Az irgalmasság

A bűn lehet ellenség, nem a bűnös. A megtért bűnös fölötti öröm. „Boldogok az irgalmas szívűek.” „Irgalmasságot akarok, nem áldozatot!” - Clementia, a jogászi erény. Nem a bíró ítél el, hanem a törvény. A jog nem lehet a bosszú eszköze, csak a rendé és a jobbításé. In dubiis pro reo!

 

*Eredeti megjelenés helye: Keresztény erkölcs és jogászi etika 1998. Szent István Társulat

 

IRODALOM: BÁNK 94. CSA 108., 147., HILDEBRAND 284., KIRÁLY 293., RAJZ 368. 370.

A hegyi beszéd erkölcsi tanítása szerint boldogok az irgalmasok, mert nekik is irgalmazni fognak.[1] Ebben a keresztény tanításban más oldalról megfogalmazva ugyanaz a tétel rejlik, amit JÉZUS a Miatyánk imádságában is elmondott: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Egy olyan pozitívumról, olyan erényről van szó, amely egyrészt az ember számára a tökéletesedés felé vivő útnak az egyik fontos lépcsője, de másrészt egy isteni jellegű magatartásnak az emberi tükröződése is. Egyike azoknak a helyzeteknek, ahol a teremtmény közvetlenül valósítja meg a teremtéstörténet szándékát, az Isten képére teremtettségét, hiszen a keresztény erkölcsi tanítás szerint mindenkinek szüksége van erre az irgalmasságra. Nem tudunk úgy végigjárni egy életutat, hogy abban ne legyenek botlások, ne legyenek sikertelen akciók, ne legyenek hiányok, mulasztások legalábbis. Mindezek vonatkozásában, mivel nem töltjük be hivatásunkat, szükségünk van arra az irgalomra, amiben a megváltás révén a keresztény erkölcsi rendben hitünk szerint a hívők remélhetnek.

Nagyon sok példabeszéd szól különböző vonatkozásokban az irgalomról. Részesülhetnek benne azok, akik szeretnek. Sok bocsáttatik meg neki, mert nagyon szeretett.-.mondja JÉZUS MÁRIA MAGDOLNÁról.[2] Ott van az a bizonyos példázat a királyemberről és a szolgájáról, aki tartozott neki a 100 talentummal, és elengedte neki, mert kérte, de elvárta tőle, hogy ő is elengedje a szolgatársának azt a tartozást, amivel az neki tartozik[3].Tehát önmagában ez a magatartás, hogy a neki tett rosszat elengedje, hogy a neki tartozókkal szemben irgalmas legyen, egy olyan megkívánt értékes magatartás az embertől, amelyet, az Ószövetség rendjét meghaladva, az Újszövetség tétele megkövetel. Nem fogtok bemenni az Isten országába, ha nem bocsát meg ki-ki szívből az ő felebarátjának[4]- mondja JÉZUS egy másik helyen. Tehát míg az irgalmasság gyakorlói boldogok, akik viszont kemények ebben a vonatkozásban, azok nem lesznek boldogok. Ez külön hangsúlyt kap. Másutt az istentisztelettel kapcsolatban mondja ugyancsak JÉZUS: „Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.”[5] Tehát nem az a lényeges, hogy a magunk javaiból azt a bizonyos legapróbb részletekig járó tizedet is megadjuk, mint a farizeusok,[6] hanem a másik emberrel szembeni magatartásunk, akkor, amikor ő ki van nekünk szolgáltatva. A SZENT PÁL-i szeretethimnuszban, amit szintén már taglaltunk, külön benne van, hogy a szeretet a rosszat nem hányja fel. Nem emlékszik vissza rá. Ez az a bizonyos irgalmas szívű magatartás. „Elengedtem neked, mivel kértél engem” - mondta az a bizonyos királyember. Az egyik legszebb bibliai példázat erről a tékozló fiú esete, aki hazatér, és szeretettel fogadják (és akiről még külön is megemlékezünk, a másik oldalról nézve a dolgot). Először az apa magatartásának szemszögéből elemezzük.

Alapvető tétele a kereszténységnek - SZENT ÁGOSTON fogalmazta meg világosan -,hogy a bűn, a rossz, az érték hiánya lehet az ellenünkre, ellenségünk, de nem a bűnös.

Inimicus causae amicus rei - mondja SZENT ÁGOSTON, és nekünk, jogászoknak külön érdekes, hogy mind a két esetben jogi fogalmat használ. Amikor az ügyről, a dologról, az értéktelen magatartásról beszél, akkor a causát, a jogcímet, ügyet vagy okot említi, amikor viszont az amicusról, akivel jóban kell lennünk, akkor az alperest, reust, akit a causa miatt marasztalni kellene. Keresztény magatartásnak azt mondja, hogy amíg az ügyet elítélhetjük, az embert nem szabad elítélni.

Szembesülünk itt a római igazságszolgáltatásnak az alapvető tételével, amely úgy indul, hogy személyünkben vagyunk lekötve, ha egyszer lekötöttük magunkat. A keresztény erkölcsi rend is ezt mondja. Az ember minden cselekedetével, mind a pozitív, mind a negatív cselekedeteivel, amelyek szabadok, önmagát kötelezi el valamelyik irányba.[7] Önmagának szerez értéket, de önmagának szerez terheket is. Rászorul arra, hogy ezek alól a terhek alól solutiót, feloldozást kapjon. (Megint a jogi nyelv az üdvtörténetben.) Az a salvator, aki ezt a solutiót hozza. Aki solvit és salvat egyúttal. Fizet helyettünk - a keresztény szimbolikában a keresztáldozat tipikusan így van beállítva. Az apostolok is így tanítottak, - megfizettek értünk, magas áron vagytok megváltva[8] - mondja SZENT PÁL. Tehát a „Megváltó” - ebben a szóban is benne van - fizet azért a tartozásért, ami a hívei részéről fennáll, és ezáltal jutnak üdvösségre, ezáltal válnak értékessé. A bűnös ember megtérése felett örömet kell érezni, az irgalmas szívűek boldogok lesznek - mondja a keresztény erkölcsi rend.

Mit jelent ez az irgalmasság szó szerint? Nem egy synallagmatikus viszonyról, egy kétoldali jogviszony elszámolási lehetőségéről van szó. Nem a szemet szemért, fogat fogért tételéről, és még csak nem is arról, hogy a poena helyett próbáljunk meg kiegyezni. Az irgalmasság valójában a szeretet megnyilvánulása, „a rosszat fel nem rója”. Annak a magatartásnak a folytatása, amely a rosszat elfogadja a másiktól anélkül, hogy felróná neki. „Aki arra kényszerít, hogy menj vele száz lépést, menj vele kétannyit, és aki jobbról megüt, tartsd neki oda a bal arcodat is.”[9]

Ezek a szélsőséges szimbólumok azt akarják érzékeltetni, hogy az az elszámolásos viszony, ami az Ószövetségben benne van, hogy ha fizetek, akkor kapok, ha szolgáltatok, akkor nekem is adnak, és fordítva, amennyiben vétkezem, akkor behajtják rajtam - ez nem a keresztény erkölcsi rend. Enyém a bosszúállás[10] - mondja egy más helyen a Szentírás -, majd én elszámolok azokkal, akik bántanak. De ha nem akarjátok, hogy veletek is elszámoljak, akkor ti ne tanúsítsátok ezt az elszámolási magatartást. Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! Tele van az Újszövetség gondolatvilága ezzel az irgalmassági állásponttal. Éppen azokkal szemben tartozunk ezzel a magatartással, akik nekünk valamilyen módon ki vannak szolgáltatva, le vannak kötelezve. Obligatio solvitur-oIdozzuk fel a kötelékeket, mert nem méltó az emberhez, hogy ember által kötött legyen.

Nagyon érdekesen játszik össze ez a gondolati magatartás a szabadság értékével és gondolatával. Az ember, ha kötelességet halmoz magára, deliktuális kötelezettségeket, a vétkei révén felmerülő kötelezettségeket, akkor meg van kötözve. Akkor elveszti bizonyos vonatkozásban a szabadságát. Az obligatio szó erkölcsi értelemben is ugyanazt jelenti, mint jogi értelemben. Tartozunk számot adni a ballépéseinkről, a vétkeinkről, az általunk okozott károkról. Le vagyunk kötelezve általuk. Magunkat nem is szabadíthatjuk fel másként - ez megint SZENT ÁGOSTON-i tanítás -,csak akkor, ha egyúttal hajlamosak vagyunk tehetségünk szerint jóvátenni, amit elrontottunk.[11]Majd látni fogjuk, hogy az egyházi jog kártérítési tételeinek a lényeges tanítása volt: non dimittitur peccatum, nisi restituitur oblatum - nem lehet feloldani a bűnt, amit valaki elkövetett, ha az eredménye, amit magával hozott, megmarad, ha az nem restituitur, az nem rendeztetik, azt nem térítik meg. (A tétel az erkölcstanból, a feloldozással kapcsolatos gyakorlati tanácsokból került a jogba.[12]) A vétkes oldaláról arra kell törekedni, hogy elégtételt adjunk, de a sértett oldaláról - és itt a keresztény embernek a másikkal szembeni magatartásáról van szó - az irgalmasság az álláspont: nem hajtom be, nem várok elégtételt, nem követelem, mert igazság szerint hiába vagyunk mindnyájan teljes értékű személyiségek, aki sért, aki bánt, az nem a másik embert bántja.

Hadd tegyek egy kitérőt a párhuzam kedvéért arra, amit a házassággal kapcsolatban a római és a keresztény házasság intézményéről tudunk. Annak az intézménynek a mélyében is kétoldalú viszony rejlik. Két ember a római jog szerint connubiumban, affectio maritalis alapján, egy teljes életszövetségre leköti magát a másiknak, szabad akaratából, és ezt tartozik a hűség pozitívuma szerint betartani. Én azért tartozom neki, amiért ő tartozik nekem. Tehát egymással szemben vagyunk kötelezve. Nem a jog kötelékével, hanem az erkölcs, a teljes ember, az emberi természet kötelékével, de a magunk szabad döntése alapján kölcsönösen. A keresztény házasság alapgondolata viszont, hogy a magunk szabad döntése által, amelyet egymás javára tettünk, nem egymásnak vagyunk lekötelezve, hanem mind a ketten a Teremtőnek, aki ezt a közösséget kigondolta és akarta, aki az embert ilyen egységnek alkotta és teremtette. Ezért van az, hogy a római házasság szabadon bontható, és amennyiben a másik nem tartja, akkor én is oldva vagyok, a keresztény házasság nem bontható, mert az nem a két fél egymással szembeni, hanem a két félnek az Istennel szembeni lekötöttségéből adódik.

Ugyanez a szemlélet mutatkozik az irgalmasság erényében is: én az Istennek tartozom azzal, hogy a másikkal szemben tisztességes, figyelmes, gondos, szeretetteljes legyek, és a másik is neki tartozik. Elég baj a másiknak, hogy ezt a tartozását nem tartja meg, mert az ő kiteljesedése vész oda, nem az enyém. Az enyém akkor vész oda, ha átállok az ő hullámhosszára, és elfogadom a kölcsönös vádaskodást, a kölcsönös ellenszenvet, egymással szembeni elszámolást. Ha mélyen beleírom a lelkembe mindazt, amit velem szemben vétettek úgy, ahogy VERGILIUS olyan szépen mondja Junóról a trójaiakkal szemben: manet alta mente repostum az a bizonyos párisi ítélet. A lelke mélyébe van téve, el van téve, fel van írva, hogy őt egyszer alábecsülték, és Aphroditével szemben a második sorba állították, meg volt vetve.[13] Ezért örökké bosszút akart állni. Ez a magatartás magában hordja ítéletét. Nem keresztény magatartás. Negatív magatartás, mert szeretetellenes magatartás. Mert az ÉN gondolatot írja nagybetűvel előre, és nem a másikat, ŐT, aki miatt élnem kell. Nem szabad ítélni, hanem meg kell tudni bocsátani, éspedig elsősorban azoknak, akikkel szemben volna követelési lehetőségünk.

Ha végigmegyünk ezen a gondolatmeneten, akkor azt gondolhatjuk, hogy ez nem a jognak a rendszere, mert a jog azon az állásponton van, hogy a tartozást meg kell fizetni, a vétséget meg kell büntetni, a sértésért elégtételt kell adni. Kinek-kinek adjuk meg, ami az övé: a jóknak a jutalmukat, a munkásnak a fizetését, a jogrendet sértőknek pedig a büntetésüket, a megtorlásukat, hogy a jog eszközeivel a társadalom igazságossági rendjét fenntartsuk, helyreállítsuk. Valóban, az irgalmasság erénye látszólag a keresztény erények rendjében is ellenkezik az igazságosság erényével. Miért kell többet megbocsátani annak, aki többet vétkezett?

Sokan megütköztek nyilván rajta, amikor olvassák azt a szentírási példát, hogy a mennyben jobban örülnek egy bűnösnek, mint kilencvenkilenc igaznak, akinek nincs szüksége bűnbánatra? Hogyhogy? (Visszatérünk még erre a példára.) Miért? Micsoda rend ez? Tehát nem az volna a szép, ha csupa igazból állna ez a világ, akinek nincs szüksége bűnbánatra?

És mégis, a clementia, a kegyesség tipikus jogászi erénynek számít. A benignitas, a szabály jóindulatú értelmezése, alapvető jogértelmezési előírás. A bona fides, a hűséggel, a megfelelő jóindulattal való értelmezés nemcsak a teljesítő oldaláról, hanem a követelő oldaláról is megáll. A károk megosztása akkor is, ha lenne mód teljesítmény szerinti követelésre, akár a csődben, akár más esetekben, a fejlettebb jogrendszereknek sajátossága. Mintha ez a gondolat, „ha nem tehet róla, vagy ha tehet is róla, de ki van nekem szolgáltatva, akkor engedjek neki” - ez a jog világában is megjelennék.[14]

Megjelenik a politikai irodalomban is. A PLATÓNi, ARISZTOTELÉSZi politikában többszörösen előjön, hogy akkor legyünk nagylelkűek, amikor nyerő pozícióban vagyunk. Akkor sikerül a békét megszilárdítani. Ellenkező bizonyítékokra csak a közelmúlt történetében is bizony sok példa van. Amikor háborúkat úgy zárnak le, hogy a vesztest teljesen sárba akarják tiporni és tönkretenni, abból új háború nő ki. Amikor úgy zárnak le egy küzdelmet, egy vitát, hogy valamelyik fél hajlandó engedni, hajlandó nagyvonalú lenni, hajlandó sérelmeket elfeledni, abból nő ki az egyetértés és a béke, ami végül is a társadalom normális létformája lenne.

Tehát igenis van clementia mint jogászi erény. De hát akkor nekünk is azt mondja a jog, hogy ne ítéljetek? Hiszen bírók leszünk! Az a dolgunk, hogy ítéljünk. Ezt várja tőlünk a társadalom, hogy vitákban, helyzetekben ítéletet alkossunk. Nagyon érdekes ebből a szempontból a Tripartitum első részében foglalt, tulajdonképpen SZENT TAMÁSra és onnét ARISZTOTELÉSZre is visszavezethető értelmezés, hogy nem a bíró ítél, hanem a törvény. A bíró a törvény élő hangja. Ezt mondja a római jog a praetorra: viva vox iuris civilis.[15]

Mit értünk ezalatt? Azt, hogy a jogásznak az ítélő pozícióban is sine ira et studio, harag és rokonszenv nélkül, de in dubiis pro reo, kétség esetén a vádlott javára kell a törvényt alkalmaznia. Azt a szabályt, amit az az egész társadalom hozott, amelynek egy egyede most ezzel a szabállyal ellentétbe került. Nem azért alkalmazom, mert én valami különleges csoda vagyok, akinek joga van a másik embert elmarasztalni, hanem azért, mert tudásom és felelősségem révén a társadalmi igazságosság érvényesítését hivatásból elvállaltam.

Ha valakinek érzelmi elfogultsága van az adott ügyben, ha haraggal, ellenszenvvel vagy éppen érintettként viszonyul ahhoz, akin ítéletet kellene mondania, akkor nem is szabad ítélnie. Akkor meg kell állapítania a saját összeférhetetlenségét. Mert összeférhetetlen az emberrel, hogy mint ember ítélje el a másik embert, emberileg, érzelmileg, indulatból. A bírónak a hivatását kell gyakorolnia lehetőleg elvonatkoztatva, de ha egyáltalán valamilyen érzelmet belevisz ebbe a döntésbe, akkor annak a benignitas, a kegyes, a jóindulatú, inkább a vádlott oldalán álló értelmezésnek kell lennie.

Sokszor nem értik ezt a jogászi magatartást. Nagyon sokszor társadalmi elítélésben részesül. Miért nem helyezkedik az állam erélyesebb álláspontra a bűnözéssel szemben? Miért nem a sértettet nézi? Miért a vádlottat? Miért nem áll bosszút? Miért nem csap úgy oda, hogy meggondolják hatszor is, amíg még egyszer olyat csinálnak?

Természetesek ezek a társadalmi indulatok, mert a társadalom a bűnözés által fenyegetettnek érzi magát. A társadalom érzelmileg azoknak az áldozatoknak az oldalán áll, akik ki vannak szolgáltatva. A bírónak viszont a vádlott van kiszolgáltatva. És ebből a szempontból a bíró más, mint a társadalom. Ha minden bűnöző ki lenne szolgáltatva a bírájának, ha a társadalmi nyomozás és védekezés zártan működnék, ha el tudnák ezt érni, akkor nem is volna gond. A társadalomnak egy - ha úgy tetszik - pótreakciója az, amikor szenvedélyt és haragot kíván az igazságszolgáltatástól vagy a hatalomtól, mert nem látja kellően érvényesülni a saját érdekeit. Hogy miért nem érvényesülnek kellően, ennek vannak anyagi, de vannak társadalmi okai is. Vannak a társadalom egyéniségében rejlő olyan okai is, amikről a bátorság erkölcsi értékével kapcsolatban már bőven beszéltünk. Ha a társadalom egységesen kiállna azok mellé, akik egy-egy esetben sújtottjai a bűnözésnek, akkor valószínűleg lényegesen kevésbé volna szükség arra, hogy bosszút lihegjen akkor, amikor egy bűnös már lakat alatt van, vagy bíróság előtt áll. Csakhogy amikor még nem ott áll, hanem verekszik az aluljáróban, akkor nem szeretünk kiállni. Saját magunkat akarjuk menteni a későbbi szigorúsággal. Tessék ezt néha lélektanilag végiggondolni.

A jog nem a bosszú eszköze. A társadalom önvédelmének az eszköze. Jogi tétel az, hogy erőszakot erőszakkal vissza lehet verni, jogellenesség ellen jogos a védekezés. Ám az egyéni bosszú a jogellenes támadással szemben sem jogos, hanem csak a társadalom rendje szerinti büntető igazságszolgáltatás. Rendteremtés és jobbítás, végső soron a béketeremtés érdekében.

Az államok közti politikával kapcsolatban utaltam rá, hogy a nagyvonalú megoldás, az akár igazságtalanul támadóval szembeni irgalmasabb eljárás általában jobban, békésebben zárja le a küzdelmet, mint a ráduplázás, a megtorlás. A vérbosszú továbbgyűrűzik: most megöltetek egyet tőlünk, mi megölünk kettőt, ők négyet, és ez megy a végtelenségig, míg valamelyik fél ki nem irtódik. Ugyanígy a társadalom egyedi rendjében is a békére törekvés az, amit a jog keres. De ennek a békének belső békének is kell lennie. Ha nem tudunk irgalmasan gondolkodni, ha nem tudunk sérelmeket, akár történelmi sérelmeket elfogadni, megemészteni és a felsőbb hatalomra bízni az igazságtételt, akkor nem lesz béke.

Meg kell nézni, itt, ebben a földrajzi térségben, mióta halmozódnak fel, hol az egyik, hol a másik oldalon, igazságtalan lépések, viszontlépések, visszaütések, visszatorlások miatt érzelmi, gyűlölködési terhek. Nem tud szabadulni tőlük az egész környezet, holott nagyon is rá volna szorulva a maga érdeke szerint.

Tehetetlen vele szemben a világ is. Nem lehet egy bosnyák helyzetet, de egy erdélyi, egy felvidéki helyzetet sem megoldani úgy, hogy pénzt adunk érte, csak békét kössenek. Ez az amerikaiak egyszerű módszere, hogy x millió dollárért viselkedjenek rendesen a torzsalkodók. Nem viselkednek rendesen. Felgyújtják az iskolákat, a kórházakat, az egyebeket, amiket otthagyni kényszerülnek: majd mi megmutatjuk, hogy az elüldözötteknek nem lesz hova visszajönniük. És mindjárt bejelentik az igényt, hogy még néhány millióval több kell nekik az újjáépítésre, hiszen éppen most gyújtottak fel még egy iskolát, mégis helytelen lenne, ha az úgy maradna.

Nagyon egyszerű módszer. Vannak ostobák, akik fizetnek ilyenkor. Még meg is találhatják vele egyesek a számításukat. De ez nem irgalmas szívű magatartás. Ne higgyük azt, hogy azokból a tüzekből, azokból a pusztításokból, azokból az elűzésekből béke születik. TACITUS Germániájában a római hadvezér és a brit király a döntő csata előtt beszédet mond, ki-ki a maga seregének. A történetíró hangvételéből mintha az tükröződnék, hogy a másik oldal igazságát érzi át. Legalábbis meggyőzőbb az a beszéd, amelyet TACITUS a brit vezér szájába ad, mint amelyet AGRICOLÁéba, pedig az ő életrajzát írja. CALGACUS szavai szerint „...ezek a rómaiak telhetetlenek. Nem tudnak betelni a hódításokkal. Most a világ végéig jöttek el, hogy az utolsó szabad népet is meghódítsák. Pusztítani, öldökölni, felégetni - ezt nevezik ők birodalomnak, és ha lakatlan, kihalt sivatagot teremtettek, akkor békéről beszélnek.”[16]Ez a nagyon keserű meglátása barbár oldalról a római pacifikációnak, szinte válasz a száz évvel előbb elhangzott VERGILIUSi mondatra: „a rómaiak művészete békét teremteni a világban, kegyelmezni az alávetetteknek és megtörni a gőgösöket.”[17] Bemutatja a birodalom hódításának árnyoldalát, amint sokszor előfordult a történelemben. NAPÓLEONra vagy másokra gondolhatnánk, az akarat fegyverrel való érvényesítésére. Az ítélet, a kiharcolás az irgalmasság helyett. A jognak az eszköztárában a háború módszere végső argumentumként szerepel, és többnyire visszaüt. Igazság szerint nem is a jog, hanem a fegyveres hatalom eszköze. A jogásznak a maga részéről akkor is kell tudnia mentő okokat keresni, megbocsátani, ha ővele szemben követik el a sérelmet. Ez az irgalmasság erényének a politika világába kivetített változata.

Ahogy az előbb említettem, az irgalmasságnak nagyon szép példája az erkölcsi rendben a megtérő fiú példája, akit az apja oly nagy szeretettel fogad otthon. Az apa mellett megjelenik a testvér, a másik fiú, aki felháborodik, és azt mondja: ugye, én itt dolgozom évek óta! Engedelmes vagyok, magamra vállalom a terheket, és mindent megcsinálok, amit akarsz. S akkor te egy gödölyét se adsz nekem, hogy a barátaimmal mulatozhassak, hanem kiküldesz dolgozni hajnalban. Most hazajön ez „a te fiad” - olyan árnyaltan fejezi ki a Szentírás -, aki parázna nőkkel elmulatta a vagyonodat. És te leöleted neki a hízlalt borjút, amiért épen kaptad vissza!

A sértett ártatlanság! Miért örülnek jobban a mennyben a megtérő bűnösnek, mint a kilencvenkilenc igaznak? Miért kap ez a fiú hízlalt borjút, ha én nem kapok gödölyét sem? Én ugyan be sem megyek! Ebben a mulatságban nem veszek részt - mondja a rendes gyerek, a kiváló férfiú. Ahogy a farizeusok: hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint ez a vámos, mert én tizedet adok mindenből, és betartom a böjtöket.[18] Nem szeretjük, ha az jár jól, akit mi elítélünk, és akivel szemben talán jó érzéssel állapítjuk meg, hogy „mi azért nem vagyunk olyanok”. Ez olyan emberi adottság, ami az irgalmasságot nehézzé teszi. Igazában nem is bánja, hogy vannak olyanok, akikhez irgalmasan kellene „lehajolni”, akikkel szemben „megértő” módon lehetne eljárni.

A „rendes ember” jobban szeret a bírói székben ülni, mint a vádlottak padján. És ez nem csoda, hát ki szeret ott ülni? Kellemesebb pozíció döntéseket hozni, mint mentegetőzni. Az irgalomban az lenne benne, hogy azonos embernek tartom a vádlottak padján ülőt magammal, mert nekem kell elszámolni arról, ami hiányzik őbelőle. Nekem azonban alkalmazni kell a törvényt, és ezek során teljesítenem kell a hivatásomból folyó kötelességet. Nem mindig könnyű.

Amikor ügyvéd lettem, első nap egy kirendeléses büntetőügyet kaptam, mert nyilván az új embernek adják ezeket az ügyeket. (Hadd keressen szegény valamit, amikor még „ügyetlen” vagy „együgyű”.) Védője voltam egy börtönből frissen szabadult legénynek, aki a szabadsága második napján megerőszakolt egy tizenhárom éves kislányt. Nem volt rokonszenves ügy, elmondhatom. Az én kislányom majdnem egyidős volt azzal, akit a vádlott bántalmazott. Látszott, hogy a vádlott társadalmilag lehetetlen egyén. Mégis járt neki védő, és tisztességgel kellett ezt a szinte lehetetlen társadalmi szerepet ellátni, a bírói függetlenség kedvéért. Kell ügyésznek lennie a perben, és kell védőnek lennie a perben. A védőnek meg kell vizsgálnia azokat a szempontokat, amik esetleg a vádlott javára szólnak. Közben a háttérben, ahol nyilván megjelenik a fél falu, morogják, hogy „hát ezek pénzért egy ilyen embernek odaállnak védőnek? Micsoda ügyvéd az ilyen?”

Olyan. Nekünk az ilyen megbízatást is el kell látnunk, tisztességesen végig kell csinálnunk, mert a jogrend megkívánja a bírói függetlenség érdekében, hogy a bíró ne legyen az ügyben elfogult, és az ügyvéd, ha elfogult, akkor a vádlott javára legyen elfogult. Nem könnyű. Nagyon is sokszor kell átgondolni, és tudatosan, akaratszerűen kell gyakorolni azt a magatartást, hogy én ennek az embernek nem vagyok bírája. Én a védője vagyok. Szerepkérdés. Az ügyésznek a társadalmi rend súlyát kell vele szemben képviselnie. Nem azért, mert haragszik rá, hanem azért, mert neki az van kiosztva. A bírónak pedig a mérlegelés a feladata. És aki a mi szakmánkat, a mi hivatásunkat választja, annak mind a három székben kell tudni ülni és gondolkodni. Bármelyikben ül, mint hivatott jogász ül ott, és ennek az emberi magatartására nem szabad kihatnia.

Nem könnyű. De biztos, hogy könnyebb akkor, ha valaki legalább a hétköznapi életben a keresztény irgalmasságnak a boldogító erényét elsajátítja. Ahol módja van megbocsátani, ott megbocsát - szívből, ahogy ezt az írás mondja tudván azt, hogy neki is lesz miben kérni ilyen engedményt. A hivatásunk során az a szerep, amit betöltünk, egy más társadalmi szerep. Ha valaki bíróvá tett bennünket, akkor azt el kell látni, de nem szabad ezzel a szereppel a hétköznapokban azonosulni. A hétköznapokban nem vagyunk bírók, hanem vagy sértők, vagy sértettek. Az egyikért kérjük a bocsánatot, de a másikért adnunk kell.

 

 

[1]                      Mt 5,17

[2]                      Lk 7,47

[3]                      Mt 18,23; Lk 17,3

[4]                      Mt 18,35.

[5]                      Mt 9,13; 12,7; Oz 6,6.

[6]                      Lk 11,42; 18,12.

[7]                      Úgy cselekedjetek, mint akik fölött a szabadság törvénye szerint ítélkeznek. Jak 2, 12.

[8]                      I Kor 6,20.

[9]                      Mt 5,40.

[10]                    MTörv 32,35; Zsid 4,30.

[11]                    BODA 94. 67. o

[12]                    ZLINSZKY, Ius privatum, Bp., 1998.109.

[13]                    VERGILII  Aeneidos I. 30 sk.

[14]                    MARTON egyéni és szociális méltányossági mérlegelésként építette be felelősségi rendszerébe.

[15]                    MARCIANUS D 1.1.8.

[16]                    TACITUS, Agricola 30,24.

[17]                    VERGILII  Aeneidos VI. 848.

[18]                    Lk 18,10.

jó jogász, jó keresztény, ügyvéd, bűn, bűnös, in dubio pro reo, poena, bona fides, keresztény irgalmasság, megbocsátás