Oktató-hallgató viszony a Karon

A jogászi hivatás közösségi felelősségtudatot és értékteremtő szerepvállalást igényel. Már az egyetemen is.

*Megjelenés helye: PPKE-JÁK, Ítélet, 2004. április 29.

 

Oktató-hallgató viszony a Karon

Szerencsésnek tartom a kérdés felvetését. Nem mintha a kari alapítás eszme rendszerében ez az igény nem jelent volna meg határozott formában, de tény, hogy a hétköznapok apró teendői, a Hatóságok minimalizáló irányú nyomása, és a kari-egyetemi vezetésben, főleg az anyagiak kérdésében, a nem oktató vezetők előtérbe kerülése nem hat kedvezőn elveink maradéktalan megvalósítására. Hiszen az előadásnak, szemináriumnak kimutatható eredménye van az oktató számára, a csendes beszélgetések, eligazítás az irodalomban, alkalmi tanácsok – egyszóval a tanár jelenléte az egyetemen ilyen tárgyiasulással nem mérhető. Mikor egyes intézetek, tanszékek a nap egy részében „bezárják" kapuikat a hallgató előtt, mert a hallgató „zavarja" a munkát, úgy tűnik, messze kerültünk az eredeti elképzelésektől. Akkor minden oktató vállalt tutorálást és öröm volt látni, ha hallgatói közösség gyűlt egy-egy tanszék vagy oktató köré. A Karnak meg kellene fontolnia, mit akar: egyetemi oktatás címén egyéni érvényesülést hajszolni, és ennek alárendelni a hallgatókkal ápolt kapcsolatokat, vagy keresztény közéleti embereket képezni, egyéni igényeket és egyéni lehetőségeket is figyelembe véve, s ezt a feladatot tekinteni küldetésnek, aminek csak járuléka kedvező esetben a saját karrier és tudományos elismertség növekedése. (Egyébként vele jár úgy is, mint az „egy fontossal" az „összes többi".) Meggyőződésem egyébként, hogy e helyes és értékrendet tartó hivatástudat adja a Kar tekintélyét a többi intézmény között és így áttételesen ettől függ a tanárok egyéni elismertsége is. Ha viszont elsenyved maga az intézmény a bürokratikus és lélektelen ügymenet révén, e fognak fonnyadni egyes egyébként ígéretes ágai, oktatói is.

Válaszaimat, természetesen, csak a saját intézetünk, tanszékeink köréből tudom megadni, az egészre már hosszú ideje nincs megfelelő rálátásom.

1. Van-e minden tanszéken tudományos diákkör? Ha nincs: lesz-e?
Római jogi és jogtörténeti tudományos diákkörök működnek, reméljük, maradandón. Szép eredményeket hoztak az évek során.

2. Van-e elég (olyan) speciálkollégium, ahol a kisközösségi munka hatékonyan megvalósítható?
Van elég speciálkollégium – kínálat a történeti tárgyak részéről. Sajnos a hallgatók, főleg a felsőbb évesek, akiknek a kínálat szólna, nem igazán veszik azokat komolyan. Egy-egy kollégium nagy előadássá válik a tömeges részvétel miatt, másokat nem tudunk megtartani, mert nincs elég jelentkező.A Neptun rendszer a létszámkötöttséget láthatón nem tudta kezelni. Ide sorolható az ez évi kísérlet, amely a jogászi etikát kisebb csoportokba osztva oktatta, lehetővé téve a konzultációt, ennek is megvan láthatón eredménye. Ezt szolgálnák a római jogi gyakorlatok és a haladó latin gyakorlatok is, utóbbiak érdeklődés hiánya miatt egyelőre meghiúsultak.

3. Tényleg szeminárium-e a gyakorlat (hallgatói-oktatói párbeszéd helye), vagy inkább előadáspótlék?
A hallgatón múlik, hogy vállalja-e a szemináriumi munka előfeltételeit, bizonyos tájékozódást az anyagban, odafigyelést, problémák felvetését. A tanár erre adhat indítást, de kényszeríteni az aktív részvételt nem lehet.

4. Van-e mód arra, hogy a tehetségesebb hallgatók bekapcsolódjanak a tanszékek munkájába?
Van, sőt keressük is az ilyeneket.

5. Vannak-e olyan informális rendezvények, ahol a hallgatók és az oktatók kötetlenebb formában beszélgethetnének?
Vannak.

6. Egy oktató hány hallgatója nevét ismeri egyáltalán? (és viszont...)
Ez adottság kérdése. A névmemória különleges képesség. (Nekem pl. alig van.) Mégis sok hallgató körülményeit, adottságait ismerem, és bármikor nyitott voltam/vagyok arra, hogy személyes kérdésekben is rendelkezésükre álljak. Ezt kívántam meg munkatársaimtól is.

7. Kezdeményez(het)nek-e a hallgatók bármit is, vagy maradjanak meg – a nevük alapján fő tevékenységüknél – a hallgatásnál?
Ugye, ez költői kérdés. A PPKE JÁK hallgatói önkormányzata valóban hallgatói képviseleti szervnek indult, és amíg a hallgatókat is érdekelte, kik a képviselőik, addig jól működött. A politikai életben sem panaszolhatják a közömbösök, ha róluk nélkülük döntenek. Persze a katolikus egyetemen kívánatos, hogy a nem oda tartozó hangvételt, magatartást, szórakozást maguk a hallgatók utasítsák vissza nyíltan és határozottan, és ne uralkodjék el a szégyenlős tűrés oly veszélyes szemlélete. A hallgató önellenőrzést a tanári kar sem helyettesíteni, sem pótolni nem tudja. Erre bátorság, tisztán látás és elkötelezettség szükséges. E nélkül nem megy.

8. És legfőképp: mi a teendő?
Fentiek tudatos megvalósítása, kinek-kinek először a saját háza táján, de a közösség előtt is felvállalva. A jogászi hivatás közösségi felelősségtudatot és értékteremtő szerepvállalást igényel. Már az egyetemen is. Ne a gyengék legyenek a hangadók és hajtsák az emelt igényekkel induló oktatást – kari munkát a minimálisan szükséges felé!

egyetemi hallgató, egyetemi jogászság, oktató-hallgató viszony, speciálkollégium, önszerveződés, felsőoktatás, PPKE