Korunk és a közjó

Egy jóindulatú tanítványom kérdezte tőlem annak idején Miskolcon: nem akadálya-e a pályámon érvényesülésnek keresztény felfogásom, világképem? Őszintén mondtam, hogy sohasem éreztem annak. Inkább az a meggyőződésem, hogy könnyebbséget, biztos fogódzót kínált.

*Megjelenés helye: Előadás a győri Tanárképző Főiskola tanfolyamnyitó ünnepségén. 2000. október 19.

 

 

Korunk és a közjó

Főtisztelendő Püspök Atya!
Tisztelt Kollégák!

Egy ilyen nagyon tágra szabott tanfolyam-program is csak részben tudja átfogni mindazt, ami hivatásunk szerint célunk: emberebb ember és magyarabb magyar nevelése, képzése a közjó érdekében. A neveléssel a tanár jobbá, teljesebbé kívánja tenni az embert, hogy jobbá, teljesebbé tudja tenni a társadalmat. Ez a kölcsönhatás azok számára, akik keresztény szellemben felsőoktatási intézményben oktatnak, kutatnak, sokáig nem volt ennyire világos. Pedig természetesnek kellene lennie: az ember egyszerre egyén és része a társadalomnak, egyszerre individuum és megjelenő része a homo egyetemes fogalmának. Széltében, amikor kapcsolódik minden vele egy időben létező emberhez és időben, amikor hordozza mindazt, amit genetikai, szellemi vagy erkölcsi értékként és teherként hagytak neki előző nemzedékek. És adja tovább, génjeiben, megnyilatkozásaiban, műveiben, de elsősorban példájával mindazt, ami számára cél, érték, igazság.

Azt várják tőlünk, felsőoktatástól, hogy piacorientáltak legyünk. A mai társadalom felfogásában az az érték, amit pénzben ki lehet fejezni, meg lehet határozni. Nemrég olvastam egy jelentős súlyú megnyilatkozásban, az akkreditációs bizottság értékelési szempontjai között azt a tételt, hogy az egyetem, a felsőoktatási intézmény színvonalának megítélésénél döntő szempont, mennyire felel meg az általa kibocsátott hallgató, az általa nyújtott oklevél a piac igényeinek. Mi ezek szerint munkaerőt termelünk csupán azoknak, akik meg kívánják határozni a gazdasági folyamatok kívánatos menetét.

Úgy vélem, hogy ez alapjában téves felfogás. Mindannyiunknak, akik emberek alakításán, képzésén munkálkodunk, érdemes ezen elgondolkodni. Eleve megkérdőjelezhető, van-e egyáltalán olyan gazdasági tényező, piaci szereplő, aki általános érvénnyel meg tudná határozni, akár csak tíz éves távlatra is milyen képzettségre, milyen szaktudásra lesz a piacnak igénye. Elég sok meglepetés ért már bennünket ebben a vonatkozásban, a gazdasági jóslatok világából.

Másrészt, az teszi az embert emberré, emberként és a társadalom számára értékessé, hogy pénzt keres és pénzt csinál? Attól emberebb az ember, hogy gazdagabb anyagiakban? Csak az érték, ami a világméretű gazdaságban egy-az-egyben hasznosítható, „konvertálható", esetleg még kamattal, haszonnal is? Nem a kiművelt emberfő már a nemzet igaz értéke?!

A gazdaság fejlődését és ugrásszerű kibontakozását a tudomány oldaláról kísérő előjelzések, ha nem egy-két vagy tíz év távlatáig látunk el csupán, súlyos veszedelmekre figyelmeztetnek bennünket. A közelmúlt története csődök és válságok sorozatát mutatja, amelyekkel szemben a növekedés nem orvoslást adott, hanem világméretekben súlyosbította a bajokat, ha helyesen számolunk. Mindez el kell, hogy gondolkodtasson bennünket.

Amikor Európa fogalmát – amelyhez ezer éve tartozunk, és amelyhez most szorosabban kívánunk kötődni – meghatározták, azt vallották, hogy Európa három pilléren nyugszik, három pillérre épül: a görög filozófia, a római jog és a keresztény erkölcs ezek, továbbá a nyelvi, kulturális, etnikai csoportok sokszínűségéből adódó sajátosság értékei. Nincs szó e meghatározás elemei közt se aranyról, se vagyonról, se pénzforgatásról. Szellemi, erkölcsi értékek határozzák meg Európa önazonosságát. Olyan értékek, amelyek pénzen nem válthatók meg és nem szerezhetők be. Az értékek tudatosítása, kibontakoztatása ugyan minden nemzedék számára új feladatot jelent, mert nem lehet őket egyszer s mindenkorra elintézni, biztosítani, bankba tenni, de egyszersmind keresésük az új nemzedékek számára újra és újra kiteljesedést, valódi hasznot hozó lesz, amíg valóban európaiak lesznek és maradnak.

Maradunk-e Európában? Maradunk-e európaiak? Az európai tudományosság egyre több tekintélyes fórumán kérdezik meg, aggódva, olykor kihívóan, veszélyt érezve és sejtetve: vajon Európa-e még az a világrész, amely felé Európa leszakadt része csatlakozni vágyón halad. Európa lesz-e még akkor is, amikor forma szerint is beérkeznek a csatlakozni vágyók?! Nem fogják-e végleg felváltani a keresztény erkölcsöt az erkölcsi viszonylagosság és sokszínűség, a görög filozófia logikus rendjét a média sugározta és erőltette felületes fél- és látszatismeretek, igazságok rendszertelen halmaza, a római jogot valamely terroron – mindegy, hogy diktatórikus, demokratikus vagy anarchista terroron – alapuló rend és kényszer szabályai, amelyekből egyre teljesebben kimaradnak az egyén alapvető – a második világháború szomorú tanúságai alapján számos nemzetközi okmányban és alkotmányban rögzített, de valójában még alig tudatosodott, s most a „jóléti államban" egyre inkább feledésbe tűnő – szabadságai, emberi jogai. Európa lesz-e az a társadalom, amelyhez csatlakozunk, vagy pedig inkább egy rossz értelemben amerikanizált, anyagi alapokra helyezett, csak dollárban gondolkodni tudó és csak azt értékhordozónak elismerő furcsa képződmény?

Lényegében feltehető ez a kérdés úgy is, hogy vajon vannak-e olyan maradandó értékek, amelyekre a közjó érdekében folytatott oktató-nevelő tevékenységünk ráirányítható, ráépíthető. Adhatunk-e tanítványainknak olyan műveltséget, alapot, amely a gazdasági élet változásaitól, a tudomány eredményeitől, a technika haladásától függetlenül képessé teszi az új helyzetek felismerésére, a hozzájuk való alkalmazkodásra, azok helyes célra való felhasználására. Hogy tudjanak a világméretű változásokon uralkodni és a változások során mindig embernek lenni és maradni. Igaz-e ezzel szemben, hogy évről-évre, öt évről öt évre, évtizedenként igenis szükséges minden programot megújítani, átalakítani, ismét kísérletezni, mert a régi érték az új körülmények között szükségszerűn veszti értékjellegét. Át kell-e alakítani azonnal mindent csak azért, mert a piacon megjelenik és harsogva hirdeti magát valami új módszer, rendszer, s az időszerűtlenség vádja a legszörnyűbb, ami oktatási rendet érhet.

Divat kérdése-e a nevelés? Divat kérdése-e a tudomány, a maga alkotmányos szabadságával? Divat-e csupán az értékek világa? Lehet-e mindezt divattá tenni, minősíteni? Vagy pedig vannak olyan alapértékek, amelyek az emberből, úgyis mint egyénből, úgyis mint társadalmi lényből eleve adódnak? Értékek, amelyekkel ugyan a szabad emberi egyed és a szabad egyedekből álló társadalom is szabadon szembe tud helyezkedni, mert valóban, lényegük szerint szabadok. Ám nem tud szabadon választani sem egyén, sem társadalom a szabad döntések nyomán bekövetkező eredmények között: a döntés ugyan szabad, de eredménye törvényszerűn követi azt, bekövetkezik.

Nevelési célt tűzünk ki azért, hogy közjót valósítsunk meg, Akkor pedig első kérdésünk legyen: mi is a közjó? Nyilván a neveléssel kibontható, fejleszthető értékek sorozata, együttese, amely megvalósítva a közösség javára szolgál. Mi érték egy közösség számára? Nyilván vannak az értékcsomagban az alapvető biológiai, fiziológiai létet szolgáló szükséges és el nem engedhető anyagi előfeltételek, feltételek.

Új nemzedékek nevelése, oktatása során nem hallgathatunk a szomorú tényről: az alapvető anyagi létszükségletek, létfeltételek ma az emberiség nagy részének nem jutnak osztályrészül a természetes igény alapfokán, legkisebb szükséges mértéke szerint sem. A saját országunkban is élnek köröttünk e legkevesebb mérték szerint is szűkölködők, pedig nemzetközi mérték szerint a mi országunk a gazdagabbak közé számít. Határainkon túl ugrásszerűen, szinte elképzelhetetlen mértékűre fokozódó nyomorúságban is élnek emberek, társadalmi csoportok. Kellenek anyagi javak azért, hogy ez a minimum, létminimum, az emberi méltóság megéléséhez, megtartásához elengedhetetlenül szükséges anyagi alapelvben és gyakorlatban cél szerint mindenkinek osztályrésze lehessen. E felé való törekvést kötelezettségként írnak elő számunkra nemzetközi szinten vállalt szerződések, és a saját alkotmányunk tételei. De ezen túl, ezt messze meghaladóan írja elő a nyomorgókkal való közösségvállalást keresztény világnézetünk, erkölcsi rendünk. Az ószövetségi alaptételből kiindulva: „szeresd felebarátodat, mint önmagadat", tartsd érdekeit ugyanolyan célnak, mint sajátjaidat, megadva kinek-kinek, ami a természet rendjén neki jár, megilleti. (Márpedig a létminimum jogtételben is rögzítetten igenis mindenkinek jár!) Az az ember, aki e kötelezettség mellett elmegy, aki arra vállat von, nem tudatosítja, az nincs jól nevelve, az nem a közjót fogja szolgálni.

A közjót pedig nem lehet leszűkíteni egy városra, egy országra, egy rétegre, egy nemzetre: a közjó kérdése valóban globális kérdés. Amíg az emberiség jó része nyomorog, időzített bomba ketyeg világunkban. Bomba, ami bármikor robbanhat, és nem csak azokat fogja tönkretenni, akik töltetét képezik, hanem velük mindazokat, akik nem törődnek vele.

Kellenek anyagi értékek! De csak ezek kellenek? A köz számára csak ezek foghatók? Korántsem! Mi, akik tanításra tettük fel életünket, valljuk, mert tudjuk és tapasztaltuk, hogy a köz javát szellemi értékek közvetlen szolgálják, növelik, erősítik. Tudás kell. Arany János Széchenyi emlékezetében a nagy államférfi szájába adott kijelentése: „Elvész az én népem, elvész, kiálta, Mivelhogy tudomány nélkül való", minden korra és minden népre egyaránt érvényes. Kell tudás, kell tanulni, és minél nagyobb, minél összefüggőbb a látókörünkbe eső világ, annál jobban, annál többet kell tanulni, a közjó érdekében. Egyrészt meg kell tanulni, mik vagyunk, hogy el ne veszítsük önazonosságunkat, az értéket, amit beviszünk Európa közös kincstárába. Meg kell tanulni azt is, milyenek a többiek, hogy nyitottan fogadhassuk gondjaikat, megértsük őket. És az értékeknek azt a pluralitását, ami az egymástól különböző műveltségek, kultúrák sokszínűségében rejlik, ugyancsak meg kell tanulni becsülni. Különböző szaktudományok mellett, azok tételes anyaga mellett meg kell tanulnunk őket a közjó érdekében hasznosítani, más-más területen azonos célért dolgozni.

Közéletre is nevelni kell. Évtizedeken keresztül az erre alakítást, ennek elsajátíttatását nem kívánták tőlünk. Engedelmes polgárokat kellett nevelni, akik úgy tesznek, mintha meggyőződéssel hajtanák végre mindazt, amire utasítják őket felülről. Csak arra kellett figyelni, mit mondanak ott, azok. Orwellnek ma már múlt dátummal, a jövőre kivetített ijesztő világképe, 1984., amikor az igazságot évente átírták a politika igényei szerint, élő rendszer volt, bevallottan, a világ jó részén. Közben a világ másik részén sem volt ezzel kapcsolatban minden rendben. A média, a sajtó, amelynek szabadságáért a polgári forradalmak hajnalán Európa és az innét benépesített új világok meggyőződéssel szálltak síkra, mint a közjó biztos támaszáért, rendszeresen alakítják kedvükre az igazságot, féligazságokkal, visszatartott információkkal, átszínezett valósággal. Vajon újra az lenne az igény, hogy írjuk át rendszeresen az igazságot?

A sajtó és média ma hatalom. Gazdasági érdekeiért a maga eszközeivel száll síkra. Meg kívánja szabni azok szellemében, miről értesülhet a közösség, mit kell titkosítani. Ehhez képest meghatározza az adatokat, amelyekre világról kialakított képünknek támaszkodnia kellene. Nem szabadok hát ma sem az emberek döntései. Amikor tanítunk, amikor tudást adunk, alapfokon az információk felvételét iparkodunk – kötelezőn – lehetővé tenni. (Hogy tudjanak a fiatalok írni, olvasni, beszélni, és bizonyos alapvető összefüggéseket kiszámolni.) Középfokon az általános műveltségen keresztül képessé akarjuk tenni arra, hogy ítéletet tudjon alkotni, összehasonlítani és mérlegelni, Programok, célok, értékek, szükségletek és azok ára között. A felsőoktatásban ennek az általános műveltségnek a szaktudományok igazságain alapuló tételei összefüggéseit, kutatását, fejlesztését kívánjuk átadni, hogy szilárd alapul szolgálhasson a közjóért cselekedni akaróknak.

Tárgyamra, amit oktatok, felületes szemlélő azt hihetné, több ezer év óta nem változik anyaga: hisz római jogot tanítok. Könnyűnek és természetesnek tűnhet erről az alapról indulva az oktatás értékeinek állandósága mellett szállni síkra. Úgy vélem azonban, hogy épp a történeti tudományokból minden nemzedék a maga szükségletei szerint nyerhet újabb-újabb tanúságokat! A történelem ma is az élet tanítómestere – de akarunk-e tanulni a mesterektől?! Hihetetlenül időszerűsíteni lehet minden történelmi visszapillantást, ha azon át valóban érdeklődve pillantunk a jövőbe, ha hosszú távlatban akarjuk a folyamatokat megragadni!

A természettudományok valóban évről-évre hihetetlen többlet tételes tanulnivalót, új anyagot adnak oktatóknak, tanulóknak egyaránt. Közben a természettudományok a maguk fejlődési lehetőségeinek gátlástalan kibontásával hovatovább zsákutcába viszik az emberiséget, mert megemésztik alatta a bolygót, természetes életterét. A történettudományok figyelmeztetnek arra, hogy nem csak a mai és a holnapi nap létezik. Jöhetnek még századok, akár évezredek is, ahogy már el is múltak. Ebben a meglátásban nem a mi pillanatnyi szűkre és távlat nélkül meghatározott érdekünk a döntő, hanem hogy beleilleszkedve a folyamatba őrizzük és időszerűsítve adjuk tovább a ránk bízott értékeket. Ez a feladat eleme közös európai kultúránknak. Európa kultúrája ugyanis történelmi szemléletű, történelmet író és vizsgáló kultúra volt.

Tudás kell. De vajon elég-e anyagi érték és szellemi érték megszerzésére oktatás ahhoz, hogy a nevelés a közjó irányába hasson? Véleményem szerint nem. A közjó egyének érte való munkálkodásán keresztül alakul ki. Mégpedig akkor, ha az egyének hajlandók egymásért munkálkodni, egymásért áldozatot is hozni, a másik kedvéért önös érdeküket háttérbe szorítani. Az önzetlenség, áldozatosság, a szolidaritás vagy együttérzés, a köz szempontjainak saját érdekem elé helyezése erkölcsi értékek. Nélkülük hiába a gazdasági fejlődés, csak növeli gazdagok és szegények közt az űrt. Hiábavaló remény, hogy a piac egyensúlyba hozza önmagát. Egyenlőtlenséget növel. De nem igaz, nem helyes az a régi tétel sem, hogy a piacon az marad alul, aki selejt, aki értéktelen, azért pedig nem kár, jobb, ha kihullik az életért való küzdelemben a rostán.

Ma már a jog nyelvén is kifejeződik – ha nem is valósul meg mindig – az a keresztény elv, amely a legkisebb és a legnagyobb ember közt sem tesz különbséget, sőt bizonyos vonatkozásban ideálként állítja a kisgyermeket a felnőtt emberek elé, és vallja, hogy amit a legkisebbeknek teszünk, az Abszolútumnak is tesszük, önmagunk hasznára, emelkedésére tesszük. A gazdasági szemlélet nem fog kivinni bennünket a társadalom zsákutcájából, amibe az anyagiak hajszolása vitt. Az önös, énre összpontosító tudás sem visz ki belőle. A tudás eszköz lehet az önzéshez. Eszköz arra, hogy ismereteim tornyában mások fölé emelkedjem és lenézzek rájuk. A tudás hatalom és a hatalom szédít. Csak a közélet erkölcsi irányultsága, a szolidaritás, igazságosság, méltányosság, türelem és együttérzés teremtheti meg az anyagiak és a tudás helyes felhasználását, a közjót, mindenki javát.

A közjó érdekében szükség van a társadalomban rendre. Arra a bizonyos harmadik pillérre, a jogra. A jog szerint a társadalom, a nemzet a hatalom hordozója, de egészében nem tudja hatalmát gyakorolni. Nem tudja gyakorolni sem azért, mert mással van elfoglalva, sem azért, mert nem ért hozzá. Éppen a globalitás miatt túlnőttek a közrend fenntartásának eszközei az egyes ember belátásán, látókörén. A feladat egyre bonyolultabb, szakosodottabb. Át kell adni hatalmat a közjó érdekében kiválasztottaknak, csoportoknak vagy egyeseknek. Azért, hogy a köz rendjét megvalósítsák s a rendben az egyén a maga szabadsága keretében bonthassa ki értékeit, biztonságban létezzék és önként adózzék a közjónak.

Erre az átadott hatalomra a kiszemelteket sok minden módon választják ki. A kiválasztás történik tudás alapján, történik a vállalók köréből, azonban mindenkép az egyszerű választók bizalmából fakad. Ez pedig az információk függvénye, az ötödik hatalom által befolyásolható kérdés. A hatalom átruházásával kapcsolatban a legfontosabb értékelési szempont, hogy a hatalom nem annak javát szolgálja, akire ruházzák. Nem az ő felemelkedésének eszköze. Szolgálatot kell vállalnia annak, akit a többiek maguk fölé emelnek.

Saját pedagógusi, tanári pályánkon nap mint nap megéljük: egyrészt tekintélyt kell tartanunk a tanítványok csoportja előtt, de a tekintélyt azért tartjuk, hogy szolgáljuk vele a csoport érdekét. Szolgáljuk őket, mikor köztük vagyunk, és akkor is, amikor nem. Szolgáljuk őket életünk apró tételekre váltott rájuk szánásával. Talán mindazon rétegek közül, akik a többiek érdekében hatalmat, hatáskört kapnak, a pedagógusok körében a legtudatosabb, hogy ezt nem maguk javára kell fordítaniok. Nem emelkedésükre, nem anyagi előnyükre kapják megbízatásukat – pedagógusnak lenni nem valami nagy üzlet a mi szép országunkban. Azért kapják, azért kapjuk, hogy azokat szolgáljuk, emeljük, pallérozzuk, akiket ránk bíztak, akik ránk bízták magukat! Ha tanítunk, erkölcsi tartásban példát mutatunk és utat ajánlunk, a közjót szolgáljuk, tanítványainkon keresztül az egész társadalmat.

Ilyen szolgáló szellemnek kellene áthatnia a hatalom összes birtokosait. Nekik el kell arról számolniok, a társadalomnak pedig számadásukat ellenőriznie kell. A közjó érdekében mindazokat az állampolgárokat, akik politikai hatalommal rendelkeznek, meg kell tanítani (tehát gyakorlatilag minden 18 év feletti épelméjű embert) arra, hogy a feladatuk ellenőrizni a hatalom gyakorlóit. Mérlegelniök kell, nemcsak a nekik célosan juttatott értesülések tükrében, hanem tárgyilagosan és figyelmesen körül tekintve a programok és azok megvalósulása területén, hogyan bánnak az általuk átadott hatalommal? Taposnak-e a felül lévők vagy hordozzák a köz terhét, szolgálják érdekét. A közbizalmat kövesse ellenőrzés, felelősség a társadalomnak. Ez a közjó megvalósulásának napjainkban egyik alapfeltétele.

Az egyetemek jogi karain a kilenc-tízszeres túljelentkezés miatt ezrével beszélgetünk el közéleti pályára induló fiatal érettségizett emberekkel, magyar választó polgárokkal. Megkíséreljük kipuhatolni, van-e fogalmuk arról, milyen politikai szerep jutott nekik nagykorúságukkal osztályrészül. Többnyire nincs. Halvány segédfogalmuk is alig. Túl sokat beszélnek-e ilyen témákról sajtóban, médiában vagy túl keveset, túlzott-e az érkező információhalmaz és elbizonytalanít, vagy olyan esetleges, hogy nem tájékoztat? Netán úgy adagolják az értesüléseket, hogy ne alakulhasson ki a polgár önálló ítélete? Érdemes ezen elgondolkodni. Valami baj biztos van. Hiszen a főiskolát végzett tanárok, akik az érett ifjút kibocsátották szárnyaik alól, az utolsó években bizonnyal tudták, hogy rövidesen az ország, a régió értelmisége kerül ki kezük alól az életbe. Nem kellene azokat talán ennél bővebb fegyvertárral elbocsátani (éppen azokat, akik nem is jogásznak készülnek, akik később sem tanulják meg az alapokat többé.) Kell ez sofőrnek és mérnöknek, művésznek és pénzügyőrnek, hisz egyenlő súlyú szavuk lesz közügyekben, választásokon, közcélok meghatározásában.

Időnként meghívnak, mint volt alkotmánybírót, tartsak előadást arról az alaptörvényről. Keretei közt ezt a jogállamot tíz éve építjük. Meg szoktam kérdezni hallgatóságomat, akik a tárgy iránt bizonyos érdeklődést mutatnak és többnyire nem is tizenévesek: hányan olvasták közülük az Alkotmányt. Az eredmény siralmas szokott lenni, pedig alkotmányunk sem nem különösebben hosszú, sem nem érthetetlen. Olyan értékekkel találkozunk benne, mint az egészséghez, az egészséges környezethez, a munkához, a létminimumhoz, a pihenéshez, a biztonsághoz való jog, anyák és családok támogatása mint kötelezettség. (Nem találjuk benne értékként a bankkonszolidációt, a pénzintézetek luxuskörnyezetét vagy a gazdasági és médiaszakemberek kötelező aránytalan túlfizetését.)

Hogy tanítjuk, amit nem tudunk? Hogy értékeljük, amiről nincs tájékozottságunk? Amiről csak azt vesszük át felületesen, amit kifejezetten és célzottan a fülünkbe kiabálnak, és nem érdekel különösebben, amit elhallgatnak előlünk. Vajon szülők, nevelők, közírók, politikusok hogyan számolnak el a felelősségükkel abban a vonatkozásban, hogy ma hazánkban fiatalok, lelkesek vezető szerepre vállalkoznak, miközben nincs kellő ismeretük annak az alaptörvénynek értékrendjéről, amely szerint a hatalmat gyakorolniok kell, arról a történelmi folyamatról, amiben ez az értékrend kialakult, annak viszonylagos vagy időtálló jellegéről.

Nem az alkotmányhoz igazodik a mi jogállami társadalmunk. Mire törekszik minden politikai program, még inkább minden gyakorlat elsősorban? Arra, hogy az egy főre eső bruttó termelési értéket emelje, a bűvös GDP-t, ettől várva minden üdvöt. Nem vizsgálják közben, hogy érzik magukat az egyes polgárok ebben a szolidárisnak csúfolt társadalomban. Van-e munkájuk, hogy kiteljesítse emberségüket? Van-e környezetükkel olyan kapcsolatuk, amivel hasznára vannak a közösségnek? Amelyben adni tudnak – hisz jobb adni, mint kapni. Amelyben egyéni értékeiket meg tudják élni? Adunk-e teret az ilyen irányban mutatkozó törekvéseknek, vagy egész mással vagyunk elfoglalva. A tömeg elégedjék meg a kenyér minimumával és a tucat-cirkusszal, tapsoljon ezért, és ne akarjon sorsának alakításába beleszólni. Ha pedig ez így van, milyen jogon hívjuk Magyarországot demokráciának, köztársaságunkat jogállamnak. Nem az, ma még!

Megvan természetesen országunknak az alapja ahhoz, hogy valóban demokratikus jogállammá legyen. Van hozzá törvényes rendünk, amelyben ezek a célok kiteljesedhetnek. Van olyan társadalmi rendünk, amelyben az egyén a köz javára kibontakozhat. Van olyan törvényes rendünk és lehetnének olyan ismereteink, amelyek figyelmeztetnek a szabadság kockázatára és buktatóira, leginkább a mohóság és az önzés veszedelmére! Az élvonalnak talán érdemes lenne fékeznie magát, hogy a leszakadók felzárkózhassanak! A közterhekből az élvonal – alkotmányos kötelezettségként – vagyona és jövedelme szerint tartoznék részt vállalni, nem kedvezményeket követelni! A közhatározatok meghozatalában viszont minden ember egynek számít, a leggazdagabb ugyanúgy, mint a legszegényebb, nincsenek „egyenlőbbek"! Ahogy Isten előtt is minden ember egy, hordozza a Teremtő képét, meghívást kapott az üdvösségre. És ha nem jut el oda, az ugyan elsősorban az ő egyéni tragédiája, de ha azért nem jut el céljához, mert a közösség nyomása másfelé tereli, mert nem adnak neki módot a maga talentumai kamatoztatására, mert más bálványokat állítanak elébe követendőkként, – akkor vajon ezért ki felel? Biztos, hogy csak az egyén felel?!

A közjó az egyének összességének java. Az egyén maga kiteljesítéséhez kellenek olyan értékek. amelyeket a közösség nem nyújthat. Valóban maradandó értéket ki-ki csak magának tud szerezni. De valóban maradandó értéket magának ki-ki csak a másiknak nyújtott támogatás, segítség útján tud szerezni! A másiknak nyújtott áldozat, a másikra való figyelés, a másik ügyeiben való részvét, a köz javán való munkálkodás révén! Aki a neki indulásakor juttatott talentumot óvatosan elássa, hogy biztos el ne veszítse, és élete végén felmutathassa, mint el nem fecsérelt értéket, az válaszként kapja majd, hogy ez a zsugorgató aggályossága értéktelen! Elvesztegette, amit látszatra megőrzött! Aki pedig szétosztja a rászorulók közt saját javait, valójában megőrzi és megsokszorozza azokat! A közjó abból képződik, amit a magunkéból szétosztunk. Gazdasági értéket is, tudást is. De mindenek előtt a szabad erkölcs gyümölcseit. A világ egy része ugyan állítja, hogy ezek az erkölcsi értékek viszonylagosak, nem állandók. Meggyőződésem, hogy nincs igazuk: az erkölcsi értékek állandók, de más-más abból a megvalósítható, gyakorlatba átvihető, kor szerint, helyzet szerint, meg mást várhatunk el a megvalósítás során az atomkutató mérnöktől, mint a libapásztortól. Többet tud nyújtani a nagyobb tudású, a technika törvényeiben járatos, vagy a társadalom mozgástörvényei között eligazodni tudó ember, ezért nagyobb a felelőssége is.

Erre a nagyobb felelősségre, a felelősségérzet folyamatos fenntartására, sőt fejlesztésére (ha úgy tetszik, arra, hogy tovább képezzék magukat) kell ránevelnünk tanítványainkat. Példával elsősorban, mert az erkölcs gyakorlati kategória Arisztotelész rendszerében. Kicsit ér az értékrend, amit szóban vallunk, de nem gyakorlunk. De az elmúlt negyven év után, a még mindig alakuló és elbizonytalanodott világban, nem elég élni, megélni az értéket, a jót. Bármennyire visszásnak tarthatja épp az értékes, szerény ember, hogy reklámot csináljon saját cselekvései indítékainak, elveinek, adott esetben nekünk, akik fiatalokkal rendszeresen találkozunk, meg kell világítanunk, ki kell fejtenünk, el kell magyaráznunk a közjóért való, értékmegvalósító cselekvés mibenlétét. Rá is kell mutatnunk értékrendünkre. Nemcsak hitünket, értékeinket is hirdetnünk, megvallanunk szükséges. Nem ismerik őket az emberek. Hamis kép alakult ki azokról a társadalomban. Egy jóindulatú tanítványom kérdezte tőlem annak idején Miskolcon: nem akadálya-e a pályámon érvényesülésnek keresztény felfogásom, világképem? Őszintén mondtam, hogy sohasem éreztem annak. Inkább az a meggyőződésem, hogy könnyebbséget, biztos fogódzót kínált.

A kérdés ott motoszkál az átlagos ember fejében. A keresztényekében is, eseteként. Nem könnyebb-e a világ – nálunk okosabb – fiainak, akik nem teremtenek az amúgy is adódó nehézségek mellé még mesterségesnek tűnő többletkövetelményeket. A GDP értékmérője szerint – valameddig – könnyebb. Csakhogy ez a könnyebbség visszaüt. Ma már a tudományok exakt pontossággal kiszámított folyamatjóslásai igazolják, hogy záros határidőn belül visz zsákutcába, gazdasági, evilági vonalon is. Attól, hogy ezt elhallgatják, nem közlik a döntést hozó polgárral, a folyamat nem fordul meg.

Az erkölcsi értéket, amely egyedül alkalmas alapvetésre, amely egyedül érdemli meg nem csak az európai, hanem a világméretű globalitást, nem elég ma már csak gyakorolni. Nem figyelünk eléggé egymásra, hozzászoktunk a felületes, lepergő benyomások átmeneti rögzítésére: így az erkölcsös magatartás nehezen lehet példaértékű. Beszélni is kell arról, tanítani is kell. Meg kell ismertetni, cselekvéseink mozgatórugója mennyire célos, mit miért teszünk, mellőzünk, mit értékelünk. Úgy vélem, hogy az erkölcsi érték csak szabadon valósítható meg, ebben az értelemben valóban többféle, plurális: Cronin a Mennyország kulcsa c. szép regényében mondja, hogy sok út vezet az üdvösségre – szélesebb, keskenyebb és egy-egy magányos vándor úttalan is betalálhat. A közjó felé azonban nem visz nagyon sok út. Legfeljebb akad köztük könnyebb, nehezebb, hatékonyabb és kevésbé hatásos. Úgy gondolom, hogy az ember a maga természetes, biológiai, fizikai adottságaiból a következő században sem fog tudni kilépni. Mi nem fogunk úgy repülni sohasem, mint a madár, nem fogunk akkorát ugorni, mint a kenguru – még hogyha évről-évre milliméterekkel megjavítunk is különböző rekordokat, ez sohasem fog lényegeset változtatni emberségünkön. Ám szellemünk szárnyalása, erkölcsiségünk kibontakoztatása előtt beláthatatlan távlatok nyílnak. Annál tágabb a tér, minél nagyobbak a bajok, amelyeket közös jóra kell fordítanunk. A mérce pedig oly magas, hogy nem kell félnünk a meghaladásától.

Mindezt el kell fogadtatni a mai főiskolai hallgatókkal. Ne higgye a következő nemzedék, hogy arra számíthat, helyette mások fognak gondolkodni, cselekedni! Sem pártközpontban, sem tudósközpontban nem lesz erre sem mód, sem lehetőség! Reméljük, nem is lesz rá szükség!