A szelíd alázatosság

Nincs kereszténység alázatosság nélkül A helyes arányérzék magunk és a Teremtő, magunk és a többiek, magunk és a világ között Alázatosság és önismeret -A jog határainak ismerete, eszköztárának elégtelensége. A törvényalkotás, a jogmegvalósítás és a joggal célokra törés természetes határainak felismerése. A jogalkotás és jogalkalmazás tökéletlensége, hibalehetőségei.

 

*Eredeti megjelenés helye: Keresztény erkölcs és jogászi etika 1998. Szent István Társulat

 

A NÉPSZERŰTLEN ERÉNY

 

IRODALOM: BODA 93. 166., CSA 173., HILDEBRAND 109., KECSKÉS 235., KIRÁLY 365., TEXIER 244.

 

Az alázatosság egyike azon értékeknek, amelyekkel a modem ember nem tud mit kezdeni. Túl sokszor vonták kétségbe mint értéket. Sokszor kapcsoltak hozzá negatív jelenségeket. Az alázatosan jelentő katona, az alázatos szolgálatát ajánló alávetett egy másfajta társadalom ma kevéssé értékelt jelenségei közé tartozik. Nem szeretünk meghajolni, a gerincesség ellentétének érezzük az alázatosságot. Pedig ott áll az Újszövetség tanításában egyértelműen, világosan az Úr JÉZUS intése: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű. Humilis corde - szívben alázatos.[1]

Egyértelmű parancs ez - a Mesterünk magatartását mutatja. Nem a honestiores, a tiszteletre méltók sorába állítja önmagát, Ő, aki vallotta, hogy Úr és Mester[2], hanem az egyszerűbbek, a humiliores sorába, akik külön méltóság nélkül osztották a tömegember sorsát. Gyakorlati példákat is ad nekünk ebből a tanításból. Az utolsó vacsorán, búcsúvacsoráján letérdelt, és sorban megmosta tanítványainak a lábát.[3] A gesztus egyértelmű volt. Látszik a tanítványok tiltakozásán. Hogy jövünk hozzá, hogy Ő mossa meg a mi lábunkat, amikor ennek fordítva kellene lenni? És nyomban meg is magyarázza: igen, én, az Úr és Mester, megmostam a ti lábatokat. Nektek is mosni kell egymás lábát.

Más helyen azt mondja: aki közületek nagyobb akar lenni, szolgáljon a többieknek.[4] Vagy: ne keressétek a lakomákon az első helyeket, hanem üljetek az utolsó helyre, mert aki magát megalázza, felmagasztalást nyer, és aki önmagát magasztalja fel, azt megalázzák.[5]

Ez a KRISZTUSI parancs kötelez bennünket arra, hogy gondolkozzunk azon, mit is jelent alázatosnak lenni. Mi az érték az alázatosságban? Az alázatosság a helyes arányok erénye. Az ember a maga rész szerinti mivoltában a közelebbit nagyobbnak, a távolabbit kisebbnek látja, csal a szemléletünk. Ha a világegyetemben elhelyezzük magunkat a mértékek fokozatain, egyrészt azt látjuk, hogy nálunk végtelenül kisebb valóságok vannak - sejtek, molekulák, atomok, ionok -, amelyek végtelen száma teszi ki a mi emberi mértékünket. Másrészt, ha körültekintünk a világegyetemben, azt látjuk, hogy már csak a mi magunk földgömbjén is kicsi jelenség vagyunk más hasonlók milliárdjai között. Elenyésző jelentőségűek a mennyiségi skálán, és ez az egész, számunkra oly hatalmas, át sem fogható földgolyó is elenyésző porszem a világegyetem méreteiben, a maga naprendszerében, amely ismét porszem a maga tejútrendszerében, s e tejútrendszereknek is számolhatatlan sora tárul fel a megfelelő eszközökkel a világegyetemet vizsgáló előtt. Az ember tehát sem lefelé, sem felfelé nem tudja magát mérni másképp, mint úgy, hogy önmagát tekinti a dolgok számára jelentős mértékének; és ez, hogy a magunkhoz közeli nagyságrend a fontos számunkra, az emberi szemlélet veszélye.

Nem valós a képünk a dolgok rendjéről. Túlbecsüljük magunkat és a magunk nagyságrendjéhez tartozó, az életünkre jelentőséggel bíró dolgokat. Fel sem tudjuk fogni jószerével sem a magunk létének apró építőköveit, sem azt az óriás világegyetemet, amelyben benne vagyunk.

Ugyanez a sorsunk az időben is. A ma a jelentős számunkra, és az a tegnap és holnap, ami körülveszi, ami a saját életünk idejét jelenti. Pedig ennek az életnek a gyökerei beláthatatlan időtávolokba nyúlnak vissza, és a feledés fogja övezni akkor, amikor további nemzedékek sora még bonyolítja, folytatja a történelmet. Az ember az idő és a tér kereszteződő pontjában valójában igen jelentéktelen, apró lény, de mivel nem lát messzire, ezt az apró pontot hajlamos összekeverni a világgal.

Az alázatosság a helyes látás erénye. Az embernek a maga sorsát, a maga jelentőségét, a maga fontosságát, fájdalmainak és örömeinek, sikereinek és ballépéseinek súlyát olyan összefüggésben kell látnia és értelmeznie, ami azokat valójában megilleti. Ha nagyon belegondolunk, hajlamosak lehetünk arra is - e szemlélet anyagelvű helyességéből kiindulva -, hogy teljes jelentéktelenséget tulajdonítunk magunknak, tetteinknek, azok következményeinek és indítékainak. Ha úgyis érdektelen, hogy mit teszünk, és mi történik velünk, minek akkor egyáltalán azon fáradozni, hogy helyesen mozogjunk a világban?

Viszont ezzel a szemlélettel szemben áll az a hitbeli tény, hogy az ember egyedi, megismételhetetlen létezője ennek a világnak, hogy az abszolútumot formázza a maga személyiségében, értelmével, akaratával és érzelemvilágával, és a keresztény tanítás szerint az Isten, az abszolút létező személy a maga képére és jelentőségére formázta őt. Személyes kapcsolatba lépett és lép minden egyes emberrel, és az egyszer személyiséggé vált embernek örök létet ígér. Ez megint alátámasztja, hogy nem mindegy, milyenek vagyunk, nem mindegy, milyenné formáljuk magunkat az idő és tér végtelen határainak ama piciny kereszteződőpontján, mert a magunk számára az itt kifejtett tevékenységünk öröklétet határoz meg. És ismét megindulunk, amikor arra gondolunk, hogy e néhány évünk, évtizedünk tétova lépései, közeli, másodlagos szempontok által meghatározott cselekvései magunk és esetleg mások számára is örökké megmaradó hatással járhatnak, öröklétet határozhatnak meg. Észleljük, hogy mindaz, amit magunk tenni tudunk, tagadásunk, visszautasításunk, lázadásunk jelentéktelenek, de értéket valósítanak meg, és értékmegvalósításunk a kegyelem révén nyeri meg azt a valóságot, amivel a behatárolt létből örök következményeket képes formálni.

Az alázatosság a keresztény értékrendben a helyes mértékek erénye. Ne becsüljük magunkat vagy az emberi létet lejjebb, mint amennyire a Teremtő becsülte, és ne tartsuk magunkat, emberi létünket és a körülöttünk levők létét nagyobbra, fontosabbnak, mint amilyen az a világ összképében.

Kérdés, a keresztény alázatosság erénye hogyan tükröződik a jog világában? Vajon nem az a fölé- és alárendeltségi szemlélet-e a jogrend alázatossága, ami miatt az emberek magától az erkölcsi értéktől is elfordultak? A hivatali felettes feltétlen tisztelete, az alávetettektől az engedelmesség követelése és azok lenézése, a magunk hivatalának a nagyra tartása és az egyszerű adófizető szolgáló tömegek lebecsülése.

Nyilván ez a szemlélet a jog rendjében is helytelen szemlélet. A hivatal szolgálat, amint már máskor is mondtuk. A hivatal jogosít ugyan, de kötelez is. Aközött, amit elvárhatnak tőlünk és aközött, amit tényleg nyújtunk, általában szakadék tátong. Alázatosan be kell ismernünk, hogy messze vagyunk a hű sáfártól, a szorgos és gondos szolgától, szolgálattól. Tudásunk elégtelen, igyekezetünk meg-megcsuklik, tisztánlátásunkat érdekek befolyásolják, rokonszenv és ellenszenv irányítja. Ha mindezt világosan látjuk, s ha látjuk, mennyire nem tudunk eleget tenni mindannak, amit jogászi hivatásunk révén a többiek számára hasznosan cselekedhetünk, akkor van meg bennünk a szakmai hivatás alázata.

Segít ez az érték abban is, hogy állandón javítani törekedjünk szakmai munkánkat. Tanulni késztet annak a belátása, hogy keveset tudunk. S hogy még ha meg is szereztük egy adott pillanatban a szükséges ismereteket, azok napról napra bővülnek, változnak, módosulnak, és lépést kell tartanunk velük. Segít a szakmai alázatunk annak felmérésében, hogy valójában milyen keveset teszünk a magunk hatáskörében azokért, akik ezt a hatáskört nekünk adták, és akik ránk bízták magukat. Hogy milyen sok beleérzésre, helyzetfelmérésre, összefüggések és háttér ismeretére lenne szükségünk ahhoz, hogy helyes döntéseket hozzunk. Mennyire nehéz mások életébe valóban belelátni, és a legjobb akarattal is olyan döntéseket hozni, amelyek a társadalomnak és ránk bízott egyedeinek valóban hasznára válnak.

A nevelő, a bíró, az igazgatást végző, a jogi tanácsot adó igen ritkán látja világosan annak a helyzetnek eredőit, amelyben cselekszik. Igen ritkán tudja felmérni mindazon következményeket, amelyek döntéséből az érintettekre folynak. A legjobb akarattal is hozhatunk hibás döntéseket, mert nincsenek meg a kellő távlataink, a kellő belátásunk, a kellő beleérzésünk. Az alázatos szívű Mester erre a beleérzésre is gondolt, amikor az alázatosságot hangsúlyozta. Nemcsak az értelem, nemcsak a helyes arányok tudása tesz alázatossá, hanem a magunk személyét figyelmen kívül hagyó, másokra összpontosító odafigyelés művészete is az alázatosság. Az érzelmek ráhangolása mások hullámhosszára. Ez segíthet, ha megfelelő tökélyre visszük abban, hogy a jogi hivatás különböző területein valóban hasznára legyünk a társadalomnak, a ránk bízott és alánk rendelt egyedeknek.

A jog különböző hivatásokra képesít és emel, s ezekben a hivatásokban csupán a (sokszor hiányos) tudással felvértezve indulunk. Később döbbenünk rá, hogy az emberismeret, a tapasztalat, a csendes odafigyelés mennyivel többet tud mondani adott esetben a helyes megoldásokról, mint maguk a normák és azok pontos ismerete, logikus alkalmazni tudása.

A törvényhozó megfelelő alázattal kell, hogy felmérje, hány jóakarattal és bölcsességgel megformált jogszabály váltott ki ellenkező hatást, mint azt alkotói elvárták.

A bíró a maga székéből tudván tudhatja, hogy a legjobban feltárt ügyben is mennyi elrejtett elem marad, hogy hányszor nem méri fel pontosan a dadogva és célzatosan mondott nyilatkozatok súlyát, és minden igazság iránti törekvése mellett is hányszor nem találja meg az igaz döntést.

Az ügyész, amikor a társadalom hasznára nyomozza az ellenséges cselekedeteket, ítéli meg a vétkeseket és védi a normát és a jogrendet, hányszor nem jut sikerre éppen a törvények akadályai miatt, vagy azért, mert nem tudja megtalálni az összhangot a társadalommal, nem tud igazán együttműködni a jót akaró polgárok tömegével.

A tisztviselő, akinek a társadalom szabad mozgását biztosító rendben az ehhez szükséges irányítást kellene esetről esetre megadnia, hányszor válik döntéseiben papírízűvé, és fosztja meg az emberek bizalmától a jogállam törvényes rendjét, mert nem tudja a maga hatalmát a társadalom valódi, jól felfogott, igazi értéket jelentő előnyeire fordítva használni.

A ügyvéd, akihez a felek azért fordulnak, hogy kétséges ügyeikben a jog eszköztárával melléjük álljon, hányszor kénytelen bevallani, hogy eszköztára alkalmatlan, hányszor rövidlátó vagy kockázatot vállaló a maga anyagi érdekei miatt, vagy azért, mert nem tudja, nem akarja rászánni az ügyre azt a fáradságot, amelyet az megérdemel.

A jogászi hivatás, éppen azért, mert kiemel a társadalomból, igen sok alázatosságot, helyes arányérzéket kíván. Amikor az alkotmányos rendet védi az állam, egyre-másra felmerül a kérdés, hogy valamely korlátozás a köz érdekében, más alkotmányos érték érdekében arányos-e korlátozásként azzal az előnnyel, amelyet megvalósítása jelent. Az aránytalanságot a jog önkénynek fogja fel, és az önkényességet az igazságosság, a jogállamiság tiltja. Az arányosság az alázatosság kivetülése a normaalkalmazás rendjében, az alkotmányvédelemnek ma már általánosan elfogadott mértéke. A törvények alkalmazása során mindig előttünk kell, hogy lebegjen: nem okozunk-e nagyobb bajt a dolgok sima menetébe jogi eszközeinkkel beleavatkozva, mint amennyi hasznot a beavatkozástól várhatunk.

Példa erre a jognak a szükséghelyzet szabályozására alkotott szabálycsoportja. Mindenki jogosult a saját élete, egészsége, de anyagi javait fenyegető nagy kár elhárítása érdekében is adott esetben más eszközeit igénybe venni, másnak kárt okozni, mert a társadalmon belül az egymás iránti szolidaritás, az egymással együttérzés alapszabály. -

Ámde nem lehet számunkra ilyen esetben irányadó csupán az, hogy a saját értékünkről van szó, hanem fel kell mérni pontosan, hogy vajon a megóvni kívánt érték valóban értékesebb-e az érte feláldozott értéknél. Csak jelentős különbség esetén szabad rontani azért, hogy más rossz eredményt elháríthassunk.

A helyes értékrendben mérve ilyenkor a más élete, egészsége, emberi méltósága mindig magasabb rendű, mint az anyagi értékek, akár az állam, akár az egyén veti őket egymással szemben mérlegre. Több ember élete megérheti egy élet kockázatát, de puszta anyagi szempontok miatt nem szabad életet áldozni. Nagy anyagi érték megérheti kisebb anyagi érték kockázatát, de nem növelheti az értéket az, hogy számunkra fontosabb, mint az, amit feláldozni hajlandók vagyunk. Egyenlő mértékkel, aránnyal, a magunk szempontját másokéval becsületesen összehasonlítva, alázatosan kell értékelnünk, és tudomásul kell venni a tévedés lehetőségét, ami adott esetben arra hárul vissza, aki a szükséghelyzetben a döntést hozta.

A jogász alázatossága abban is megnyilvánul, hogy ismeri saját eszköztárának véges és elégtelen voltát. Azok, akik a jogot az értékek világától el kívánják különíteni, a tiszta jog rendszerében gondolkodnak. Úgy vélik, hogy amennyiben a szabályrendszer megfelelő gondossággal megalkotott és a végrehajtó szervezet megfelelő finomsággal, pontossággal, zártan alkalmazza ezt a logikus rendszert, akkor a társadalom számára elérhető a jogállam kedvező voltának legfelsőbb mértéke.

Az élet mást mutat. A legpontosabban megrajzolt szabályrendszer és a legbuzgóbb hivatalnoki, tisztviselői kar sem képes a társadalom számára értéket alkotni, ha maga bizonyos alapértékeket meg nem ismer, el nem fogad és megvalósítani nem törekszik. A tiszta jog értéktelen, puszta formalitásokat visz bele a társadalomba. A jogásznak a kevésbé jó normarendszer értékszemléletű alkalmazása esetén többnyire nagyobb sikerek jutnak osztályrészül, mint a még oly pontosan megrajzolt, de értéksemleges rendszerek alkalmazásánál.

Tudnunk és látnunk kell, hogy a jó bíró a hiányos vagy rossz törvénnyel is tud megfelelő ítéletet hozni, míg a csak szabályt látó, beleérzést nem mutató, arányérzékét vesztett bíró a legjobb szabályokkal is szörnyű ítéleteket fog hozni. A tiszta jogot megvalósító nemzetiszocialista állam zárt jogrendszerének működése intő példa az emberiség számára, s talán nem indokolatlan szembeállítani vele a humán értékekre leginkább érzékeny, bár teljesen jogi alapon felépült rendszert - a római jog rendszerét -, ami a maga merev, kemény szabályaival mindaddig jó eredményt tudott elérni, amíg a római társadalom belső értékrendje nem került megkérdőjelezésre, meg nem ingott a hatalom és a gazdagság mámorában.

Nem a szabály szabatosságán, pontosságán, hanem sokkal inkább az alkalmazó megfelelő ráérzésén, lelkiismeretességén múlik a jogi eszköztár elégségessége. S ha ezt meg is ismertük, ha tudomásul is vettük, ha megfelelő ráérzéssel és gondossággal, lelkiismeretesen, nem kímélve a magunk idejét és fáradságát, igyekszünk a jogi eszközökkel társadalmi békét és összhangot teremteni, akkor is rá kell ébrednünk: a jog eszköztára végső soron elégtelen a társadalom gondjainak megoldásához. A társadalom egészének együttműködése, a szabályok elfogadása és annak tudata kell, hogy teljes igazság emberi eszközökkel nem érhető el, teljes méltányosság emberi mértékkel nem valósulhat meg. Az együttélésnek lesznek alkalmilag vesztesei és nyertesei.

Az egyenlőtlen emberek számára egyenlő mérték éppoly aránytalanságokat szül, mint az egyenlőtlenséget figyelembe vevő, eszközökkel azt kiegyenlíteni akaró szociális szemlélet. Az ember a maga nagyságrendjében nem tud megfelelő, a teljesség mértékével mérve tökéletes megoldásokat hozni.

A jogász alázatosságához hozzátartozik annak tudata, hogy más az igazság és az arról alkotott kép, más a norma helyes alkalmazására való törekvés és annak sikere, más a valódi tényállás feltárására való törekvés és annak eredménye, és ehhez képest rész szerint való lesz az az eredmény, ami szabályaiban, döntéseiben, ítéleteiben megfogalmazódik.

A római példát már idéztem: a római bíró nem mondta sohasem valamire: így van, hanem azt, így tűnik nekem, így látom, így észlelem. A praetori formula is csak azt mondja a bírónak: ha úgy tűnik neked: si paret. A jogerőt megerősítő római szabály azt mondja: az ítélt dolog igazság helyett fogadandó el, Res iudicata pro veritate accipitur[6]. A szenátus döntései tanácsok: úgy tűnik nekünk, úgy látjuk, úgy véljük. A tanúk nyilatkozata nem arról szól, hogy a dolgok hogy vannak, hanem arról, hogy hogyan észlelték.

Nemcsak bölcsesség, alázat is rejlik ezekben a talán formálisnak tűnő megfogalmazásokban. Annak a bizonytalansági együtthatónak a tudata, amely a legjobb ismeretelméleti megközelítés mögött is óhatatlanul meghúzódik, a vizsgáló személyében, módszereiben rejlő elégtelenség. Lényegében a relativitás, a teljesség megismerhetetlenségének a fizikában modern korunk által felismert ténye tükröződik kétezer évvel ezelőtt a római jogászok, a római bírók kifejezésvilágában. Más népek kategorikus kijelentéseivel, parancsaival szemben a jogásznép mindig tartotta magát ahhoz, hogy bármennyire is igyekszik igazságot szolgáltatni, az igazságot magát közelíteni tudja csak, elérni alig, és ha el is érte, nincs eszköze arra, hogy ezt biztonsággal megállapítsa.

A bíró, aki döntést hoz, alázatosan kell, hogy fogadja, ha fellebbeznek ellene. Az ügyész, az ügyvéd, aki perben javaslatot tesz, alázatosan kell, hogy fogadja, ha ellentmondanak neki. Vélemények kereszteződésében is tisztázódhat az igazság, ha az igazság teljes tisztázására eszköztárunk elégtelen is. A törvényhozó, az alkotmányozó, aki örök időkre kíván szabályokat megalkotni, alázattal hajoljék meg a gyakorlat előtt, amikor értékeli a munkáját. A jogi író, aki álláspontját kifejti, legyen nyitott az ellenvélemények elfogadására és mérlegelésére, mert csak a szakma együttműködéséből születhet meg a több igazság, a helyesebb döntés, és különös kegyelem révén keletkeznek néha olyan eredmények, amelyek itt-ott szinte teljesen megközelítik az igazságot. Ennek véletlenszerű - ha úgy tetszik - kegyelem ajándékaként való előfordulása, és annak elismerése ugyancsak a jogászi alázatosság része.

Valóban vannak néha az emberiségnek jogi nyelven megfogalmazott, helyesen megragadott értékei, de ezeknél az értékeknél is nem annyira a kifejezés, nem annyira a szabály, mint inkább az alkalmazók lelki hozzáállása az, ami a helyes értéket szüli. A jog az őt hordozó emberek értékmegvalósítása által válik értékessé. Önmagában mégoly kiváló logikai rendszert képviselhet, de hideg marad és alkalmatlan arra, hogy a társadalom nehéz gondjait megoldja. Azok a jogtanárok, jogművelők, tudósok, törvényhozók és jogalkalmazók, akik ezt az alázatos szemléletet el tudják sajátítani, kevesebbet fognak botlani, kevesebb keserűséget fognak okozni, mint azok, akik magas székben ülve, felülről tekintenek le a supplex turba[7], a misera plebs contribuens[8] soraira.

 

 

[1]                      Mt 12,29.

[2]                      Jn 13,13.

[3]                      Jn 13,12

[4]                      Mt 23,11: Mk 9,34; 11,44.

[5]                      Lk 14,10.

[6]                      D 1.5.25.

[7]                      OVIDIUS, Métám. A világ négy korszaka, a könyörgő tömeg.

[8]                      Adózó szegény nép.

alázatosság, jó keresztény, humilis corde, helyes látás, személyes kapcsolat, helyes mérték, jogászi hivatás, belső értékrend, helyes arányok