A türelem - a "legfőbb erény"

A türelem a szeretet gyakorlása és a szabadság tisztelete. Nem ítélni, ha nem vagyunk bírói az ügynek, nem győzködni, ha nem feladatunk, hatalmi pozícióból szabadságot csak a legszükségesebb mértékben korlátozni és csak egyenértékű cél érdekében. A másikat el kell tudni viselni, úgy, amilyen. Boldogok a szelídek. - Türelem a politikában. A demokrácia belső mozgástörvénye a tolerancia. Nem elvtelenség, hanem a nézetek tiszteletben tartása. Előítélet nélkül mérlegelni.

 

*Eredeti megjelenés helye: Keresztény erkölcs és jogászi etika 1998. Szent István Társulat

 

IRODALOM: ARISTOTELES IV, BÁNK 62. 67., CSA 192., HILDEBRAND 215. 268., KECSKÉS 240., KIRÁLY 573.

A türelem, a tolerancia CRONIN szerint a legfőbb erény. Mindjárt utána az alázatosság jön.[1] Az állhatatosság azt követeli tőlünk, hogy menjünk az úton, amit megismertünk, és ne tekintgessünk se jobbra, se balra másik után. A türelem azt kívánja tőlünk, tűrjük el, hogy mások nem azon az úton mennek. Nem hallgatnak ránk. Nem fogadják el azt, amit mi értéknek tartunk. Huszonötször megmagyarázzuk, újra botolnak, másfelé mennek. A türelem sajátos módja a szeretet gyakorlásának. A másik szabadságának a tiszteletben tartása az értéktartalma. Úgy szeretem a másikat, hogy elfogadom, elviselem azokat az adottságait is, amelyek számomra terhesek, értéktelenek, hibásnak tűnnek, kellemetlenek.

Hosszútűrőnek mondja SZENT PÁL az Istent.[2] Aki tud várni, aki nem siet, aki a kevesek kedvéért eltűri sokak hibáit. Önmagáról azt mondja JÉZUS, hogy a már megcsuklott nádszálat nem töri el, és az alig pislákoló mécsest nem fújja el,[3] hanem hagyja létezni. Nem összetörni és tönkretenni, nem elveszejteni, hanem megmenteni jött. Nem az igazakhoz, hogy méltassa őket, hanem a bűnösökhöz,[4] hogy megpróbálja őket felemelni. Nem a kilencvenkilenc rendesen haladó bárányhoz, hanem az egyhez, aki elveszett a pusztában.[5]

A türelem más szabadságának a tiszteletben tartása. JÉZUS mondja nekünk, ne ítéljetek, hogy meg ne ítéltessetek.[6] Bocsássatok meg, ha azt akarjátok, hogy nektek megbocsássanak.[7]Ne hatalmi pozícióból tárgyaljunk, hanem próbáljunk hasznára lenni az ügyeknek.

Mi olyan pályára indulunk, ahol ítélni fogunk. Ahol el kell bírálni ügyeket, ahol döntéseket kell hozni. Igen, ez ezért nehéz pálya. A pályának a veszélye, hogy igenis tőlünk időnként a türelmetlenséget követeli a tanultságunk, a hivatásunk. Vannak dolgok, amelyeket nem szabad eltűrnünk. Vannak dolgok, amelyekkel szemben fel kell szólalnunk. Ezt mégis úgy kell tennünk, hogy közben belsőleg türelmesek maradjunk. Ne háborodjunk fel azon, hogy „még ránk sem hallgat” valaki. Amikor nem tűrünk valamit, azt nem mi egyénileg, hanem a törvény nem tűri. Nem mi egyénileg, hanem a társadalmi rend szab meg valamit. Nem mi egyénileg vagyunk a másik ember bírái, hanem az a hivatal, amelyet megkaptunk a többiektől azért, mert szükség van bíróra, szükség van irányítóra, szükség van irányt szabóra.

Közben emberileg látnunk kellene, hogy a törvényszegés, az engedetlenség, a deviáns magatartás mögött esetleg emberi tragédia rejlik, nehézség bújik meg. Nem olyan egyszerű a megítélése. KRISZTUS a perlekedő örököstársaknak feltette a kérdést: Atyámfia, ki tett engem bíróvá közöttetek?![8] Azaz az ember önmagától, a maga emberi hivatása, a maga természetfeletti hivatása révén nem bírája a másik embernek. Senki sem. Egy sem. Az emberek egyenlők. Egymás mellé rendelt, azonos értékű, öröklétre hivatott lények, akiknek egy bírájuk van az életük felett, és nem több.

Az embernek az emberhez való viszonyában a „ne ítéljetek”, a „türelmesek legyetek”, a „fogadjátok el egymást” - az alapszabály. De a társadalom rendjének, a társadalom békéjének a kedvéért bizonyos esetekben, amikor társadalmi szintű hiba keletkezik, amikor nem nyilvánvaló a suum cuique (kinek-kinek a magáét megadni), azért kell döntést hozni, hogy ne önbíráskodás döntsön az emberek között. Ilyenkor annak, akit a társadalom a bírói tisztségre kiemel tudása, képzettsége és vállalása révén, annak kell ítéletet hoznia. És kell ítéletet hoznia.

Nem teheti meg, hogy kényelemből nem hozza meg. Ott van a szentírási példázat arról a bizonyos rossz bíróról, aki Istent nem félt és embert nem tisztelt, és unta meghozni az ítéletet a szegény özvegyasszony ügyében, mert az nem jövedelmez neki semmit. Ez egy vacak ügyfél, érdektelen, majd ő, a nagy ember pont ezzel fog foglalkozni.[9] Nagyon sokszor tapasztalható hivatali magatartás! „Mit abajgatnak engem ezekkel a pici ügyekkel? Én többre vagyok hivatott. Engem hagyjanak békén.”

Ki-ki arra hivatott, amire a társadalom hívta. És ha arra hivatott, hogy tyúkpereket intézzen, akkor a legnagyobb jogtudós is intézze a tyúkpereket becsülettel.[10] Nincs kis ügy és nagy ügy, csak kis lélek van és nagy lélek van. Akit nem tettek bíróvá, az ne ítéljen, hanem legyen türelmes. Akit bíróvá tettek, az a maga bírói hivatalában ítéljen, ne az ember az ember felett, hanem a társadalmi tisztséget viselő a társadalmi helyzet felett. Ez bizonyos távolságtartást is jelent az ügytől. Nagyon vigyáznunk kell úgy, mint jogászoknak, hogy ezekben az ügyekben ne érzelemmel járjunk el, az ügy iránt rokonszenvvel vagy ellenszenvvel, hanem szakszerűen.

WERBŐCZY Tripartitumának az eleje - egyébként AQUINÓI SZENT TAMÁS fejtegetései alapján - elmondja, hogy a bíró a maga lelkiismeretében és meggyőződésében elválik az embertől, aki a bírói tisztet viseli. A bírónak az ő bírói tudomása és a törvényei szerint, a maga bírói hatalmával kell döntést hoznia.[11]

Ez sok mindenfélét jelent a jog világában. Például jelenti azt, hogy ha egyébként van bírói tisztünk, de a törvény nem ad az adott ügyben illetékességet, akkor vissza kell az ügyet utasítani.[12] Nagyon sokszor vetették fel, amikor alkotmánybíró voltam (azelőtt nem voltam bíró), hogy miért nem döntünk abban a panaszban, hiszen olyan nyilvánvalóan látszik, hogy egy jogállamisággal ellentétes ügyben került elénk. Igazán nem önkényes, hanem igazságos lenne állást foglalni.

Ám a törvény helyes mérlegelés szerint nem adott nekünk arra hatalmat. Megmondja, hogy melyek azok az ügyek, amelyek hozzánk tartoznak, és melyek nem. Nem aszerint kellett dönteni, hogy mi magunk, emberek kilencen, mit tartottunk igazságosnak, helyesnek, vagy lenne jó, ha benne lenne a jogrendben. Azt kellett szem előtt tartanunk, mi az, amit a társadalom adott helyzetben testületünkre bízott. Nem többet és nem kevesebbet.

Viszont ha egyszer ránk bízta, akkor a legostobább panaszra is mondani kellett valamit. Kinek-kinek joga van bizonyos ügyekben bírósághoz fordulni, és ha tévesen tette, akkor arra van joga, hogy felvilágosítsák erről. Ez a bíróság dolga. Nem mondhatja azt, hogy már megint valami ostobaságot hoztak ide hozzá, igazán tudhatnák. Egy állampolgár kér valamit egy állami hatóságtól, és az a hatóság, ha az ügy a hatáskörébe tartozik, tisztelettel kell, hogy felvilágosítsa az állampolgárt a tévedéséről vagy igazáról.

Közben emberként lehet ilyen vagy olyan véleménye a bírónak, de éppen mert abban a székben ül, ezt a véleményét meg kell tartania magának. Úgy fejezi ki a mi törvényünk, hogy az alkotmánybíró ne politizáljon. Ne azt mondja, hogy milyennek kellene lennie az alkotmánynak, hanem azt mondja meg, hogy az alkotmány szerint a törvénynek milyennek kellene lennie. Mások, akiknek nincs ez a kötöttségük, azok elmondhatják, hogy milyen alkotmányt szeretnének a létező helyébe. A rendes bíróságok viszont a törvényt kötelesek az ügyben alkalmazni, nem minőségét, csak hatályosságát vizsgálhatják.

Az a bizonyos bíró, akit az előbb a Szentírásból idéztem, és nem akart az özvegyasszonynak ítéletet hozni - mondja az Írás - a végén meghozta az ítéletet, mert addig zaklatták. „Mert még majd kikiabál, mert még majd csúnyát mond, mert majd nekiesik körmével az arcomnak, amikor sétálok az utcán - egye fene, hozok neki egy ítéletet.” Ez nem helyes magatartás. A bírónak az elé került ügyben kell ítéletet hoznia. Mint bírónak kell hoznia - mondja WERBŐCZY. Azaz nem a saját tudomása szerint, hanem a perben feltárt bizonyítékok szerint. Elemeztük ezt már az igazságossággal kapcsolatban.[13] Tűnhet első látásra helyesnek, de mégsem követendő jogászi magatartás. Az angol esküdtbíráskodásba jobban beleillik, bár ott is azt szokták mondani, hogy az esküdtek ne a saját tudomásuk, hanem a perben elhangzottak szerint döntsenek. Még arra is figyelmeztetni szokták őket, ha valamely elhangzott mondatot nem kell figyelembe venni peradatként. Nem olyan könnyű persze, és szokott ügyvédi fogás elmondatni valamit, amit a bíró majd töröltet, de csak elhangzott. Marad valami nyoma. Ezt hívjuk taktikai megfontolásnak.

A lényeg azonban ez a WERBŐCZY-féle kétféle egyéniség. Mint tisztviselők esetleg nem vagyunk türelmesek egy olyan ügyben, nem tűrhetünk el olyan állapotokat, amelyeket állampolgárként el kell tűrnünk. Mert nem tettek bennünket bíróvá abban az ügyben. Még akkor sem, ha esetleg bírók vagyunk, de más ügyben. Ha pedig más szerepkörben, felek képviseletében, hatóságként vagyunk a bíróság felügyeletének alávetve, akkor megfelelő alázattal, megfelelő türelemmel tudomásul kell venni, hogy nem mindig nekünk van igazunk. Még akkor sem mindig, ha igazunk van, mert hiszen mint jogászok nagyon jól tudjuk, az igazság és a bizonyított igazság ugyan hasonlítanak sokszor, de ritkán fedik át egymást tökéletesen. Ez nem szégyen, ez egyszerűen a mesterségünkben rejlő eszköztárnak az elégtelensége, amit kellő alázattal tudomásul veszünk, és kellő türelemmel ennek ellenére alkalmazunk.

Politikai pályán, amikor nem bíróként és nem tisztségviselőként szolgáljuk a közösséget, a türelemnek fokozott jelentősége van. Ez a demokrácia tulajdonképpen. Tudomásul venni, hogy a másiknak más a véleménye. Megpróbálni vitában meggyőzni, de elfogadni azt is, ha megmarad a saját véleménye mellett. A vitában képviselni álláspontunkat, szakszerűen, érvekkel és nem érzelemmel, nem gyűlölettel, nem haraggal, nem sértődöttséggel. A többség a demokráciában nem csak lehetőséget tartozik adni az ellenvélemény kifejtésére, hanem lelkiismereti, erkölcsi (és törvényes) kötelessége azt a véleményt meghallgatni, megfontolni, és ennek ismeretében dönteni. Ha viszont a kisebbség alulmarad, akkor köteles felzárkózni a többséghez, és az immáron közös döntést (mert a többségi döntés közös döntés) a magáénak elfogadva követni. Kisebbségként alávetni magát a többség döntésének. Nem kárörvendeni azon, ha mégsem sikerül megvalósítani, amit a többség ellenünkre határozott, hanem mindent megtenni azért, hogy sikerüljön. A viszonylag rossz döntés is jobb egységesen követve, mint ha két jó döntést homlokegyenest ellenkezően, felemásan valósítanak meg.

Belső fegyelmet igényel a demokráciában a türelem. A másik véleményének az elfogadását. Tulajdonképpen szelídség a másikkal szemben. Az a boldogság, amiről a hegyi beszéd ír. Boldogok a szelídek, mert Isten fiainak fogják hívni őket.[14] Ez a tűrőképesség a demokrácia lényege. Nagyon kell vigyáznunk rá, mert hosszú évtizedek erőszakos világa után vagyunk. Benne volt a levegőben az, hogy a hatalom gyakorlója, még ha legális is, nem legitim. Nem tőlünk kapta hatalmát, de velünk szemben gyakorolja. Egyáltalán nem türelmes az ellenvélemények iránt. Jobb azokat lenyelni és elhallgatni. Nemzedékek nem tanulták meg, hogyan lehet véleménycserét folytatni, és abban kezdettől egyetérteni, hogy a kialakult többségi véleményt közösen fogják követni.

Kiderült nyolc évi demokratikus jogállami közösségi élet folyamán, hogy mennyire nem tudjuk ezt az alapszabályt. Hiába írjuk ki egy párt nevében, hogy demokrata ilyen, olyan, amolyan. Ha a kisebbség nem tudja alávetni magát a többség döntésének, ha a többség nem tudja meghallgatni a kisebbség érveit, mielőtt többségi döntéseket hozna, akkor az nem demokrácia, nem türelem. És akkor a végén nem lesz egységes irány követése, mert nem lehet egységes döntésre jutni soha. Mindenki azonnal megsértődik, akit leszavaztak, vagy kisebbségben marad.

Ez nem jelenti azt, hogy elvtelenek legyünk, hiszen amit az állhatatosságról elmondtunk, elég hangsúlyosan mutat az ellenkező irányba. Ez azt jelenti, hogy tartsuk tiszteletben a játékszabályokat. Eleve úgy induljunk, hogy egymást meghallgatjuk. Lehet érvelni addig, amíg a vita nyitva van. Egy időn túl le kell zárni, örökké nem lehet vitatkozni. Ezt értelmesen idejében kell megtenni, s utána a meghozott döntés mögé, mint egy szabály szerint demokratikusan, egymást meghallgatva meghozott, tehát közös döntés mögé az alulmaradottaknak is becsületbeli kötelességük felzárkózni.

Ez rendkívül fontos dolog. Ez a politikai türelmesség. A mérlegelés során (ez is hozzá tartozik) előítélet nélküli megfontolásra kell törekedni. Nem azt nézni, hogy ki hozta szóba, ki javasolta, szeretem, vagy nem szeretem, ártott-e nekem ezelőtt vagy használt, hanem hogy milyenek az érvei az adott tárgyban. Lehet igaza annak is, akit nem szeretek. Aki ellenszenves. Aki rosszat tett nekem. Nyilvánvalóan a társadalom kára lenne az igazságot azért nem elfogadni, mert nem én tálalom, hanem más.

Nagyon nehéz művészet. Mert hiszen tele vagyunk előítéletekkel. Érzelmi töltettel is. Teljesen hiányzik belőlünk a vitákon képződő többségi nézet iránti általános tisztelet. „Ha nem úgy gondolkodnak, ahogy én, akkor elmegyek. Mert most már lehet. Azelőtt befogtam a számat, és fenntartásokkal éltem befelé, és lehetőleg iparkodtam szabotálni."

Ez volt a nagy többségi magatartás. Soha nem volt helyes. Meg kellett próbálni lehetőség szerint jól építeni azon a nézeten és azon az alapon, ahol lehetett. De nem ez volt az általánosan rokonszenves, noha ezt sem büntették kifejezetten.

Most biztos, hogy nem ez a rendjén való, hanem a jogállam mércéje szerint, a hivatások mércéje szerint, az előre megszabott szabályok szerint le kell folytatni a vélemény kialakítását. Annak alapján meg kell hozni a döntést a társadalmi normatíváról, a politikai cél érdekében követendő útról. Utána ezt annak is be kell tartania, aki nem ezt a véleményt hangoztatta. Nagyon fontos belső hozzáállás, becsületesen építeni azt a házat is, amelyet nem én terveztem. Ami nem az én ízlésem szerint épült. Azért, mert ez a törvényes többség akarata.

Ha nem tudunk társadalmilag felnőni erre a keresztény türelemre egy polgári társadalomban, ha nem fogjuk tudni a pluralizmust úgy értelmezni, hogy az a véleményekre érvényes ugyan, de a döntések követésére már nem, hogy nem jogosít fel az én ellenvéleményem az ellendrukkerségre, arra, hogy ellene dolgozzak a társadalmilag közösen megállapított céloknak - akkor itt nem lesz jobb világ, nem lesz normális rend, nem lesz társadalmi béke, hanem káosz lesz. Időnként polgárháború lesz, talán Balkán is lesz vagy diktatúra, vagy valami hasonló. Nekünk legalább, akiknek a szakmája az, hogy a politikai mozgásokat figyelemmel kísérjük, és tudjunk különbséget tenni a perrend szerint a perben a két oldal meghallgatásának, majd az ítélet valóságként való elfogadásának kötelezettsége között, legalább nekünk meg kellene tanulni és terjeszteni kellene az igazi demokráciát. Ismét hangsúlyozom, hogy nem könnyű. Generációk nőttek fel úgy, hogy ezt nem gyakorolták.

Nagyon könnyű ám az embereket türelmüktől megfosztani. A boszniai erőszakosságnak, az észak-írországi gyűlölködésnek, a palesztin-zsidó ellentétnek megvannak a mély gyökerei. Nemzedékeket tanítottak ott arra, hogy a másikat agyonütni érdem, hogy ez az út visz a mennyországba, hogy ő áruló és csak mi vagyunk rendesek, és hogy ha az embernek ellene mondanak, akkor lőni kell. Azért van ott a puska az ágy fölött. Ott éltek a határőrvidéken a szerbek, horvátok. Ez volt a katonai határőrvidék. így léteztek. Megfújták a trombitát, akkor menni kellett a hitetlenek ellen harcolni. A másik oldalt pedig arra tanították, hogy a gyaurokat kell megölni, mert ez az út visz a mennyországba.

Látjuk, hogy nincs határa ennek a meggyőződésnek. Saját magát is felrobbantja a fanatikus muszlim azért, hogy néhány hitetlent vigyen magával. Ez a régi ősmagyaroknak a költészetben megírt szemlélete, „hogy sok vitézt küldhess levágva szolgáidul a másvilágra”,[15]és akkor jó dolgod lesz. Ezzel szemben egy polgári rendszer védtelen. A türelmetlenséggel szemben, amit erkölcsi értékké tesznek. Ez a lényege. Hogy nem anyagi érték, nem politikai érték, erkölcsi érték. Ez visz az üdvösséghez.

Azok az emberek a maguk intoleráns vallási meggyőződésében legalább meggyőződésesek. Mi a magunk keresztény türelmével nem vagyunk azok. Megsértődünk abban a pillanatban, amikor leszavaznak bennünket. Ez ma sajnos a társadalmi helyzet, és így nem lehet előrejutni.

 

 

 

[1]                      CRONIN, A mennyország kulcsa, VI. A kezdet vége.

[2]                      Róni 2.4.

[3]                      Mt 12.20.

[4]                      Ml 9.13: ITim 1.15.

[5]                      Ml 18.12: Lk 15.4.

[6]                      Mr 7,1: Lk 6.37: Rám 14.13. m

[7]                      Ml 6.14; 18,23; Mk 11.25.

[8]                      Lk 12,14.

[9]                      Lk 18,2.

[10]                    A római jogtudomány legnagyobbjai, állami vezetők, kisemberek ügyes-bajos dolgaiban adott véleményeik-kel emelték magasra a klasszikus római esetjog színvonalát. Vö.:                                      ZLINSZKY, Ius privatum, Bp., 1998. 80.

[11]                    Hk Prol. 15.

[12]                    Így már SZENT ISTVÁN is Intelmeiben, Adm.

[13]                  L 79-80 j. Mi van akkor - kérdezi WERBŐCZY, aki sokat volt bíró hogy ha a bírónak véletlenül tudomása van arról, hogy hogy is történt az ügy, de nem merülnek fel bizonyítékok a valóság mellett a perben? Dönthet-e a saját meggyőződése szerint? És azt mondja, hogy nem dönthet. Tegye le a bírói tisztét,  és menjen el tanúnak. Mondja el a tényeket, és bízza rá másvalakire, hogy ezekből a tényekből ítéletet alkosson. S akkor ne legyen megsértve, ha mint tanúra, nem úgy hallgatnak rá, mint egy kinyilatkoztatásra. Mert tanúnak ő olyan, mint a többi ember. De saját maga előtt nem lehet egyszerre tanú és ítélethozó, és jobb is, ha elkerüli az olyan ügyet, amiről magán tudomása van. De ha már nem tudja elkerülni, akkor nagyon vigyázzon, hogy ne engedje magát a saját, egyébként létező ismeretei alapján befolyásolni. Nem mindig érti a társadalom ezt a jogászi magatartást. Idéztük MARK TWAIN regényét, a Koldus és királyfit. Kedves, szép leírás a XVI. századról. Az a bizonyos kis koldusfiú, akit összecserélnek a királyfival, olyan helyzetbe kerül, hogy ítélkezik. Egyszer csak olyan üggyel kerül szembe, amiről az előző életéből közvetlen ismeretei vannak. S amikor igazságtalanul döntenének a tanácsosai, holott ő tudja az igazat, akkor elutasítja őket. Azt mondja, szabadon kell bocsátani azt az embert, mégis csak felháborító, hogy ítélnének egy derék ember felett! Nagyon rokonszenvesnek tűnik ez. Valójában nem helyes bírói álláspont. Más kérdés, hogy ha az adott helyzetben ő átkapcsolt volna, és azt mondta volna, ám én valaha, amikor még koldusgyerek voltam, láttam, hogy ez másképp volt, akkor azt mondták volna, hogy bolond, és elküldték volna bírói székéből.

[14]                    Mt 5,17.

[15]                    ARANY JÁNOS, Kevehám.