A jó pásztor és a hű sáfár

A vezetői elhivatottság felismerése és elfogadása. (Az elásott talentum és a menekülő próféta.) - A közhatalom legitimitása. A hatalom szolgálat. A hatalom felelősség. A vállalás kötelessége: ha hívnak és ha alkalmasnak tudom magam. A közhatalom legalitása. A közéleti szereplés etikája. Az önjelöltek.

 

*Eredeti megjelenés helye: Keresztény erkölcs és jogászi etika 1998. Szent István Társulat

 

A HATALOMVÁLLALÁS ÉS -GYAKORLÁS ERÉNYE

 

IRODALOM: BODA 86. 161. 175. 370., BODA 93.139., KECSKÉS 264. 298., KIRÁLY 166.

 

A keresztényi erkölcsi tanítás a maga kora emberéhez gyakran szólt példázatokban. Könnyebben ért az ember akkor, ha neki ismerős képekben magyarázzák az elveket. Ilyen példázata a keresztény erkölcsi tanításnak a jó pásztor. JÉZUS a maga tanításai során önnön személyére vonatkoztatva mondotta többször is magát jó pásztornak. „Én vagyok a jó pásztor, ismernek engem juhaim.”[1] Aki az ajtón megy be a juhok közé, az a pásztor, a juhok ismerik, és hallgatnak szavára.[2] A jó pásztor életét adja juhaiért, ha jön a farkas, megvédi őket. A béres, aki nem pásztor, elszalad, nem kockáztatja az életét, mert a juhok nem övéi.[3] A jó pásztor minden egyes bárányra gondol. A kilencvenkilencet a pusztában hagyja, és megkeresi az egy eltévelyedettet.[4] Mit jelent ez a jó pásztor szimbólum mint erkölcsi követelmény, mint érték?

Értékelhetjük társadalmi, vezető megbízatás szemszögéből, amikor a hatalom birtokosaira vonatkoztatjuk. A báránybőrbe bújt farkasok, akik csak használják a juhokat a maguk gyarapodására, maguk előnyeinek élvezetére, szemben állnak a pásztorral, aki a saját érdekét, végső soron a saját életét is feláldozza, hogy a rábízottakat, a neki rendelteket megvédelmezze. Ilyen módon bízta a maga híveit JÉZUS az őt követő apostolokra, mint pásztorokra. PÉTERnek azt mondta: legeltesd bárányaimat és juhaimat.[5] Ilyen értelemben beszél az Egyház ma is lelkipásztorokról, főpásztorokról és az Egyház fejéről mint a főpásztorról, akik tehát akár életük árán is védeni tartoznak a nyájat, jó irányba vezetni, az elveszetteknek utána menni, szép és dús legelőkön összetartani őket.

Az erkölcstan világában ez a jó pásztori magatartás tehát szolgálatot jelent, a nyáj szolgálatát. A pásztor, aki megbízást kapott, a nyájat a maga személyének alárendelésével, ha kell, feláldozásával, de mindenesetre teljes ereje bevetésével tartozik őrizni, gondozni, védeni és összetartani. Ismeri az övéit, és azok ismerik őt. Nem mindegy, hogy a pásztor milyen kapcsolatban van a bárányaival. Szeretnie kell őket, helyesen értékelnie az igényeiket, és ezt velük is megértetni. Nem parancsuralmi rendszerez. Ha a bárányok nem követik a pásztort, a pásztor hiába iparkodik őket hajtani.

Aki már járt a Szentföld hullámos, kopár dombjain, és látta, amint a barázdában elől megy a pásztor, és ugyanazon a nyomon egyes sorban követik őt bárányai, hogy elkerüljék a köves helyeket, szakadékokat, és legelőt keressenek, érti, mi van e mögött a kép mögött. Megérti azt is, amikor arról beszél a nyáj pásztorával kapcsolatban az írás, hogy amikor célhoz érve megállapítja, valahol elmaradt mögötte egy bárány, akkor otthagyja a célnál a többit, visszamegy az úton, és megnézi a tüskés szakadékokat, az omladékoldalakat, hogy hova veszett el az az egy bárány. S akár vállára véve viszi utána a többinek.

A pásztor a magánélet vonatkozásaiban is példát ad arra, hogy hogyan kell az embernek a sajátját, a neki jutottat őrizni. A vagyonnal, a ránk bízott javakkal való helyes gazdálkodásról van szó. Hogy nem kényünket-kedvünket szolgálja a nekünk juttatott és végső soron életünk céljait szolgáló vagyon, nyáj, hanem a magunkénak kell tekintenünk, azonosulnunk vele és vigyázni rá. Más példák is szólnak erről. A házigazda, aki éberen őrzi a házát, és nyugodtan alhatnak övéi,[6] vagy a jó sáfár, aki helyesen gazdálkodik a rábízott javakkal.[7]A szőlősgazda, aki megkapálja, trágyázza a terméketlen fát is, mielőtt kivágná, hogy gyümölcsöt hozzon.[8]

Se szeri, se száma az írásban az egyszerű földművelő, pásztorbotú nép részére mondott példázatoknak arról, hogy nem kizsákmányolásra, pusztításra, elhasználásra kaptuk a vagyont, a természetet, hanem azért, hogy helyesen éljünk vele. A helyesen élésben benne van a zsugorgatás tilalma is. Ha a másik megéhezik, ha vendég érkezik, ha öröm éri a házat, ha megtér a tékozló fiú, akkor lehet lakomát is rendezni, lehet örömünnepet tartani.[9] Miért szomorkodjék a násznép, amíg velük van a vőlegény?[10] De mindezt módjával, mindezt beosztással, mindezt nem önző, hanem figyelmes, gondos, odafigyelő módon. A jó pásztor és a jó gazda a tanultabb, az erősebb vezető példája. A jog világa ezt a jó pásztori mozzanatot ugyancsak mindkét vonatkozásban ismeri, még ha más-más példázatokkal is élt vele kapcsolatban.

Elgondolkoztathat bennünket az, amikor a jogaival élő embert a római jog a bonus pater familias, a jó családapa példájának követésére buzdítja, amikor a magyar jog a jó gazda gondosságát állítja szemünk elé, vagy amikor a szocialista jog a kiváló élmunkást állította példának. A lényege mindegyiknek az, hogy többet nyújt, mint amennyire a jog világa által kötelezve lenne.

A szerződését teljesítő embertől a jog többet vár, mint csak a betű szerinti teljesítést. A tulajdonostól többet vár, mint a saját dolgával egyszerűen kénye kedve szerinti rendelkezést. Nemcsak a joggal való visszaélést tiltja, a pusztító jellegű magatartást, hanem tetteink következményeinek helyes felmérését kívánja, gondos, értelmes élést a ránk bízott javakkal, a szerződések értelemszerű, jóhiszemű teljesítését, és a tartozás behajtásánál ugyancsak a jóhiszemű együttműködést. A jó pásztor, a jó gazda takarékos, gondolkodó, gondoskodó. A vagyont, a ránk bízott javakat fenyegető veszély esetenként áldozatkész magatartást kíván. Óvatos, odafigyelő, de akár közelebbi érdekeinket is kockáztató magatartást. Ez a gondosság a jó pásztortól, a jó gazdától ugyancsak megkövetelhető anyagi vonatkozásokban is, még inkább megkövetelhető a család vonatkozásában, a család fejére rábízott és hozzá tartozó emberek vonatkozásában.

Ez a magatartás a helyes vezetői magatartás a társadalomban is. A jog képesít a társadalmi vezető pozíciókra, nyilván ad hozzá gyakorlati párhuzamokat.

Ugyanígy megkövetelhető, elvárható a ránk bízott környezet, természet adottságai vonatkozásában is. A javak, amelyekkel élhetünk, nemcsak anyagi javak lehetnek. Ide tartoznak a szellemi javak. Ide tartozik a szépség. Ide tartoznak mindenki közös dolgai - ahogy a rómaiak azt megjelölték -, így a levegő, a termőföld, a természet világa, az élővilág. Az embernek mindezekkel kapcsolatban figyelmesen, a jó gazda gondosságával kell eljárnia.

Vajon hányan teszik fel maguknak, keresztény életet élő emberek, lelkiismeret- vizsgálatuk során a kérdést: ésszerűen, kíméletesen, gondosan bánok-e a nekem adott értékekkel? Szolgájuk vagy őrzőjük vagyok-e? Megfelelően törődöm-e velük? Megosztom-e a rászorulókkal? Szükség szerint értelmesen használom-e azokat?

Talán még kevesebben teszik fel maguknak a kérdést: hogyan állok a rám bízott emberekkel? Milyen példát adok nekik? Rászánom-e az időt arra, hogy tanítsam, vezessem, a rossz útra kerülteket megkeressem, óvjam, meggyőzzem őket?

S talán senki sem szokta feltenni magának így a kérdést: vajon nem vagyok-e vétkes a ránk bízott közös szépséges világ elleni vétkekben? Nem bánok-e könnyelműen szeméttel, tűzzel? Felesleges rongálás nem terheli-e a lelkemet? Kíméletes vagyok-e a természettel, és rányitom-e erre a szemét mindazoknak, akik rám vannak bízva?

A törvény egyre inkább halad afelé, hogy a jó gazda gondosságát a jog normáiba is belevigye. Nem azért, mert az emberek érzékenyebbek lesznek ezen jó gazdai gondosság értékei iránt, hanem, mert nem elég már az erkölcs fegyvertára e magatartás védelmére. Szükségessé válnak a jog durvább, de itt-ott hatékonyabb eszközei is. Ismét áll az, amit JHERING-től sokszor idéztünk: az emberiség feljegyzéseket készít magának törvényeiben a kivesző erkölcsi érzékéről, kivesző értékrendjéről. A környezetvédelmet nem egy finomabb és értékesebbé váló társadalom találta fel, hanem egy durvább, pazarlóbb és a természet iránt érzéketlen társadalom.

Amíg az ember kapcsolatban élt a természettel, amíg ráérzett arra, hogy abba tartozik és része annak, nem kellett külön tanítani arra, hogy a víz nem szennyezésre való, a föld nem megfertőzésre való, a levegőt nem kell rontani. Mindenesetre a jog eszköztára ezt az anyagi javak feletti, a magángazdálkodás vonatkozásában megfogalmazott értéket tágabb összefüggésben is megköveteli: a jó gazda gondosságát a világ felett.

A jó gazda azonban kevesebb, mint a jó pásztor. A jó gazda lényegében, akárhogy is, a maga javára gazdálkodik. Az a kép, amit a pásztor elénk állít, ennél többet mond. Ami a közéletben megkövetelhető a vezető embertől, inkább erre a jó pásztori ideálra vonatkozik. A hatalom szolgálat - megjelölés fejezi ki ezt legvilágosabban. Aki úr közületek, az szolgája legyen a többieknek.[11] A jog által adott tudás képesít a hatalomra, és a jogi tudás alapján kapott hatalom kötelez a szolgálatra, a megőrzésre, a mások szempontjainak magunk szempontja elé való helyezésére. Az egyszerű embertől általában azt kívánja az erkölcsi rend, hogy úgy vegye a másik érdekét, mint a sajátját. A vezetőtől többet kíván. Azt, hogy a többiek érdekét a magáé elé helyezze, mert ezért vállalta, erre kapta a vezető szerepet.

A belső erkölcsi tartalom szerint élő jogásznak ez a jó pásztor példázat a vezető szerepben több lépcsőt ír elő. Az egyik az, hogy ha olyan hivatást választott, amely társadalmi vezetővé képesít, akkor szerezze meg a tudást a képességhez. Tudásban, érzékei kibontakoztatásában, a társadalommal való párbeszédre való képességben váljék alkalmassá arra, hogy társadalmi vezető, irányító köröket betöltsön. Mérje fel magában, mikor éri el a formai alkalmasságot ezen társadalmi vezetőszerepekre, és ne vállalja őket addig, amíg még tanulnivalója lenne.

Amikor valaki elérte a képességet, akkor vállalja a többiekkel szemben ennek bizonyítását. SHAKESPEARE gyönyörű drámában dolgozta fel a régi római mondavilág CORIOLANUS esetét. CORIOLANUS kiváló katona volt, aki a római csapatok élén mint katonai tribunus, Corioli városát elfoglalta az ellenségtől. Maga tört be előre a falakon, nem kímélve a saját életét. Sebektől borítva rést ütött az ellenség sorain. Katonái lelkesen követték, és legyőzték az ellenséges volskusokat. Amint ez Róma társadalmi rendjében szokásos volt, a sikeres hadvezért barátai jelölték a konzuli tisztre. És felhívták, hogy a konzulválasztást megelőző megbeszéléseken, conciókon jelenjék meg az egyszerű nép körében. Számoljon be érdemeiről, mondja el programját, mutassa meg sebeit, és kérje meg a polgárokat, hogy szavazzanak rá. A büszke katona fellázadt. Hogy jön ő ahhoz, hogy kérjen ezektől a hagymaszagú közemberektől? Érezzék magukat megtisztelve, ha egy patrícius leereszkedik közébük, ha egy kiváló hadvezér a háború terhe után most már a békés szolgálat terhét is felvállalja. Mert - és igaza volt ebben CORIOLANUSnak - a vezető terhet vállal akkor, ha vezetővé lesz. A kedvezményezettek azok, akiknek a vezetését elvállalja. De igazuk volt a barátainak is, akik azt kívánták, hogy erről meg kell a tömeget győznie, mert nem erőszakkal nyeri el a jogállamban a vezető tisztet a vezető, hanem a többiek szabad akaratából, belátásából. A többieket pedig döntési helyzetbe kell hozni. Tájékoztatni arról, hogy ki az, akit választanak. Ki lesz a vezetőjük.

CORIOLANUS végül is megjelent a nép előtt, és bár magán erőszakot téve, de kérte, hogy válasszák meg konzullá. A tisztséget el is nyerte. Amikor azonban a főhatalom a kezében volt, a polgári hatalommal úgy bánt, mint a katonai vezető a maga hatalmával. Nem indokolt, csak parancsolt, s a nép által elnyert alkotmányos biztosítékokat mint kicsikart biztosítékokat vissza akarta vonni. Segítségül szolgált neki hozzá a bekövetkező éhínség, amely a konzul feladatává tette volna, hogy a közraktárakból gondoskodjék a szegényebb polgárok ellátásáról. A büszke vezér tiltakozott. „Olcsó gabonát akarnak, mint régen? Adják vissza a szenátus régi jogait! Mondjanak le a néptribunokról! Lám, azok nem tudnak nekik segíteni. Akkor majd megkapják kegyelemből azt, ami nem jár nekik.” A néptribunok ezért bevádolták, mint a római állam méltósága, a szent tribunusi tisztség ellen vétőt, és CORIOLANUSnak számkivetésbe kellett mennie. Ekkor meghasonlott országával, és az ellenséges volskusokat Róma ellen vezette.

Az a magatartás, amely erre a tehetséges mondabeli vezérre jellemző, ma sem ritka. A tehetséges, rátermett vezető mintegy neki kijáró juttatásként követeli az első helyet. Úgy véli, szívességet tesz vele, ha elfogadja, és nem tartozik beszámolni az egyszerű tömegnek arról, hogy mit miért és hogyan dönt. Nem pásztor akar lenni, akit ismernek az övéi, és hallgatnak szavára, mert beszélget velük, és ráfigyel, hogy tüskébe ne lépjenek. Parancsnok ő, katonai parancsnok, aki a vészhelyzetben, a csatában a maga belátása szerint adja ki a vezényszavakat, és nem felelős a tetteiért, mert valahonnét felülről kijelölt parancsnoknak született.

Az Egyháznak valaha volt olyan tanítása a „minden hatalom felülről adott” elv alapján,[12] hogy az uralkodó a hatalmát Istentől kapja, és neki köteles vele elszámolni. Ez igaz is az uralkodó, a vezető lelkiismereti kötelessége szempontjából. Minden nekünk jutott többletért számolni tartozunk annak, aki végső soron adta.

De nem igaz, helytelen a szemlélet a politika világában, ahol a joguralmi államokban valamilyen formában a jogrend adta keretek között az összesség ruházta át saját vezetésének jogát a maga vezetőjére. Az átruházás, a translatio imperii adja meg a vezetőnek a legitimitását arra, hogy vezesse a többieket. A jogrend adja meg a szabályokat arra, hogy hogyan ellenőrzik a hatalom juttatói a hatalom gyakorlóját. Jogállamban legalábbis valamilyen juttatás és valamilyen módon való ellenőrzés hozzátartozik a hatalom gyakorlásához.

Amikor tehát a jogi hivatást választott jogász eljutott tudása, képzettsége és jellembeli adottságai révén arra a pontra, ahol magát állami vagy helyi, közéleti vagy pártbeli, társadalmi vezető tisztségre alkalmasnak tartja, akkor kötelessége erről számot adni, nézeteit ismertetni, és beállni a versenybe a demokratikus tisztség elnyeréséért. Nem sértődhet meg, ha nem kapja meg. Nem kezelheti le azokat, akik döntenek a megbízása felől. Kötelessége helyesen tájékoztatni őket, céljait felfedni, indokukat adni és ilyen módon a döntési helyzetben levőket helyes döntési lehetőség elé állítani.

Az alkalmasság után a megmérettetésnek ez a vállalása a következő kötelessége erkölcsileg annak, aki pásztora akar lenni az övéinek. Ismerik az övéi, és ezért hallgatnak szavára. A jog világában mindenkinek joga van arra, hogy bizonyos vonatkozásban egyéni, mások számára meg nem közelíthető, intim, saját élete legyen. A vezetőnek ez a lehetősége korlátozottabb. Mindazokról a szempontokról, amelyek alapján őt kiválasztják, amelyek alapján bizalmat adnak neki, kérdésre köteles számot adni. Nem mondhatja választóinak, mi közötök hozzá, hogy mi a kedves szórakozásom, olvasmányom, milyen a családi életem, milyen az előéletem, milyen a vagyonom. Mondhatja, hogy nem kíván róla számot adni, de ebben az esetben számolhat vele, hogy az elutasítottak emiatt elfordulnak tőle. Ám nem mondhat valótlant azon az alapon, hogy kinek mi köze hozzá. Amikor pedig elnyeri a hivatalt, továbbra is a nyilvánosság ellenőrzése alá kell helyeznie magánéletének mindazon vonatkozásait, amelyek a nyilvánosságot, az őt választókat, az alávetetteket ezen alávetettség összefüggésében érdeklik. A vezető tehát fel kell, hogy vállalja a választást, és ha megválasztották, akkor kell, hogy vállalja a helyet, mindazon következményekkel, amelyek velejárnak.

PARKINSON a maga tréfás törvényeiben azt mondja, hogy az alkalmas vezető embernek, aki minden olyan munkát elvégez, amit beosztottai nem tesznek meg. Valóban, a vezetőnek nem lehet egyetlen olyan tevékenység sem rangján aluli, amit másoktól megkövetel. Nem lehet nyolcórás munkanapban gondolkodnia, hanem feladatban kell gondolkodnia. Nem lehet közvetlen kapcsolatot létesítenie a nekijuttatott tiszteletdíj és a tőle várható teljesítmény között. Vezető helyen mindenki teljes tehetsége szerint köteles munkát végezni, a feladatnak eleget tenni.

A jó pásztor életét adja juhaiért. Általában úgy képzeljük, hogy kiáll a farkas elé bottal, kiáll az oroszlán elé, mint DÁVID, és elűzi. Nem erről van szó. Életet nemcsak életveszélyes helyzetben lehet adni. Az életet lehet adni apraján. Percenként, óránként, naponként. A mulatságra, kulturális örömre, szórakozásra szánt időről lemondva. A saját személyes örömeinket szolgáló idővel, az erőn felüli teljesítménnyel, az egészség kicsinyenkénti feláldozásával. A gondok átvállalásával, a saját gondunk helyett az elveszett bárányra való odafigyeléssel is lehet életet adni a ránk bízottakért. A ránk bízott nyájért, legyen az társadalmi egység, politikai tömörülés, helyi közösség, egyházi közösség vagy akár szuverén társadalmi egység állami vezető tisztsége.

Csak egészen lehet a feladatot vállalni. Nem szabad méregetni, hogy mi az, ami még benne van, és mi az, ami már nincs. Két mértéke létezik a feladatnak: az egyik, hogy csak arra jogosít, amire szól, tehát hatáskörön és illetékességen túl nem terjeszkedhet, és a másik, hogy csak azt szabad vállalni, amihez értünk, amit győzünk. Ha valaki erején felül vállalt szakmája szerinti feladatot, a római jog hibásnak nevezte. Az alkalmatlanság a vállalkozó részéről culpának, hibának, vétségnek minősült.[13]

A hatalom nemcsak szolgálat, hanem felelősség is. Aki vezető helyre jutott, annak számolnia kell azzal, hogy az őt megbízó közösség számon kéri az eredményeket. El kell tudnia számolni a rábízott vagyonnal, vállalt feladattal, felhasznált erőforrásokkal, igénybe vett előnyökkel csakúgy, mint esetleg sikertelen vállalkozások terhével. Nem szabad itt sem gőgös magatartást tanúsítani. „Az beszéljen, aki jobban tudta volna csinálni” jellegű magatartást felvenni. A juhoknak bízniuk kell a pásztorban, és csak akkor fognak bízni, ha szóba áll velük, és érzik, hogy értük van. De a választók nemcsak nyáj, nemcsak ránk bízott bárányok, hanem velünk egyenrangú társaink, akik csak a nagyobb tudásnak, az alkalmasságnak adtak tiszteletet azzal, hogy a maguk döntési jogának egy részét a vezetőre ruházták. Ezzel pedig, ezzel az átruházott hatalommal el kell tudni számolni, készségesen, jó lélekkel, és a számonkérést nem szabad zaklatásnak venni.

A hatalom szolgálat és felelősség. Egyúttal kiváltság is, de a kiváltság a közösség képviselőjének és nem a feladatot vállalt egyénnek jár. Vigyázni kell arra, hogy a jogállam polgára mindig el tudja határolni a maga személyében megtestesült tisztségnek kijáró tiszteletet a személyének ki nem járó különösebb tisztelettől. A hatalom magaslatai szédítenek, más szóval a hatalom könnyen megront.

Igen, a pásztornak szüksége van az alázatra. Arra a tudatra, hogy bár ő a feladatot megkapta, továbbra is egy marad a sok közül. Egy azok közül, akikért ő a tisztséget viseli. Amikor a kiegyezés előtti pártalakulások során a szabadelvű párt DEÁK FERENCet megválasztotta vezérének, ez a minden magyar jogállami államférfiak példaképéül szolgáló, óriási belső erkölcsi tartással rendelkező vezető, akire akkor minden hatalom nélkül is egy ország nézett fel és szava egy ország számára volt döntő,[14] egyszerű szavakkal megköszönve a többieknek a megtiszteltetést, azt mondta: „Tudom, hogy nem valami kiválóság vagy született méltóság emel fel erre a helyre, hanem egyszerűen úgy adódott a közös harcunk során, hogy szűk az út, sokan megyünk rajta. Valakinek kell elöl mennie, s koromnál, ifjúságom hasonló irányú harcainál fogva úgy esett, hogy én menjek elöl, és a többiek mögém sorakoztak.”[15]Esetlegesnek tartotta azt, ami egy nemzet teljes tudatában a választott vezérnek kijárt, és e miatt az alázat miatt járt az ki neki. Soha nem kényszerített arra senkit, hogy az ő belátását elfogadja. Mindig hajlandó volt indokolni a saját álláspontját, és mindig világosan megfogalmazta, hogy mi az a határ, ameddig a maga részéről engedményekben elmenni hajlandó. Nem csoda, hogy az egész nemzet nyugodt bizalommal sorakozott mögé. Ismerték az övéi, és hallgattak szavára. Nem is jutott osztályrészéül olyan ellentét, mint amely más, egyébként született elhivatottságukban bízó, de azt tűzön-vízen keresztül is erőszakoló vezetők mögött a társadalmat őket vakon követő és őket vakon gyűlölő ellentétpárokra osztotta, mint ami TISZA ISTVÁN tragédiája volt. DEÁK FERENCet az ellenségei is tisztelték. Akik esetleg nem értettek vele egyet, azok is elismerték erkölcsi értékét és vezetői rátermettségét.[16]

Ez a DEÁKi magatartás, amely mindig felvállalta a társadalom kritikáját, a jogállami vezetőnek, a nemzeti ügyek jó gazdájának legszebb példája maradjon a magyar jogtudó értelmiségnek örök időre. Emlékezetes az is, amikor a másik nagy magyar népvezér, KOSSUTH LAJOS külföldről azt a bizonyos Kasszandra-levelét megírta és DEÁKOt visszatartani igyekezett a kiegyezés útjáról. Milyen visszafogottan, a magyar szabadság harcosa iránt milyen tisztelettel, mégis igaza teljes tudatában válaszolt DEÁK, tárgyilagosan, személyeskedés nélkül, de felelősséggel.

 

 

[1]                      Jn 10,11., 14.

[2]                      Jn 10,1.

[3]                      Jn 10,13.

[4]                      Mt 13,12; Lk 15,4.

[5]                      Jn 21,15.

[6]                      Mt 12,29; Mk 3,27; Lk 11,21.

[7]                      Lk 12,42.

[8]                      Lk 13,6.

[9]                      Neh 3,10-12.

[10]                    Mt 9,15; Mk 2,19; Lk 5,33.

[11]                    Mt 20,26; 23,11; Lk 22,25; Jn 13,14.

[12]                    Róni 13,1.

[13]                    Imperitia culpae adnumeratur D. 9.2.8.

[14]                    GRATZ GUSZTÁV, A dualizmus kora, Bp., 1934.1. 44. o. „Deák beszédei rendesen befejezik a vitát.”

[15]                    Deák Ferenc beszédei.

[16]                    Kossuth véleménye Deákról, GRATZ i. in. 21. O.