Posted in Ius Publicum.

Kossuth és a Kiegyezés

Széchenyi annak idején bízott a polgári haladásban, a gazdasági fellendülés és a művelődés felszabadította polgárok belátásában. Kossuth azt remélte, a nemzetek belátják közös érdekeiket, amelyek a kicsiket a nagyok elleni összefogásra késztetik. Deák szerint az igazságosság és törvényesség lehet csak hosszú távon sikeres politika alapja.

Talán nem hozott volna megoldást egyik sem abban a korban, abban a történelmi pillanatban, a kereszteződő érdekek harcában. Mindenesetre a magyarsághoz méltó az értelmiség felelős tudatával választott elvhű és következetes egyenlő erkölcsi mértéket alkalmazó megoldás lett volna. Nemzetünk tragédiájához vezetett, hogy ezt a következetes elvhű magatartást egyik nagy államférfi útjának választásában sem tudtuk tanúsítani. Sem a döntések megfontoltsága, sem a megvalósítás önzetlen következetessége nem érvényesült a dualizmus korának politikájában. Változtatni ezen már nem tudunk, tanulni belőle azonban még nem lenne késő.

Eredeti megjelenési hely: Jogtudományi Közlöny, 1994/9. 327–341. Utánközlés: Az emigrált Kossuth és a hazai politika. In: Balogh Judit (szerk.): Európai Magyarországot! Debreceni Konferencia III. Debrecen, 2004. 177–186.

Az együttérző kívülálló Kasszandra szerepben

1849 augusztusában Kossuth Lajos, a trónfosztása után Magyarország kormányzója, meggyőződése szerint a magyar legitimitás letéteményese, elhagyta hazáját. Úgy hitte, nem örökre. Bízott benne, hogy új nemzeti megmozdulás révén, esetleg idegen hatalom támogatásával tud oda visszatérni. Erre azonban hiába várt 1859-ben, és mint kitűnt, hiába reménykedett 1866-ban is.

Az 1859 utáni első békülési kísérlet uralkodó és nemzet, hazánk és a társországok között ugyan végülis kudarcba fulladt, de mégis hozott rész-eredményt. Egyik formai részeredmény a magyar bíróságok visszaállítása volt. A másik, hogy elvben mód nyílt a bíróságok előtt a jogfolytonosság visszaállítására is. Ezáltal viszont kiderült, hogy teljes formális visszatérés az 1848. évi alapra nem lehetséges, de nem is kívánatos. A közben bekövetkezett haladó változások elfogadása,[1] ha sért is esetenként magánérdekeket, kisebb rossz, mint a teljes visszafordulás a legitim fejlődés megszakadt pontjához.[2] Deáknak ezt az Országbírói Értekezleten kialakított döntését Kossuth is elfogadta. Talán nem is vette észre, hogy e döntéstől egyenes út vezet az 1848. évi áprilisi törvényeknek a kiegyezés során történő felülvizsgálata elvi elfogadásához.

Kossuth elvi álláspontja ugyanis az Országbírói Értekezlet után sem változott.

legitimnek tartotta a trónfosztást, ezért semmiféle jogalapot nem fogadott el az uralkodó statusának rendezésére, ilyen szerinte jogilag nem létezett. Mindazonáltal elképzelhetőnek tartott a magyar Országgyűlés részéről egy olyan döntést, amely az 1848. évi, vitathatatlanul legitim alapra tér vissza, és a magyar önállóságot az áprilisi törvények alapján helyreállítva kezd tárgyalást a további osztrák-magyar kapcsolatokról.

„Mi Magyarország nemzeti és állami jövendőjét ugyan az 1849-ben szabadon nyilatkozott és csakis „jogtalan külinterventio” által hiúsított (frustrata) akarat megvalósításában találjuk. E valósítás iránt annál kevésbé esünk kétségbe, mint-hogy a „külinterventio elvét” – melynek Magyarország 1849-ben áldozatul esett – a haladó kor diadalmas szelleme már az európai közjogból kiküszöbölte.[3]

Mi (Kossuth és emigráns elvbarátai) tehát elveinkkel, aspiratioinkkal és reményeinkkel egészen más téren állunk ugyan, mint amelyet a Pesten székelő parlament elfoglalni jónak vélt.

Azonban tartozunk elismerni, hogy – legistikus szempontból – ez idő szerint a pesti parlamentnek joga van magát a nemzet képviselője gyanánt gerálni, csak hogy a legistikus képviselet nem mindig valódi képviselete a nemzet akaratának.”[4]

Kossuth előtt sem volt ismeretlen, hogy a nemzet ráunt a passzív rezisztenciára, arra, hogy önmagát zárja ki folyamatosan ügyei intézéséből, és már csak az a remény tartja politikai egységben, hogy Deák és Andrássy megtalálják a tisztességes kiutat a lehetetlen helyzetből. A „kiegyezni mindenáron” hangulat hullámai eljutottak Kossuthoz is. Abban remélt, hogy Deák következetes legitimitás iránti érzéke végül is, nagy tekintélye révén, visszatartja az országot a megegyezéstől abban a pillanatban, amikor újra felvillant a külföldi beavatkozás reménye Poroszország és Olaszország oldaláról.

„A nemzet a kiegyezkedési mámorban oly válságos ponton állott, mint a hadsereg a világosi napok előtt.”[5]

„Az országgyűlés kezdetén az egész ország csak alkudni akar, hidd el, ha Deák nincs, nyakra-főre és elv nélkül indul a közép Apponyi és Co után, indult volna Eötvös… hypothézisei nyomán.”[6]

Kossuth azt azonban semmiképp sem tartotta elfogadhatónak, hogy az 1865-ben megválasztott országgyűlés tárgyaljon a közös ügyek további intézményes rendezéséről, hogy mintegy csomagtervként fogadja el azok további intézésének rendszerét a kiegyezés alapjául, a legitimitás helyreállítása előtt, annak mintegy feltételeként.

Kossuth elismerte, hogy Deák jóhiszeműen választotta a közös ügyek elfogadásának útját, mert nem bízott abban, hogy van más kiút is.

„Ő (Deák) nem hitt nemzetük autovitalitásában. Ez nála nem annyira felfogási hiba volt, mint temperamentum. Ő a bonczoló ész, nem az actio embere volt; és mert az nem volt, nem bírhatott mértékkel kimérni, hogy másik karja meddig érhet el.

Tehát mert e hite nem volt meg, azt vette fel kiindulási pontul, hogy minden áron, áldozatok árán ki kell egyenlíteni a diﬀerentiákat köztünk és Ausztria közt, mely szerint az osztrák monarchiával való belső egyetértés, hogy úgy mondjam: összegyalulódás által külbiztonságunk is erősbödjék, és a Bécsből folytonos áskálódásoknak, támadásoknak is vége legyen.

Ez volt egyik kiindulási pontja.

A másik az, hogy annak árán, amit a kiegyenlítés fejében részint feladott, ré-szint elvállalt, visszaszerezze hazánknak az alkotmányos életet. Ennek már bízott életre valóságában. Hitte, hogy ez olyan dolog, a mi crescit eundo, tehát másként, mint egészséges irányban nem is fejlődhetik. Arra számított, hogy ha az alkotmányos érzelem gyakorlat által a nemzet testében vérré válik, lesz elég ereje „józan és független politikával” (mire mint desideratumra utalt is, de nem lévén actio embere, nem létesítette), mondom: lesz elég ereje javítani az alkun (melynek tökéletlenségét maga is bevallotta), s feladott jogait kerülő úton realizálni, egyszer és mind szorosabb értelemben vett házi ügyek közül visszanyertnek vélt „független” önrendelkezési jog olyan lökést adand az ország jólétének, hogy az Ausztriával való kibékülésért hozott anyagi áldozatokat nem fogja megsínyleni.”[7]

Ám Kossuth azt vallotta, hogy a kiegyezés a nemzeti szuverenitás indokolatlan feladását jelenti. Szerinte erre az Országgyűlésnek nem volt felhatalmazása, mert a kiegyezési terv nem szerepelt a választási programokban. Így a döntés csak újabb választás után történhetett volna.

„Ha a képviselők a jóhiszemű választók ezreit azok tudta nélkül, sőt ígéretük ellenére, jogaiktól megfosztják, a nemzet akaratát nem képviselik. Képezhetnek ugyan többséget egy házban, de ez a többség nem parlamentáris többség, nem reprezentatív govenrment, de egy convent és alkotmányos mezbe bújtatott absolut polycratia.”[8]

Kossuth figyelmen kívül hagyta, hogy annak idején képviselői megbízatását

sem értelmezte másképpen, mint Deák, aki szerint a nemzet nem határozott tervvel küldte őket az Országgyűlésbe, hanem azért, hogy megkeressék a lehetséges megoldást: tanácsot várt tőlük, nem utasítás végrehajtását.[9] Nem kétséges, hogy az 1848-ban megválasztott parlament sem kapott utasítást a trónfosztásra, nem is szerepelt az egyik párt programjában sem, mégsem kételkedett Kossuth annak legitimitásában.

Ugyancsak túltette magát Kossuth azon a tényen, hogy a Duna konföderáció általa elgondolt alkotmányában nem kevesebb tér jutott a közös ügyeknek, mint a Deák féle kiegyezés tervében. Mindebből úgy tűnik, inkább az osztrák szupremáciától, a monarchiában benne rejlő külpolitikai bonyodalmaktól tartott, és az általa egyszer kimondott trónfosztáshoz ragaszkodott, nem a legitimitáshoz. Az inkább érv volt számára, nem feltétlen cél.

„Azt is mondják Önök, és mindig mondják, hogy a közösügyi transactio kölcsönös védelmi transactio. Nem az. Ha a bécsi kormány védelmi állást akart volna magának biztosítani és védszövetséget létrehozni, azon alapra fektette volna szervezetét, melyet váczi levelemben kijelöltem: a personalis unio alapján; ez minden nemzetet elégedetté téve, s honvédelmi rendszerének saját géniusza szerinti kifejtésére képesítve egy megtámadhatatlan, aláaknázhatatlan, megdönthetetlen biztos védelmi positiot adott volna.[10]

Én meg vagyok győződve, hogy ez a közös ügyi egyezkedés – ha csak a nemzet erélyes magatartása annak élét el nem tompítja – előbb-utóbb háborút hoz szegény hazánkra, még pedig olyat, melyben nemzetünkre úgy a győzelem, mint a megveretés egyaránt halálos veszéllyel jár.

Ha foganatba megyen a magyar Országgyűlésnek (soha eléggé nem rosszallható) lemondása azon magas attributumokról, melyekkel az udvari politikát fékezhetné, tökéletesen bizonyos, hogy a bécsi udvar Németországból való kizáratásában nem fog megnyugodni; a keleti kérdésbe pedig olyan irányban fog avatkozni, amelynek már csak puszta kilátása is ellenségeinkké teszi a keleti népeket, és őket, illetve velük a hazánkban lévő fajrokonaikat és még a horvátokat is az orosz karjaiba fogja hajtani.

De én életkérdésnek tartom, hogy a magyar nemzet ne csak ne azonosítsa ma-gát azon politikával, mely ilyen háborúra vezet, de sőt, mérlegbe vesse közvéleményét teljes erővel, miszerint a háború akadályozva legyen, mert oly helyzetbe juttatta hazánkat az országgyűlési többség, hogy, ha a bécsi udvar most hamar háborúba hagyja magát kevertetni, a legközelebbi Szent István napkor már nem lesz Magyarország![11]

Minő helyzetben találják hazánkat e bonyodalmak a vele egy uralkodót ismerő nemzet irányában?

A közösügyi eszme tervezője és pártolói saját sokszori bevallásuk szerint azért fogadták el kiindulási pontul a »birodalom egységét« a magyar hagyományos politika feladásával, mert hitük szerint Magyarország gyönge, szövetségesekre van szüksége, s e szövetségeseket legtermészetesebben azon népekben kell keresnie, melyek vele egy uralkodó alatt állnak.

Azt mondják, a szorosabb szövetkezés el van érve. A trónbeszédben is olvassuk, hogy »a birodalom két állama közt (tudtomra soha nem létezett) közjogi súrlódásokat a kölcsönös barátság viszonya váltotta fel«.

Mellőzöm az önbizalmatlanságot, mit, amint helyzetünkben teljesen indokolatlannak, úgy nemzetnél mindig bűnnek tartok, nem kisebbnek, mint a túl-bizakodást. Ez legalább küzd, s aki küzd, győzhet. Amaz küzdelem nélkül meg-adja magát. Mellőzhetem annyival inkább, mert az erősnek is jó a szövetséges, csak olyan ne legyen, hogy belül oszlat, künn pedig egy barátért két ellenséget teremt.

Annak sem akarok insistálni, hogy szövetségek önálló tényezőket feltételeznek. Én arra akarom olvasóimat figyelmeztetni, miként Deák politikájának sarkalatostévedése abban áll, hogy ő az uralkodó-házzali kiegyezést hasonértelműnek vette a birodalom népeiveli szövetkezéssel.”[12]

Kossuth egyébként úgy vélte, hogy a monarchia helyett Magyarországnak a köztársasági államforma felé lenne érdemes haladnia, s így a királlyal való ki-egyezés inkább hátráltatja a fejlődés egészséges menetét. Nyilván tudta, hogy ebben messze megelőzi az ő gondolkodása a hazai közvélemény felfogását, de ő tehette, hogy a gyakorlat helyett az elmélet alapjára álljon.[13]

Kossuth páratlan tekintélyét és történelmünk során egyedülálló népszerűségét a kiegyezés pillanatában kiegyensúlyozta a közvélemény megoldásvágya, Deák tekintélye, a belé vetett feltétlen bizalom, és a várakozás arra, hogy egy csapásra mindent rendbe lehet hozni. Főleg az utóbbiban csalódott a széles tömeg. Maga a politikai megoldás, a legitimitáshoz való visszatérés nem oldotta meg az új gazdasági rend teremtette gondokat, nem hozott egyszerre tejjel-mézzel folyó országot, s főleg nem mindenkinek. Deák és Andrássy nem is ígérték ezt soha. A váltás adta természetes nehézségek mellett azonban a vesztett háború (amelynek gyors lefolyása Kossuth reményeit is meghiúsította), az átállás gondjai, az úrbéri kártalanítás és a földterhek, az államadósság olyan induló terheket jelentettek az új rendnek, amelyekkel alig-alig tudott fokról fokra megbirkózni.

Az egymás után keletkező nehézségek oka részben a tapasztalatlanság, részben az elkerülhetetlen adósságok, a még befejezetlen polgári rendre való átállás, valamint az etnológiai összetétel, – tehát valamennyi a magyar fél hozománya a közös gondokhoz. Mégis Kossuth, a külső szemlélő, nem győzte hangoztatni, hogy mindez a kiegyezés és jogfeladás egyenes következménye, s csak annak módosításával orvosolható.

„Nem ismételhetem eléggé, hogy minden, ami történik, de történnie nem kellene, vagy másképp kellene, minden politikai, financiális, közgazdászati fonákság, minden csapás, minden, de minden a fatális közjogi metamorphosisnak következése. »Hinc omne principium huc refer exitum.«[14] (Ez mindennek lényege, ide vezethető a pusztulás vissza.)”

A kossuthi szó épp azoknál talált kedvező meghallgatásra, akik a jogi rendezést követő gazdasági nehézségeket nem tudták felvállalni, akik sértve érezték magukat, mivel a passzív rezisztencia idején az abszolutista renddel együttműködők, a Bach-huszárok és társaik, maguknak az új rendben is jobb induló helyzetet biztosíthattak.

Ennek következése még az az erkölcsi tönk (banque-route) is, melyre az oszt-rák-magyar nemzetnek jutott a nem irigylendő szerep, első példát adni a világtörténelemben; azáltal, hogy megdíjazza azokat, akik hazájukat elárulták, és könyöradományra utasítja azokat, kik hazájukat vérükkel védték.[15]

De felfigyeltek a szóra a gazdasági nehézségekkel küzdő kisemberek is, az új gazdák, az iparosok. Ők az új adókban és a tőkehiányban látták minden bajuk okát és irigykedve pislogtak a Lajtán túlra. (Eközben a Lajtán túli országok viszont zúgolódva vették tudomásul, hogy hozzá kell járulniuk a magyar gazdaság talpra- állításához.)

Mindezen érintett hazai rétegek feszülten figyeltek a turini nagy öreg szavaira, aki így valódi hatalmi és politikai tényező lett a kiegyezés után, holott addig csak csalóka, és igazában nem hitt (nem is valós) remény sugarát tudta nyújtani, a külföldi támogatás ígérete által.

Érdekes történelmi helyzetnek vagyunk tanúi a kiegyezés után. A magyar reformkor gyümölcse, az 1848. áprilisi vértelen forradalom törvényi megfogalmazása egy csodálatos nemzedék műve, és ennek három nagy vezéralakjában a nemzet háromfajta törekvése öltött testet. Széchenyi István a tevékeny építés, a társadalmi és gazdasági fellendülés lankadatlan munkása. Deák Ferenc a legális és legitim társadalmi rend megteremtésének élharcosa, a jog rendíthetetlen őre. Kossuth Lajos a nemzeti közvélemény, tudat formálója, az első nemes értelemben vett újságíró a hazai politikában, szólásszabadság, emberi szabadság, sajtószabadság harcosa. A reform e három irányzat egységes eredménye volt, bár általánosan Kossuth diadalának tudták be, maga Széchenyi is.[16]

Aztán bekövetkezett a gyors eredményre a visszahatás. Jogellenes módon, vallotta Deák. Bűnös felelőtlenséggel, de előrelátható módon, érezte Széchenyi. Árulás révén, így hirdette Kossuth, megőrizve a nemzeti öntudat számára a látszatot, mi szerint nem magunk hibája, hanem a belső ellenség és a külső be-avatkozás együtt okozta bukásunkat. Hogy a bukásban a gyors változás egyes végig nem gondolt elemei is közrejátszottak, vagy legalábbis fegyvert adtak az ellenfél kezébe – így a nemzetiségi kérdés rendezetlensége, a közös ügyek teljes nyitottsága, felelős kormány és helyi önkormányzat viszonyának rendezetlensége, úrbéri gondok – arról a vesztett harc után nem szóltak annak vezérei, és nem hivatkozott azokra az ellenoldal sem.[17] Csak a költő pendítette meg csendes húrján a gyászt, amiért „tiszta vérünk szennyes oltáron onttatott”. A másik költő éreztette, hogy ha nyíltan beszélne, akkor „ki távol sír e nemzeten, megutálni is kénytelen” lenne.[18]

Széchenyi vérével pecsételte meg utolsó nagy művét, amikor az abszolutista kormánynak önnön alkotásai feletti meghirdetett öndicséretét leleplezte, egyszersmind jelét adva, hogy építő összefogás híján nem lát reményt.[19] Deák ki-tartott a mellett, hogy a törvényi rend és önrendelkezés alkotmányos keretei között van mód újrakezdésre, s „providentiális férfiúnak” nevezte Andrássyt, aki megtalálta a megoldást, a kiutat a zsákutcából. Ő is érzékelte azonban csakhamar, hogy az a nemzeti összefogás, ami ’48 áprilisának mámorában született és a szabadságharc nagy egységes nemzeti hátterét adta, nincs már meg húsz év múltán az új törtetőkben.[20]

Ebben a helyzetben a kossuthi propaganda, a sajtóban megjelenő folyamatos kritika a kiegyezés ellen, minden elégedetlenség meglovagolása és a napi politikai előnyök szerinti értelmezése a tömegekben állandó és sorozatos sikerre számíthatott. A sajtó sikere ez, a politikai újságírásé, amellyel nem lehet elemzőn vitát kezdeni, hiszen nincs igazán hazai fóruma. Így a száműzetés hazáért vállalt kedvező, mert támadhatatlan és érzelmeket felkavaró helyzetéből szabadon és megfellebbezhetetlenül hangoztathatja az „ugye megmondtam”, „Kasszandrának igaza volt” szólamot. A harminc év, amely alatt Kossuth ezt a külső kritikai helyzetét kihasználta a kiegyezés politikája ellen, végül is a választási visszaélések kényszerét és az obstrukció gyümölcsét eredményezte. Ezzel tönkretette a fiatal (bár ősi hagyományokra visszatekintő) magyar parlamentarizmust. Mire az obstrukciós ellenzék végül megbuktatta a kiegyezés szószólóit Kossuth Lajos fia vezetésével, hogy aztán a bársonyszékekbe telepedve elvtelenül maga vigye tovább ellenfele örökségét 1905-ben, jószerével késő volt már az építő reformokra, akármelyik utat is választották. Az út, amelyet a dualizmus magyar társadalma a kiegyezéstől az első világháborúig megtett, napnál világosabban mutatja a sajtó hatalmi ág jellegét, az ellenzéki sajtó nagy hatását és súlyos felelősségét a közvélemény alakításában.

Kérdés persze, volt-e egyáltalán olyan politikai megoldás, amely a magyar önállóságot (az elszakadást Ausztriától), a magyar korona országainak területi épségét, s a Balkán nyugalmát egyszerre biztosíthatta volna?

[1] Ősiségi pátens, telekkönyv, oktatási reform stb.

[2] Zlinszky János: Ungarn. In: Helmut Coing: Handbuch der Quellen und Literatur der neueren europäischen Privatrechtgeschichte. III/2., C. H. Beck, 215.

[3] Utalás a Szent Szövetségre.

[4] Kossuth Lajos összes munkái. Budapest, Athenaeum, 1880-1911. VII. kötet. 343.

[5] Önkéntelen elismerése Görgey világosi kényszerhelyzetének.

[6] VI.k.103–104. Apponyi and Co az ókonzervatív ’47-esek, Eötvös az elméleti centralista

[7] Kossuth i.m. (4. lj.) IX. kötet, 61.

[8] Kossuth i.m. (4. lj.) VIII. kötet, 422.

[9] Deák Ferenc – Kossuth Lajos: Párbeszéd a kiegyezésről. In: Szigethy Gábor – Juhász István (szerk.): Gondolkodó Magyarok Budapest, Magvető, 1981. 68.

[10] Kossuth i.m. (4. lj.) VIII. kötet, 88.

[11] Uo., 46.

[12] Uo., 224.

[13] Uo. VII. kötet. 428. Előttem világosnak látszik, hogy az érettség logikája köztársaságot követel. A jövendő a demokratiáé. Vannak, kik szeretik a kilátást, lehetnek olyanok, kik félnek tőle, de nincs, és nem lehet, ki bekövetkezését elháríthassa. – Akarni? Vétek Isten törvénye ellen. – Megtenni: lehetetlen. A jövendő a demokratiáé. És a demokratia annyi, mint önkormányzat, a népnek a nép általi ön-kormányzata. Ez pedig csak köztársaságban lehetséges. Köztársaságon kívül legfeljebb csak a kor-mányban való részvételhez juthat el a nép. Önkormányzathoz nem – a népnek a nép általi önkormányzata és a monarchia egymást kölcsönösen kizárják.

És valóban, ha figyelembe vesszük a természetes hatást, melynek a történelem fejlődésére okvetlen ki kell szivárogni ama nagyfontosságú tényből, hogy az amerikai nagy köztársaság oly fényesen bizonyítá, minő életrevalóság van a demokratiai elvben még a legnagyobb kiterjedésű államok kormányzatánál is, s mily hasonlíthatatlan képességgel bír megfelelni a szabadság, rend, haladás és polgáriasodás minden követelményeinek, lehetetlen kétségbe vonni, hogy a monarchia napjai meg vannak számlálva.

[14] Uo. VIII. k. 405.

[15] Uo. VII. k. 405. Vö. Arany János: Koldusének. In: Arany János összes költeményei. Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1958.

[16] Kossuth néhány hét alatt többet ért el, mint én húsz év alatt, írta naplójában.

[17] Az abszolút uralkodóval szembeni hűtlenségnek tartotta ugyanis már a törvényes reformok gondolatát is!

[18] Arany i. m. (15. lj.); Tompa Mihály: A gólya. In: Tompa Mihály – Lévay József – Arany János – Gyulai Pál – Szász Károly (szerk.): Tompa Mihály összes költeményei. Budapest, Méhner Vilmos, 1870.

[19] „Vagy épen egy utolsó honfitettel Tagadnod kell-e – a feltámadást?…” Idézi Arany János: Széchenyi emlékezete. In: Arany János összes költeményei. Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1958. 17. „Vagy épen egy utolsó honfi-tettel Tagadnod kell-e – a feltámadást?…”

[20] Az ördög a ti vezéretek, nem én! Fakadt ki egyszer viszálykodó pártemberei láttán.

Deák Ferenc, Kossuth Lajos, Széchenyi István, közéleti erkölcs, dualizmus