Közéletre nevelés

Az élet ajándék és meghívás. Az élet lehetőségét ajándékba kaptuk: hogy élni akarunk-e, élni az ajándékkal, a lehetőséggel, rajtunk múlik.

*Megjelenés helye: Vigilia, 1997/4. p. 251-258.

 

Közéletre nevelés

Az ember életre születik. Életet kapott ajándékba a Teremtőtől, életet szüleitől, Isten teremtő társaitól. Az élet ajándék és meghívás. Az élet lehetőségét ajándékba kaptuk: hogy élni akarunk-e, élni az ajándékkal, a lehetőséggel, rajtunk múlik.

Az ember szabad. Élhet a lehetőséggel és elvetheti. Elvetheti úgy, hogy megfut előle, elveti magát az ÉLETET, de elvetheti úgy is, hogy nem él vele, megtagadja, üresen hagyja: hogy nem él, csak vegetál. Száz fehér lap ürességgel tele – ez volt a nulla Károly élete...

Vegetálni könnyű. Maradt az emberben minden civilizáció ellenére annyi ösztönösség, hogy biológiai, anyagi létének fenntartásáról gondoskodni törekszik. Ám nem ez az élet, amelyre hívva vagyunk. Élni nem fajulva tengés, olcsó időnek hasztalan soka. Életünk az isteni lét átadott szikrája: a teremtő, fenntartó, szerető Isten képét hordjuk. Hozzá válhatunk hasonlóvá az élet által, szabad akaratunkból, a magunk igyekezetével, értelmével és akaratával, arcunk verítékével.

Az emberbe bele van oltva a vágy a valódi élet iránt. Először szunnyad öntudatlan. Fokról-fokra éled, tudatosodik. A gyermek gyermekmódra éledez, ébredez. Nem egyedül létezik: egyedül elpusztulna. Szülőktől születik, emberek állnak bölcsője körül, törődnek vele, míg lassan válik önlábán állóvá, majd önnön fejével gondolkodóvá, értelem alapján akaróvá, önállóvá, környezetétől egyre függetlenebbé.

Ez a növekedési, önállósulási folyamat nem automatikus, noha sok szempontból élettani szükségszerűséggel előre meghatározott, vagy közvetett hatások szerint bontakozó. Az embergyermek természetes környezetében, a családban, vagy mesterséges környezetében, a társadalomban, egyaránt ki van téve olyan célzott vagy esetleges hatásoknak, amelyek növekedésére hatnak, növelik, nevelik.

A nevelés elsősorban példával történik. A felnövekvő ember látja, hogyan reagál a felnőtt ember élethelyzetekre, s leképezi a viselkedés formáit. Egyes viselkedési formák vonzónak, hasznosnak tűnnek, sokszor azért, mert gyakorlójuk rokonszenves, mások riasztók, visszataszítók, de mindkettő alakíthat.

Történik a nevelés tapasztalat által. A gyermek ember észleli a maga megnyilvánulásaira, ösztönös magatartására a környezet visszahatását, válaszait. Kellemes válaszokat iparkodik újra felidézni, kellemetlenektől igyekszik távol maradni, tanul a maga hasznán, a maga kárán, a maga kapcsolatrendszerében.

Történik a nevelés célzott ráhatással. A tapasztalt ember átadja a maga tapasztalatát, életismeretét a másiknak, közléssel, tanáccsal, gyakorlati vagy elméleti irányítással. Tapasztalat és visszajelzések mellett e közlésekből is nevelődik az emberpalánta, hajlítódik bizonyos irányokba, elfordul másoktól, összetett úton fejleszti képességeit. Ezt nevezzük a növelés más tényezői mellett elsődlegesen nevelésnek: a gyermek terelését, irányítását, hajlítását: ez a valódi nevelés, a paidagógia.

Már az egészen egyszerű társadalmak, embercsoportok is nevelték a maguk utódait célzottan életre. Minél bonyolultabb a társadalom, minél kevésbé meghatározott az ember ösztönrendszere a rá váró helyzetek közötti magatartás feladataira, annál inkább szorul nevelésre. Értelme, akarata, érzelmei gazdagítását, fegyelmezését, céltudatos alkalmazását gyakorolnia kell, hogy kibontakozzék tehetsége, adottságai, s e folyamatban az előtte járók tapasztalata sok buktatótól megóvhatja, sok szerencsés, igaz, sok téves indítást is nyújthat számára.

Nevelni kell személlyé. Értelmessé, akaróvá, érzővé, függetlenné, szabaddá. Az ilyen nevelés a nevelőtől áldozatot is követel: a tőle függő, hozzá tartozó, neki érzelmileg és függelmileg alárendelt embert kell magával egyenrangúvá formálni és elismerni. Sok hiba történik mindjárt e legfontosabb, elsődleges nevelés terén is, sok ember nem érik meg – értelmileg, akaratában, érzelmeiben – idejében, nem nő fel, mert az őt nevelők függésben tartják, arra szoktatják, akarva-akaratlan.

Nevelni kell a magánéletre. Arra, hogy én-te viszonyokat tudjon alakítani, megragadni, megélni, és szükség szerint megszakítani. Tanulja meg, hogy nem jó az embernek egyedül lennie. De tanulja meg, hogy soha sincs egyedül az ember. S hogy ezt az elsődleges személy-kapcsolatot, az ember-Isten kapcsolatot megélhesse, kell időnként egyedül lennie, kell tudnia egyedül lenni. Arra, hogy tudjon figyelni, következtetni, ítélni. Arra, hogy hallgasson tanácsokra, tájékoztatásra, mindenek előtt azonban a saját belső hangjára, lelkiismeretének parancsára. Nevelni kell a helyes értékítéletre, az értékek sorrendjére, elsődleges szükséglet, hasznosság és fényűzés különböztetésére. Tanulja meg, hogy az ember ura a világnak. Felette áll, független vele szemben, de felel érte, és élhet vele és általa. Nevelni a helyes önismeretre és önértékelésre. Saját megismerhetetlen egyediségének és saját elenyészőn kicsi voltának együttes megélésére.

Nevelni kell kereszténnyé. Közölni kell vele azt az üzenetet, amit a Teremtő nyilatkoztatott ki az embereknek, és aminek továbbadását rábízta korábbi nemzedékekre: mindarra, amit egyéni ész és következtetés meg nem láthat, csak titkon óhajtva sejthet. Tanítsatok! - szól a krisztusi parancs mindazokhoz, akiket tanítottak. Adjátok tudtul az örömhírt minden embernek, hogy nincs egyedül, hogy nem elveszett, hogy ne féljen, ne aggódjék: élete az öröklétre hívja, értéket tud gyűjteni, képes az istenkép megvalósítására, az életteljességre!

Szerencsés esetben az ember serdülő évei során megtanulja az énné válás leckéjét, emberré lesz az emberpalánta. S a kibontakozási folyamatban észrevétlen nő át a természetes óvó környezetből - kedvező esetben - a mesterséges társadalmi környezetbe, hogy ott munkálkodjék. Mert így teljesíti be hivatását: valamely közhasznú, világot formáló, javító, szépítő tevékenység révén, Isten társaként, akit a többi emberen keresztül kell szeretnie.

És kilép az ember a családi fészekből az élet porondjára, küzdőterére, hogy ott hasson, alkosson, gyarapítson. Kilép és káprázik a szeme. Riadtan észleli, hogy más fények világítanak ott, mint az ő csillagai. Más törvények uralkodnak, mint a lelkéből szólók. Más nyelven beszélnek körötte, nem értik sem szavát, sem példáját. Más értékkel mérnek, sokfelé tájékozódnak. Bonyolultabb a társadalom, mint az otthon ablakából, az iskola padjából látszott. Támadások érik felvértezetlen, kihívások, melyekre nincs mesterszava.

Úgy érzi, szükség van az ő közreműködésére, hisz annyi a szükség, a rászorultság körötte, de nem tudja megtalálni a helyet, ahol várják. Úgy véli, lenne mondanivalója, de nem tudja megtalálni a rá figyelmezőket. Modern Bábel a mai világ, sok nyelvvel, sok értékrenddel, sok szemlélettel és véleménnyel, s úgy tűnik, nincs kulcsa hozzá, hogy bejusson a valódi eszmecserék, a valódi döntések színterére. Ha pedig úgy érzi, hogy bejutott, elborzad a feladattól, a módszerektől, a gátlástalanságtól, és sietve visszahúzódik. Nem tanulta, hogyan kell megállnia a közösségben, hogyan kell viszonyulnia hozzá, hogyan használhat neki.

Szánom a sereget, mondta Jézus, mert olyanok, mint a pásztor nélküli nyáj! Hány bárány, hány juh tévelyeg abban a seregben: tömegben egyedül, mások közt magányosan, maga módján kapcsolatot nem találva. És hány sereg kavarog szerte a világon, nem közösség, csak tömeg, céltalan, iránytalan, otthontalan, bizonytalan. Keresik azt, aki irányt szabjon.

Nem maradnak sokáig vezér nélkül. Hamis próféták, hamis pásztorok, mások nyomorán nyerészkedők, mások elbizonytalanodásából biztos hasznot sajtolók raja kerülgeti a seregeket. Zúdul rájuk a tanítás, hívás, ígéret, alkalmi boldogság, öröm, pihenés kínálata: eladó számukra minden, holott amit gyűjtenek, idővel szétszóródik.
Igen, szomorú a sereg, a tömegember sorsa, kiszolgáltatottsága. S természetes, hogy nő a bizalmatlansága. A sok csalódás után csodadoktorokban, hamis prófétákban, nehezen hajolnak az igaz szóra: nem ismerik fel többé. "Értelmük elhomályosodott és akaratuk rosszra hajló lett." És az arcuk verejtékével megszerezhető valódi érték helyett csábítóbb a könnyen kínált talmi érték.

De vajon a valódi értéket nyújtók, a valóban jót akarók értik-e egymást? Ismerik-e a játékszabályait a közösségi vélemény-formálásnak? Meg tudják-e értetni magukat az igaz beszédre szomjazókkal? Tudnak-e vonzó és valós válaszutat kínálni a tévelygőknek? Sajnos, kevesen. Olyan század végén élünk, amelyben hatalmi eszközökkel elfojtották az egyéni vélemény érvényesülését, magába fordulttá tették a maga igazáról meggyőződött embert is, képmutatást rendeltek véleménynyilvánítás helyébe, látszat-eszmecserét valódi érvelés helyébe, s ahol az ember a másik előtt megnyilatkozni alig mert, így annak véleményét, meggyőződését nem is ismerhette. Megfigyelőkre s megfigyeltekre oszlott a közösség: a megfigyeltek még azt sem tudták, hogy ilyen szerepben vannak, még kevésbé, hogy kik tartoznak közéjük, és kik figyelik őket. Ezzel szemben a figyelők egymás szerepéről is tudtak és a megfigyeltek körét is ismerték.

Váratlan eljött a szabad vélemények kora, s ebben a helyzetben találta országunkat. Van informált kisebbség és ismeretek nélküli, egyszerre hiszékeny és gyanakvó többség. Ebben a helyzetben megkínálva a közszabadságok és a jogállamiság eszköztárával és rendjével, valóban olyanok vagyunk, mint a pásztor nélküli nyáj, szinte visszavágyunk a szoros karámba. Kísérletezünk olyan módszerekkel céljaink érdekében, amelyeknek eszköztára idegen számunkra, kifordul a kezünkből.
Amit Laci meg nem tanult, azt nem tudja László. Amit soha nem tanultunk, soha nem próbáltunk, honnan is tudhatnánk. Jóakaratunk lépten-nyomon botlik a szabadság rögös útjának akadályain. Vissza kell utalni négy évtized neveltjeit a közélet elemi iskolájába?

Bizony, nem ártana. Ha az első négy évet nem nagyralátó tervek, hanem módszeres tanulás töltötte volna ki, másképp állna a közélet porondján polgári, keresztény, nemzeti értékeket valló politikusaink jó része. Kérdés, van-e számukra iskolapad elég, van-e számukra tanár, és van-e bennük ennek felismerésére elég alázat, önismeret...

De ha már őket nem lehetett, legalább a ma nevelkedő, a közéleti szerepbe szükségszerűen belenövő fiatalságot neveljük erre a közszolgálatra, közszereplésre, amíg nem késő, amíg hallgatnak ránk! Ha van képünk arról, ami ehhez szükséges, vétek hallgatni: elásott talentum nem hoz gyümölcsöt.

Véleményem szerint lehet a közéletre nevelni: lehet tanítani azokat a módszereket, alapszabályokat, alapértékeket, amelyek közös célok érdekében közös megegyezés kialakítását, a közös együttműködést, az alkalmas képviselők és köztisztségviselők kiválasztását, ellenőrzését és az ilyen megbízatások elvállalását, ellátását általában lehetővé teszik.

Elsősorban meg kell ismertetni a társadalmi együttműködés alapvonásait:

• az ember lényege szerint társas lény;
• az emberek egymásra utaltak;
• bizonyos – anyagi, biztonsági, kulturális – célok csak együttműködve érhetők el;
• az egyéni vagy csoportérdeket azonos értékrendben hátrább kell sorolni, mint a közérdeket;
• az egyén méltósága, szabad lelkiismerete, egyénisége nem áldozható fel többségi szempontoknak;
• az egyén élete csak szabadon, mások élete érdekében kockáztatható;
• az egyes ember önmagát csak másokért áldozatot vállalva, önátadásban valósíthatja meg.

Az emberek közös céljait meg kell határozni, a hozzájuk vezető utat meg kell tervezni, a hozzá vezető eszközöket meg kell teremteni, és a közös célokat szabadon vállalni.
Minél nagyobb a közösség, minél bonyolultabbak a célok, annál nehezebb egyetértést elérni a célokban, a hozzájuk vezető utakban, a megvalósítás sorrendjében.
A közösség hajlamos arra, hogy saját céljainak érdekében egyének alapérdekeit feláldozza. Ezért a közösség rendjének meg kell határoznia az egyén el nem vonható szabadságának, érdekeinek védelmére az eszközöket. Meg kell határoznia a közösen megvalósítandó célok kitűzésének és a hozzájuk vezető út megtervezésének rendjét, elő kell írnia az egyszer meghatározott célok megvalósításának eszköztárát.

Az államban szerveződött társadalom az egyéni méltóság és szabadság védelmét az alkotmányos alapjogokban:
 a közös célok kialakítására a véleménycsere, tájékozódás és tájékoztatás szabályait a politikai vélemény, szervezkedés és sajtó szabadságában;
 a célok meghatározását és a megvalósításukhoz szükséges hatalom átruházását a demokratikus hatalomgyakorlás intézményrendszerében;
 a hatalom túlsúlyának megakadályozását és ellenőrzését a hatalommegosztás, tisztségviselői politikai felelősség, hatalmi egyensúly, a jogrend elsőbbsége és a független bíróság, valamint a nem állami körök elhatárolt védelme biztosítja.

Mindezek alapfogalmait a leendő állampolgárnak az alapvető ismeretekkel meg kell kapnia.
Túl ezen azonban meg kell tanulnia bizonyos alapvető értékek helyes sorrendjét és értelmét, ahhoz, hogy a közélet valóban működőképes lehessen.
Az elsődleges szempont az értékek osztályainak sorrendje: a köz szempontjából is elsődlegesek az erkölcsi értékek, másodlagosak a szellemi értékek, és harmadlagosak, noha bizonyos szinten elengedhetetlenek, az anyagi értékek.
Ellenkezik a társadalom létérdekével, ezért minden körülmények között kerülendő, hogy akár az egyén, akár a közösség ezen a sorrenden változtasson, az alacsonyabb értékrendhez tartozó javak kedvéért magasabb értékrend javait feladja. Ez nem jelenti azt, hogy ne kellene az értékekből mindhárom osztályban elegendőt biztosítani, és a helyes arányokat megőrizni, de semmi esetre sem lehet a magasabbat mégoly mennyiségű alacsonyabb osztályhoz tartozó javakat helyettesíteni, pótolni.

Míg az anyagi, legalacsonyabb osztályú javak egymás közt cserélhetők, a társadalmi egyedek vagy csoportok között többnyire veszteség nélkül átadhatók és kicserélhetők, addig ez a szellemi javakra csak bizonyos korlátok között érvényes. Erkölcsi értékeket pedig nem lehet átruházni, nem is lehet senkire ráerőltetni, azok csak egyénileg és szabadon megvalósítva tartják meg értéküket.

Ma sokan hangoztatják, hogy az értékek relatívak, azok érték-jellegét az egyén határozza meg; más horizonttal, más csoportban, vagy más egyénnek más az érték. Ezért a társadalomnak értékek vonatkozásában semlegesnek kell lennie, így az értékeknek a közéletre nem is lehet meghatározó hatásuk.
Ebben a formában ez téves.
Valóban áll, hogy az ember értéket csak szabadon választhat. Értékei vonatkozásában saját lelkiismerete a döntő. Állami vagy közösségi hatalmi eszközzel értéket nem szabad, de nem is lehet kikényszeríteni (a kényszer megfosztja érték-jellegétől).
Áll azonban az is, hogy a hamis értékrendet valló egyének társadalma csődbe fut, nem tud közösségi célokat megvalósítani.
Áll továbbá, hogy bizonyos alapvető értékek szabad elfogadása és közösségi elismerése nélkül nincs közéletre lehetőség, hanem azt vagy anarchia, mindenki harca mindenki ellen, vagy hatalmi kényszer váltja előbb-utóbb fel.

A nevelés során a közéleti értékek megismertetése, megértetése, és szabad elfogadtatása ezért elengedhetetlen.

Ilyen elsősorban a tudati azonosulás a közösséggel, amelyhez az egyén tartozik. Ezt neveztük hajdan hazaszeretetnek. Értelmi felismerése a közösségi létnek, akarati vállalása a közösségi sorsnak és érzelmi odafordulás közösségünk, népünk, nemzetünk, országunk, városunk, egyházunk, általában mindazon közösségek felé, amelyekbe belekerültünk, s amelyekben munkálkodni emberi hivatásunkhoz tartozik.
E tudati azonosulás szükséges, de szabad tény. Ellentételezi éppen saját szabad és felelős emberi méltóságunk tudata, amelynek megélését ez a közösség számunkra biztosítja, és ezzel elkötelezettségünket iránta viszonozza. Ha ebben a kölcsönösségben a közösség struktúrája vagy magatartása miatt törés keletkezik, ez mély ellentétet okozhat az egyén és a közösségi ember között, amit először meg kell kísérelni a közélet eszköztárával összhangba hozni. Ha végképp lehetetlen, az egyén a maga lelkiismerete, meggyőződése, méltósága védelmében ki is válhat a közösségből, vagy legalább is visszahúzódik annak működésétől; viszont ezzel feladja a közéletre ráhatás esélyét is.

Második szükséges közösségi érték a közösség törvényes rendjének tisztelete, előírásainak önkéntes, szabad és jóhiszemű követése. A törvény adja ugyanis a közösség biztonságát, a jogbiztonság értékét. Ennek rendjében élnek békében, vagy legalábbis egymás köreit tiszteletben tartva a közösség tagjai. Ehhez szükséges a törvényes rend legalábbis minket érintő szabályainak ismerete, és szükségességük józan belátása ott is, ahol épp korlátozzák eseti szabad mozgásterünket. Az engedelmesség keresztény erényének közösségi formája ez.

A törvényes rend tartozéka a társadalomban a békés út elfogadása. A társadalomban, a közéletben nincs helye, vagy csak törvényes keretek között van helye erőszaknak, kényszernek. Az egymás közötti vitákat a perrend, a hatósági eljárásokat a közigazgatási eljárás rendje, a szabad személyek érintkezését társadalmi formák szorítják határok közé ott, ahol a másik érdekét a magunké elé vagy mellé helyező szeretet ezt automatikusan, rend nélkül is meg nem oldja. A keresztény erkölcsi rend szerint boldogok a békességesek. A békés út természetessége az emberek egyenlősége elfogadásából adódik: nincs jogom a magam érdekében más érdekét egyszerűn félrelökni csak azért, mert erőm van arra.

A békés út és a biztonság egyszersmind biztosítékai az egyén szabadságának a közösségben. Egyéni lelkiismereti vonatkozásban erről már szóltam. Azonban van a szabadságnak közösségi vetülete is. A társadalom szabályainak az egyén tartozik magát önként alávetni, a társadalom tisztségviselői utasításait a köz érdekében elfogadni, viszont a szabályok meghatározásában, a vezetők kiválasztásában mindenkinek szabad hozzászólása, véleménynyilvánítási joga van: quod omnes tangit, ab omnibus approbetur. A törvény, a közhatalom hordozója legitimitását épp ez az átruházott hatalom, a közös rend szerinti meghatározottság adja. Ha hiányzik, a társadalom rendje elveszti közmegegyezésen alapuló értéktartalmát. A törvények kialakítása és a hatalom átruházása során az egyénnek joga van a szükséges tájékoztatásra, de kötelessége is legjobb lelkiismerete szerint mindent megtenni jogai felelős érvényesítése érdekében. Meg kell tanulnunk, hogy részünk van a közhatalomból, és ezért részesei vagyunk az érte hordott felelősségnek is.