Deák Ferenc erkölcsisége
Deák munkásságából az utókor rengeteget meríthet, tanulhat. Akár reformkori gyakorlati jogászi ténykedését, akár politikusi, rendi követi pályáját, akár törvény-előkészítő munkásságát vizsgáljuk, olvassuk, jogtörténetünk, politikatörténetünk fényes fejezetei tárulnak elénk.
DEÁK FERENC ERKÖLCSISÉGE
Megjelenés helye: Magyar Szemle. Új folyam XII. 9-10.
Deák munkásságából az utókor rengeteget meríthet, tanulhat. Akár reformkori gyakorlati jogászi ténykedését, akár politikusi, rendi követi pályáját, akár törvény-előkészítő munkásságát vizsgáljuk, olvassuk, jogtörténetünk, politikatörténetünk fényes fejezetei tárulnak elénk. Ugyancsak ezt mondhatjuk el magatartásáról az abszolutizmus, majd a kiegyezés nagy művével, és a parlamentben eltöltött néhány utolsó évével, az általa javasolt társadalmi megmozdulásokkal kapcsolatban. Mégis, mindezek mára meghaladottak, a korral együtt eltűntek a történelem süllyesztőjében. Mondhatnók, a nem történész számára elvesztették aktualitásukat. Megkérdezhetjük, miért kevésbé időszerű számunkra Deák Ferenc, mint Széchenyi István, vagy Kossuth Lajos, hogy a három legkimagaslóbb reformkori államférfit mérjem össze? Korszerű, mai politikai programot könnyebb Széchenyi vagy Kossuth gondolataira, útmutatásaira építeni, mint a Deák Ferencéire? Erre a felvetésre – minthogy egyik oka lehet annak, ha Deákra a mai kor embere kevesebbet hivatkozik, mint két nagy kortársára szeretnék választ adni a következőkben.
Széchenyi örökségét gyakran számba vesszük, teljesítését zászlóra írjuk. Kossuth meg nem alkuvó magyarságát, harcos helytállását sokszor emlegetjük (talán többször is, mint indokolt lenne), mert egyedülálló népszerűsége nemzedékek sorát élte át, és ezért az ő nevét előtérbe állító politikai program bizonyos előlegezett rokonszenvvel eleve számolhat. Deák munkássága, úgy tűnik, részben beleolvadt a megvalósult törvényességbe, részben, a dualizmus vonatkozásában, teljesen idejét múlt lett – noha az államon felüli jogi szint elismerése, rendjének kidolgozása, az osztott szuverenitás lehetősége, éppen a ma nemzedéke számára nem kevés tanúságot is nyújthatna. Van-e számunkra, mai gyakorló jogászok számára Deák Ferencnek hasznosítható, képviselhető öröksége, vagy devalválódott az ő gyűjtött tőkéje, s már csak emlékeinkben köszön vissza egy kedélyesebb, nyugodtabb, derűsebb, boldog kor adomáiban?
Vallom, van Deák Ferencnek számunkra öröksége. Értékes, súlyos, meg nem kerülhető, jelen helyzetünkben megszívlelendő öröksége létezik, bár nem forgatjuk, nem hasznosítjuk, nem is tudatosítjuk. Jó esetben elzárva tartjuk, mint kincset. Háborúban azt mondják, Most keveset adunk Rád, – Békeidőn azt vetik, Másra kell a pénz nekik! (1) Arany János sorai teljesen ráillenek erre a deáki örökségre. Deák öröksége ugyanis a legmagasabb értékrendben maradt ránk: nem a gazdasági szférában, még csak nem is elsősorban a szellemi, tudományos szférában. Deák öröksége az erkölcsi rend része, erre pedig ma keveset adunk, másra kell a pénz!
Erkölcsi rend része? Van ilyen? Hiszen az erkölcsi pluralizmus világában annyi erkölcs, ahány gondolkodó, annyi erkölcsi fórum, ahány lelkiismeret. A közügyek világában anyagi mércék, GDP, dollár/euro az értékmérő, a szellem értéke pedig annyit ér, amennyit a piacon a gazdagok adni hajlandók érte, amennyiért megveszik. E mércén Deák inkább az ócskapiacra szorulna, mintsem a régiségkereskedők divatos termékei közé, hisz Deáknak nem volt – ma sincs – piaci értéke. Nem volt megvehető, megfizethető, mert nem fogadott el pénzt sem elveiért, sem tudásáért. Nem volt forgalmi értéke, mert nem forgott, nem volt erkölcseiben igazodó. Mikor viszont szükség volt rá, vagy ahol használni tudott, ott állott alku nélkül, önként, önzetlen, és nyújtotta elméje, érzelemvilága, meggyőződése kincseit – ingyen, nem kényszerítve senkit, hogy elfogadja. „Nem ismerek államférfit – mondá Wlassich Gyula – , aki az erkölcsi erő energetikájának olyan lelkes követője és buzgó hirdetője volna, mint ő. Az erkölcsi erővel ő minden erőhatalmon győzedelmeskedni vél. Ez az ő uralkodó érzése, amely államférfiúi működésének korszakait összhangzó egységgé köti."(2)
Talán nem kell kifejtenem, hogy erkölcsre vonatkozó kérdésem költői kérdés volt. Az erkölcsi meggyőződés, az erkölcsös magatartás szabad értelmi, akarati döntés eredménye, a szabadság, a szabad véleménynyilvánítás Deák számára is a legfőbb értékek egyike.(3) Ez azonban nem változtat azon, hogy van az egyes ember számára olyan erkölcs, amely kibontakoztatja, teljessé teszi, s van olyan hamis erkölcsiség, amely csődbe viszi, elpusztítja. Van a közösség, a jogállami együttműködés számára is olyan erkölcsi, szabad rend, amelynek elfogadásától a jogállam léte, sikere függ, amely nélkül együttműködés egyszerűen nem lehetséges. Mindkét téren hathat szabad döntésünkre, elfogadásunkra a meggyőző példa, s ilyen meggyőző, tettre indító példa lehetne mindmáig, sőt egyre jobban, Deák Ferenc a mai társadalom számára.
Az erkölcsi példa indíthat, meggyőzhet, buzdíthat, de csak szabad cselekvésre. Ahhoz, hogy hasson, ismernünk kell. Ám Deák Ferenc példája nem csak buzdít, hanem önmagában, léte által, eleven bírálata szinte mindannak, amit egyéni erkölcsiségben, közéleti felfogásban magunk körül látunk. Tévedhetetlen politikusaink, közgazdászaink, de akár bíráink és jogászaink sem feltétlen rajonganának azért, ha teljes egészében elébük tárulna a haza bölcse egyénisége, közéletről, jogról, politikáról alkotott felfogása, ha csak annak szemléletére is lennének kötelezve. A modern kor legszívesebben a krisztusi tanítást is magánüggyé tenné, száműzné a szükségesnek elismerendő, egyedül üdvözítőnek vallott tanok közül, mert nem kívánja felvenni keresztjét, hogy kövesse a példaképet az üdvösség útján – s így nem is indul el azon az úton. Úgy, hasonlón, a mai magyar közélet embere sem fogja lelkesedéssel felvállalni a deáki örökséget. Éppen meggyőző belső ereje miatt: egyszerűbb nem ismerni, mint megtagadni, viszont terhes követni, mert akadálya önzésnek, más hátán kapaszkodásnak, érvényesülési hajszának. (Félretolja, elhallgatja egyébként ezt az örökséget jószerivel már a 19. század vége óta a magyar politikai gyakorlat résztvevőinek többsége.) Valódi türelemnek, a személyes méltóság elismerésének, a jog feltétlen tiszteletének, az egyéni érvényesülés és haszon háttérbe szorításának útja volna az ő követése.
Mit tanít számunkra Deák Ferenc a közélet erkölcsisége terén? Tanítja egyrészt azt, hogy a nemzet közös útja szabadon, belsőleg elfogadandó. Csak azok a nemzetek engedhetik meg maguknak egyes gyakorlati kérdésekben a mély megosztottságot, az egy többletszavazat alapján való döntést, választást, amelyeknek e módszert, a többségi demokrácia feltétlen tiszteletét illetőn mély hagyományuk, szilárd meggyőződésük van, amelyeknél az egyhangún elfogadott vagy kis többséggel elfogadott törvény, ha egyszer legális formában elfogadták, megszavazták, egyaránt legitim, mindenki döntése, joga, közös védendő kincse lesz. Deák életének két nagy szakasza elején olyan társadalomban élt, ahol a két szemben álló tábort mély árok, gyűlölség, a közös alap szinte teljes hiánya választotta el. 1825- 48 között a liberális, polgári reformerek és a rendi-konzervatív vagy abszolutista monarchikus szemléletűek között ilyen áthidalhatatlannak tűnő ellentét feszült. Ám nem volt kisebb ez az ellentét a szabadságharc után a nemzeti függetlenséget követelő és az abszolút birodalmi szemléletben élő táborok között sem, még ha a részletekben léteztek is fokozatok. Úgy tűnt, nincs lehetőség az ellentétek feloldására. Ilyen helyzetben fennáll a veszélye annak, hogy amit az egyik oldal eseti parlamenti többséggel kiharcolt, azt a másik, ha ő jut a többségi helyzetbe, szinte azonnal felszámolni törekszik: haladás helyett ingalengés az ország sorsa, elpazarlódnak az erőforrások, nem haladást szolgálnak.
Az államférfiúi szemlélettel megáldott fiatal zalai követ csakúgy, mint az élte delén félrehúzódott volt igazságügyi miniszter pontosan tudta, melyek azok a jogi, alkotmányos keretek, hol húzódnak a határok, amelyek közt az ország többségének egyetértése megteremthető. Azt is tudta, hogy nagy reformok elérése nem megy egyik napról másikra. „Addig, amíg a nemzet értelmes többsége valamely javításnak hasznos, sőt szükséges voltáról meggyőzve nincsen, azt a törvényhozás rendes útján megállapítani úgysem lehet."(4) Nem is csábította a rá hallgatókat ilyen reménytelen utakra.
Ezért Deák a rendi országgyűléseken és a közéletben olyan tervek megvalósításán fáradozott, amelyek részsikerrel kecsegtettek, amelyek közelíthették egymáshoz a partokat és a pártokat. „A cél felé minden előlépés, mely a jövendő útját nem zárja, valóságos haladás", – és „minden előre lépés nyereség a haladni akarónak."(5) Deák megkereste azokat a részcélokat, amelyek terén sikerre számíthatott, s ezek révén iparkodott a végső célokhoz közelíteni. Közben soha nem vesztette szem elől fő céljait, s vigyázott, hogy pillanatnyi sikerért azok útját el ne szegje. „Aki a hibák s előítéletek egész tömegét csomóra fogva egyszerre akarja kiirtani, sok egyes érdeket, különvágva nem jelentőst, összesít maga ellen, s rendszerének a sikert áldozza fel" – írta.(6) Másrészt „figyelemmel kell lenni arra is, hogy midőn az alkotott törvények a jelent tetszőleg kielégítik, a jövendőnek kifejlődését meg ne kössék vagy annak helytelen irányt ne adjanak".(7)
Volt türelme, éleslátása és lelkiereje megvárni, míg meggyőződésével a közfelfogás összhangba került. Nem kötött, még közérdekből sem, elvtelen paktumot, nem működött együtt, még politikai haszon reményében sem, a jogsértő ellenféllel. 1850 nyarán Schmerling igazságügyminiszter hívását a megvalósítandó reformok feletti tanácskozáshoz elutasította, épp ő, a nagy jogalkotó, mert „a közelmúlt idők (1849- 50) gyászos eseményei után, oly állapotok között, amelyek még jelenleg is uralkodnak, lehetetlenség, hogy én nyilvános (értsd köz-) ügyekben közreműködhessek".(8) A passzív ellenállás országos meghirdetésének programja ez! Élete második nagy szakaszában még a rendi országgyűlés részmunkái sem vihették közelebb a közvélemény meggyőzéséhez. Itt a törvényesség nagy értékének tudatosítására összpontosított baráti beszélgetésekben, társadalmi mozgalmakban, egyes írásművekben. Fanatikusa volt, Wlassich szavai szerint, a törvényességnek, a jog legyőzhetetlen erejébe vetett hitnek.(9) Volt hát ekkor is érték, amelynek őrzését, munkálását a kedvezőtlen viszonyok között is fontosnak tartotta. „1858-ban így írt a Pesti naplóban: Elsősorban az a föladat, hogy a nemzetben ébren tarttassék az alkotmányos szabadságért való érzék és lelkesedés, mert akkor egy kedvező pillanatban egy tollvonással lehet helyreállítani a magyar alkotmányt és 24 óra alatt lehet szabad, alkotmányos államunk; holott, ha a népből kihalt az érzék azon legmagasb javak iránt, sem a sors kedvezése, sem az uralkodó kegye nem adhatja nekünk vissza az igazi alkotmányos szabadságot."(10) Másrészt, még 1845-ben, mai szemmel reménytelibb viszonyok közt, írta: „Őrködjünk, és ami jót lehet, cselekedjünk. Igyekezzünk békés úton sikert szerezni becsületes törekvéseinknek, de a tüsténti siker reménye nélkül is teljesítsük kötelességünket."(11)
Van-e ennél időszerűbb, megszívlelendőbb program? E „tüsténti siker" reménye nélkül állott csatasorba, mikor 1860-61-ben az Országbírói értekezlet és a csonka országgyűlés keretei között először lehetett újra hangot adni a magyar politikai elképzeléseknek, s mikor legalább az igazságszolgáltatás terén először nyílt remény arra, hogy valamit a magunk törvényességéből visszanyerhessünk. Ez a közreműködése mutatja, hogy most sem volt ellene a részlépésekben való közeledésnek. Mutatja azt is, hogy korántsem jogi formalizmus mozgatta céljai elérésében. Hogy az országbírói értekezlet megtörtént tényként tudomásul vette az ősiségi pátens és a telekkönyvi rendszer révén végbement volt jobbágyok tulajdonhoz juttatását, az ő hatásának köszönhető, aki e kérdés társadalmi elfogadásában annak legitimitását felismerte annak ellenére, hogy a legalitás helyreállítása ekkor még nem történhetett meg.(12) Persze ez nem formai legitimitás volt, nem az ősi alkotmány helyreállítása, hanem ráérzés a népakaratra, az államférfiúi bölcsesség és az elvhűség találkozása.
A legitimitáshoz való visszatérést tartotta fontosabbnak a legalitásnál – előbbi érdekében kész volt engedményekre is. Voltaképp több kérdés – így a volt király és trónörökös formai lemondatása, az 1848 évi törvények visszaállítása és egyidejű változtatása, a közös ügyekkel kapcsolatos alku – olyan döntések voltak, amelyek az önálló magyar államnak a dualizmus közösségében való megteremtéséhez és megtartásához előfeltételként szükségesek voltak. S Deák tudott engedni formában, ha hű maradhatott a lényegeshez, annak ellenére, hogy a jog volt fegyvere, és annak formai előírásai fontosságát nála senki mélyebben nem értette, át nem érezte.
Kossuth is elismerte, hogy az abszolutizmus évei során a nemzeti közhangulat a bármi áron való kiegyezés felé mozdult el, s csak Deák erkölcsi tekintélye tartotta vissza a nemzetet akár ajándékozott együttműködés elfogadásától. Gondoljuk meg: 1849 óta 15 új évfolyam kért munkát, teret, szerepet a közéletben, életük elején vagy derekán a pályáról le, a közéletből kiszorított, alkotóerejében lévő réteg kért oda visszabocsáttatást. Akkor is volt piac, volt vágy érvényesülésre, voltak megélhetési gondok: mindezek oda hatottak, hogy vessünk véget a függő helyzetnek, a passzív rezisztenciának.
Hallgassuk Kossuthot: „Országgyűlés kezdetén az egész ország csak alkudni akar – írja barátjának. – Hidd el, ha Deák nincs, nyakra-főre elv nélkül indul a közép Apponyi et co után, indult volna Eötvös ... hypothesisei nyomán."(13) Ez pedig még csak 1865! De az Angol királyné szállóban ott ült a sötét ruhás, kedélyes, idősödő zalai bácsi, hivatal nélkül, hatalom nélkül, udvari kapcsolatok nélkül. Ott ült, és ő azt mondta, akármilyen áron nem! S a türelmetlen tömeg meghátrált erkölcsi tekintélye előtt. Elszégyellte magát, s várt, évekig, amíg az öregúr majd rábólint, és azt mondja, így már mehet!
Pedig Deák nem gyűjtött pártot. Nem tartott pártfegyelmet. Nem keresett híveket. Még csak nem is hangoztatta feltűnőn a véleményét. Kossuth Kasszandra-levelére adott nyilatkozatában joggal mondhatta: „magamat és eljárásomat igazolni nem tartom szükségesnek. Politikai eljárásom nyilvános volt. Elveim, nézeteim és minden állításomnak, minden javaslatomnak okai tudva vannak a közönség előtt, mert őszintén és tartózkodás nélkül kifejtettem azokat ott, hol képviselői állásomnál fogva jogom és kötelességem volt felszólalni; védtem a jogilag fönnálló törvényeket az absolut hatalomnak egyoldalú eljárása ellen, ...és elmondottam én is meggyőződésemet és ennek okait. ... Kit sem a hatalomnak parancsszava, sem becstelen érdekek, sem hiúság és a pillanatnyi népszerűség hajhászása nem vezetnek, hanem keresi a haza javát és követi saját meggyőződését, az könnyen viseli a felelősség terhét. ... Meri-e valaki állítani, hogy véleményemet másokra kívántam erőszakolni, akár ámításokkal és csábító ígéretekkel, akár szemrehányásokkal? Felszólítottam-e bárkit, hogy azon párthoz álljon, amelynek tagja én vagyok? Akartam-e bárkit gátolni saját meggyőződésének követésében? ... Ha mindemellett a többség véleménye és az én véleményem találkoztak, ennek egyszerű magyarázata csak az, hogy az én meggyőződésem is az volt, ami az övék."(14) Lehet-e ennél tisztábban kifejezni az államférfi önállóságát, függetlenségét, s a többiek szabadságának tiszteletét, elismerését?! Végigvonul egész szereplésén az a gondolat, hogy megnyugvást csak az ad, ami a nemzet akaratából történik. „Erre a nemzetre még saját akaratából sem szabad oktroyálni" vallotta.(15) Az akarat kialakulását viszont meg kell várni. „Mindent a maga idejében kell tenni, s a gyümölcsöt leszakítani csak érett korában kell; de hátralépni soha egy lépést sem szabad. Az előrelépés csak akkor engedhető meg, ha tudjuk, hogy a körülmények által vissza nem löketünk."(16)
A törvényesség útja, az egyetértés útja, a megértés útja a közjó felé vezet és ez a legfőbb cél. A közjó, a közboldogság Deák felfogásában egyenesen a közösség természet adta, ma úgy mondanók, alapjoga.(17) Ehhez kell a törvénytisztelet a kormány részéről is, mert „míg a kormány maga példát nem mutat reá, hogy a törvényt ő is tudja tisztelni s teljesedésbe hozni, károsnak tartom bármi másról tanácskozni... Ha a többség elütne ettől, meghajlok ugyan, hanem azt mondom: amely nemzet magamagát elhagyja, sorsát megérdemli.(18) Kell a szolidaritás a rászorulók felé: „mert nem az a boldog ország, hol legtöbb a gazdag ember, hanem az, hol legkevesebb szegény vagyon."(19) Kell a felelősségtudat az ellenzék részéről, „nekünk, kik az ellenzékhez számíttatunk, ha valaha, most leginkább kötelességünk szigorún vigyázni minden lépéseinkre. Vessen ki-ki számot belső meggyőződésével, s mit józan megfontolás után jónak lát, mit keble istene sugall, a mellett álljon meg ingatlanul, csüggedést nem ismerő szilárdsággal. Ne tekintsük az oppositiót fénynek, cifraságnak, ne tekintsük olyan pártnak, melynek feladata megtámadni azt is, ki nem vétkes, ellenezni azt is, ami jó, csak azért, mert mástól származik. Ne higgyük állásunkat könnyűnek. Isten és világ előtt felelet terhével tartozunk minden cselekvéseinkért, mert egy-két hibás lépés rossz következéseket húzhat maga után, egy félreértés is nagy kárt okozhat a hazának."(20) Lehet-e az ellenzék feladatát a mindenkori jogállamban jobban meghatározni? A közjót kereste Deák Ferenc egy életen át, mégpedig a politika jog behatárolta útjain. Nem kereste ezzel szemben, sőt egyenest kerülte, saját érvényesülésének bármilyen formáját. Neki elég volt saját lelkiismeretének csendje, elég volt, ha király és nemzet becsületes embernek tartják. Természetes, szívből jövő, puritán egyszerűség jellemezte. Nem csak a Ligetbe, a királyhoz is konflison ment. De nem volt sem aszkéta, sem életunt. Élvezte a társaságot, szerette a vidámságot, a baráti kört, a szivart, a jó konyhát, mértékkel. Adomáit szerte mesélgették, találó megjegyzései, humoros mondásai kedélyéről tanúskodtak, bár soha nem volt bántó él szavaiban.
Hitt Istenben és igyekezett útjain haladni, de a világi feladattal, annak becsületes és lelkiismeretes ellátásával vélte szolgálni Őt az embereken keresztül. Deák szerette az embereket. Szerette a hazát, szerette nemzetét. „A legkisebb jóért hálát érzett, a legnagyobb rosszért sem volt bosszúálló" – írja Wlassich.(21)
Lelkének mozgatóereje az igazságosság volt. „Nincs azon országon Isten áldása, a hol nincsen igazságosság" és „ha szabadok akarunk lenni, legyünk egyszersmind igazságosak". A politika nem juthat ellentétbe a jellemmel, a legjobb politika az igazságosság és becsületesség, vallotta.(22) Az igazság felismerésében azonban mély jogérzék, nagy jogi tudás és tévedhetetlen lényeglátás, éles logika segítették. Az utóbbiakat meg lehet szerezni, és közéleti pályára törekvőnek meg is kell szereznie.
Mindezek után kell-e magyaráznom, miért kevésbé példa, miért kevésbé hivatkozási alap, miért kevésbé hasznosított örökség ma Deák Ferenc hagyatéka, mint más nagy államférfiaké? Holott, kell-e bizonyítanom, hogy hasznos Széchenyi nyomán járnunk, tisztelettel adózhatunk Kossuthnak, de hiányozni mai boldogulásunkhoz ez a deáki örökség hiányzik? Ennek alapjaitól fosztott meg már Trianon igazságtalansága a maga következményeivel, amelyek kivédéséhez magunk erejéből gyengék lévén, szövetségeseket kellett keresnünk. Azok kedvéért aztán szent elveket, a polgári egyenlőség elveit adtuk fel, tragikusan, hiába.
Ezt a deáki erkölcsi szemléletet irtotta ki szinte teljesen a kemény, majd a puha diktatúra korszaka. Lesz-e erőnk visszatérni a magán- és közéleti erkölcs e magasiskolájához? Lesz-e bátorságunk a Deák által előnkbe tartott tükörbe nézve számot vetni magunkkal, hibáinkkal, lehetőségeinkkel? Lesz-e erőnk nemzeti értékeinket, amelyeket a haza bölcse elénk tár, akár az európai vagy tengerentúli irányzatokkal, hamis bálványokkal szemben is, megvédeni?
Ezek már nem költői kérdések, hanem sorsunk alakulásának, jövőnk és emelkedésünk reményének eleven kérdései. Bár tudnánk rájuk helyes választ adni. Félek, ma a többség még Arany János ironikus soraival válaszolna (amelyeket ő a kiegyezés korának ifjúsága szájába adott):
Deák Ferenc, megélünk mi Kend nélkül!
Kívánjuk a szabadságot rend nélkül.
Jegyzetek:
(1) Deák Ferenc válogatott munkái, Bevezetés 9. l.
(2) Molnár András, Deák Ferenc, Bp., 1998. 17. l.
(3) Deák Ferenc beszédei I. 281. Összegyűjtötte Kónyi Manó, Bp. 1903.
(5) Molnár András, Deák Ferenc, Bp., 1998. 18., 85. l o.
(6) Molnár A. 21., Deák beszédei 551. l.
(7) Molnár A. 32., Deák beszédei 2. 382.
(8) Deák Ferenc válogatott munkái, rendezte és bevezetéssel ellátta Wlassich Gyula, Bp., 6. l.
(9) Molnár A. 33., Deák beszédei 2. 396.
(11) Mádl Ferenc, Kodifikation des ung. Privat- und Handelsrechts im Zeitalter des Dualismus, Bp., 1970., 240. l.
(12) Idézve Zlinszky J. Kossuth és a kiegyezés, Jogt. K. 1994, 9. 327. l.
(13) Deák válogatott, 2. 199. l.
(21) Wlassich Bev. 10. o. Mintha Szt János sorai csengenének vissza e sorokból: „Az igazság szabaddá tesz titeket." Jn 8. 12.
(22) Demokrata nóta, Összes művei 1958. I. 449.
politika, Deák Ferenc, közéleti erkölcs, legitimitás, dualizmus, törvényesség, legalitás, igazságosság