A megtérés erénye

A nagyobb öröm keresztény paradoxona. A megtérés elemei: bánat, jóvátétel, elhatározás. A visszaesés veszélye. - A megbánás, a szándéktól elállás, a feltáró vallomás, a jóvátétel, az életvitel tartós megváltozása a jogászi értékelésben. A visszaesés mint súlyosbító körülmény.

 

*Eredeti megjelenés helye: Keresztény erkölcs és jogászi etika 1998. Szent István Társulat

 

IRODALOM: BODA 86. 32., 350., 437., BODA 93. 179., HILDEBRAND 9., KIRÁLY 373., RAJZ 139.

Az irgalmasság párja a megtérés erénye. Korábban említettem a tékozló fiú apja és a tékozló fiú közti viszonyt. Az a bizonyos egy megtérő bűnös volt ez a fiú, akivel szemben a kilencvenkilenc igazat leértékelik, és azok emiatt megsértődnek. Keresztény paradoxon ez a példa, és nyilván nagyon sarkítottan van megemlítve. Nem arra buzdít, hogy minél többet vétkezzünk, mert annál nagyobbak leszünk a mennyek országában. Nagyon is jól tudja a keresztény erkölcs tanítója, hogy könnyebb, egyenesebb, biztonságosabb az az út, amely ha nem is tökéletesen, de következetesen törekszik a jó magatartásra. Nyilván akkor is követ el az ember botlásokat. Nem ezekre gondol akkor, amikor megtérő bűnösről van szó.

A megtérés nem azonos a nap mint nap bebizonyosuló elégtelenségünk felismerésével, az ennek kapcsán esetleg gyakorlandó keresztény bánattal és a fogadással, hogy jobban igyekszem. Ez a törekvés folyik hitből, folyik az erények rendjéből. A megtérő bűnös esetében arról van szó, hogy valaki a rossznak volt elkötelezettje. Abban hitt, azt vallotta természetesnek. Azt fogadta el a világ rendjének. Átállt arra a vonalra, és abban a vonatkozásban bontakoztatta ki a tehetségét.

Az ember a maga emberi adottságaival nemcsak a helyes, értékes irányt tudja szolgálni, a tagadásnak is van tevőleges iránya. A keresztény teremtéstörténet szerint a bűn az erény ellentéte, nem egyszerűen a jó hiánya. A rossz is személyes.[1] Nincs dualizmus abban az értelemben, ahogy a pártusok vallották, hogy egyenlő erejű a jó és a rossz a világban. Az Abszolútum jó. A lét teljessége jó, de személyes rosszirányú beállítottság is létezik. És léteznek olyanok, akik ennek teljesen elkötelezték magukat. Akiknek van akaratuk, van értelmük, van létük. A pozitív adottságot, ami egy-egy személyben van, át lehet fordítani a negatív beállítottságnak a szolgálatára is. Lehet munkálni, kimunkálni a rosszat nemcsak hiányként, hanem létezőként. Célként, hatásként - ha úgy tetszik - építeni lehet negatívumot is. Nagyon sokszor csak a mélyen rejlő szándék különbözteti meg egymástól az egyik és a másik építményt. Más a természetfeletti hatásuk. „Gyümölcseikről ismeritek meg őket” - mondja az Írás. [2]Ez leginkább a művészi alkotáson figyelhető meg, ami lehet pozitív és negatív célú, és attól még lehet szép és kiváló, lehet vonzó és csábító. De ugyanez megmutatkozhat politikai programban, gazdasági tervekben, az értékek rendjének a megfordításával.

Az az eszköz, amit üdvösség felé való eszközként kap az ember - mondja a keresztény erkölcsi tanítás - bálvánnyá téve hamis eszköz lesz. Szolgálhatunk a Mammonnak[3] - mondja az írás -, a gazdagságnak, a gyomornak, a szexuális szenvedélynek, rosszul, noha mindezeknek pozitív szerepe lehetne az ember életében. Hiszen aki egy darab kenyeret ad a másiknak vagy egy pohár vizet, vagy vendégül látja, az az üdvösségre vivő dolgot cselekszik. Ám aki kenyeret hajszol irgalmasság helyett, pénzt hajszol pozitív segítség helyett, az meg rosszra használja. Nem a kenyér, nem a pénz, hanem az értékrend a rossz. Hogy az ember eszközül veszi-e vagy célul. Aki az életét hamis célok szolgálatába állította, akár teljes odaadással is, ő az, akinek megtérésre van szüksége. Rá áll az, hogy meg kell fordulnia a damaszkuszi úton. Ment üldözni azokat, akik más véleményen voltak, aztán megvilágosodott, és melléjük állott. Hirdette azt, amit addig üldözött. Ez a SZENT PÁL-i fordulat, a „pálfordulás”! Ahogy SZENT REMIGIUS mondta CHLODVIG frank királynak, amikor megkeresztelte: „hajtsd meg fejedet, büszke sygamber! Ezentúl égesd, amit eddig imádtál, és imádd, amit eddig égettél.” Tehát nem az a megtérő bűnös, aki az igazak útját járja, és ott néha megbotlik, néha mellélép, és néha nem teljesen tudja magát jó úton megtartani, hanem aki életcélt, élettartalmat változtat.

Miért örülünk a megtérőnek olyan nagyon? Mert ritka! Nehéz megfordulni az úton. Minél inkább elment valaki abba az irányba, hogy hamis bálványokat és hamis értékeket szolgáljon, annál nehezebb a visszatérés. A megtérés nem egyszerűen belátása annak, hogy az utam nem az igazi. A megtérés azt jelenti, hogy felhagyok eddigi életvitelemmel, és ezentúl következetesen megyek ellentétes irányba. Nem lehet naponta megtérni. A keresztény erkölcsi rend szerint benne kell lennie a megbánásnak, tehát annak a felismerésnek, hogy az eddig követett értéknek tartott irány értéktelen, és sajnálom, hogy ezt a tévedést elkövettem. A szándéktól való elállásnak és a jóvátételnek is. Szilárd elhatározásnak, hogy ezentúl az immáron felismert jó irányba megyek.

Megtérni, áttérni lehet a rossz felé is. A keresztény erkölcsi rend nyilván a saját rendje szerinti irányba fordulást nevezi megtérésnek. A kereszténység hibáitól elriasztott csoportok éppen hogy eltérhetnek ettől a rendtől, mert úgy tűnik számukra, hogy az Egyháznak nincs érzéke a nyomor iránt, nincs érzéke a szociális kérdések iránt, nincs érzéke az igazságosság iránt, háborúkat visel, ahelyett, hogy békét hirdetne, vagyont gyűjt ahelyett, hogy segítene. Ilyen indítással is lehet „megtérni”, és részértékek nyomába szegődni, mondván azt, hogy nem lehet jó irány az, amely ezeket a kérdéseket nem oldja meg.

Ezek a legsúlyosabb botrányok, amikor az erkölcsi fórumként elhivatott testület a magatartásával visz botrányba. Ahogy a zsidó farizeusok és írástudók megbotránkoztatták a maguk körül levőket, mert elviselhetetlen terheket raktak rájuk, és ők nem segítettek azok viselésében.[4]

Mindenesetre a megtérés teljes fordulatot jelent. Ha ez a teljes fordulat meggyőződéssel vallott irányból helyes irányba történt, akkor ezen van a nagy öröm. Mert minél erősebben beledolgozta valaki magát egy irányba, annál nehezebb egy ilyen fordulatot megtenni. Az nem nagy probléma, hogy valaki igazában belátta, hogy az erkölcsi rend elfogadható, hiszen ezt tanulta mindig, csak nem tudja mindig betartani. Ha nem tartja be, akkor furdalja a lelkiismeret. Az a nehéz, amikor valaki teljes meggyőződéssel képviselt egy irányt, és arról győzik meg, hogy az helytelen. Egész emberi belső méltóságának a tartása tiltakozik az ellen, hogy ő megtérő bűnösnek minősüljön. Hogy égesse, amit eddig imádott, és imádja, amit eddig égetett. Belső érzelmi világa lázad ez ellen. Nagyon nagy a visszaesés veszélye.

Maga az a közösség, amely felé megindult, azok, akik talán meggyőzték annak igazáról, amit most belát, az teheti igazán nehézzé ezt a visszafordulást. SZENT PÁL esetében is így volt: bekerült Damaszkuszba a teljes belső fordulat után. Ám azok, akiket eddig üldözött, teljesen logikusan, szóba sem akartak vele állni. Elbújtak előle. Cselt láttak abban, hogy ő most egyszerre hozzájuk akart csatlakozni. „Hiszen ez ugyanaz az ember, aki eddig feladott, üldözött, elfogott és tönkretett bennünket! Mi keresnivalója van ennek miközöttünk? Elég bajunk van nekünk, magunknak, legalábbis maradhassunk magunknak. Ezt fogadjuk be?” Ez az érzés a modern világban is nagyon sokszor adódik. A hatalmat képviselő másik oldalról valaki átfordul, és netán itt akar hatalmas lenni, azon az oldalon, amelyet eddig üldözött és égetett. Még ha teljes jóindulattal is teszi, nem szívesen fogadják be.

Másrészt a társadalom farizeus is sokszor, a keresztény társadalom is. Ha valaki a maga ballépése következményét következetesen feltárja, pl. beismeri, hogy sikkasztott, volt egy házasságon kívüli kapcsolata, s most kénytelen abból a gyermeket megszülni - a társadalom akkor tapsolni fog a megtérőnek? Vagy azt fogja mondani, hogy „igen, ez az a sikkasztó, ez az az esett nőszemély, jobb vele nem kapcsolatot tartani, ilyenekkel mi nem állunk szóba.” Valószínűleg ez lesz a sajnálatos társadalmi reakció.

Nem könnyű megtérni. Mi magunk, a környezet is gátolja. Nem csoda, hogy ha mégis sikerül, akkor a mennyek országában nagy az öröm.

Hogy vagyunk a jog világában ezzel az elmélettel? A jog világa a normális, tisztességes, törvényeket betartó állampolgárokra épül fel. De azt mondtuk a remény elemzésénél, hogy nem volna értelme a jogrendnek, az egész büntető rendszernek, a kedvezmények rendszerének, az egész normarendszernek, ha nem bíznánk abban, hogy a társadalmi norma kikényszerítése jobbá is tehet. Nem azért büntetünk, mert bosszút akarunk állni, hanem azért, hogy javítsunk.[5] Ha megjavult, akkor örülünk neki? Elvben, már ha csak a társadalmi költségeket számolnánk el, akkor is a hetedik mennyországban lehetnénk. Ha végre valaki miatt nem kell börtönőrt tartani, nem kell rendőrt tartani, számíthatunk rá, mint tisztességes adófizető egyedre. Rábízhatjuk a pénztárcánkat számolatlanul.

Ritkák az ilyen fordulatok? Ritkák. Így van. Nehéz megfordulni. A társadalmi jogellenesség útján is nehéz megfordulni. A kriminalisztika azt mutatja, hogy aki egyszer vétkezett, sokkal könnyebben esik vissza másodszor. Annak ellenére, hogy a jog maga értékelné ezt a magatartást. A büntető jog rendjén az őszinte megbánás enyhítő körülmény. A bűnös szándéktól elállás enyhítő körülmény. (Bizonyos esetekben büntethetőséget megszüntető ok is lehet.) A feltáró vallomás enyhítő körülmény. A jóvátétel, a károkok vagy következmények elhárítása enyhítő körülmény. Az életvitel tartós megváltozása is enyhítő körülmény a jogászi értékelésben. Ez azt mutatja, hogy a jogrend a maga tárgyi szabályaival igenis elfogadja a megtérést mint lehetőséget, és jutalmazni akarja, mert javítani akar az emberen.

Így van a társadalom is? Nem, a társadalom nem így van. A társadalom az embert, ha egyszer büntetve volt, akkor nem szívesen alkalmazza. A társadalom erkölcsi bizonyítványt kér az alkalmazottaitól. A társadalom nem szívesen ad ki szobát annak, aki egyszer bajba került. A társadalom legszívesebben lehatárolná azokat a rétegeket, amelyekben a kriminalitás gyakori.

A társadalom nem keresztény társadalom, hanem utilitarista társadalom. Úgy gondolja, hogy a leggyökeresebb megoldás, amit egyes nagy államok, amelyeknek volt lehetőségük, keresztül is vittek: elvinni őket egy messzi szigetre, és egymás közt hagyni. Nincs velük több baj. Ez volt a deportáció alapja. Ahol elég nagy volt az ország, már a Római Császárságban is, távoli vidékekre való száműzés oldotta meg a kérdést. A bizánci rend megörökölte, az orosz jog átvette Szibériába való száműzéssel, a franciák Guayanába, az angolok sorra különböző gyarmatokra deportáltak. (Ausztrália így népesült be, Új-Zéland és más egyéb szigetek is). Lehetőleg egészségtelen éghajlatú legyen, lehetőleg messze legyen, ne lehessen visszajönni, el van intézve a dolog. Ők egymás közt maradjanak. Mi pedig legyünk békében tőlük. Nem tökéletes keresztényi magatartás, de látszik, a jog világa kénytelen számot vetni a társadalomnak azzal a belső indulati hozzáállásával, hogy nem szereti az ilyen egyedet. Ez a visszaesésnek egyik komoly oka. Nehéz a visszaút a rendes emberek közé annak, aki egyszer elesett, bármilyen komolyan is szeretné, mert megnehezítik. Rendkívül nehéz.

Nemcsak az erkölcs világában nehéz a teljes megtérés. Az elhatározott, őszinte, meggyőződéses szembefordulás az addigi életvitellel. Nemcsak a szenvedélybetegnek nehéz a szenvedélyétől megszabadulni. A társadalom kivetettjének, elítéltjének is nagyon nehéz elfeledtetni a múltját, vagy legalább azt elérni, hogy ne éreztessék vele, és tiszta lappal indulhasson újra.

A SYBILLA mondta AENEASnak, hogy könnyű lejutni az Alvilágba, de visszafordítani a lépést és felmászni onnét újra a világba, az nehéz, az fáradságos.[6] A visszajutás a társadalom világába is nagyon nehéz. A jog ugyan elfogadja az eseti szembefordulást a saját múlttal mint enyhítő körülményt, de a társadalom sokkal szigorúbb, mint saját jogrendje. Nem hogy nem ítél, hanem igenis elmarasztal, méghozzá sommásan, a külszín után ítélve. A jogban az ártatlanság vélelme alapkövetelmény, a bíró kétség esetén a vádlott mellett kell, hogy állást foglaljon. Hogy viselkedik a társadalom?! Félreérthető helyzetben látunk két embert. Lelkesen félreértjük. Holtbiztos. Nem a jobbikat gondoljuk, ha lehet a rosszabbikat is gondolni. Általában nagyon gyorsak vagyunk az elítéléssel. Adott helyzetben valaki pozitív akarattal is rosszul dönthetett, vagy egyszerűen csak ügyetlenségből. Nagyon is hamar feltételezzük bizonyíték nélkül is, hogy bizonyára szándékkal csinálta.

Sokszor igazunk lesz. De vajon a hozzáállásunk jogászi? (És mennyire keresztényi?!) Tényleg valljuk az ártatlanság vélelmét, mindig azzal szemben, aki éppen a gyanúsított? Ráálltunk lélekben arra, hogy a megtérést elfogadjuk, lehetségesnek tartjuk és megkönnyítjük? A saját jól felfogott érdekünkben! Mert a gyarmatot drága fenntartani, a dologházakat is drága fenntartani, mert jobb lenne nekünk, ha a társadalom deviáns egyedeit a rendes útra lehetne terelni - és ez volna a hivatásunk. Borzasztó nehéz.

A másik oldalról nézve tudjuk, a kriminalisztikából is tudjuk, adatszerűén bizonyított, hogy ritka a jó útra térés. Néha éppen csak a tettenérés súlya adja a megbánás indítékát, és a visszaesés marad a gyakran előforduló eset. Amit a jog is súlyosbító körülménynek ítél meg természetesen. Az új elkövetés erkölcsileg is azt igazolja, hogy nem volt igazi a megtérés, és jogilag is azt mutatja, hogy hiába ment elébe a társadalom a bűnösnek, nyitott neki utat élete rendezésére, az nem fogadta el. Valójában ő egy bűnöző típus. Valóban, sokszor van úgy, hogy sokféle okból, okkal, (ezért ne ítéljük el mi magunk, ha nem vagyunk bírók, és ha igen, akkor csak a törvény szerint, de ne lélekben), hogy mire a körülményei odavisznek valakit, hogy a jog rendjében rajtakapott lebuktatott bűnös lesz, addigra már úgy átformálták az egyéniségét, hogy nagyon nehezen tud megfordulni. Borzasztó nehéz az a társadalmi út is, amit egy ilyen embernek meg kellene járnia a javuláshoz.

Olvastam HAILEY amerikai író egyik regényét,[7] egy fiatal bankigazgatóról, aki a lóverseny-veszteségei miatt sikkasztott bankjának a pénztárából és lebukott. Leülte a börtönbüntetését. Utána kijött és megpróbált rendes ember lenni. A regény a visszatérés nehézségeit mutatja.

Nem olyan könnyű jólmenő bankigazgató helyett a társadalom perifériáján élő segédmunkássá lenni, és közben találkozni mindazokkal, akik amúgy is ismerték. Nem csoda, hogy sokan, ha tényleg számot vetnek vele, nem akarnak megmaradni a botlásban, de nem akarják felvállalni az emberek lesajnáló pillantásait sem. Öngyilkosságba, kivándorlásba menekülnek, vagy visszamenekülnek abba a körbe, amely befogadja őket. A bűnözők közé, ahova tartoznak. Még ha lélek szerint nem is volnának odavalók.

Ezért a visszaeséssel a kriminalitás terén nekünk, jogászoknak számolnunk kell. Létezik a tényező. A társadalmi környezetet a saját érdekünkben kellene úgy alakítani, hogy minél kevésbé kényszerítsen ebbe bele valakit, és minél könnyebbé tegye, mindannyiunk érdekében, a jó útra térést. Népcsoportokra is áll mindez. Az egész magyar cigánykérdés ide sorolható. Él egy olyan népességi csoport társadalmunkban, amely még sokkal közelebb van a nomád életmódhoz, mint mi. Műveletlensége révén el van zárva bizonyos pályáktól. Sokkal nagyobb ösztönös összetartás, összetartozás él benne, mint más csoportokban, ezért is válik ki nehezen bármelyikük a maga köréből. A maga természetes érzésével a családi összetartozást, a gyermekáldást, a szabad életmódot még tényleg értéknek tekinti. Ezért olyanok a lakásviszonyai, olyanok a kereseti körülményei, hogy az iskolán keresztüli felemelkedés a fiataljainak szinte lehetetlen. Akik tizenöten laknak egy putriban, ahol csak egy ágy van, és a gyereknek a földön kell a leckéjét írnia, írástudatlan felnőttek között, nyilván másként csinálja, mint ahogy azok gyerekei csinálják, akiknek megvan minden segítségük. Nyilvánvaló, hogy ha éhes, az ilyen ember vesz magának onnét, ahol talál. Aztán idővel rájön, hogy egyszerűbb így, mint fáradságos munkával. A társadalom elfordul tőlük, és bár az elemi érdeke az lenne, hogy tanítsa, felemelje, kivegye őket a káros viszonyaikból, nem teszi. Inkább kirekeszti.

A kérdés nem oldható meg bürokratikus eszközökkel. Nem oldható meg úgy sem (a múlt rendszer megpróbálta, programszerűen), hogy adunk x lakást ezeknek az embereknek, olyan helyeken, ahol ők nem tudják használni. Nem születtek bele, nem az a létformájuk, hogy betelepedjenek egy dunaújvárosi bérház harmadik emeletére. Ők a putrijukban szeretnek élni, onnét viszont nem tudnak felemelkedni. Nem tudnak beleilleszkedni egy közösségnek bizonyos csendet, rendet, tisztaságot, nyugalmat kívánó körülményeibe. Tönkreteszik azt a környezetet, amelyet adnak nekik, vagy eladják, visszafordítják, aztán a pénzt elköltik, ahelyett, hogy befektetnék. Megoldhatatlan kérdések ezek? Mely rétegek találják meg őket? Azok, amelyek ki akarják használni kiszolgáltatottságukat, a maffia, a bűnözés, a kábítószer, a csempészet. Azoknak értéket jelentenek a csoport belső összeköttetései, hiszen nagy területet fognak át a kapcsolataik, viszonylag kevésből kielégíthetők, és nagy pénzeket lehet rajtuk keresni. Milliomosai vannak ennek a rétegnek. Sok száz milliós milliomosai. Akik megfelelő várakban laknak, őrzötten, meg vannak sokszor illegális üzleteik. Azok hasznából morzsákat adnak le a maguk osztályosainak, akiknek révén szerzik azt. A társadalom, amely nem tudta őket megközelíteni, amíg elesettek voltak, most még kevésbé tudja őket megrendszabályozni, amikor kiemelkedtek és államot képeznek az államban.[8] Mindennek oka, hogy nem vagyunk képesek a megtérőt fogadni és segíteni.

Most olyan kérdésekre utaltam, amelyek igazolják, hogy ahol a keresztény felfogás hiányzik a jogrendből vagy a társadalmi szemléletből, mennyire nem lehet csak a jogi eszköztárunkkal előrejutni. Abban a társadalomban, amely átérzi ezeket a gondokat, amelynek a számára tényleg létezik az ártatlanság vélelme, az életvitel tartós megváltoztatásának az elfogadása, amely nyitott, még ha kritikus is a visszaforduló irányában, abban a társadalomban könnyebb lenne az ilyen embereket megtéríteni.

Az a parancsuralmi rendszer, amelyből jövünk, a maga hazug voltában úgy csinált, mintha a szociális problémákra érzékeny lenne, de nem volt. A társadalom viszont a szocialista néven folyó sok visszaélés miatt a szociális érzékét vesztette el abban a rendben, és önzővé vált. Azt a szociális érzéket, hogy az elesetthez lehajoljon, és megpróbálja felemelni. A megtérőnek örüljön, a gyengékkel szemben irgalmas legyen. Megtámadottnak érezhette magát a társadalomnak ezen értékeket valló része, és ezért magába zárkózott. Nem akart só lenni abban a levesben, amelyet nem ő főzött. Kialakított magának egy külön világot, amelyet magáénak érzett. Akik üldözték őket, azokat kirekesztették, mert féltek őket maguk közé beengedni.

Most egyszerre megnyíltak az ajtók, ablakok, látszatra megvannak az összes lehetőségek, de közben elveszett az eszköztár, oda a meggyőződés. Messze vagyunk attól, hogy a jog világának az erkölcsi hátterét biztosítani tudjuk. Pedig nem működik anélkül. Hiába leszünk gazdagok, hiába leszünk szabadok, hiába lesz piacgazdaság, hiába leszünk Európa és NATO. Ha nem tudunk valóban irgalmasak lenni azokkal, akik rászorulnak, elfelejteni a bántást, és másrészt elfogadni azokat, akik őszintén vissza akarnak térni a társadalmilag helyesebb útra, akkor nem tudjuk megoldani saját társadalmi problémáinkat. Akkor, aki kénytelen visszaadni a másik házát, az először felgyújtja, és a mi házunkat is fel fogja gyújtani, aki megirigyeli. A végén minden ház égni fog, és akkor senkinek sem lesz.

Nincs ebből más kiút, csak a belső lélektani átformálódás útja. Mivel nekünk az a dolgunk, hogy a társadalom békéjét és rendjét megszabjuk, ahogy a rómaiak a maguk hivatásáról vallották, ennek az erkölcsi hátterét valamilyen módon, ha másképp nem, akkor józan gazdasági szempontból, de teljes szívvel, értelemmel és jó akarattal meg kell teremtenünk.

 

 

[1]                      Általános etikai előadásaim során tapasztaltam, hogy a személyes gonosz, a sátán létezése a legtöbb, keresztény iskolából vagy családból jött fiatal számára sem tudatos.

[2]                      Mt 7,16., 20., Lk 6,43.

[3]                      Mt 6,24., Lk 16,12., SENECA43. 127C.

[4]                      Mt 5,20; 23,13; Mk 12,3H; Lk 20,45.

[5]                      Nemo prudens punit, quia peccatum est, séd ne peccetur, SENECA, De ira, 1,16.

 

[6]                      Facilis descensus Averno / Sed revocare gradus superasque evadere ad auras / Hoc opus, hic labor est. VERGILII Aeneidos. VI. 126.

[7]                      Bankemberek, Bp., 1984.

[8]                      Ha megkísérli, fajellenes rasszista magatartást vetnek szemére, ami nem mindig indokolt.