvő, hanem teljességet nyújtó, vállalt kötelezettséggel kapcsolatos teljességet jelentik. A kötelezettség teljesítését és a más jogos érdekének sérelmétől való tartózkodást értették a fides alatt.

A jogászi hivatás különböző területein más-más követelménye lesz a hűségnek. A társadalom céljait megszabó pártpolitikus meghirdetett elveihez - amelyek alapján megválasztották - tartozik hűséges lenni. A választóihoz és az őneki hatalmat adókhoz. Ezen belül az országgyűlési képviselőnek, ha egyszer megválasztották, nem választói csoportérdekéhez, hanem az egész ország érdekéhez kell hűséggel ragaszkodnia. A bírónak a törvény pártatlan és befolyásolhatatlan rendező szerepéhez kell hűségesnek lennie, s a törvény szabta keretek között a mindkét irányú igazságossághoz. Az ügyésznek a törvényességhez és a közösség érdekéhez, a köztisztviselőnek az állam vállalta feladatok maradéktalan és szakszerű, hatékony intézéséhez. Az ügyvédnek pedig a felvett ügyhöz és az ügyfélhez, mindenütt és mindenen keresztül.

A jogászi élet elején eskü áll. Bizonyos perrendekben egy-egy pernél külön is letetették a jogásszal az esküt, hogy nem fog rosszhiszemű eszközökkel élni az igazságszolgáltatás megvalósítása során. A jogászok általában tiltakoztak az ilyen iuramentum calumniae letétele ellen, mondván, a hivatás gyakorlása elején tett esküjük erre őket amúgy is kötelezi. Hogy azonban mennyire fontosnak tartotta a társadalom, hogy valóban ne vállaljanak ilyen szerepet, mutatja erre a külön esküre való törekvés bizonyos korokban.

Ma az eskü veszített értékéből, hiszen az eskü megszegése nem mérhető a társadalom által, hanem csak a Teremtő által. Az, akinek a Teremtő személyes tudata és akarata nem hite, nem megyőződése, az esküben végső soron nem fog mást látni, mint ünnepélyes formában tett személyes nyilatkozatot. És akkor már felmerül a kérdés, hogy az ember milyen módon hűséges saját magához, úgy-e, hogy a maga becsületét nem engedi semmilyen folt által beszennyezni, vagy úgy, hogy a saját anyagi vagy érvényesülési értékei érdekében elveket hajlandó feladni.

Olyan államokban, ahol a hit még elevenebb, ez az eskü alatt tett vallomás ma is lényeges része a perrendeknek, bár kopik az értéke. Kopik, mert a társadalmi életben a hűség értéke is kopik. A társadalom egyenesen arra hangolja az embereket, hogy keressék az élvezeteket, az érvényesülést, a gazdasági eredményt. Ha ennek útjában állnak a törvények, a meglévő kötelékek, más emberi kapcsolatok, csak bocsánatos bűn - vagy siker esetén nem is bűn - ezen kapcsolatokon átgázolni. A jognak nem szabad engednie az ilyen gazdasági szemléletű erkölcstagadó felfogásnak. Meg kell tartania az embert a hűség útján, és olyan tapasztalatokkal kell ellátni a közéletben, amelyek a csapongó, arcot váltó, az elhagyott zászlót elhagyó magatartást társadalmi megvetésnek teszik ki, és a hűséget becsülik.

Valamikor a munkahelyhez való hűség is érték volt, de érték volt a munkáshoz való hűség is. EÖTVÖS KÁROLY szépen leírja Balaton körüli utazásában a sümegi püspöki könyvtárat őrző öreg püspöki cseléd öntudatos magatartását. „Mi lesz magával, ha már nem tud dolgozni?” - kérdezi az író, és az öreg cseléd öntudatosan mondja: „Meglesz az én kenyerem az én jó Uramnál akkor is!” S EÖTVÖS KÁROLY, a polgári haladás nagy élharcosa, elelmélkedik azon, hogy ez a voltaképpen hűbéri korba való felfogás, amellyel a szolga ragaszkodik az úrhoz, az úr pedig szeretettel gondoskodik a szolgáról, mennyire nem illik bele ebbe a polgári társadalomba, ahol szemben áll egymással a hatalmasok pénzszerző igyekezete és az általuk kihasználtak tömeghatalma. „Vajon - mondja -, amikor áttértünk erre a szabad piacra, ahol a pénz erejével a tömeg ereje áll szemben, nem vesztettük-e el a szeretetet és a hűséget, és megérte-e elveszteni?”[10]

Ma egyre inkább rájövünk arra, s legutóbb éppen a tőkés vállalatok világhatalmáról írott könyv mutatott rá, hogy nem érte meg.[11] Valójában a piacgazdaság nem képviseli a család, a barátság, az emberi együttműködés, a tisztesség, a más megélhetésének tiszteletben tartása érdekeit, nem helyettesíti vagy pótolja azok értékeit.

Történetek szólnak arról, hogy a hivatás teljesítésében a hűség milyen próbáit mutatta az emberiség. DOBÓ ISTVÁN, DUGONICS TITUSZ, a pompeji őrkatona, vagy akár az idősebb PLINIUS helytállása a veszélyben, papok hűsége a gyónási titok megőrzésében, az orvos hűsége, aki járványos betegek ápolását élete kockáztatásával is vállalja. Megannyi példa arra, hogy az ember a maga veszélyét is vállalva milyen értékteljességbe tud jutni akkor, ha nem anyagi vagy egészségi személyes előnyét, hanem hivatását helyezi előtérbe.

Ma is számos példáját láthatnák a hivatásban való helytállásnak. Csakhogy ma a pénz vagy a kiugró eredmények teljesítményét magasztalja égig sajtó és televízió. A hétköznapok frontján megálló hősöket ritkán részesítjük figyelemben. Pedig vannak ma is. Egy-egy kiemelkedő egyéniség, mint a nemrég meghalt kalkuttai TERÉZ ANYA, példája valóban megrázza egy pillanatra az emberiséget. De hány ilyen apáca, hány szerzetes, hány tanító, orvos, betegápoló vagy akár utcaseprő és hivatalnok dolgozik szerte a világban, hűséggel a vállalt munkájához úgy, hogy kinevetik, és azt tartják róla, hogy bolond. Hiszen nem a legtöbb pénzt a legkevesebb munkával akarja megszerezni, hanem a valamilyen szerződéssel vállalt munkát vagy akár az önként vállalt társadalmi szerepet a maga akarata szerint a lehető legjobban kívánja megvalósítani.

Nem hűséges ma a mi társadalmunk sem a világhoz, amelyben él, sem egymáshoz, sem munkahelyhez, sem családhoz. A tönkremenetel felé halad ez a társadalom, mert elvesztette a hűséget. Amennyiben nem a keresztény erkölcsi rendben való meggyőződés miatt kellene visszaszerezni, a saját jól felfogott társadalmi érdekük miatt kellene rá törekedni, és azokat kiemelni, akikben megvan ez az erény. Hiszen látván láthatjuk, hogy a társadalmi béke, a közrend, az együttműködés, a helyes célok megválasztása nem lehetséges szakmához, tudáshoz, értékekhez való ragaszkodás nélkül, nem lehetséges hivatás és embertársakhoz való hűség nélkül.

A hűség értékéhez kapcsolódik a hála értéke. Lényegében a jótétemények, szolgálatok kölcsönösségét jelenti, gyakran a hűség forrásaként is szerepel. A hűbéri rend a hűséget mint juttatásért járó hála folyományát, vagy mint szolgálat fejében hálából adott juttatást tartotta számon. Ezzel sajnálatosan belevitte ebbe a nagylelkű értékbe a kölcsönös előnyök gondolatát, az egyenértékűség piaci szempontját, és anyagiassá tette. Ezzel meg is rontotta.

Ma gyakran hangoztatják, hogy a hála nem politikai kategória. Nem az, ha ezt az anyagiassá vált gyakorlatot szemléljük. De hűség és hála mint társadalmi értékek nélkül a jogbiztonság aligha lesz tartósan megvalósítható. Annak ugyanis lényege, hogy nem a pillanatnyi előnyökhöz igazodik a normakövetés, a rendhez való hűség. A hála és hűség nélküli politika olyan, mint általában az értékeket csak anyagiakban mérő politika: tartósan nem lesz sikeres.

 

 

[1]                      Róm 3,3; 1Kor 1,9; 10,12; 2Kor 1,13.

[2]                      Tér 22,16.

[3]                      Mt 13,44.

[4]                      Jn 15,15.

[5]                      Jn 6,69.

[6]                      Jn 13,13.

[7]                      Jn 18,8.

[8]                      SAINT-ÉXUPERY, A kis herceg, Bp., 1971.21. fej.

[9]                      Vö.: ARANY, Kozmopolita költészet.

[10]                    EÖTVÖS KÁROLY, Utazása Balaton körül II.

[11]                    KÖRTEN, D. C.: Tőkés társaságok világuralma, Bp., 1995.

hivatás, jó jogász, jó keresztény, jogbiztonság, bona fides, fides, legnagyobb hűség, hazaszeretet, helytállás