Aquinói Szent Tamás gondolatai lázadásról és engedelmességről...

Hogy a magyar közjog ilyen kettős szemléletéből sok ellentét származott uralkodó és alattvalói közt, hogy felkelések is keletkeztek emiatt, s végül mindkét oldal a másikkal szemben a megszegett szerződés által eljátszott jogigény elméletét hozta fel, ismert jól. A teológus tanítása szerint végső fokon Isten fogja az ítélet előtt álló felet szándéka és lelkiismerete alapján megítélni: adott esetben lehet, hogy mindkét oldal jóhiszeműn cselekedett. Ám közjogi értelemben mindkét felet kötötte koronázási, ill. alattvalói hűség esküje abban, hogy jogszerűen kell eljárnia. Sem egyik, sem másik nem tehette, hogy egy társadalmi szerződés képlete szerint, a másik jogsértése által saját magát az eskü alól feloldottnak tekintse: az eskü nem egymás, hanem Isten iránt kötelez – akár a házasságban.

Megjelenés helye: Kézirat

 

Aquinói Szent Tamás gondolatai lázadásról és engedelmességről, és az Aranybulla 31. szakasza

Az ember szabadsága értéktartalmú döntéseiben a bölcselet legnehezebb kérdései közé sorolható.

Egyrészt bizonyos, hogy ha az ember belső értéktartalmú döntéseiben teljes kényszer alá kerül, elveszti emberi méltóságát, emberségét, énjének lényegét. Másrészt tény, hogy ezek az értéktartalmú döntések számos külső tényező által befolyásoltak, így az eredeti szabadság előre meghatározottság látszatát kelti. Amellett az egyes ember magában nem életképes: természet szerint része a társadalomnak, társakra van szüksége a túléléshez, s képességeit embertársaival való kölcsönös együttműködésben, kölcsönhatásban bontakoztatja ki. Az ember mint az emberiség része létezik, ez természetes élettere: nem jó az embernek egyedül lenni. A „jó" a bölcselet nyelvén lényegeset jelent. Az ember léte közösségre hangolt. Ám a közösség együttélése korlátozza az egyén szabadságát: ez is természetszerű, és nem egyéni döntés eredménye. Mégis, az egyes embernek ezt a természetes adottságot szabadon el kell fogadnia, miután felismerte: el kell ismernie, hogy értéket jelentsen számára. Az ember, az emberek természettől adott közösségének adottsága szabadon alakítható általuk különböző formákban, s ezek közül egyesek sikerültebbek, mások kevésbé működőképesek. A Teremtő szándéka szerint az ember feladata a teremtésben többek között az embertársaihoz való viszonyának kialakítása: szeretnie kell őket, odaadnia magát értük, nekik, mert ezzel teljesíti ki saját énjét. Másrészt ez a feladat az egyes ember akarata ellenére is megvalósul, mert az egész közösség létfeltétele, hogy a békés és gyümölcsöző együttélés megvalósuljon. Viszály, belső ellentétek tönkreteszik a közösséget.

Rendre van szüksége a közösség gyümölcsöző együttélésének. Ez szerepel Isten terveiben, természettörvény ebben az értelemben; ám a szabad embernek kell a rendet megalkotnia, és ez esetenként nem sikerül. A rend megteremti a közösség szabadon elismert vezetését, és az ennek a vezetésnek való szabad alávetést. A közösség alapegysége, a család vonatkozásában ez a vezetés – alávetés már érzelmi alapon is természetesnek tűnik. Minél messzebbre nyúlnak a közösségi kapcsolatok, annál több mesterségesen meghatározott elem kerül a természettől meghatározott társadalmi kapcsolatelemek közé. Az egyes gondolkodó számára végül mintegy társadalmi szerződés, contrat social képe áll össze, egy szabadon meghatározott kötöttségi rendszeré. Nem észleli mindazon természettől meghatározott utakat és akadályokat, amelyek a rendet végső soron meghatározzák, meghatározták.

Ebben az Isten rendelte, embernek feladatként adott rendben alávetés és hatalom, vezetés és engedelmesség létezik. Mind a hatalom gyakorlása, mind annak elfogadása kötelezettségeket, és ha helyesen gyakorolják azokat, erkölcsi értéket hordoznak: Isten törvényeként is értelmezhetők. Az isteni szándék és a szabadon megalkotott társadalmi törvényes rend összhangjának biztosítása a közösség szabad tagjainak feladata. Ha nem sikerül az összhangot megtalálni, ha eltévesztik, vagy semmibe veszik a rendet, úgy a közösség törvényei többé-kevésbé, – vagy akár teljesen – értéktelenek.

Hogyan szembesüljön az egyén, a társadalom polgára, az eredetileg Isten által rendelt, ténylegesen a közösség által elfogadott, legitimált hatalommal, ha az az ő egyéni meglátása szerint az eredeti, kötelező értékek ellenére bontakozik ki, azok ellenére működik? Nehéz kérdése ez az erkölcstannak. Az embernek lelkiismerete szerint kell cselekednie. El kell fogadnia, amit jónak tart, elvetnie, ami rossz. Ám az ember tévedhet. Alázatosnak kell lennie. Kötelessége a bölcsebb, idősebb, jobban tájékozott vezető irányítását jó lélekkel elfogadni. Az egyes ember bízhat a többiekben, bíznia is kell. Elsősorban Istenben kell bíznia, hogy nem engedi elhatalmasodni a rosszat, hogy tehát az Általa elfogadott hatalom jó. Másrészt bízhat a többség belátásában. Ami a legtöbb érdekelt számára elfogadható, elfogadhatja az egyén maga is. Mégis minden egyes alattvaló felelősséget hordoz a hatalom alakításában, működéséért. Nem abszolút felelősség ez, de nem lehet könnyelműen lerázni sem.

Magyarország középkori alkotmányos rendje, gyökereiben a keresztény királyság 11. század eleji megalapításánál messzebbre visszanyúlva, megadja a fegyver viselésére kötelezett szabadoknak a hatalmat, hogy a vezetőik által javasolt uralkodót elfogadják, megválasszák. A közösség jogosult (és köteles) a király teljeskörű hatalma (plenitudo potestatis) gyakorlásának ellenőrzésére. Az uralkodó köteles, kötelezi magát koronázási esküjében e szabad nemzet szabadságainak és szokásainak tiszteletben tartására és megőrzésére, így részvételük biztosítására a törvényhozó hatalom gyakorlásában. A 13. század elejének zavaros viszonyai között II. András király e kötelességét nem vette komolyan, s ennek okán fogalmazódott meg az Aranybulla 1222-ben, amely a királyt kötelező hazai szokást összefoglalta. Benne van a nemesség joga a hatalom gyakorlásának ellenőrzésére is. Az Aranybulla 31. szakasza így hangzik:

Quod si vero nos, vel aliquis successorum nostrorum aliquo unquam tempore huic dispositionem nostrae contraire voluerit, liberam habeant harum authoritate, sine nota alicuius infidelitatis, tam episcopi quam jobbagiones ac nobiles regni, universi et singuli, praesentes et futuri posterique, resistendi et contradicendi nobis et nostris successoribus in perpetuum facultatem.

A királyi decretumnak tulajdonképen csak a kibocsátó uralkodó életében volt törvényereje, ha csak a bírói gyakorlat fel nem vette a „szokások" sorába. Ám az Aranybulla úgy rendeli, hogy „sit nostris nostrorumque successorum temporibus in perpetuum valitura". Létezése mind az alattvalók szabadságát, mind alávetettségét egyaránt biztosította: „ut et ipsi gaudeant sua libertate, ac propter hoc nobis et successoribus nostris semper existant fideles, et coronae regiae obsequia debita non negentur".

Király és alattvalók ezen kölcsönös elkötelezettségének felfogása ugyan nem egyedülálló a középkori Európa jogtörténetében, de kétségtelenül inkább ritka. Általában személyes hűségesküvel biztosított elkötelezettséget ismer a középkor az uralkodó irányában, mint a személyes szabadságok és birtok feletti szabad rendelkezés hűbéri előfeltételét. Az eskü ezt a társadalmi alárendelést vallási kötelezettséggé teszi, alárendeli az Egyház oldó és kötő hatalmának, egészében kánonjogi érvényt biztosít számára. Ezzel szemben az Aranybulla idézett rendelkezése a magyar világi közjog, ius publicum, része. Érvényesítéséről sem az Egyház gondoskodik, hanem a Comes Palatinus, a nádor, azaz a legfőbb világi méltóság.

Szinte természetes, hogy a mintegy az Aranybulla kiadásával egy időben született nagy teológus, Aquinói Szent Tamás, állást foglalt valamilyen formában az alattvalók szabadságának és felelősségének nehéz kérdése, valamint az engedelmesség és a hatalom jó értelemben vett gyakorlásáért való erkölcsi felelősség értéktartalma kérdésében. Nem lehetséges itt, már csak terjedelmi okokból sem, teljes felsorolása ezirányú összes megnyilvánulásainak, de mégis szeretném bemutatni azt a finom és kiegyensúlyozott állásfoglalást, amely a Summa Theologia-ban egyrészt „nem veti a gyeplőt a lovak közé", másrészt szigorú tiszteletben tartja az ember lelkiismereti szabadságát, mint jó és rossz kérdésében a legfelsőbb fórumot az egyén számára.
A Summa Secunda secundae, Quaestio CV. Art. V. szakaszában teszi fel a kérdést: utrum subditi teneantur suis superioribus in omnibus obedire? A VI. szakaszban további kérdés: Utrum christiani teneantur saecularibus potestatibus obedire?

Az első kérdésre az a válasz, hogy abban a körben áll csupán fenn az engedelmességi kötelezettség, amely körben a hatalomnak való alárendeltség fennáll: „subditi in iis tantummodo superioribus suis obedire tenentur, in quibus ipsi suis superioribus subiiciuntur. ...Alio modo non tenetur inferior suo superiori obedire, si ei aliquid praecipiat, in quo ei non subdatur." Senecát idézi: „Mens quidem est sui iuris"– a lelkiismeret önjogú!

A második kérdés vonatkozásában egyrészt úgy tűnik, hogy a keresztényeket szabadság illeti: mégis „per fidem Iesu Christi non tollitur ordo iustitiae. Ordo autem iustitiae requirit, ut inferiores suis superioribus obediant; aliter enim non posset humanarum rerum status conservari."

Mindenesetre Szent Tamás szerint van ez alól kivétel, mégpedig akkor, ha a hatalommal visszaélnek. „In principibus saecularibus in tantum homo obedire tenetur, in quantum ordo iustitiae requirit. Et ideo si non habeant justum principatum, sed usurpatum, vel si iniusta praecipiant, non tenentur eis subditi obedire; nisi forte per accidens, propter vitandum scandalum vel periculum."

Secunda secundae XLII Quaestiójában a Summa a lázadás, seditio, felől értekezik. Vajon mindig bűn-e, vagy léteznek megengedett lázadások is? A teológus itt is a lelkiismeret szabadságából indul ki, mikor megállapítja: „Regimen tyrannicum non est iustum, quia non ordinatur ad bonum commune, sed ad bonum privatum regentis, ut patet per Philosophum. Et ideo perturbatio huius regiminis non habet rationem seditionis, nisi forte quando sic inordinate perturbatur tyranni regimen, quod multitudo subiecta maius detrimentum patitur ex perturbatione consequenti, quam ex tyrannis regimine."

Jegyzetben még külön hozzáfűzi, „ex his patet regimen tyranni posse perturbari, modo id ordinate fiat, et absque multitudinis detrimento".

Az uralkodóval szembeni ellenállás lehetőségét Szent Tamás művei sokkal elméletibb síkon ragadják meg, mint az Aranybulla. A magyar jog ugyanazon törvénnyel egyszerre kötelezi az uralkodót és az alattvalókat, és az uralkodó kötelezettségévé teszi teljes jogképességű alattvalói magánszférájának, valamint politikai szabadságjogainak tiszteletben tartását és védelmét. Ha tehát az alattvalók szabadságuk alapján az uralkodó vagy hivatalnokai tevékenységét, hatalommal való visszaélését bírálják, ez jogukban áll. Nem kell lelkiismereti kérdést csinálniuk abból, hogy ellenállásukból nem keletkezik-e nagyobb hátrány, mint amit a hatalommal visszaélés okoz. Fellépésük igazolása a hatalmasok jogsértésében rejlik: „delinquenti imputantur omnia quae sequuntur ex delicto" az alkalmazandó regula. A törvények és szabadságok védelmében fellépés a nemesség részéről jogos (közjogi) önvédelem, minden következmény a jogsértőre hárul vissza: az uralkodóra vagy tisztviselőire.

Míg tehát Szent Tamás szerint a fennálló hatalommal való szembefordulás csak komoly lelkiismereti mérlegelés alapján történhet, mégpedig két kapcsolt előfeltétellel: hogy a hatalmi túlkapások illegitim hatalom törvénytelen aktusai, és hogy az ellenállás vagy felkelés ne okozzon több kárt a közösségnek, mint amennyit a jogellenes hatalmi aktusok. Itt tehát szubjektív mérlegelés szükséges a fellépés lelkiismereti igazolására, ez pedig aszerint, hogy ki teszi a megfontolást, különböző eredménnyel járhat. Ezzel szemben a magyar jog csak a hatalmi aktus jogtalanságának bizonyítását követeli meg, ami objektív módon eldönthető előfeltétel.

A hatalom túlkapásainak megállapítása vagy az ellenük való fellépés törvényes úton, helyi önkormányzatokban, vagy a király felé összeállított panaszokban, gravamina, eleve nem lehet, bármely éles fogalmazás esetén sem, crimen laesae maiestatis. Kifejti és bizonyítja ezt nagy jogászunk, Deák Ferenc 1845-ben, a báró Wesselényi Miklós elleni felségsértési per védőjeként. A hatalom hordozóinak túlkapásai az ország szokásai és szabadságai ellen viszont jogsértések; azokat az országlakók, azok szervei, vagy az országgyűlés szabadon és korlátozástól menten elítélhetik.

Amikor a Habsburg-ház a 16. században tartósan elnyerte Magyarország koronáját, s szinte azonos időpontban szállt a német-római császári korona is a spanyol ágról az osztrák ágra, élesen mutatkozott meg az ellentét az uralkodó személyében, aki egyes országaiban Isten kegyelméből, a magyar korona országaiban választás és koronázási eskü alapján nyerte el közjogi hatalmi állását. Időben egybeesett ez az oszmánok magyarországi hódításával és Erdély kiválásával a királyság tényleges kereteiből, így a magyarok ismételten követelték uralkodójuktól, hogy koronázási esküjének megfelelően állítsa helyre a korona országainak sértetlen területi integritását, s használja fel ehhez örökös tartományai erejét is. (Hiszen – így hangoztatták – ezen erőforrások miatt választották királyukká.)

Ámde ezek a királyukkal szemben jogukat hangoztató alattvalók jórészt eretnekek. A katolikus király köteles lenne őket akár akaratuk ellenére is az igaz egyházba visszavezetni. Nemcsak magasabb állása, jobb átlátása az események felett adják meg számára a hatalmat, hogy saját megítélése szerint cselekedjék, hanem ezt kívánja az Egyház érdeke és az igaz hit védelme. Szent Tamás tételét akár meg is lehetne fordítani: vajon köteles az igaz hiten lévő király eltűrni, hogy eretnek alattvalói kötelességeire figyelmeztessék? Az udvar nem egy teológusának volt ezzel szemben komoly fenntartása.
Kínálkozott mégis megoldás e kettős kötelezettségi kötődésben, amire hivatkozni lehetett. Mind az Aranybulla, mind az ország szokásai és szabadságai ismerik a nemességnek azt a kötelességét, hogy a haza védelmében fegyverrel álljon katonai szolgálatba, s ebben a helyzetben a királynak mint legfőbb hadúrnak jogállását fenntartás nélkül elismerje. Háború idején minden magyar nemes a hadsereg katonája. A hadseregben pedig teljes engedelmesség követelhető tőle, minden fenntartás nélkül.

Szent Tamás is így látja ezt. Az obedientiaval kapcsolatban megjegyzi „in his, quae pertinent ad dispositionem actuum et rerum humanarum, tenetur subditus suo superiori obedire secundum rationem superioritatis; sicut miles duci exercitus in his, quae pertinent ad bellum." (2.2. Qu. CIV. Art. V.) Ez a szemlélet mélyen gyökerezik a római közjogban, s a magyar közjog szerint sem kétoldalú hűségi kapcsolat csupán hűbérúr és hűbéres közt, hanem a rendi előjogokhoz szorosan kapcsolódó, az ország joga szerint általános nemesi kötelezettség a koronával szemben.

Amíg az ellenség az ország jelentős részét megszállva tartotta, – s ez a 16. század első harmadától 1737-ig így volt, – nem volt Magyarországon valódi béke, csak időnkénti fegyverszünet. E hosszú korszak folyamán minden magyar nemes, aki „egyenként s öszvesen, békésen vagy akár fegyveresen" a főhatalom jogsértése ellen fordult, ezzel egyúttal lázadó katona is volt, aki megtagadta a legfőbb hadúrral szemben a köteles engedelmességet. Ezzel katonai bíráskodás alá esett és, ha személyében le tudták tartóztatni, így is ítélték el.

Az uralkodót tanácsadói azzal nyugtatták meg, hogy ez teljesen törvényes eljárás, összhangban áll koronázási esküjével is, s egyúttal teljesíti ezzel alattvalói többségével szemben fennálló, azok jólétét szolgáló lelkiismereti kötelezettségét is. A teológus szubjektív mérlegelést elváró megfontolásai megadták ilyen esetben a kimentés elvi alapjait.

Hogy a magyar közjog ilyen kettős szemléletéből sok ellentét származott uralkodó és alattvalói közt, hogy felkelések is keletkeztek emiatt, s végül mindkét oldal a másikkal szemben a megszegett szerződés által eljátszott jogigény elméletét hozta fel, ismert jól. A teológus tanítása szerint végső fokon Isten fogja az ítélet előtt álló felet szándéka és lelkiismerete alapján megítélni: adott esetben lehet, hogy mindkét oldal jóhiszeműn cselekedett. Ám közjogi értelemben mindkét felet kötötte koronázási, ill. alattvalói hűség esküje abban, hogy jogszerűen kell eljárnia. Sem egyik, sem másik nem tehette, hogy egy társadalmi szerződés képlete szerint, a másik jogsértése által saját magát az eskü alól feloldottnak tekintse: az eskü nem egymás, hanem Isten iránt kötelez – akár a házasságban.