A hallgatás erénye

Hallgatni és meghallgatni.[1] Nyitottak a meghallgatásra és zártak a titok megtartásában. Megszólás és rágalmazás bűne. A nyelv veszélye, a szó súlya. - A jogászi hivatásbeli titoktartás (pap és orvos!). Titokvédelem és jog az információhoz. Titokvédelem és sajtószabadság. Hitelrontás, nem vagyoni kár, rágalmazás - bűncselekmény. Panaszjog

 

*Eredeti megjelenés helye: Keresztény erkölcs és jogászi etika 1998. Szent István Társulat

 

IRODALOM: CSA 128., KIRÁLY 435., RAJZ 490.

Mai első témánk a hallgatás mint érték. Úgy tűnik, mintha kissé mulatságos lenne. Fogják látni, hogy a saját pályánk szempontjából egészen komoly dolog.

Nézzük először a hallgatás helyét a keresztény erkölcsi rendben. Köztudomású az a szentírási mondása Jézusnak - a böjtökkel kapcsolatban mondta hogy nem az szennyezi be az embert, ami a száján bemegy, hanem az, ami a száján kijön.[2] A gonosz beszédek, a rágalmazások, a hírek terjesztése, a sértések. Ebben a vonatkozásban bizonyos helyzetekben a tudatos hallgatás (tehát ha nyelek egyet, s nem mondok csúnyát), ez a bizonyos magatartás önmagában is képviselhet értéket. Itt most nem erről van szó, ez önmagában önmegtartóztatás, önfegyelem, valamilyen rossznak a kerülése. Én a hallgatást értékalkotó tevékenységként szeretném a keresztény erkölcs rendjében is megközelíteni. Ez két síkon történik, és mind a két sík igen jelentős a jogászi etika szempontjából is.

Az egyik a hallgatás mint titokőrzés, tehát hallgatás arról, ami rám van bízva, vagy amit tudok, de aminek az elmondása bajt okozhatna.[3] A másik a meghallgatás mint pozitív erkölcsi tevékenység. Az egyik a másiknak bizonyos fokig előfeltétele. A kétfajta hallgatólagos magatartás kapcsolódhat és kapcsolódik egy harmadik értékhez is, a befelé figyeléshez, silenciumhoz, a csendhez. Ahhoz, hogy az ember a maga gondolatai vagy nyilatkozatai sodrából, vagy akár az informatív, mulatságot hordozó, vagy más hanghatásoknak a sodrából tudatosan kikapcsolódik. Félreáll, csendet teremt, és nyitott lesz a hozzá érkező mélyebb benyomások fogadására.

Számos esetben láthatták, netán gyakorolták is, hogy az emberek azt a kieső időt, amit elvesztegetettnek tartanak, amikor utaznak, sorban állnak, várakoznak, úgy próbálják áthidalni, hogy valamilyen hallgatót helyeznek a fülükbe és zsebükbe zenét. Ezáltal hangokkal töltődnek meg ott, ahol egyébként kénytelenek lennének vagy csendben lenni, vagy esetleg a környezetükre figyelni. Távolról sem a zene ellen akarok szólni, hanem a magatartást, immár mint kortünetet, a technikai előfeltételek által lehetővé tett kortünetet akarom jelezni, aminek régebben is voltak más-más változatai. Az ember egy bizonyos hangfüggönnyel zárja el a neki kellemetlen benyomásokat, szigeteli el magát a körülötte levő világtól. Nem akar vele foglalkozni, mert sok minden megnyilatkozásában bántónak érzi, és inkább befelé fordul vele szemben. Ámde még a saját belső világával sem akar foglalkozni, hanem ezt a belső világot is lefüggönyözi ezzel a hanghatással, amely őt igénybe veszi. Végeredményben ugyanezt a régi népek különböző zajokkal, dobolással, nagy éneklésekkel érték el. Azt akarták, hogy a kellemetlen benyomásoktól egy időre el legyenek zárva, egy időre valamilyen semleges világba tudjanak elmerülni, ahol nem jutnak eszükbe a gondok.

Pedig az embernek szüksége lenne a maga lelki értékei kifejlesztéséhez időről időre csendre. Önmagában arra, hogy akár a maga belső világából, akár a külső világból érkező benyomásokat egyszerűen fogadja, egy kis időt teremtsen magának az elgondolkodásra, vagy éppen csak megpihenjen ebben a csendben.

Nagyon érdekes az Ószövetségi Szentírásnak az a képe, amikor az Isten közeledésének emberi észlelését a viharban, a mennydörgésben, a különböző zajokban jelzi ugyan, de hangsúlyozza, hogy Isten nincs ezekben a zajokban. Isten a csendben közelít.[4] A paradicsomkertben, amikor ÁDÁMnak megjelenik, egészen halk szellővel jelenik meg.[5]

A zaj elzárja Őt az embertől. Nem véletlen, hanem mélylélektani alapja van, hogy az ember, amikor el akarja magát zárni a természetfeletti hatásoktól, akkor zajt kelt maga körül. Védekezik az ellen, hogy Isten beleavatkozzék az ő életébe. Nem örvendetesek azok az üzenetek, amelyek így érkeznek, jobb lehatárolni ezeket fülhallgatóval és zenével vagy egyéb módon. Lehetőleg minél hangosabbal, mert keresztülhatnak a kellemetlen gondolatok, amelyek esetleg elmulasztott lehetőségekről, esetleg meg nem ragadott értékekről, vagy éppen megvalósított negatívumokról tájékoztatnának bennünket. Hangfüggönyt létesítünk hát, és kizárjuk a világot, amely a mi belső világunkon keresztül is jelentkezik, arra is oda kellene figyelni. Úgy szoktuk hívni ezt a belső hangot, hogy lelkiismeret, dehát önismeretnek is mondhatnék. Komoly gondolatokkal való foglalkozás helyett mások által keltett és hanghatásokkal közvetített műélvezetre vagy egyéb benyomásokra összpontosítunk. Azok felé fordulunk, amelyek a saját világunktól elzárnak bennünket. Ha áll az, amit igazolni törekszem, hogy a mi pályánk kifejezetten erkölcsi alapon álló, arra hangolt pálya, akkor a csendre időnként a jogásznak szüksége van. Az átmeneti időszakok, autóvezetés, villamosút, sorban állás, sok más, nagyon alkalmasak lehetnek, ha elég összeszedett és fegyelmezett az ember arra, hogy az őt nem érdeklő környezettől elzárkózva, ilyenkor belső csendes összeszedettséget létesítsen.

Annak idején, amikor még nem voltam ügyvéd, sokat jártam gyalog. A nagy, hosszú gyalogtúrák alkalmasak voltak az ilyen összeszedett gondolkodásra. Amikor ügyvéd lettem, egy időn túl sokat jártam autón, mert az ország minden részébe sietnem kellett. Általában nem hallgattam ilyenkor rádiót. Azokat az időközöket, amikor vezetés miatt az útra kellett figyelni, ki lehetett használni arra, hogy közben akár szakmai, akár más kérdéseket összeszedetten végiggondolhassak. Rendkívül hasznosak voltak ezek a csendben, egyedül töltött időszakok egy olyan pályán, ahol egyedüllét is, csend is ritkán jut ki az embernek.

Ebből a csendből nő ki - mert össze is függ vele - a hallgatás: az ember arra hallgat, ami érték a számára. Tehát a ráhallgatás. Voltaképpen a belső csend is arra szolgál, hogy olyan saját gondolataink jussanak szóhoz, amelyekkel szembesülni nem mindig van módunk, mert bizonyos összeszedettséget, nyitottságot igényelnek. De ugyanez áll a pálya kérdéseire is. Oda kell figyelnünk, rá kell hallgatnunk olyan benyomásokra, közlésekre, amelyeket velünk a hivatásunk folytán közölni akarnak.

A jogászi hivatások legtöbbjénél sorozatban fordulnak elő olyan helyzetek, amikor ahhoz, hogy a munkánkat kifejthessük, tudásunkat alkalmazhassuk, bizonyos tényekről, kapcsolatokról, eseményekről tájékoztatást kell meghallgatnunk, értesüléseket kell szereznünk. Önmagában ebben a meghallgatásban, odahallgatásban is van érték. Értéke abban áll, hogy a magam érdeklődésének megfelelő vagy a nekem örömet vagy éppen üdülést okozó effektusok helyett (zenegéptől egyéb szövegekig) azt hallgatom meg, ami a másik embert nyomasztja, és amitől ő szabadulni akar. Ebből a szempontból az orvos, a pap és a jogász hivatása nagyon hasonlít egymásra. Más-más területen mindegyik emberi igényt elégít ki; a maga terhét viselni nem győző, vagy a maga ügyében tanácstalan ember számára lehetővé teszi, hogy megoszthassa valakivel a terhét.

Geteiltes Not - halbes Not - mondják a németek, a megosztott baj feleződik. Ezek a hivatások arra irányulnak, hogy különböző nehézségeket megosszanak azokkal, akik azokat egyedül nem tudják viselni vagy megoldani. Persze, ha csak arról lenne szó, hogy az illető hangosan elmondhassa, amit akar, ahhoz jó lenne egy magnetofon is, ehhez nem kell hivatás, ebben nincs érték. Mindenki, aki ezeket a pályákat gyakorolta, tudja, hogy míg az egyik fél felezi a maga terhét, a teher halmozódik a másik oldalon. Ott van érték a hallgatásban és a meghallgatásban, ahol együttérzés van. Az azonosulás a másik gondjaival-bajaival.

Nem egyszerűen némán ülök mellette, és arra várok, hogy én mikor jutok szóhoz, hanem valóban az ő gondja iránt vagyok nyitott. Felvenni a másik terhét[6] - ez az irgalmasság cselekedetei közötti odahallgatás. Örülni az örvendezőkkel, sírni a sírokkal, és vigasztalni a szomorúakat. Önmagában az, hogy a másiknak a bánatát, örömét vagy gondját fogadom együttérzőn, már érték ennek a másiknak.[7] Ez azonban feltétlenül terhet, erőfeszítést, értelmi, akarati és bizonyos fokig érzelmi hozzáállást követel attól, aki odahallgat, aki meghallgat.

Nem voltam sohasem a gyóntató helyzetében, és így csak el tudom képzelni, hogy nem lehet könnyű a dolga. De elég sokat voltam abban a helyzetben, hogy mások problémáit, elrontott életét, hibáit, vitáit, sérelmeit meghallgassam. Abban a társadalomban, amely minimálisra korlátozta annak a lehetőségét, hogy papokkal meg lehessen beszélni az ember belső világát nyomasztó gondokat, ehelyett vagy pszichológushoz - ez elég gyakori vagy ügyvédhez, jogászhoz mennek. Ott mondják el azokat a dolgaikat, amelyek nem feltétlenül bíróság vagy hatóság elé valók, csak nehéz egyedül hordozni azokat. Ha nem tudunk nyitottak lenni irántuk, akkor ez adott esetben hivatásbeli hiányosság.

Miért pont ezen hivatások gyakorlóihoz jönnek az emberek? Talán ott remélik azt a tudást, amelyik a problémát állami és erkölcsi törvény szintjén, egészségügyi intézkedés szintjén megoldja? Biztos ez is benne van a dologban. Az a remény, hogy tanult szakmánk alapján bizonyos gondokra találunk megoldást. De az volt a tapasztalatom, hogy ennél több van abban a reménységben, amelynek alapján felénk fordulnak. Benne van az is, hogy ezeknél a hivatásoknál az, aki oda fordul, számíthat arra, hogy a do1og kettőjük között marad. Tehát számíthat az illető hallgatására. A meghallgatásra is és a titok megőrzésére is. A másik diszkréciójába, a másik hallgatagságába vetett bizalom nyitja fel azokat a zsilipeket, amelyek a megnyilatkozót fesztelenné teszik.

Jelentősége van ennek azoknak a számára, akik keresik a tanácsot, vagy keresik legalábbis a meghallgatást. Nem szívesen mennek nehéz ügyeikkel meghallgatásért olyanokhoz, akikről tudják, hogy alig várják a pillanatot, mikor szaladhatnak tovább kiabálni (hacsak nem éppen fizetetlen reklámot akar magának biztosítani a panaszos). Az is előfordulhat, hogy azért mondanak el valamit, mert közhírré kívánják tenni, csak az illetővel nem közlik, hanem azt mondják, hogy csak neki szánják. De ez nyilván nem a magasabb erkölcsiségbe vetett bizalom, hanem az emberi gyarlóság ismeretének ügyes kihasználása. Másik értékrendbe tartozik, mint amivel itt most foglalkozunk.

Az emberek számítanak arra, hogy aki a mi pályánkon mozog, az a hivatása rendje szerint hallgatni fog arról, amit megtud. A hozzá fordulónak viszont őszintén és nyíltan fog válaszolni, a legjobb tudása szerint. A megnyilatkozóknak, a terheiket megosztani akaróknak mind a két előfeltétel egyformán fontos. Az a tudás, ami mérlegre teszi az ő helyzetüket és az a biztosíték, hogy csak kettőjük között kerül ez a helyzet mérlegre. A keresztény ember számára erkölcsi rossz a megszólás, más hibáinak kibeszélése. Hát még a rágalmazás, a hamis továbbmondás.[8] De önmagában az is, ha visszaélünk a más bizalmával, és közhírré tesszük azt, ami nekünk van szánva. Súlyos kötelezettség az, hogy a nekünk szánt közlést magunknak tartsuk.

Nagyon sokat vétenek ez ellen az emberek a hétköznapi életben. Ha belehallgatunk egy-egy társaságban folyó beszélgetésbe, észlelhetjük, hányszor közlődnek ott olyan információk, amelyek esetleg nem annak a körnek voltak szánva. Pedig mennyi baj okozható azzal, hogy valaki áttételesen tud meg egyébként rá tartozó dolgokat. Mennyivel másként fogadjuk az áttételesen hozzánk érkező, mint a közvetlen üzenetet!

BECK SALAMON mesélt egy történetet a közvetett bizonyíték szerzésével kapcsolatban egy peréről (polgári perjogi professzorom volt, híres ügyvéd). Egy fiatal titkárnőt képviselt goromba főnökével szemben. A hölgy sértve érezte magát a hangnem miatt, amellyel eltávolították a hivatalából. Nem nagyon remélhették, hogy van tanúja az ügynek, főleg olyan tanúja, aki megszólal. A főnök, amikor a bíróság előtt megjelent, maga volt a nyájasság, megértés és emberség, és folyt belőle a kegyeletes hangnem. Úgy tette, hogy nem is nagyon érti, egy ilyen kiváló férfiúval szemben hogy lehet valakinek olyan panasza, hogy akárcsak felemelte vele szemben a hangját. Ekkor aztán az ügyvéd egy perbeli fogáshoz folyamodott. Tudta, hogy végül is az alperes indulatos ember. Nem közvetlenül kérdezett az alperestől, hanem - német-osztrák tárgyalás volt - a bírót kérte meg, hogy tegye fel a kérdést. A bíró rákérdezett: Der gegnerische Rechtsanwalt läft Sie fragen, entspreche es der Wahrheit, dass Sie gegebenenfalls mit Ihren Untergebenen in einem unerlaubt brutalen Tot reden? Ez a kérdésfeltétel, hogy őt az ügyvéd a bíróság útján felelősségre vonja, ez egyszerre véget vetett a békés és mézesmázos modornak. Az illető főnök felugrott, ököllel az asztalra csapott, és ordítva válaszolta: Ich bin zu meinen Angestellten zwar immer streng, doch nie brutal! (Én ugyan szigorú vagyok a beosztottaimhoz, de sohasem goromba). De ezt úgy mondta, hogy a terem beleremegett. Az ügyvéd erre kérte a bíróságtól, hogy ezt a szerény megnyilatkozást szíveskedjék közvetett bizonyítékként az ügyben figyelembe venni, arra, hogy lám adódnak ilyen reflexiók az igen tisztelt alperesnek az életében. Hiába tagadja.

A példa igazolja: másként hat ránk, ha egy kérdést nem az illető maga tesz fel nekünk, hanem közvetve kapjuk. Az ilyen közvetett hírszolgálatok, amelyekkel egyes túlbuzgó egyének használni vélnek egyik vagy másik félnek, igen sokszor okoztak már maradandó sérüléseket, maradandó viszályokat. A hallgatás itt érték lehet a beszéddel, a tájékoztatással szemben.

A másik érték a meghallgatással kapcsolatos. Odafigyelünk arra, amit mondanak nekünk, fontos számunkra az, hogy hozzánk fordulnak segítségért, és a hivatásunk szerint segíteni akarunk. Ez benne van a meghallgatásban. Azt mondjuk meghallgatott imádságnak, amit Isten nemcsak hallott (ami természetes), hanem amelyikre reflektált is, tehát imánk meghallgatásra talált.

A meghallgatás azt jelenti, hogy akit hallgatunk, annak segítséget tudunk nyújtani. Lehet, éppen azzal, hogy lehervasztjuk a reményeit. A pályánkon sajnos sokszor erre van szükség. Megmondani, hogy reménytelen az ügy, vagy igen kevés reménnyel kecsegtet. Még mielőtt beleugrik az illető a könnyelmű perbe, vitába, ellenségeskedésbe. De néha úgy is, hogy megtaláljuk a megoldást. Akár abban a formában, hogy közvetítést ajánlunk ott, ahol a feszültség miatt nyugodt, négyszemközti tárgyalás már nem lehetséges. Esetleg megadjuk azokat a szempontokat, amelyek egy vita tisztázásához vezethetnek. Mindenesetre tudásunk révén a társadalmi ellentét kiegyenlítésére, lezárására, a béke megteremtésére alkalmas utat ajánlunk. Ezt várja tőlünk az, aki ránk bízza a titkát, és egyúttal tanácsot kér az ügyében.

Ezt várja, és joggal várja a keresztény értékrendben is egyik terhet hordozó a másiktól. Ilyen értelemben írja elő a Szentírás, hogy egymás terhét hordozzátok.[9] Nem elégít ki, hogy nekem éppen nincs gondom, ha a másiknak van. Akkor próbáljuk felezni. Nagy erő lehet ebben a hozzáállásban, hogy a másik terhe az én terhem is. Keresztények között nem szabadna előfordulnia annak, hogy akinek szüksége van valamilyen támogatásra, az nem talál ilyet.

ROSTAND-nak a Sasfiókról írt szép drámájában van egy jelemet, amikor a fiatal NAPÓLEON-ivadék teljesen reménytelennek találva a saját helyzetét, azt mondja annak az ifjú hölgynek, akivel éppen beszél, hogy Je n ’ai plus qu’á pleurer, j’ai besóin d’une épaule - nincsen semmi más lehetőségem, csak hogy sírjak, egy vállra van szükségem, amelyen kisírhatom magam.[10] Ez a hozzáállás szintén benne van a meghallgatásban. Ha többet nem, legalább annyit nyújtania kell a kereszténynek, hogy a másik az ő vállán sírhassa ki magát. Biztosítjuk neki, hogy ezt ott nyugodtan teheti, részvétet talál. Hiszen olyan sok hely van, ahol nem nyilatkozhat meg szabadon, ahol nem engedheti el magát, hanem kénytelen tartást mutatni. A teljes beleérzés ez alól a kényszer alól szabadítja meg a rászoruló szenvedő embert. A lehetőség, hogy bizonyos hivatásoknál számíthat erre a hozzáállásra, adott esetben nagy érték lehet az ember számára.

Többször is párhuzamot vontunk a keresztény értékrend és a saját pályánk között, de nézzük meg még egyszer az utóbbit. A jogászi hivatásban a titoktartás kötelezettsége, akár mint ügyvédi titoktartás, akár mint hivatali titoktartás, akár mint tisztviselői vagy bírói titoktartás, hivatásszerűen benne van. Más-más formában. Más az, amiről a bírónak, belső ügyeket tárgyaló politikusnak, mások aktáiba betekintő tisztviselőnek, döntések hozatalában résztvevő testületi tagnak vagy magánfelek titkaival, netalántán vádlottak védekezésének részleteivel ismerkedő ügyvédnek szembe kell kerülnie, és számára kötelezően meg kell titokjellegét őriznie.

Szinte nincs olyan jogászi pálya, ahol ne akadna ilyen. Éppen azáltal, hogy az egyéni problémáknak a jog nyelvére való lefordítása és a társadalmi béke teremtése a hivatás lényege, ennek során találkozhatunk és találkozunk vagy egyéni diszpozíció, rendelkezés alá tartozó adatokkal vagy valamely testületnek olyan belső adataival, amelyek vonatkozásában a szabad és nyugodt lelkiismeretű munka végzéséhez ugyancsak szükséges titokkénti kezelésük. Itt nem feltétlenül arról van szó, hogy titkolódzni akarnak a hatalom birtokosai, sőt az áttekinthetőség és az információhoz való jog biztosítása ennek a szakmának másik és szintén vizsgálandó oldala. De másként tárgyal az ember szakmai kérdésről akkor, ha tudja, hogy közönsége van, mint ha nincs. Ez érdekes lélektani dolog.

Az un. pódium diszkussziók, amik ma nagyon divatosak, amikor kiültetnek öt-hat embert, hogy vitassanak meg egy kérdést hallgatóság előtt, egészen más jellegűek, mint ha ugyanez az öt-hat szakember egymás között beszélne, és valóban közös tisztázandó végeredményre akarna jutni. Óhatatlan, hogy a pódiumon a felek a közönségnek beszéljenek. Nem egymás meggyőzése, a kérdés tisztázása és egy optimális eredményre jutás a cél, hanem a közönségnek tetszés, közönség megnyerése vagy meggyőzése. Nem megy ez másképp. Ez lélektani szükségszerűség. Aki tudja használni a beszédkészségét, aki tud beszélni, az másképp beszél, aszerint, hogy kinek beszél.

A tárgyalások célra irányultságát, szakszerűségét, bizonyos fokig a rövidségét is szolgálja az, hogy csak a végeredmény kerül ki belőlük, vagy az a néhány végeredmény, amely végül is leszűrődött. Egészen más a helyzet, amikor nem szakemberek közötti vitának, valamely döntés kialakításának a kérdése van terítéken, hanem valaki magánfél bízza ránk a titkait. Itt abszolút a kötelezettség. Az a hivatásában eljáró jogász, aki magántitkokról, mint a magánfél bizalmának letéteményese értesül, ezt soha, ráutalásszerűen, közvetetten sem közölheti, nem is használhatja ki az illetővel szemben. Jobb ebben inkább szélsőségesnek lenni, mint lazának. Közvetett ráutalások is könnyen szolgálhatnak olyan információkkal, amelyek nemkívánatosak annak a számára, akivel beszélgettünk. Egy olyan említés, hogy xy járt nálam ügyvédi tanácsért, azok számára, akik az ügyeit ismerik, információáradatot nyithat meg. Vagy vezethet esetleg olyan elképzelésekhez, vádakhoz, pletykákhoz, amelyek nemkívánatosak. „Ott járt az ügyvédnél, biztos válni akarnak”. Pedig esetleg csak azt kérdezte meg, hogy milyen bélyeget kell egy szerződésre ragasztani. Jobb nem beszélni róla.

A szakmai életet el kell választani a magánélettől. Erről a bírói tisztséggel kapcsolatban már beszéltünk, de most itt másról van szó. Óhatatlan egy ügyvédi pályán (sokszor elő is fordult velem), hogy olyanok fordultak hozzám tanácsért, akik egyébként a társadalmi életből vagy munkahelyről ismerősök voltak, akár családi ismerősök is. Családi körben arról sohasem beszéltem, hogy láttam őket. Még csak úgy sem, hogy legutoljára ekkor vagy akkor találkoztunk. Néha ebből lettek is érdekes félreértések. Az illető maga természetesnek tartotta, miszerint a feleségem nyilván tudja, hogy mi három napja találkoztunk. Azonban ő nem tudta, sohasem tudta, és tudomásul is vette. Mint orvoscsalád lánya és ügyvéd felesége kétszeresen is értette, hogy még a találkozási adat a szakmából sem tartozik a szakmán kívüliekre. Jobb ebben teljesen következetesnek lenni, és rábízni arra, akié az információ, hogy terjessze abban a körben, amelyben ő akarja.

Más kérdés, ha megbízást ad a fél arra, hogy x-nek vagy y-nak valamiről tájékoztatást adjak, vagy valamiről adatot szerezzek be. Az természetesen jogosít, de akkor mindig jó ennek írásbeli nyomát hagyni, nehogy véletlenül később félreértés legyen belőle. Bele szoktuk írni az ügyvédi tényállásba: az ügyfél azt kérte, hogy bizonyos adatok birtokában tárgyaljak a szomszédjával, a férjével, az ellenfelével. Egyébként az abszolút hallgatás, az abszolút titoktartás a biztos.

Az, ami az ügyvédi pályán a magántitokkal szemben így áll, a közéleti pályán az információhoz való joggal ütközhet. Ez a két szakmai feltétel vagy igény bizony itt-ott keresztezi egymást. Amikor mint a hatalom részese állok szemben az állampolgárral, akkor a polgárnak bizonyos információkra hivatalból joga van. Ha azokat csak én tudom szolgáltatni, akkor szolgáltatnom kell őket. Nagyon pontosan el kell tudni határolni, hogy mi az, amihez joga van az érdeklődőnek és mi az, amihez nincsen. Mi az, ami az információban védett, magáncélú, és mi az, ami közérdekű. Mi az, ami belső ügy és mi az, ami a nyilvánosságra tartozik.

Főleg a sajtó képviselői, akik a tájékoztatást hivatalból szolgáltatják, és hivatásuk sikereként könyvelik el, hogy egy-egy szenzációt összeszedtek, próbálják pl. a bírókból kiszedni, hogy mi is volt a tanácskozáson, hányan gondoltak erre, hányan másra. Mik voltak azok az indítékok, amelyek erre a döntésre vagy a másikra vezethettek. Hogy állt hozzá egyik vagy a másik ehhez vagy ahhoz a kérdéshez. Bizony a szereplés vágy, hogy lássa a nevét kinyomatva, sokszor viszi el a hivatásos jogászt is közéleti emberként, politikusként oda, hogy forrása legyen efféle szenzációs információknak, mert akkor megjelenik, hogy ő ezt mondta vagy azt mondta, így mondta, vagy úgy mondta.

Sokszor tapasztalhatják a sajtóból, hogy egy pártnak a belső vezetői megbeszéléséről, még ki sem jöttek a teremből, az információ már elhangzik a rádióban. Az ember nem tudja néha, hogy hol jött ki, a padló alatt, vagy az ajtón át szivárgott ki, de látszik, hogy remekül működik a hírszolgálat. Néha megjátszanak beugratós kérdéseket. Volt nálam egy újságíró, és kérdezett az annak idején volt pénzügyminiszter meghallgatásával kapcsolatosan a BOKROS-csomagról hozott alkotmánybírósági határozat előtt történtekről. Az érdekelte, hogy miről is volt szó a pénzügyminiszter meghallgatásán? És igaz-e, hogy valamelyik alkotmánybíró akart valami nehezebbet kérdezni tőle, és akkor az elnöklő helyettes elnök leintette. Mondtam neki, hogy alkotmánybírót nem lehet leinteni, ha kérdezni akar, mert az azt kérdez, amit akar, és ha akarja, akkor akár odaidézi a pénzügyminisztert és megkérdezi, ami érdekli -, de ezen túl egész biztos voltam abban, hogy a mi körünkből ilyen információ nem származhatott. Ez beugrató kérdés volt. Hátha ráhibáz. Akkor a kérdezett úgy gondolja, hogy úgy is tudja, és megpróbálja pontosítani.

Biztos erről volt szó, hiszen nem is fordult elő az eset, de milyen érdekes maga a módszer, amellyel megkísérelte az újságíró, hátha ki tud csalni valakiből egy intimitást, és akkor lehet arról írni, hogy lám, az Alkotmánybíróság helyettes elnöke segített a pénzügyminiszternek a bírók tájékozódási igényével szemben. Nehéz néha kikerülni az ilyen csapdákat. Ezért van az, hogy amikor a szakmában az információhoz való joghoz és az információ védelméhez is, tehát a személyes adatok védelméhez is közelítünk, akkor kettősség mutatkozik. Ez a mi jogfejlődésünkben két ellentétes lépcsőben mutatkozott meg.

A személyi számmal kapcsolatos hosszadalmas vitában az Alkotmánybíróság nem a személyi számot tiltotta be, hanem egy olyan rendszert követelt, amelynek alapján a különböző állami szervek különböző céllal vezetett nyilvántartásai ugyanazon egyénről ne legyenek összehozhatok és összehalmozhatók, azután kiadhatók üzleti titokként erre, arra vagy amarra anélkül, hogy az illető tudjon arról. Saját személyi adatai felett ugyanis mindenki teljes körben maga jogosult rendelkezni, az illetékes szerv csak úgy és csak arra a célra veheti azokat igénybe, amire felhatalmazást kapott. Ezt meg kell tanulni egy olyan rendszerben, amelyben az információk áramlása titkos volt, de a titkos csatornákon keresztül viszont ellenőrizhetetlen volt, és az egyénnek semmi köze nem volt ahhoz, hogy hol vezetnek róla aktát. (Örüljön, ha minél kevesebb helyen.)

Amikor maga a probléma felmerült, a 40 előző évet megélt embernek az első hozzáállása az volt, hogy nem az az én bajom, ha tudják rólam az igazat, hanem amikor valótlant próbálnak rólam mondani. Ha csak mindig azzal az adattal találkoznék, ami helytálló, akkor meg lennék elégedve. Másodlagos gondolat már, hogy hogy is jön hozzá egy állami szerv az én akár igaz adataimmal való labdázáshoz, ha nincs rá külön-külön felhatalmazása. Ez az egyik oldala a kérdésnek. A mai információáramlás rendszerében nagyon nehezen megoldható.

A másik kérdés éppen a nyilvánossághoz való jog. Az Alkotmánybíróság megtiltotta azt, hogy az önkormányzati jegyzőkönyveket egyszerű önkormányzati határozattal lehessen titkossá nyilvánítani. Az önkormányzatot megválasztó polgárnak joga van betekinteni abba, hogy ott miről van szó. A környezetvédelmi adatokhoz való hozzájutást mint állampolgári jogot rögzítettük, nem lehet ezzel szemben ipari titokra és más hasonló indokra hivatkozni.

Még több ilyen lépcsője van az információhoz való jognak. A közéleti emberre vonatkozó adatok a választók számára közérdekű adatok. Itt ütközhet természetesen az informáló sajtónak is a joga az egyénnek a magánszférához való jogával. Ebből aztán adódnak olyan jogi kérdések, mint a személyes adatok jogalkotói és jogalkalmazói védelme, a sajtószabadság jogalkotói és jogalkalmazói védelme, a sajtóerkölcs büntetőjogi tükröződése. Ugyanúgy, mint minden más erkölcsnél, az lenne a jó, ha szabad belső érzék lenne a sajtó ellenőre, és nem büntetőjogi eszközökhöz kellene folyamodni. Azok mindig durva beavatkozások, de sajnos néha szükség van rájuk. Hitelrontás, személyiségi sérelem, rágalmazás - bűncselekményt képeznek. Ezzel áll szemben a panaszjog, ami azt jelenti, hogy a hatóság eljárásáról való információadás alapvető állampolgári jog. A hatalom sokszor prüszköl miatta. A jogalkotó nehezen veszi ezeket az akadályokat.

Tapasztaltuk a vitát a szlovák büntetőtörvénykönyv módosításával kapcsolatban. „Ne legyen az egyénnek joga a hatósági túlkapás ellen védekezni, ha ez az ország szempontjából kárt okozhat, sérelmes lehet.” Mintegy az ország megszólását, rágalmazását próbálják megtiltani. Kérdés, hogy arról van-e szó? Mert hiszen az országnak az lenne a dolga, hogy az állampolgár jogait védelmezze, és a nemzetközi egyezmények alapján módot kellene adnia polgárának a nemzetközi fórum előtt emelhető panaszra. Ha ezt büntetőjogilag üldözendővé teszik, akkor biztos nem sokan fognak odafordulni. Nálunk is hosszú időn keresztül eszébe nem jutott az embernek valamilyen nemzetközi fórumot informálni arról, ha itthon visszaéléseket tapasztalt, mert jobb szeretett szabadlábon lenni.

Valahol a jogalkotás és jogalkalmazás szempontjából ezeket a kérdéseket tudni kell egyeztetni. Közölni kell, hol lehet panasszal élni a döntéssel szemben, még akkor is, ha esetleg visszahárulhat arra, aki a titoknak a gazdája. Néha bizony fel kell vállalni ezzel kapcsolatban kellemetlen szerepeket is, amikor olyan adatokkal kell dolgozni, amelyeknek a nyilvánosságra hozatala bizonyos érdekeket sért. Ilyenkor a szakmai tisztesség érdekében ennek a kockázatát is vállalni kell. Ugyanúgy, ahogy szakmai kockázat lehet papnál a hallgatás - mindannyian tudjuk NEPOMUKI SZENT JÁNOS történetét, akit végül beledobtak a hídról a folyóba, mert nem volt hajlandó nyilatkozni a királynak a királynő gyónásáról. Vagy a plébános esetét, akit gyilkosság gyanújával a végén bebörtönöztek, mert gyónásból tudta a gyilkos nevét, ezért még csak arról sem beszélt, hogy látott gyanúsítható személyt.

A másik oldalon pedig vállalni kell a nyilvánosság szerepét is olyan érdek védelmében, amely esetleg hatalmasabb érdekeket keresztez. Ez is benne van a hallgatás és meghallgatás erényében a másik oldalon. Tudni kell, miről szabad hallgatni, és miről kell beszélni.

 

 

[1]                      Mt 15,11

[2]                      Mt 15,11; Mk7,15.

[3]                      Jak 1, 19

[4]                      Kir 19,11

[5]                      Tér 3,8

[6]                      Gal 6,2.

[7]                      „Szegény ha búsult, Caesar sírt vele.” SHAKESPEARE Julius Caesarodban ANTONIUS épp ezzel a részvevő vonásával védi a nagyravágyás vádja ellen.

[8]                      RAJZ 487.

[9]                      Gál 6,2.

[10]                    EDMOND ROSTAND, L’aiglon, 4. felvonás, 5. szín.