Boldogok a békességesek

A lelki béke. A megbékélés, a belenyugvás, a megbocsátás. A szeretet békéje. - A pax mint a ius célja. Pacis imponere morem. A jog adta biztonság. A jogbiztonság viszonya az igazsághoz. Legális és legitim biztonság. A fennálló állapot védelme és a változtatás jogi rendje, eszközeinek végessége. A jogerő.

 

*Eredeti megjelenés helye: Keresztény erkölcs és jogászi etika 1998. Szent István Társulat

 

IRODALOM: ARISTOTELES IV., BÁNK 126., BODA 86. 275., BODA 94. (Pacem in terris)177., CSA 19. 108., HILDEBRAND 229., KIRÁLY 296.489., RAJZ 366.456.

Boldogok a békességesek - mondja a hegyi beszéd - mert ők Isten fiainak hívatnak.[1] A békesség, mint erkölcsi érték az elmúlt félszázadban főleg egyházi vonalon lejáratott fogalommá vált. Óhatatlanul a békepapi mozgalom meg más hasonlók jutnak eszünkbe. A különböző harcok a békéért, amikor állandóan azért tüntettünk, hogy megmutassuk, ha mi nem akarjuk, nem csinálhatnak háborút. Közben nagyon is jól tudtuk, hogy az a világ, amely a békét a száján hordja, belülről békétlen világ. A legnagyobb értéket is el lehet értékteleníteni azzal, hogy hazug formában hangoztatják. ORWELL 1984[2] könyve nagyon jó példákat ír erre költői módon. A fantáziája mégsem ért el odáig, amit a valóság produkálni tudott. Hogy is állunk ezzel az erkölcsi értékkel? Hogy állunk ennek a jogi vetületével?

Miért boldogok a békességesek? Van egy nagyon érdekes, nyilván szimbolikus tanítása az Újszövetségnek, amely a kiűzött gonosz lélekről beszél. Vizetlen helyeken jár, és nem lel békét. Kóborol, mert keresi, hogy hol tud letanyázni.[3] Csak akkor békél meg önmagával, ha talált szövetségeseket, és vissza tud költözni oda, ahonnét kikergették. Ott időközben rendbe hozták azt a lakot, amelyet megszállva tartott. Ha tényleg visszaköltözik, akkor annak az embernek az állapota rosszabb lesz, mint előzőleg volt. Miért békétlen a gonosz lélek? Mert nem tud rontani. Nem tud a természete szerint létezni. Talán az ellenoldalnál is áll ez. Akkor békés az ember, ha a természete szerint, a neki szabott törvények szerint tud létezni. Ha olyan állapotban van, ami a célja felé viszi, ami harmóniában tartja önmagával és a környezetével, ami a kibontakozásának egyenes és nyugodt útját nem gátolja.

Ha ez így van, akkor a békésség, a békesség részben kívülről meghatározott állapot. Valóban, mindannyian, akik háborút értünk meg (akik eddig nem érték meg, remélem, nem is fogják), tudjuk, hogy nem rajtunk múlt, mikor éltünk békében, és mikor éltünk háborúban. Az ember meghúzta magát, megpróbált kicsi és rejtőző lenni, de amikor nem volt béke, az bizony kihatott arra az egész környezetre, az egész állapotra, az egész lelkivilágra, amiben léteztünk.

Abban a formában is jó dolog a béke, ha kívül van meg, külső körülményekben. De amikor az erkölcsi értékről beszélünk, akkor nem erről van szó. Amikor JÉZUS boldognak mondta a békességeseket a hegyi beszéd tanításában, nem erre gondolt. Hanem arra, hogy belül van az emberben béke, mint ahogy a gonosz lélek is belül volt békétlen, amikor elkergették onnan, ahol tevékenykedni szeretett volna. Egy bizonyos belső harmóniát, megállapodottságot, az adottságaink elfogadását, a körülményeink elfogadását, a rendeltetésünk elfogadását jelenti ez a békesség.

Ugyanolyan ellentmondások kísérik, mint a kereszténység legtöbb tételét. Egyrészt az Üdvözítő önmagát a béke fejedelmének hívta, és sokan mondták is róla. Amikor bevonult Jeruzsálembe, akkor a zsoltárt idézve mondják: Örülj, Sión leánya, mert a te fejedelmed a béke jelével, a teherhordón ülve jön hozzád.[4] Nem harci paripán, hanem szamáron. Nem fegyverrel, hanem zöld ágak között. De már a következő napok tanításában ott van, hogy kikergeti a kufárokat a templomból[5] és azt mondja, hogy: nem békét jöttem hozni, hanem harcot. Elválasztani a testvért a testvértől, a szülőt a gyermektől, a barátot a baráttól.[6] Most akkor hogy is állunk? Mennyiben béke, mennyiben harc?

A másik tanítás ugyancsak a hegyi beszédben: boldogok a békességesek, de ne áltassátok magatokat, ha engem üldöznek, titeket is üldözni fognak.[7] És igaz, hogy boldogok a békességesek, de azok is boldogok, akik sírnak, meg akik üldöztetést szenvednek.[8] Milyen béke ez, ami mindezzel együtt jár? Milyen erkölcsi érték ez, amit itt meg kell valósítanunk?

Mindez együtt. Az ember sorsában benne van az, hogy az értékeket harc árán szerzi meg, harcban saját magával elsősorban. A saját visszahúzó természetével, a saját lustaságával, önzésével, az ideig tartó örömök, a rövid célok keresésével, az anyagi javak iránti hajlandóságával. Ez az első harc, amit meg kell vívnunk. Úgy is mondhatnák, hogy a magunk tehetetlenségi nyomatékával kell ezt a harcot megvívni. Mikor van bennünk béke? Ha természetesnek találjuk ezt a harcot, ha elfogadjuk azokat a nehézségeket, amelyek magunkból, természetünkből, nem mindig mindenre azonnal alkalmas tehetségünkből adódnak, és a lehető legjobban megpróbálunk megfelelni az elénk állított feladatoknak.

Ne öntetszelgés legyen bennünk, hogy lám, milyen kiválók vagyunk, de az a tudat igen, hogy igyekszünk őszintén, magunkat vizsgálva megtenni azt, ami tőlünk telik. Az a békés állapot, ha ezt elmondhatjuk. Mindig marad benne egy kis nyugtalanság, egy kis békétlenség. SZENT ÁGOSTON szerint: nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned. Mert a bizonyosságot, azt a végcélnál kapjuk meg. Még SZENT PÁL apostol is azt mondta: „Nem vádolom ugyan magamat semmivel, de nem vagyok még igazolva. Aki majd igazol engem a célnál, az az Úr, aki megadja nekem a futás végén az igazság koronáját.”[9] Igen. Nagy érzés, hogy van, aki ismeri az igyekezetemet, és meg fogom kapni, ami nekem jár érte. Persze ez kettős érzés. Hányszor van úgy az életben, hogy épp attól fél az ember, megkapja, amit megérdemel. GERTRUDE VON LE FORT, a nagy német misztikus író azt mondja a Gettóból jött pápa című regényében, hogy „igazságot az ember csak a pokolban kaphat, és oda senki sem akar kerülni. A földön legfeljebb irgalmasságban remélhet”.[10] Igen, az irgalmasságra szorulunk rá, de legalábbis azt tudjuk - ezt tudta SZENT PÁL is, és ezért volt benne béke -, hogy ezt is megkapjuk, amíg megfelelő igyekezet van bennünk arra, hogy a magunk gyengeségeit legyőzzük, és túltegyük magunkat azokon.

Tehát egy folyamatos harci állapotból folyhat a lelki békénk. Ha jó irányba törekszünk, akkor a magunk elégtelenségeinek a kiegyenlítését megkaphatjuk. Nem kell kétségbe esnünk. Az igazi békétlenség, a végleges békétlenség a kétségbeesés. Amikor az ember a maga elégtelenségét túlértékelve azt mondja, hogy rajtam már az Isten sem tud segíteni. És ha komolyan mondja ezt, akkor valóban nem tud rajta segíteni, mert szabadnak teremtette. Legalábbis annyi alázatosságnak és beismerésnek kell lennie benne, hogy azt mondja, „én egyedül ugyan nem, de Vele együtt igen”. Akkor ez adhat békét, a béke érzetét még a békéden és elégtelen helyzetekben is. Belső békét.

A feladatunk, a célunk, az életünk értelme, kifelé fordít. A magunk kiteljesedése a magunk kiüresítésében áll, amint erről már beszéltünk. A célunk nem az, hogy befelé gyűjtsünk, hanem hogy szórjunk, osszunk, akár magunkat is osszuk, és ezáltal váljunk értékesebbé. Hogy adjuk oda mindenünket, ahogy ez annak a gazdag ifjúnak tanácsként elhangzott, és ezáltal gyűjtsünk magunknak kincseket,[11] amelyek teljessé tesznek.

Itt két probléma is felmerül. Az egyik az, hogy kell lennie kincsünknek, amit adni tudjunk. Elégségesnek kell lennünk arra, hogy nyújtani tudjuk, amit az élet vár tőlünk. Bizony, sok békétlenségnek, sok kétségnek a magunk elégtelenségének tudata az oka. Elégtelenség esetleg még a belső okok miatt is. Elégtelenség érzete akkor, ha körülnézünk magunk körül, hogy mennyi helyen várnának ránk. Hogy milyen sokat kellene nyújtani ennek a világnak, mert szegény és nyomorult és tévelyeg, és nem tudja igazán, hogy mi a baja. Megint a Szentírásból idézek, hiszen a keresztény erkölcsi felfogást vizsgáljuk: szánom a sereget, mert olyanok, mint a pásztor nélkül tévelygő nyáj.[12]

Pásztorokra lenne szüksége a világnak. A törvények és a közélet rendjén is arra lenne szüksége, és nyilván meg fogják érni mindnyájan, ha ezt komolyan veszik, hogy ha kimennek az életbe, akkor sokkal több feladat kínálkoznék, mint amennyinek eleget tudnak tenni. Ez is a kétség része, hogy túl sok a feladat. Sok a munka, és a munkás kevés. Nincsenek elegen az aratók. Nincsenek elegen a pásztorok. Nincsenek elegen az építők. A többieken segíteni akarók és hajlandók. És aki maga látja, hogy erre szükség van, az azt is látja, hogy milyen kevés az, amit ebben a nagy elégtelenségben ő nyújtani tud. Ha biztos benne, hogy legalább annyit, amennyi tőle telik, nyújt, akkor ez kevésbé terhes. De amikor komoly szükségek vannak körülöttünk, és ilyen, olyan, amolyan okon nem tudunk nekik eleget tenni, akkor ez bizony szintén oka lehet a békétlenségnek, egy belső hiányérzetnek.

A másik, amire utaltam, hogy mennénk, segítenénk, adnánk irányt, tanácsot, munkát, és nem kérik. Nem várják. Elutasítják. Nincs szükségünk rátok-mondja nagyon sokszor a világ, amikor közelítünk felé, és segíteni akarunk rajta. Amint az üdvtörténet elején is volt. Amikor a Megváltó kenyeret osztott, csodákat tett és beteget gyógyított, akkor tolongtak körülötte. Amikor tanított és elmondta, hogy mit vár el az embertől az Isten, akkor otthagyták. Akkor nem kellett nekik. És amikor megváltani akarta őket, akkor azt mondták, hogy így nem kell nekünk, mert mi másfajta megváltót várunk. Olyat, aki fegyvert ragad, elkergeti a rómaiakat, minket tesz a világ urává. Nem olyat, aki azt mondja, hogy: törődj a felebarátoddal, és ne kacsingass a szomszédod feleségére. Ezek kellemetlen parancsok. Ki hallgatja ezt? Ilyen megváltóra nincs szükségünk.

Elutasították Őt is. Minket is el fognak utasítani nagyon sokszor. Éppen a közéletben, a politikai életben, mert elege van már a világnak a programokból, s éppúgy nem hisz a miénkben, mint a máséban. Közömbössé vált a tanítások és a vezetések iránt, amelyek az egyik zsákutcából a másikba viszik. Akadályozza is a világot a maga anyagi hajszájában az erkölcsi alapon álló szemlélet és út, amely kétségtelenül fáradságosabb, még ha talán célra visz is. És hátha még csak célra se visz? Akkor csak fáradságosabb.

Ott áll az ember az életben. Tele van jóakarattal, tele van frissen gyűjtött tudással, megpróbált önmagát meggyőzve a többieken segíteni - és a többiek elfordulnak tőle, nem figyelnek rá, kinevetik, vagy éppen üldözik őt emiatt. Erre van ugyancsak utasítás: ha nem hallgatnak rátok, akkor rázzátok le a port a lábatokról, és hagyjátok ott őket.[13] De nem olyan könnyű beismerni azt, hogy nem kellünk a világnak. Hogy nem tudunk rajta segíteni. Hogy másfelé kell mennünk, mert nem érett a világ arra, hogy elfogadjon bennünket. Mindig belejátszik ebbe persze az a zavaró érzés, hogy vajon csak a világ az oka, a többiek az oka, hogy nem hallgatnak rám? Vagy pedig én nem tudom úgy elmondani, én nem vagyok kellően alkalmas rá, az én hibám is esetleg benne van a többiekében. Akkor mindjárt nem olyan egyszerű a dolog.

Ritkák az egészen fehér és egészen fekete helyzetek az életben. Többnyire valamilyen vegyes dolog jön ki belőle. „Igaz ugyan, hogy a másik nagy szamár, de azért nekem sem kellett volna úgy közelíteni hozzá.” Ha végiggondolják a sort, akkor nyilván mindenki talál egy csomó példát rá. Elsőnek a mások életében fogja találni, mert arra jobban látunk rá, de ha valaki nagyon magába néz, akkor talán a sajátjában is talál; és ez a hasznosabb része a dolognak. Akkor aztán megint nehéz megtalálni a békét.

Végleg nagyon nehéz a lelki békét megtalálni akkor, amikor ügy érezzük, hogy igazságtalanság, meg nem érdemelt nyomor vagy szerencsétlenség halmozódik körülöttünk, amin segíteni sem tudunk, és aminek nem látjuk be az értelmét. Amikor tulajdonképpen azon lázadozik a magunk belátása, hogy valami hiba van a teremtésben. Hogy valahol nem illik össze ez a világ azzal, amilyennek lennie kellene, és nem tudunk rajta segíteni. A nagy katasztrófák, vagy a kis, de mélyre ható katasztrófák, egyes emberek belső katasztrófái, amelyek éppen az együttérző embert teszik békétlenné. Ahogy az orvos mindent megtéve is időnként megrendültén áll egy-egy betegágy mellett. Az ügyvéd, a bíró, a törvényhozó is, ha mindent meg is tesz, időnként megrendülve fog állni egy-egy élethelyzet előtt, amin végül is nem tud segíteni. A legjobb szabállyal sem, a legjobb akarattal sem. Aki mindezen túltéve magát, a maga belső alázatával és jóakaratával, a célt ismerve tudja azt, hogy nem egyedül dolgozik, hanem eszköz Valakinek a kezében, és oda igyekszik belesimulni, az megtalálja a maga békéjét, az lesz boldog, mint békességes.

Ennek a lelki békének három külön vetületét lehet megkülönböztetni az erkölcs rendjén: a megbékélést magunkkal, másokkal,[14] adottságainkkal. Békét kötni tudni kell. A béke azt jelenti, hogy nincs harci állapot többé, hanem harmónia, összhang. Ehhez kell, hogy a másikat elfogadjam úgy, ahogy van, és túltegyem magam azon, amiben nem olyan, amilyennek lennie kellene. Nagyon sokszor fognak szembekerülni ilyen helyzetekkel a jog világában - erre kitérünk -, de lelkileg is meg kell ezt oldani. Abban a nagy szeretethimnuszban SZENT PÁLnál is benne van, hogy elfelejti a rosszat.[15] Úgy békét kötni, hogy nem idézem föl mindig újra egy-egy újabb esetnél mindjárt az egész jegyzékét annak, ami régen volt. Nagyon sok ember hajlamos rá. Békét köt (ezt főleg a tartós viszonyoknál, leginkább házasságokban tapasztaltam, de barátságokban, munkatársi kapcsolatokban is létezik), ám ha újabb probléma keletkezik, akkor mellé odacsatolja azt is, amin már túljutott, amiről úgy tűnt, mintha le lett volna zárva. És akkor elölről kezdődik az egész. Nem volt béke igazán. Legjobb esetben fegyvernyugvás. A békekötés megtanulása a lelki béke egyik feltétele.

A másik egy bizonyos belenyugvó, elfogadó lelkület. Hogy amin nem tudok változtatni, azt elfogadom úgy, ahogy van. Nem írom én elő másoknak, hogy ők mit akarjanak változni és változtatni. Ebben is nagyok vagyunk mi, emberek: hogy megmagyarázzuk, miért rossz a dolog a másik miatt. Lényegesen kevésbé rajongunk azért, hogy megmagyarázzuk, hogy miért nem megy a dolog mi miattunk. Erre valahogy nem találunk érveket. El kell tudni fogadni azt, amit nem tudok megváltoztatni, vagy amit túlzott erőbe kerülne megváltoztatni.

És végül - ez az első résznek is folyománya, de most ez belső hozzáállás -, hogy tudjon az ember valóban, szívből elengedni, megbocsátani neki okozott rosszat. Egyoldalúan is. Az első mozzanat, amikor azt mondtam, hogy meg kell tudni békélni, az a kétoldalú folyamatnak az egyik oldalát jelzi. Megbocsátani lehet tudni úgy, hogy ezt a másik nem kéri, nem is igényli, nem is vallja a maga részéről hántásnak. Talán éppen azt érzi, hogy ő van az igazság helyzetében, és én kapom azt, amit megérdemlek, ha nem is úgy van. A megbocsátás egyoldalú dolog. A megbékélés kétoldalú. Nem azért bocsátunk meg - ezt az irgalmasságnál már egyszer taglaltuk -, mert a másik jó, mert megérdemli, hanem mert mi is rászorulunk erre egy másik viszonylatban, ahogy ezt a Miatyánk vége mondja. Aki nem tud szívből megbocsátani az ő felebarátjának, az maga sem nyer bocsánatot[16] - tanítja az Újszövetség. De nemcsak ez a lényeg, mert ez olyan elszámolásos viszony: én elengedek, és nekem is elengednek - nem mint az a bizonyos szolga, aki az urától a nagy elengedést kérte, és a szolgatársának nem tudta megadni.[17] A belső békének feltétele az, hogy ne tápláljunk haragot magunkban. Nem megy a kettő együtt. Aki nem tudja magát túltenni egy elszenvedett hántáson, sérelmen - esetleg teljesen jogosan érzett megbántáson -, annak nem lesz belső békéje.

Azt mondja a Szentírás egy helyen, hogy ha viszed ajándékodat az oltárra, és eszedbe jut, hogy felebarátodnak van ellened valamije, akkor ne tedd le az ajándékot, hanem először békélj meg vele.[18] De miért? Mert a másik nem tud az oltárhoz menni, amíg haragszik. Ha tudom, hogy őt ilyen állapotba hoztam, akkor próbáljam meg kiemelni abból. Ez áll visszafelé is. Nem lehet haragvó szívvel jó áldozatot bemutatni vagy tenni. Kell tudni szívből, egészen, teljesen megbocsátani.

Voltaképpen mind a három mozzanat a szeretet békéjéből adódik. Abból az alapértékből, amely a másik felé való magatartásnak az összegezett keresztény erénye. Amelyről azt mondjuk, hogy az Istennek a létformája, aki magának elég ugyan, de mások felé fordul. Ha nem magunkat helyezzük első helyre, hanem valóban szeretjük a többieket, úgy, mint magunkat, és a Teremtőt mindenekfelett, akkor ebben meg lehet a békét találni, csak ez nagyon nagy merítés egyszerre az embernek. Ennek kell megkeresni az apró részleteit, és ezekre a részletekre vezethető vissza ez a három előfeltétele a lelki békének. Ezek hozzák meg és ezekhez kell a belső béke.

Nézzük meg ezt a magatartást a jog világára vetítve. Hadd idézzem megint fel azt az ősi szót, rövid, tömör szót, a paxot, amit a rómaiak kezdettől a belső rendnek az alapjául vallottak és ismertek. Amiről VERGILIUS olyan szépen fejezte ki a maga gyönyörű eposzában, hogy a rómaiak célja a világban: Pacis imponere morem[19] - a béke rendjének a belevitele.

A rómaiak jogász nép voltak. Azt vallották, hogy a jog célja a világban a béke rendjének a megvalósítása. Meg akarja állapítani azokat a határokat és azokat a módszereket, amelyek lehetővé teszik az embereknek, hogy ne harcoljanak, hanem békében éljenek egymással. Úgy formalizálja a társadalom közösségét, hogy a formákban benne legyen a békés megoldások útja, lehetősége. Ezt meg kell tölteni tartalommal, de legalább az utak legyenek tiszták. Legalább a határok legyenek nyilvánvalók. Legalább a módszerek legyenek rögzítettek. A iusnak, a jognak a célja a pax, a béke. Azért van jog, hogy ne legyen mindenki harca mindenki ellen. Abban a társadalomban és abban a körben van béke, ahol a jog megszabja a rendet, és tartják magukat hozzá a közösség tagjai.

Először kis körök voltak azok, amelyeknek ilyen joguk volt. Egy-egy népnek, egy-egy városnak saját joga volt. Quod quisque populus - ami jogot valamely nép magának megalkot, az az övé, az teszi őt populussá, aszerint él.[20] Aztán rájöttek arra, hogy ez egy kis körben megteremti a békét, de a kis körök közti ütközések továbbra is fennállnak. Kifelé a háborúban, a határokon túl ellenségek vannak, és a Római Birodalom az akkor ismert földközi-tengeri világban a népek közötti békét kapta VERGILIUS szerint feladatul: a gőgösek letörését, a nyomorultak felemelését, azoknak az utaknak a megszabását, amelyek közt most már a különböző csoportok is békében élhetnek egymással.

Voltaképpen a jog szankcióiban benne rejlik az, hogy a sértést, a vétséget le lehet tudni, le lehet rendezni. Nincs örök ismétlődő, mindig fokozódó vérbosszú, hanem a dolog el van intézve, amikor a jog útját lezártuk. Minden ítélet lényegében egy ellenségesség, egy vita lezárását jelenti, a béke állapotának a helyreállítását. Úgy is hívjuk: ez a jog biztonsága.

A béke biztonságot jelent. A háború bizonytalanságot, veszélyeztetettséget, fenyegetettséget. Ezt akarja a jog rendje kiküszöbölni a maga módszereivel. Elsősorban úgy akarja kiküszöbölni, hogy legalábbis azokat az értékeket, amelyek a közösség rendjén megvalósulnak, beleviszi az életünkbe. Az igazságosságot, a méltányosságot, az egymással szembeni szolidaritást, az egyén szabadságának a tiszteletben tartását, az emberi méltóság tiszteletét és magát a békét, a békés megoldásokat. Ez a jog biztonsága.

Az egyik mozzanata ennek feltétlenül az, hogy az ember a maga igazságát a jog útján keresheti. Nem kell harcolnia érte, nem kell ellenségeskednie érte, és mégis a közösség bizonyos szabályok szerint megadja neki. Más kérdés, hogy kell-e mindenáron az igazságunkat keresni? De nem jó, ha a társadalom az erőszakosak és az igazságtalanok társadalma. Bizonyos harc az igazságért, főleg a mások igazságáért, a mi szakmánkban hozzá tartozik a béke rendjéhez, hogy az igazság érvényesülését ezeken a békés csatornákon elősegítsük.

De ennek a jogbiztonságnak, ennek a belső békének önálló értéke is van. Nemcsak akkor érték, amikor az igazságot valósítja meg. Akkor is érték, ha netán tévesen dönt. A Digestában PAULUSnak van egy elemzése, ahol arról beszél, hogy a magisztrátus, a praetor viva vox iuris civilis - a civil jog élő hangja, de nemcsak akkor, amikor igaz döntést hoz, hanem akkor is, amikor téved.[21] Sőt, még akkor is, amikor szándékosan téved, mert a rendhez hozzá tartozik, hogy valahol le kell zárni a vitákat. Ezért az, hogy a hatóság szava jogerőt nyer, jogot alkot, ez mindenképpen érték. Akkor is, ha az a döntés, amelyet hozott, voltaképpen rossz döntés. Más kérdés, ahogy a keresztény erkölcs mondja, hogy az embereknek nem kellene egymás közt vitatkozniuk.[22] Ha mindegyik a másik szempontját is megfelelően figyelembe venné, nem is tennék. De ha már van vita, akkor az, hogy ennek megvan egy szabályos rendezési lehetősége, és annak a jogi útnak egyszer vége van, és pontot tesz a viták végére, ez önmagában érték. A társadalmi béke részét, a társadalmi biztonság részét kitevő érték. Nagyon nehéz ezt az embernek megértenie, főleg, ha a saját igazságáról van szó. De még ha nem a saját igazságáról van szó, akkor is. Miért kell megállnom egy igazságtalanság előtt? Miért kell tisztelnem? Miért kellene értéknek tekintenem?

Hadd utaljak most vissza az egész keresztény erkölcsi rendnek a nagy paradoxonára, amit az Egyház is nagyon nehezen vett tudomásul: miért tartozik hozzá az Isten jóságához és nagyságához, hogy elkárhozni hagy embereket? Miért nem üdvözít mindenkit?

Nem tud? És nagyon sokat kell gondolkodni azon, hogy az ember megértse, elfogadja: az embernek mint független szellemi létezőnek, mint személynek, minden teremtettsége mellett is független és önálló létezőnek a létéhez tartozik, hogy szabadon tehesse a jót. És ha szabadon teszi, akkor ez azt jelenti, hogy nincs rákényszerítve. Akkor tehet mást is. Akkor teheti a rosszat is.

A tévedés, a hibás döntés lehetősége adja az értékét a jó döntésnek, az igazság felismerésének. Ha a természet rendjén, a fizikai törvények szerint mozognánk azon az úton, ami ki van számunkra szabva, akkor éppoly élettelenül tennénk ezt, mint a bolygók teszik vagy az egyéb élőlények, és nem volna benne érték. Egyéni érték a számunkra.

Valahogy így van ez a társadalom békéjével is. Igaz, hogy a társadalom akkor tölti be a szerepét, ha a biztonság mellett az igazságot is a lehető legnagyobb mértékben közelíti, de külön annak is van értéke, hogy csak a jog útján, nem egymással szembeni harcban történik ez a közelítés.

Szeretném ezt egy ellentéten keresztül külön megvilágítani. Tele vagyunk most olyan jelenségekkel a világban, ahol bizonyos szervezetek úgy látják, hogy az állami rend, az állam által biztosított béke vagy akár a nemzetközi közösség által biztosított béke az ő igazságukat nem kellően érvényesíti. És akkor akármilyen áron fel akarják erre hívni a figyelmet. Nem a jog által nyitott csatornákon, hanem azon túl.

Azt mondják: inkább felrobbantok ártatlan embereket akár magammal együtt is, figyelmeztetésül arra, hogy ez a világ nincs rendben, hogy velem méltánytalanság történt.

Vagy azokkal, akikkel szolidáris vagyok. Észak-Írország, Palesztina, Líbia, afrikai államok - sorolhatnám. Ártatlan emberek, akiknek semmi közük esetleg az ügyhöz, teljesen véletlenszerűen váltak áldozattá, szenvednek egyeseknek azon meggyőződése miatt, hogy a jogrend nyújtotta biztonság nem igazságos biztonság, és akkor nem kell. Akkor inkább a béke sem kell. Békétlenek, belső békétlenségben vannak. Úgy vélik, hogy ha az ő igazságuk itt helyben, társadalmilag meg nem valósul, akkor az egész társadalom nem ér semmit, mert olyan fontos az ő igazságuk.

A történelem során ez a tévedés sokszor előfordult. A vallásháborúk, az eretneküldözések, különböző szent háborúk ebben gyökereztek. Időnként még az Istent is odaírták a zászlóra: hogy az Ő kedvéért csináljuk az egészet. Hogy az Ő igazsága abban a formában jusson diadalra, ahogy mi látjuk. Mindegy, hogy mohamedán oldalról jött vagy keresztény oldalról, a keresztény oldalak között melyik felekezet oldaláról - voltak ilyenek.

Az ember nem fogadja el, hogy a másik ember másképp is láthatja, és hogy mindenkinek személyes szabadság adta joga a jót követni, vagy nem követni. Egy csoport, egy nép, egy uralmi rendszer akarja megmondani a többieknek, hogy hogy is kellene lennie, és vége, a békétlenség kerekedik felül. Olyan eseteket hallunk, hogy ártatlan embereket lelőttek, mert a másik oldalhoz tartoztak, vagy egyszerű figyelemfelhívásból. Ha nem úgy csináljátok, ahogy mi akarjuk, akkor milyen nagy baj lesz belőle!

Ha mindezt végiggondoljuk, akkor talán valamit megérzünk abból, hogy ennek a jog nyújtotta biztonságnak, a jog útjai betartásának van saját értéke a társadalomban. Lehet, hogy lassan, lehet, hogy egyáltalán nem visz célhoz, de még így is van értéke.

Mi itt éltünk a trianoni béke után ebben a megcsonkított országban, és nem kétséges, akár annak a békének előre meghirdetett elveihez képest, akár a tárgyalásokon ott előadott tények valóságához képest, igazságtalanságokat szenvedtünk. Ami aztán sok mindenkire kihatott: elüldözték népünk egy részét otthonából, másik részére ráerőszakoltak idegen uralmat. Sokan úgy érezték, az életük árán is változtatnak ezen, fegyverrel, ha nem megy másképp. Voltak is ilyen kísérletek az elején. Nyugat-Magyarországon még olyan hely is volt, ahol sikerre vezettek. Másutt perek lettek belőle, felségsértési perek meg egyebek, terror itt vagy ott.

Végül is ez a kis ország ráállt arra, hogy következetesen és folyamatosan megpróbálja a nemzetközi jog útján elérni a helyesbítését annak az igazságtalanságnak, ami vele történt. Nem járt ez túl nagy sikerrel, mint mindannyian tudjuk. Mind mostanáig nem járt túl nagy sikerrel, pedig sok éve annak. De ha belegondolunk abba, ami Libanonban, Palesztinában vagy Észak-Írországban van, ahol százával és ezrével halnak meg emberek azért, mert a jog nyújtotta út elégtelensége miatt a jogtalanság útját, az erőszak útját választják a békédének, akkor azért azt kell mondanunk, hogy ez a mi, talán jogásznemzetünk létéből folyó, hozzáállásunk mégis szerencsésebb. Most is elég nehéz megtalálni a szomszédokkal az együttműködés, a biztonságos megoldások rendjét. (A szomszédok azt vetik szemünkre, miért nem tudjuk elfogadni, hogy a jogi útnak egyszer vége szakad! Úgy tesznek, mintha lett volna annak a békének jogi döntése, nemcsak hatalmi erőszakból folyó!)

Ámde ha még több vér és még egy sor kegyetlenség, és még több kölcsönös sérelem benne lenne abban a tarisznyában, amiben így is elég van, (mert nem mindenki követte a jog útját ez alatt az idő alatt), akkor biztos még nehezebb lenne megtalálni a megoldást. Lesz-e vége, az más kérdés, kik érik meg és hogyan?! De hát azok, akik a boszniai tömegsírokban feküsznek, vagy felrobbannak az izraeli buszokon, vagy agyonbombázták őket Dél-Libanonban, azok sem érik meg az igazságot és a maguk eszméjének a győzelemre jutását!

A jog biztonságának van magában értéke. Ezt az értéket lehetőleg meg kell tölteni erkölcsi tartalommal. Nekünk, jogászoknak az a dolgunk, hogy a jog útjait hatékonnyá tegyük. Ne mondják azt az emberek, hogy mit ér az egész, úgyse tudok az igazságomhoz jutni szabályos módon, békében. Ezért kell harcolnunk a magunk eszközeivel. Ahogy LEÓ császár olyan szépen mondta, nemcsak a katonák harcolnak fegyverrel, hanem harcolnak a jog taláros képviselői is - és nem az Alkotmánybíróságról, hanem az akkori advocatusok rendjéről szólt -, amikor felemelik szavukat a megfelelő fórumok előtt, és megpróbálják megvédelmezni a rászorulók, gyengék, hozzá nem értők igazságát.

Igen, ez a dolgunk. Van értéke annak, hogy az állapotok békén megmaradjanak, és csak békés, jogi formában változzanak. Még akkor is, ha ez a jogi forma időnként nehézkesebb, mint a harcias forma, a hirtelen döntések forradalmi fordulata. Van a fennálló állapot békéjének értéke. Akár anyagi, akár szellemi javakat, akár lehetőségeket, életeket őrző értéke, de értékeket őriz.

Nem minden fennálló állapotnak van értéke - ez a másik oldala a kérdésnek. És mindazok a kétségbeesett kísérletek, amelyek a jog rendjének a felborítására törekednek, általában nem jogos, hanem jogtalan állapotokra vezethetők vissza. Arra utalnak vissza, hogy a hatalom nem szolgál, hogy a hatalom nem tartja be még a maga jogát sem, hanem túlteszi magát a mások érdekén és értékén. Akkor lépnek fel ilyen bajok. Nekünk, jogászoknak nem az a dolgunk, hogy a hatalmat kiszolgáljuk, hanem az, hogy a jogot és azon keresztül a társadalmi békét szolgáljuk. (A hatalmat gyakorolnunk kell, ha a kezünkbe kerül, de nem a magunk javára.)

Más kérdés, de azért ezzel együtt is tudnunk kell, hogy minden forradalmi és erőszakos változásnak megvannak a maga áldozatai. Noha lehet a forradalomnak is erkölcsi értéke, lehet főleg az illegitim hatalom el nem fogadásának is erkölcsi értéke, de van erkölcsi értéke (csak ennyit akarok rögzíteni) annak is, ha valaki a jogrend szabta korlátokat, állapotokat azért, mert az a jog, elfogadja. Tehát magának a jogkövetésnek is - függetlenül annak tartalmától -, van erkölcsi értéke.

A jog eszközei végesek, ezt mindnyájan tudjuk. Nem lehet velük mindent megoldani. Főleg nem lehet akarata ellenére az embert sem jóvá, sem boldoggá tenni. Nem lehet, mert az ember szabad. Arra is szabad, hogy boldogtalan és jogtalan legyen. De lehet a társadalomban a békét fenntartva minél több lehetőséget adni arra, hogy abban a társadalomban az emberek szabadon kiteljesíthessék magukat, jól érezzék magukat. Ehhez hozzá tartoznék a rend védelme. Hozzá tartoznék az egyéni viták lezárása a jog útján.

Amint a törvényeket elfogadjuk, ha megfelelő formában jelennek meg, az ítéleteket is el kell akkor fogadnunk, ha megfelelő formában jelennek meg. Lényegében ez az értelme a jogerő fogalmának. Meg van szabva az út, amit végig kell járni egy vitában, és meg van szabva, hogy hol van vége. Nem szabad örökké folytatni. A jog tényleg keresztülviszi azt, amit az ember a lelkében nem mindig tud keresztülvinni. Úgy zár le egy vitát, hogy azt többé ne lehessen elővenni. Az a dolog akkor res iudicata. Nagyon mély tartalma van ennek a gondolatnak. Az a tartalma, hogy a jogrend által kínált utak a békére nem örökké hajszolandók. Sohase visznek igazán békére akkor, ha az ember nem hajlandó magában is békét csinálni egy-egy ilyen út végén, és azt mondani: így van, most már mást nem tehetek, vége.

Az emberekkel meg kell értetni, hogy ebben a látszatra tökéletlen megoldási rendszerben bölcsesség van. (Mint ahogy abban a látszatra furcsa teremtő döntésben is, amely a rosszat lehetővé teszi, bölcsesség van, és egy nagy esélynek a biztosítása.) Ez is feladata a jogászoknak a világban. Mert kevesen érzik ezt át, amikor úgy hoznak nekik egy ítéletet, hogy nem tudják belátni annak az értelmét. Nem mindig szembesülnek rögtön azzal a másik példával, hogy mi lenne akkor, ha lövöldözni kezdene mindenki? Hogy talán mégis jobb egy rossz ítélet, mint tányéraknák a sarkon, amibe a gyerekek beleszaladnak...

 

 

 

[1]                      Mt 5,9.

[2]                      GEORGE ORVELL, 1984. (Nineteen eighty-four) Ullstein 1976.

[3]                      Mt 12,43; Lk 11,24.

[4]                      Mt 21,5.

[5]                      Mt 21,12;Mk 11,15.

[6]                      Mt 10,34; Lk 12,51.

[7]                      Jn 16,33. Énbennem békességtek legyen. E világon szorongatástok vagyon...

[8]                      Mt 5,5., 10.

[9]                      2Tim 4,8; Jak 1,12.

[10]                    A ghettóból jött pápa, ford. IJJAS ANTAL, Vigilia könyvek 3. Bp., 1935. 136. o.

[11]                    Mt 19,16: Mk 10,17.

[12]                    Mk 6,34; 8,2.

[13]                    Mt 10,14; Mk 6,II; Lk 9,4.

[14]                    Törekedjetek arra, hogy mindenkivel békességben éljetek! Zsid 12,4.

[15]                   Kor 13,7.

[16]                    Mt 18,35.

[17]                    Mt 24,48; Lk 12,45.

[18]                    Mt 5,24.

[19]                    VERGILII  Aeneidos VI. 852.

[20]                    Gai 1,1.

[21]                    D 1.1.11.

[22]                    1 Kor 6,1; Jak 4,1.