A lelkiismereti szabadság

Az ember a saját belső törvényét jogosult és köteles követni. Az igazságot keresnünk kell, de senki nem adhatja át nekünk. A megismert igazságért harcolni, kiállni, aszerint cselekedni az emberi szabad akarat követelménye. „Boldogok, akik üldöztetést szenvednek az igazságért!” - A lelkiismereti és vallásszabadság mint emberi alapjogok. Ezek társadalmi szintű védelme a jog kötelessége.

 

*Eredeti megjelenés helye: Keresztény erkölcs és jogászi etika 1998. Szent István Társulat

 

IRODALOM: BASTIDE 235., BODA 86. 194-230., 317., BODA 94. 139., BYDLINSKI 291., HILDEBRAND 177., KIRÁLY 160., RAJZ 203. 271.

Következő témánk bizonyos fokig kapcsolódik az előzőhöz. Az előző gondolatkörben a mások által ránk bízott titkokról volt szó. Most a lelkiismereti szabadsággal kapcsolatos gondokat elemezzük. Mit ért a keresztény erkölcsi rend a lelkiismeret szabadságán?

Még a keresztény egyházakon belül is igen sok probléma adódik ebből a kérdésből. Nagyon sokáig nagyon sok fórum nehezen tudott kiegyezni azzal a kettősséggel, hogy az igazság egy, és azt kell keresni, de az igazság megtalálása, és az igazság elfogadása is szabad. Tehát az embernek az igazságról való felfogása lehet sokféle, akár erkölcsi vagy hitigazság, akár társadalmi igazság, noha az igazság, az érték egységes.

Más vonatkozásban beszéltünk már arról, hogy az érték megtalálása, a helyes út megtalálása hasznos lehet a társadalomra, és ezért annak érdekében komoly formában kell munkálkodni. De alapvető emberi érték, az emberi méltóság alapvető értéke (ebben van az Isten képére teremtve), hogy a saját belső törvénye kötelező az emberre elsősorban, azt jogosult és azt köteles követni. Ámde még ez a kötelezettsége is szabad kötelezettség, igazában senki sem szólhat bele, ő maga dönt, és ő maga viseli a következményeit. Úgy cselekedjetek, mint akik a szabadság törvénye által fogtok megítéltetni.[1]

Keresni kell az igazságot, de nem lehet készen kapni. Meg kell találni, meg kell küzdeni érte, azonosulni kell vele, és el kell fogadni. Aránylag ritkán emlegetett a kereszténységnek és ezen belül a Katolikus Egyháznak az a dogmája, amely szerint a megtalált igazság követése érték, és ha valaki jó lelkiismerettel követi a szerinte helyesnek tartott tanítást vagy utat, azt az Egyházhoz tartozónak tekintjük akkor is, ha ez a jó lelkiismerettel megtalált út ateista út, valamely egészen más vallásnak az útja vagy éppen babonás út. Ez következik a megváltottság dogmájából.[2] Az ember nem köteles többre, mit amennyi telik tőle. Azzal az értékkel, amit értéknek tart, valóban értékessé tud válni.

 Tehát lelkiismeretesen kell figyelnünk, hogy valóban nem tévedünk-e, de a magunk lelkiismerete szerint megtalált igazság elfogadásában szabadok vagyunk. A keresztény értékrend szerint ennek az elfogadása, függetlenül az igazságtartalmától, értékszerző út a tökéletesség felé. (Másrészt a megismert igazságból ered a valódi szabadság: az igazság szabaddá tesz titeket!)[3]

A megismert igazságért való harc, a kiállás az emberi szabad akarat joga. Nem lehet megtiltani, hogy az ember megvallja a hitét, kinyilvánítsa a véleményét. Nem könnyű értékszerző lehetőség a belső szabadság sem, hiszen felelősséget ró ránk. Ha rajtunk múlik, végső soron, hogy mit akarunk, akkor ránk is hárul vissza a magunk akaratának és cselekvésének az eredménye az erkölcs világában. Az emberi lelkiismeret nagyon hamar jelez vissza akkor, ha úgy látja, úgy érzi, hogy a személy tudja ugyan a jó utat, de mégsem azt járja. Vezethet ez egészen mély belső meghasonláshoz, vezethet akár egészségi ártalomhoz. Szélsőséges esetben vezethet az élet elvetéséhez. Olyan lelki terhet okozhat, amit valaki már nem tud tovább hordozni. Azt, ha a helyesnek tartott úttal szabadon szembekerül. Az öngyilkosságok nagy része abból adódik, hogy az ember igenis látja a helyes utat, de nem tudja követni, és nincs benne elég remény, elég bizalom ahhoz, hogy tudjon újrakezdeni és szabadulni a terhektől.

Nincs olyan mélység az ember élete számára - ezt a reménnyel és megtéréssel kapcsolatban elemeztük - ahonnan ne lenne kiút. Persze a másik oldalon néha ezek az igazságkövetések, szabad döntések kényelmetlenek. A társadalom nem mindig méltányolja őket. Kellemetlen példát adhatnak. Kellemetlen visszhangot kelthetnek. Ha nem állunk be a kórusba, ha nem csatlakozunk a tömeghez, nem járjuk a kényelmes utat, hanem hajlandók vagyunk szabadon és magunk gondolkodni. Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért - mondja a hegyi beszéd.[4] A megismert igazság követése üldöztetéssel járhat.

A keresztény erkölcsi rend példatárában az első, aki az igazsága miatt üldöztetést szenvedett, maga az Üdvözítő volt. Egyesektől azért, mert nem úgy képzelték el az igazságot, ahogy Ő képzelte, másoktól azért, mert nem az volt az eredménye a tanításának, amit ők reméltek. Sem a hatalom alátámasztására nem volt a tanítása alkalmas, sem a hatalom megdöntését nem célozta ez a tanítás, és ennek megfelelően a hatalommal elégedetlenek is haragudtak rá, a hatalom is félt tőle. Végül ez a két ellentétes oldal közösen juttatta halálra. Ő mondta, hogy ha engem üldöztek, akkor titeket is fognak.

Minden lelkiismereti szabadságát meggyőződése szerint megváltó és aszerint cselekedni akaró ember találkozhat az életében olyan esetekkel, olyan jelenségekkel, amikor azért, mert nem fogadja el a szokványost, a félmegoldást, a langyos megoldásokat, üldözik, megvetik, vagy legalább leszólják, szamárnak tartják - különböző fokai vannak az üldözésnek. Nem mindig lesz belőle keresztre feszítés, még csak börtön sem. De vannak igen kellemetlen formái egyszerűbb fokon is. (L. bátorság.)

Hogy állunk ezzel a legalapvetőbb emberi szabadsággal, az erkölcsi értékek melletti szabad állásfoglalással a jog világában? Már az emberi méltósággal kapcsolatban említettem, hogy az erkölcsi érték, ha jogi kényszer eredménye, megszűnik érték lenni. Tehát az emberi szabadság, az erkölcsi értékek melletti állásfoglalás lehetne a jog számára megközelíthetetlen, mert elrontja az értékjelleget a törvénybe foglalás. A jog azonban a társadalom békéje érdekében biztosítani köteles a vélemény szabad megváltását - szabadon hagyva az egyén döntését, hogy él-e ezzel a jogilag védett szabadsággal. Ez nagyon fontos tétel.

Voltaképpen az Emberi Jogok Chartaja, amikor az emberi méltóságot mint megközelíthetetlen és korlátozhatatlan alapjogot tekinti, akkor azt a kört határolja le, amelybe a hatalomnak semmilyen címen nincs bejárása. Szükséghelyzet címén sincs, vészhelyzet címén sincs, többségi határozat címén sincs, anyagi előny címén sincs - itt meg kell állni. Persze nem mindig áll meg - más kérdés.

A jog attól jog, hogy a hatalom kikényszeríti, de a hatalom nem attól hatalom, hogy a jogot kényszeríti ki. Vannak jogellenes hatalmak is, és attól azok még hatalmak maradnak. Ennek megfelelően az alapjogokat nem mindenütt tisztelik, és nem mindig tisztelik egyformán.

A mi hivatásunk az, hogy az alapjogokat magunknál és másnál is feltétlenül tiszteljük és érvényesítsük. A lelkiismereti szabadság alapjogának a védelme a társadalom egyik legfontosabb kötelezettsége. Az emberi szabad erkölcsi döntés védelme. El is torzulhat a társadalom általános értékrendje. Ebben az esetben a jog világa időnként hajlamos arra, hogy pótlékként belépjen az erkölcsi igazságok, az erkölcsi értékek helyébe. Többször idéztem már azt a nagyon szellemes megjegyzést JHERING-től, hogy a jog voltaképpen feljegyzés az ember kivesző erkölcsi értékéről, annak az utolsó maradványairól.

Nagyon sok olyan esetet látunk, amikor visszájára fordul az erkölcsi rend, és akkor gyorsan csinálunk törvényt a kivesző erkölcsi értékről. Hallottam a rádióban egy műsortöredéket a készülő állatvédelmi törvényről. Valaki azt mondta, tudni kellene, hogy a kutya nemcsak tárgy, hanem annak szeretet jár, azt vállalni kötelesség, és jó, hogy ezt törvénybe iktatják. Ne lehessen az állatot csak úgy kidobni. Kérdés, hogy jó-e, ha törvénybe iktatják. Kérdés, jó-e, hogy szükség van a törvénybe iktatására? - így tenném fel a kérdést.

Ahogy azt sem volt szükséges valaha törvénybe iktatni, hogy valaki gyermeket ne dobjon a kukába, a kutyakidobás sem volt eleve természetes. Az állat megvolt a ház körül általában, végül meghalt a gazdája, és a kutya utána halt, vagy fordítva, előbb ment el az állat, és elásták valahol a kertben, kedvesen megtették ezt a szolgálatot neki. Nem kellett hozzá feltétlenül törvény, hogy nem szabad gyötörni, nem szabad bántani, nem szabad 24 órán keresztül étlen-szomjan szállítani, hiszen akkor olcsóbb a teherautó stb., amilyen szégyenletes dolgok most sorozatban előfordulnak, és ezért rendeletet kellett hozni róluk. Kellett ez a rendelet? Biztos, hogy nem volt olyan számadó juhász régen, aki a nyáját meg ne itatta volna akkor is, ha ő fáradt, és egyik sem arra gondolt elsősorban, hogy hogy tud belőle több pénzt kifacsarni? Feljegyzés a kivesző erkölcsi érzékről...

Sok ilyen feljegyzés akad, ha lapozgatunk a törvénytárunkban. A családvédelemről, az öregek védelméről, a szociális szolidaritásról, a gyermekvédelemről, amelynek a törvényét már nemzetközi szinten kellett meghozni, mert ilyen már nem ismert, elfelejtett igazságokról készülnek ezek a feljegyzések. Nem azért van a törvény, mert a törvény olyan kiváló, hogy az erkölcsöt meg akarja valósítani, hanem mert az erkölcs olyan gyenge, hogy a törvény támaszára szorul. Ezzel persze megszűnik erkölcs lenni. Mert amennyire érték lehet az, hogy valaki a maga kényelme árán is gondoskodik elöregedő szüleiről, annyira kevéssé érték, ha havi 300 Ft-ot csak bírói ítélet alapján utal át nekik. Mindenesetre lényegesen alacsonyabb rendű lesz az ő érdeme, mintha magától teszi meg azt, ami elvárható tőle.

A lelkiismereti szabadságnak, az emberi alapjogoknak, a helyes erkölcsi döntéseknek a társadalmi védelme kötelessége a jog világának. De elég kellene hogy legyen, hogy tilalomfát állít oda, hogy ez egy olyan szféra, ahová inkább ne menjünk be. Nagy baj van akkor, ha már be kell menni, és belül az erkölcsi értékek és a lelkiismereti szabadság világában kell iránymutató meg behajtástiltó táblákat elhelyezni, mert az embereknek nem diktálja a maguk érzéke, hogy vannak olyan területek, ahova nemcsak sáros csizmával, de még mezítláb sem jár be az ember.

Sajnos, bőven fognak találkozni olyan szabályokkal, amelyeknek az alapvető értékeket kell védeniük. Találkoznak a világban olyan esetekkel - nem kell messzire menni sajtóértesülésekért, Észak-Írországtól Boszniáig és Afrikától Csecsenföldig -, ahol lelkiismereti kérdésekért, másként vallott igazságokért embereket üldöznek, felrobbantanak, lelőnek, tönkretesznek, kizárnak a közéletből. Ilyenkor a jognak, a hatalomnak közbe kell lépnie, természetesen, meg kell védenie azt az embert, akit a szabad véleménynyilvánításban gátolnak. Itt a lényeg az, hogy akkor is meg kell védeni, ha nem a mi igazságunkat vallja.

VOLTAIRE-nek volt az a sokszor idézett nevezetes mondása, hogy a vallásos embernek a meggyőződése ellen holtáig harcolni fog, de hogy annak a meggyőződése szabadon megvallható legyen, azért hajlandó akár az életét is kockáztatni. Ez helyes magatartás. Bizonyos eszközökkel harcolhatok a magam igazságának a nyilvánosságra juttatásáért, de nem harcolhatok azért, hogy a másik ugyanezt ne tehesse meg. Valahol itt van a számunkra megszabott határ. Ezért mondtam azt, hogy a jog világában az abszolút szabadság mint negatívum érvényesül. Nem szabad beleszólni, hanem hagyni kell érvényesülni. Mégpedig jó lélekkel és készségesen kell hagyni érvényesülni akkor is, ha véleményünk szerint valami nagy szamárság vagy nagy tévedés.

A másik ember szabadsága a mi szabadságunk is. Ebben a vonatkozásban volt valami igazság abban a lenini tételben, hogy nem szabad az a nemzet, amely más nemzeteket elnyom. (Ha visszavetítettük véleményét az ő nemzetére, akkor furcsa eredmények jöttek ki.) Az egyéni emberre is áll ez. A más szabadságának a megerőszakolásával a saját belső szabadságunkat tesszük tönkre. Minden szabad nekünk, de nem minden válik javunkra (erkölcsileg).[5] Legkevésbé a más szabadságának tagadása fog javunkra válni!

A lelkiismereti szabadság a jog világában a szabad véleménynyilvánítás emberi alapjogának része. Ezt a jogot a polgári forradalmak harcolták ki, a hűbéri-rendi világ, helyesebben a felvilágosult abszolutizmus államszemléletével szemben. „A nép gyermek, szükséges, hogy mások gondolkodjanak helyette” - mondta e felfogás jellegzetes képviselője, METTERNICH.

A felvilágosult abszolutizmus korlátozásai bizonnyal történeti előfeltételei voltak a felnövő, s még inkább feltörekvő polgárság szabadságai kibontakozásának.[6]  A folyamat zászlóvivői között szereplő tudósok, gondolkodók azonban nyűgnek érezték a velük szemben is gyakorolt bürokratikus ellenőrzést, a cenzúrát, s ezért volt első követelésük a vélemény, gondolat és a kutatás szabadsága. Minthogy az ellenőrzés során, a „felforgató” eszmék korlátozásánál a vallási kisebbségek korlátozása is állami szempont volt, katolikus, protestáns (vagy akár mohamedán) országokban egyaránt, s ezt az ellenőrzést az államegyházak gyakorolták, a követelések közé bekerült a vallásszabadság, az állam és egyház elválasztása kívánalma is.[7] Az egyházak a folyamatot vallásellenes mozgalomként élték meg, noha bizonyos vonatkozásokban épp a keresztény vallási szabadság elvén alapult.

Egész másképp érvényesült a szabad véleménynyilvánítás elve abban a világban, amely ismerte a nyomdát, s rövidesen felfedezte az elektromos, majd elektronikus hírközlést is. Éppoly egyenlőtlenné váltak a viszonyok a társadalomban, mint a magános polgár önvédelmi lehetősége a modern technikával felszerelt hadseregekkel szemben. Ma már felvetődik a gondolat, nem volna-e jobb bizonyos politikai-állami ellenőrzés a vélemények terjesztése felett, mint csupán a sajtót irányító, felette tényleg uralkodó tőkés lehetőségeké.

Bizonyos ugyancsak alkotmányos védelmet élvező alapjogokkal szemben került is sor a politikai jogok korlátozására, noha egyelőre csak tétova és bizonytalan módon. Így az ifjúság védelme okán a magyar bíróság, majd elvi szinten az Alkotmánybíróság is megtiltotta homoszexuális kapcsolatok fenntartására irányuló egyesületek alakítását, ha azok tagjai sorából a fiatalkorúakat nem rekesztik ki alapszabályszerűen. Keresik a lehetőségét annak, hogy a közpénzen támogatott médiák műsorának összeállításánál az ifjúság nevelésének szempontjai, valamint a nézők kegyeleti szempontjai a teljes szabadossággal szemben érvényesülhessenek. Vita folyik azon, hogy e szükségesnek tűnő korlátozásokhoz mennyiben alkalmas eszközök a büntetőjog vagy a közigazgatási, esetleg a polgári jog eszközei, vagy éppen társadalmivá kell az ellenőrzést tenni, kihagyva belőle minden állami hivatalt.

Ugyancsak megvannak a nehézségei a jog világának a vallásszabadsággal mint alapjoggal is. Ez általában kettőt jelent. Egyrészt a vallás szabad megváltásának, gyakorlásának jogát, másrészt a vallás szabad terjesztésének, tanításának jogát. Mindaddig, amíg más alapvető szabadságjogát egyes vallási csoportok igényei nem sértik, az államnak csak arra kell ügyelnie, hogy hatalmi eszközökkel vallást sem ne terjesszen, sem ne tiltson.

Egységes vallású területek, közösségek vonatkozásában jelentkezhet az az igény, hogy ezt a belső egységet, harmóniát más vallást vallók beköltözése meg ne bontsa, meg ne zavarja. Az egységes vallás adott társadalmi csoportnál könnyebbé teszi a társadalmi rend és béke kialakítását, így pl. az ünnepnapok és munkarend megállapításának egységesítését, a szertartások közterületi megjelenítését, vagy akár a jogszabályok erkölcsi hátterének meghatározását. Lehet-e általános emberi alapjogokra hivatkozva követelni, hogy az így kialakult közösségek adjanak lehetőséget az egységnek betelepítéssel, beköltözéssel, más tanok hirdetésével való megbontására? Hiszen a szabad költözködés, a szabad munkavállalás, a szabad véleményhirdetés alapjogok. Svájcban pl. egyes vidékeken, ha idegen akar ingatlant vásárolni, a helyben lakóknak elővételi joguk van az adott ingatlanra, hogy a lakosság zárt jellegét megőrizhessék. Sok homogén vallású területen megkövetelik a többségi vallás ünnepeinek munkaszünetként megtartását a más meggyőződésű betelepülőtől is. Sok jogrend tartja magát valláserkölcsi tételt sértő magatartások pönalizálásához, így a prostitúció, a homoszexualitás, az eutanázia, az abortusz tiltásához, az egynejűséghez, a házasság kötésének és bontásának joghatályos aktusaihoz, míg másutt ezek ellen a kisebbségek sikeres harcot folytatnak. Ha pl. valamely állam alkotmánya az ember jogalanyiságának kezdetét a fogamzáshoz kötné, úgy az abortusz jogáért való harc gyilkosságra felbujtásként minősülhetne. Szabhat-e e törekvéseknek nemzetközi vagy állami jogi norma határt? Mindezen kérdésekben a vallás közös gyakorlása iránti igény a vallás szabad terjesztésének igényével kerül szembe. Mai nemzetközi gyakorlatunk szerint ugyan a szabad költözködés alapjog, de a befogadást szabályozni lehet. Ám az egyszer valahol megtelepült bármilyen kisebbség jogát a maga meggyőződése hirdetésére, vallása gyakorlására nem lehet állami, jogi eszközökkel akadályozni.[8]

Külön alkotmányos előjog a vallás gyakorlásán, a meggyőződés terjesztésének szabadságán belül a szülők joga gyermekük nevelésének meghatározására. E téren az államilag - a demokrácia működése érdekében megkívánt - tankötelezettség, mint a szülők állammal szembeni kötelezettsége kerülhet szembe a szülők nevelési jogával, ami a nevelés szellemiségének meghatározását is magában foglalja mindazon intézményeknél, amelyek nemcsak oktatnak, hanem nevelnek is. E kettősségből ered a közoktatás költségének közteher jellege (mert közérdekű), továbbá az állam köteles semlegessége az oktatási intézményben folyó neveléssel szemben (mert az hatalmi eszközökkel nem meghatározható).

Adott viszonyok között, a gazdasági eszközök szűkössége, vagy az oktatási intézmények tradicionális kialakítottsága állami vagy társadalmi hatalmi kényszer alatt, e kettős jog többet is követelhet az államtól, mint jóindulatú tartózkodást: követelheti a választás reális lehetősége útjának megteremtését. Ez persze ütközhet más csoportok érdekfelfogásával, elsősorban azokéval, akik a fennálló helyzettel elégedettek.[9]

A vallás szabad gyakorlása esetről esetre követelhet - éppúgy, mint a politikai vélemény kimutatása - áldozatot a másként gondolkodóktól, akiknek pl. közlekedési igényét a közterületek átmeneti igénybevétele zavarhatja. Ilyenkor az alkotmányos jogi mérce az arányosság mércéje: ennek elbírálása adható közigazgatási hatóság kezébe, bírói felülvizsgálat lehetősége mellett. Valójában azonban a türelem és a mérséklet erényei lesznek azok, amelyek az ilyen ütközéseket feloldhatják, s a jog világának rendezési igényét a biztonság s a lehető legkisebb szabadságkorlátozás jegyében lehetővé teszik.

 

 

 

[1]              Jak 2,14.

[2]              Vö.: 3. A hit.

[3]              Jn 8,32.

[4]              Mt 5,17.

[5]              1 Kor 6,19; 10,23.

[6]            Ahol elmaradt e történeti fejlődési szakasz, primitív népek polgári szabadságokkal való felruházása általában katasztrófába torkollott, jelezve, hogy nemcsak a természetben nincs                                ugrásszerű fejlődés.

[7]              ZLINSZKY, A semleges állam jogtörténeti fejlődése, in: Az állam és Egyház elválasztása, Bp. 1995. 5. sz.

[8]              Gondot főleg az intoleráns meggyőződések jelenthetnek, amelyek a társadalom belső békéjét létükkel veszélyeztethetik, vö.: Közel-Kelet, Észak-Írország stb.

[9]             Vö.: a Magyar Alkotmánybíróságnak az egyházi iskolák és az egyházi ingatlanok visszaadása ügyében hozott határozatait, valamint ZLINSZKY, Vallásos nevelés, katolikus iskolák, Vigilia-                     cikkét, 1994. 10.