Az állhatatosság

„Aki mindvégig kitart. ” „Aki rátette kezét az eke szarvára. ” „Az útszélre esett mag. ” - A vállalt szerepet el kell látni. A vállalt ügyet végig kell vinni. A meggyőződést csak meggyőzetés esetén szabad feladni.

 

*Eredeti megjelenés helye: Keresztény erkölcs és jogászi etika 1998. Szent István Társulat

 

IRODALOM: ARISTOTELES VII, KECSKÉS 240., KIRÁLY 574., SENECA 13,31.

Az állhatatosságnak a keresztény erkölcsi rendben több tanács szerint is komoly szerepe van. Legyetek állhatatosak és rendíthetetlenek - tanít SZENT PÁL apostol.[1] Az Üdvözítő szava szerint, aki mindvégig kitart, üdvözöl.[2] Aki rátette a kezét az eke szarvára, az ne tekintsen többé hátra.[3] SZENT PÁL példázata arról szól, hogy sokan futnak, de csak egy nyeri el a pálmát.[4] Nem vádolom magamat semmivel, de még nem vagyok igazolva, és aki engem majd a végén megítél, az a bíró.[5] Többszöri utalás történik tehát arra, hogy az erkölcsi értékek megvalósításának útja bizonyos következetességet igényel. Az az állhatatos, aki következetesen és hosszú ideig tud fáradozni a jó megvalósításáért vagy a rossz leküzdéséért.[6]

Ha egyszer felismerjük a helyes utat, akkor meg kell rajta maradni. Nem könnyű ez mindig. Nem is népszerű mindig, mert az erkölcsi élet újabb és újabb kaptátokat, nehézségeket kínál. Amikor valamely életszakaszon az ember azt hinné, hogy rendben van most már, megtanulta, ami ide tartozik, voltaképpen csak gyakorolni kellene azt, amire rájött, akkor kiderül, hogy nem, egészen új problémák elé állítja az élet, amelyek kettősen is jelentkezhetnek. Először is úgy, hogy olyanok adódnak, amelyeket még eddig nem győzött le, nem oldott meg, nem gyakorolt be, és másrészt azáltal, hogy megszokássá válik, amiért valaha harcolni kellett. Sablonként elveszti a belső értéktartalmát.

Az állhatatosság útja tehát komoly veszélyt is rejt, s ez, hogy formalizmusba, megszokásba, tartalmatlanságba mehet át. A jog világában sokszor mondjuk, hogy a belsőről nem tudunk ítélni, a nyilatkozat az irányadó és nem a szándék. Bár az erkölcs világában fordított az állítás, mégis egymást ugyancsak a külső megnyilvánulásokról tudjuk megítélni. És nagyon sokszor találkozni rendes, tisztességes polgári életet élő emberekkel, akik ha valóban a keresztény értékek mérlegére tesszük őket, akkor mégsem pozitív egyenleget fognak mutatni. Egyrészt azért, mert nem a megnyilvánulásokon múlik kereszténységünk, sőt az sem biztos, hogy a belső tartalmon, hanem annak a szándékos színezetén, töltetén is. Másrészt azért is, mert a formális, a szokványos, a többiek kedvéért látszatra, „hogy ne szóljanak”, „hogy ne tűnjek ki”, gyakorolt út általában értéktelenné válik. Tehát amikor az állhatatosságot kívánalomnak állítja fel a keresztény erkölcstan, akkor a napról napra való megújulásban, a tetteink és gondolataink újból és újból való mérlegre tételében, a velünk szemben álló elvárások és követelmények megfelelésének újbóli és újbóli mérlegelésében kell állhatatosnak lennünk. Nem pedig abban, hogy azt csináljuk ma is, amit száz éve csinálnak, és mi is sok éve csináljuk egyfolytában, ezért biztos az a jó.

A keresztény állhatatosság állandó megújulás, önvizsgálat, állandó végiggondolás, újabb és újabb elhatározások, újabb és újabb élethelyzetek mérlegelése. Nagyon sokszor mennek el emellett olyanok, akik pedig úgy tartják, hogy ők az igazi úton következetesen járnak. Ecclesia semper reformanda - mondták a középkorban -, az Egyházat, a gyülekezetei, a közösséget állandóan újra és újra kell formálni, újra-újra alakítani, újabb és újabb követelményekkel szembeállítani. Az embernek a maga alázatosságával tudatában kell lennie annak, hogy a maga erejéből igen kevés értéket tud megvalósítani. A kegyelem használását, a megvalósítás értékét, sikerességét, a kívánalmakhoz igazodó célszerűségét, értelmességét kell ismét és ismét mérlegre tenni. Tehát ébernek kell lenni.

Aki áll - mondja a Szentírás -, vigyázzon, hogy el ne essék.[7] Ez is benne van az állhatatosságban. Az újból és újból elénk álló feladatok tükrében megkérdőjeleződik még oly sikeresnek tartott előző mérlegünk vagy a világ szemében elismeréssel nyugtázott életünk is a saját szigorú mérésünk előtt. Ez sokakat fordít szembe ezzel az úttal. Még mindig nem elég? Még mindig nem tudom kipipálni? Még mindig nem tudok nyugdíjba menni? A világi szemlélet szerint, ha egy darabig hajtok, akkor kellene, hogy elég legyen arra, hogy most abbahagyjam az egészet, letelepedjek, és békén élvezzem sikereim gyümölcseit. Ez pedig nem megy.

A keresztény erkölcsi rendben az értékek megvalósítását nem lehet abbahagyni. Aki nem gyűjt velem, az szétszór.[8] Még akkor is, ha meg akar őrizni. Nem lehet olyan álláspontot elfoglalni, hogy most már van elég, élek a kamatokból. Az állhatatosság tehát nem egy bizonyos formának, hanem egy bizonyos lélektani hozzáállásnak a folyamatos fenntartása. A mindig újra törekvésnek, a mindig újra formázásnak a magatartása. Bármelyik keresztényi értékrendet mérlegeljük, vigyáznunk kell. Az ortodox rendszerek vallják, hogy ők kezdettől folyamatosan a jó úton haladnak. A reformált rendszerek meggyőződése, hogy ők valamikor a 16. században elintézték ezt a reformálást. Mindkét szemlélet veszélyt rejt. Mindenki számára a maga életében újra és újra, sőt naponta születnek a feladatok, újra át kell tekinteni, hogy most itt mit kíván tőlem a magam életének kiteljesítése a mások szolgálatában.

A mindvégig való kitartás fárasztó. Az ember azt hiszi apró gyermekkorában, hogy bizonyos dolgokat megtanul, aztán majd békén hagyják, és csinálhatja, amit akar. Később rájön arra, hogy ez az „öntörvényűség” még erősebb önkontrollt követel, s csak az a remény, hogy valahol nyugalmi állapot következik. „Majd beevezek a révbe, - elvégeztem a tanulmányaimat, - megalapítottam az otthonomat, - szereztem magamnak szívem szerint való feleséget (ahogy a római cenzor mondta)”. De előbb-utóbb kiderül, hogy nincs megállás. A kaptatok nem lanyhulnak, hanem az idők során meredekebbé válnak, mert ahhoz a fokhoz képest, amelyen már képesek vagyunk felfelé haladni, újabb és újabb meredélyek állnak elénk, még akkor is, ha látszólag az emberi élet teljesítményében mérve nem így van. Ha látszólag az ember 30-40 éves korában többet is bír, mint 50-60 éves korban, valójában - legalábbis a maga erőihez mérten - az út egyre meredekebbé válik. Más-más nehézségei vannak a különböző életszakaszoknak, a különböző élethelyzeteknek, más-más nehézségei vannak a különböző hivatásoknak, de mindegyiknek megvan, és téves lenne azt hinni bármely életszakaszon, hogy no, most, ha ezt meghaladtam, akkor lesz időm, és nyugdíjba mehetek, vagy nyugalomba helyezhetem magam, mert most olyan polcon ülök, amely elégséges a továbbiakhoz.

Nincs a tökéletesség felé vivő úton ilyen pozíció. Voltaképpen minden magaslat csak egy emelkedőnek a szakasza, még ha eredetileg csúcsnak is tűnnék.

Ezen az állandón emelkedő, más-más feladatokat nyújtó tökéletesbedési úton kell állhatatosnak maradni. Sokféle elterelő erő hat erre az egyenes vonalú - még ha látszólag kacskaringós - haladásra is. Különböző elágazó utak, amikor ez is lehetne, meg az is lehetne. Különböző csábítások, hogy talán lehetne okosabban is, takarékosabban is, kellemesebben is, jövedelmezőbben is, sikeresebben is, kevesebb ütközést jelentő, vagy nagyobb sikert hozó éppen ütközéseken keresztül. Van olyan csábítása is, hogy miért ne mehetnék az úton úgy, hogy megfelelő tapsot kapjak közben? Hogy bekerüljek a Guiness-rekordok könyvébe? Ez is lehet csábító. Nézhet az ember ott az eke szarva mellől, amely látszólag unalmasan húzza a barázdát barázda után, erre-arra, hogy közben talán ki lehetne menni a mezőre virágot szedni, ezt-azt, amazt csinálni. Miért kell ott folyton kaptatni az eke mögött? Kínálkoznak látszatra gyorsabb eredményt hozó megoldások. Nem véletlen, hogy a tanács úgy hangzik, aki rátette a kezét az eke szarvára, az ne tekintsen oldalra, ne tekintsen hátra. Sok csábítást kínál a környezet.

Az is lehetséges (ennek a belső logikája megvan az erkölcsi értékek keresése útján), hogy kezdetben az út kecsegtetőnek tűnik, és ahogy haladunk rajta, nemcsak hogy egyre nehezebbnek, de belsőleg egyre szárazabbnak is tűnik. Az elején az embernek öröme van benne, belső öröme abban, hogy megtalált valamit, és a hétköznapok során ez elkopik. A találkozás a tökéletessel, a természetfelettivel unalmassá válik. Valami mást keresünk. Ami régebben meg tudott nyugtatni, ki tudott elégíteni, boldoggá tudott tenni, egyszerre nem tud.

A tökéletesség útján haladó nagy szentek lelki szárazságnak hívják ezt az állapotot. Amikor látszólag minden ugyanolyan rendben van, mint egy éve volt, csak éppen nincs benne ugyanolyan öröm. Nemcsak a tökéletessel, a természetfelettivel való kapcsolatnak vannak meg ezek a kaptatói, megvannak ezek az emberi kapcsolatokban is. A barátságban, amikor az a barátunk, aki mindig mulattatni tud és kikapcsol, egyszerre csak az idegeinkre megy. A házastárs mellett, amikor még udvaroltunk neki, ülni és hallgatni őt boldogság volt, most ha otthon cseveg, és máson jár az eszünk, akkor terhes. Sorozatban adódnak az életben a szárazsági szakaszok.

Ezért az oldalra pillantások, hogy talán akadna mégis olyan, akit kellemesebb lenne csevegni hallgatni, mint az, akit kiválasztottam magamnak a szívem szerint. Talán egy más pálya többet kínál. Talán a pályán belül egy könnyebb úton is el lehetne érni ugyanazokat az eredményeket. Talán veszélyes az út, amin mozgok. Talán más ország, talán más politikai rendszer. Rengeteg ilyen kaptatója van ennek az útnak. És voltaképpen nem ezek a lényegesek benne. De maga az, hogy a lényeges helyett a lényegtelen felé menjünk el, ez az állhatatosságot veszélyezteti.

Amikor JÉZUS tanítani kezdett Galileában, az első csodálatos jelek, az első komoly, szép és vonzó, örömhírnek tűnő tanítás után kezdtek mélyébe hatolni annak az életformának, amelyet Ő megkívánt. Egyszerre meghőköltek, akik vele jártak, hogy miket mond ez? Hogy az embernek csúnyán sem szabad néznie a másikra? Gondolatban sem szabad olyat kívánni, ami nem jár neki? El kell fogadni az ellenségeit? Micsoda őrült gondolatok ezek sorozatban? És aztán már nem jártak vele[9] - mondja a Szentírás. Sokan elhagyták. Egészen odáig ment ez egy időben, hogy már azon is kétségei voltak, hogy nem megy-e el a tizenkettő is. Rákérdezett.[10] Nyilván láthatta, hogy ilyen gondolatok forognak a fejükben. Hogy kemény beszéd, ki hallgatja ezt?[11] És akkor elszégyellik magukat, és ők legalább azt mondják, hogy kihez mennénk? Nálad vannak az örök élet Igéi[12] És azért közöttük is volt olyan, aki támadott, hogy ő majd megreformálja ezt a rendszert. Különböző okai lehettek. Vagy maga akart hasznot szerezni belőle, vagy pedig esetleg megpróbálta elmozdítani a szabadságharc felé. Belekényszeríteni az Üdvözítőt abba, hogy a népnek a szabadságát kiharcolja. Akadt egy Júdás. De a többi is szétszaladt egyből... Az első felbuzdulás után, hogy meghalunk vele, menjünk mi is Jeruzsálembe és haljunk meg vele,^1[13] elszaladnak, bezárkóznak, félnek.[14]

Nem olyan könnyű állhatatosnak lenni. Kitartani végig amellett, hogy mindig többet. Plus ultra - volt V. Károly jelmondata, ugyancsak keresztény gondolkodótól való. A magas fölé törekedni. Az elért fölé törekedni. Nincs megállás semmiféle pozícióban sem, mert az csúszássá válnék. Minden naptól, minden perctől el kell várni a maga eredményét. Ha így nézzük az életünket, akkor bizony nem valami biztató a kép, hiszen sok olyan perc és óra van, amiből nem hozzuk ki azt, amit lehetne, hanem elvesztegetjük, feleslegesre fordítjuk, elfecséreljük, eljátsszuk. Nem tudunk a magunk erejéből állhatatosan és következetesen haladni ezen a mindig formálandó úton.

Vannak útszélre esett magvak. Nem kapnak elég vizet. Vannak a gaz közé esettek, akiket elfojtanak a mindennapok gondjai. Némelyiket felcsipegetik a madarak, mert nem jut idejében a földbe. És amelyik a földbe jut, annak rá kell szánnia magát arra, hogy ott elpusztul, elrothad, és új élet lesz belőle. És akkor hoz termést, amikor tulajdonképpen úgy néz ki, hogy teljességgel elvesztette önmagát. Ez az állhatatosságnak a gondolata, gondolkodása, hogy nem szűnök meg magammal szemben igényes lenni és a magam feladatát keresni. És amit a megváltás gondolata a keresztény erkölcsi világban ehhez hozzáad, az az, hogy ha pedig nem sikerült, de ezt belátom és újrakezdem, és tovább próbálok emelkedni, akkor ez a belátás helyrehozza a mulasztást. Van kiút akkor is, ha egy ideig lefelé mentem, akkor is, ha gödörbe estem, akkor is, ha sablonos lett az életem, akkor is, ha száraznak látszik. Nincs olyan mélység, amelyből a megfelelő állhatatos törekvéssel ki ne lehetne kerülni.

Hogyan vetődik ki ez a következetességi gondolat a közéleti világba, a jogászi hivatásokra?

A kollégák kirajzanak az egyetemről, megfelelő tanult Sággal, megfelelő diplomával felszerelve. Körülnéznek az életben, és keresnek maguknak a hivatás kínálta lehetőségek közül egy olyan pályát, ami akkorra kialakult igényeiknek megfelel. Szempontja a keresőnek, hogy használni is tudjon vele, és magának is meg legyen mellette a tisztességes megélhetése. Elfoglal egy helyet mint bíró, ügyész, ügyvéd, mint közigazgatási tisztviselő, abba beletanul. A pálya az elején nyújtja az érdekességét, tart is valameddig, amíg az igazi belső finomságaira rájövünk.

Egyszer csak rádöbbenhetnek arra, hogy egyhangú. Hogy mindennap ugyanaz, hogy rutinná válik. Unalmas leveleket, sablonos döntéseket kell szerkeszteni sorozatban. Hiába oldunk meg egy ügyet, hat jön helyette, ugyanolyan ostobán összekevert, ugyanolyan megoldhatatlan, ugyanolyan nehézkes. Minek az egésszel kínlódni?

A szakma iránti komoly érdeklődés és az emberek nagy szeretete kell ahhoz, hogy meglássuk, minden ügy más. Hogy valakinek minden ügy fontos, és hogy minden ügyben van valami, amit tanulni lehet belőle, valami, amit csiszolhatunk rajta, valami, amit hozzátehetünk.

Így van ez a többi közéleti pályán is. Politikus járja a gyűléseket, az embereket, csoportosulásokat, magyarázza nekik, hogy hogy kellene. Meghallgatják, esetleg kérdéseket tesznek fel, aztán hazamegy a tömeg, és ugyanúgy marad minden tovább. Bedőlnek az ígérgetésnek, nem veszik komolyan a valódi feltárást. A sajtó embere ír, próbál hatni, de a világ nem lesz jobb az ő cikkeitől. Még az sem biztos, hogy egyáltalán odafigyelnek arra, ki írja és hogyan. Látszólag hiábavaló küzdelem folyik a közélet porondján nap mint nap. Még jó, ha az anyagi eredménye megvan.

Meg kell tanulnunk a folyamatok mélyébe látni, hogy felfedezzük, az egésznek van valami értelme. Ha meggyőződünk arról, hogy nincs, akkor váltani kell. De nem azért, mert unjuk, és most már valami más érdekeset akarunk csinálni, hanem mert beláttuk, hogy tévúton mozgunk. Elképzelhető ez a meglátás.

Amíg azonban a vállalt szerepet betölti a jogász, akárhol a közélet területén, azt úgy kell ellátnia becsülettel, ahogy az elején elvállalta. Az ügyvédi etikában benne van az a szabály, hogy az elvállalt ügyet komoly ok nélkül nem szabad cserben hagyni. Komoly ok nem lehet az, hogy az ügy vesztésre áll, hogy az ügyfél gyámoltalan és unalmas, hogy nincs benne kellő siker. Komoly ok lehet annak felismerése, hogy az ügy rossz ügy, ha erről nem sikerül meggyőzni azt, aki a támogatást, közreműködést kérte. Vagy annak meglátása, hogy a bizalma ingott meg a megbízónak. Ezek valóban komoly okok arra, hogy ügyet, hivatalt, pályát váltson valaki, mert ezek adják a szakma szabályaihoz való következetes ragaszkodást. Egyébként azonban a felvállalt közéleti szerepet végig kell vinni akkor is, ha hálátlan, a vállalt ügyet el kell látni akkor is, ha sikertelen, a meggyőződést, ha nem is mutatós, ha nem is sikeres, ha nem is csatlakoznak hozzá sokan, ezen az alapon nem szabad feladni.

ARANY JÁNOS olyan szépen fogalmazta meg a költői hivatásnak az állhatatosságát:[15]

Van hallgatód, nincsen,

Te mondd ahogy Isten

Adta mondanod,

Bár puszta kopáron,

Mint tücsöké nyáron

Vész is ki dalod!

 

Nem azon múlik, hogy sokan tapsolnak-e. Nem azon múlik, hogy sokan hallgatnak-e. Azon múlik, hogy van-e mit tenni azon a területen. Ránk van-e bízva valami, és vállaltuk-e, hogy azt ellátjuk. Ez az állhatatosság a közéletben.

Nem jelenti a csökönyösséget. Nem jelenti itt sem a formalizmust. Jelenti azt az igényt saját magunkkal szemben, hogy állandóan számon kérjük magunktól, jól látjuk-e el a vállalt feladatot, nem lehetne-e jobban. Számon kérjük, ha nincs kellő hatásunk azokra, akik ránk vannak bízva, nem mi vagyunk-e az oka? Talán nem elég jól tudjuk magunkat kifejezni. Talán nem elég szemléletesek a példáink. Talán nem eléggé értettük át, mire is szól a megbízatás. Ha így van, akkor meg kell próbálni jobban feltárni, tisztábban beszélni, jobban meggyőzni, de végső soron nem sikertől függővé tenni azt, hogy a saját hivatásunkban ránk bízott feladatot ellátjuk-e.

A politikus, aki pusztán a kecsegtető helyzetért hagyja ott az egyik meggyőződését, és megy át a másikra, éppen az utóbbi évtizedben elég sok kritikának, gúnynak, emlegetésnek volt kitéve. Emlegették azt a bizonyos damaszkuszi utat a Biblia példájából,[16] ahol egyesek már nemcsak megfordultak, hanem forgolódnak is. Aszerint, hogy éppen hol mutat kedvezőbbet az iránytű. Biztos vannak, akiknek a meggyőződése gyakran változik. Ez nyilván azt mutatja - és ez is az állhatatosság része -, hogy kapkodva tették rá a kezüket az eke szarvára. Hogy nem jól választották meg a meggyőződésüket. Vagy hogy nem volt valójában meggyőződésük. A meggyőződéshez - beszéltünk már erről - kellő mérlegelés, kellő okosság, kellő odafigyelés kell. Nem biztos, hogy azt azonnal ki kell alakítani. Az ember érlelheti a maga problémáit és gondolatait. Lehet, hogy nem rögtön látja világosan, merre is kellene haladnia. De addig kell keresni, próbálni, egymással szemben nézeteket, terveket mérlegelni, amíg a szilárd meggyőződés ki nem alakul.

Esetleg lehet átmenetileg ideiglenes utakat választani, és törekedni arra, hogy megtaláljuk azt, ami a saját utunkat végleg meghatározza. De ha megtaláltuk, akkor nem szabad könnyen feladni, átmeneti nehézség vagy átmeneti sikertelenség miatt. Inkább azt merném mondani: ha választásunk van, válaszutunk van a szakmában, akár adott ügyeknél, akár pályán vagy a pályán belüli hely kiválasztásánál, és ésszerű indokok nem döntik el, hogy inkább ide vagy oda, akkor szinte biztos az a módszer, amelyik a nehezebb vagy a kevesebbet kínáló mellé áll. Tudom, hogy ez furcsán hangzik, de ha az életben majd mozogtak egy darabig, akkor rá fognak jönni arra, hogy a nehezebb utak választása később könnyebbnek mutatkozik. Az elején el kell fogadni a kaptatót. Ebben sok realitás van. Ha azonban egyszer ráléptünk egy útra, akkor ne azt keressük, hogy nincs-e helyette érdekesebb, mulatságosabb, több sikert vagy több változatosságot kínáló, hanem azt, hogy mit lehet belőle kihozni. Ebben a törekvésben kell állhatatosnak lenni, nem a hétköznapi rutinhoz való ragaszkodásban.

Hiszen így is tudomásul kell venni, hogy a legváltozatosabb szakmai pályán is a végzendő teendők nagy része nem ér fel a szakma magas régióiba. Egy egyébként igényes ügyvéd vagy bíró is 85%-ban biztos olyan munkát végez, amihez négy elemi tökéletesen elég. És nem hiszem, hogy alábecsültem a fokot. De ahhoz, hogy meg tudja állapítani, melyik az a 15%, amihez az ő tudása szükséges, ahhoz neki kell végeznie az aprómunkát is, mert erre nincs biztos mérce. Ezt csak felülről lehet megállapítani.

Ugyanez áll a családi életben, gyermekeink nevelésében, embertársainkhoz való kapcsolatainkban. Rengeteg, látszólag kis ügy, kis dolog, lényegtelen apróság fog elénk kerülni. A kis ügyeket is lehet nagy lélekkel vinni. Emlékezzünk vissza: idéztem JÉZUS szavát: „aki egy pohár vizet ad nekem, az is megkapja jutalmát”. Nem az a lényeg, hogy ez egy pohár víz-e vagy egy pohár bor, vagy valami nagy érték, hanem hogy milyen lélekkel van adva, és mire van szüksége annak, akinek adják. Ha eszerint tudunk mérni a pályánkon mozogva, ez lesz az, amit a szakmán belüli állhatatosságnak nevezhetünk. Akkor olyan hivatásunkat gyakorló jogászokká leszünk - akikhez érdemes fordulni, és akikre érdemes támaszkodni -, akikben a társadalom törvényhozót, törvénymagyarázót, a társadalmi élet békéjét megőrző valódi szakembert láthat.

A társadalmi értékekre való törekvés következetessége (ami a jogászi hivatáson belül a békességre, igazságosságra, a szabálykövetésre és a méltányosságra való törekvést jelenti), állhatatosságot igényel, függetlenül rokonszenvtől, ellenszenvtől, hogy arra érdemes vagy érdemtelen-e az, akivel foglalkozunk. Hogy jövedelmező vagy hasznot hozó-e számunkra az ügy. Pusztán azért, mert tudjuk azt, hogy a társadalomnak, az emberek együttesének a maga szabadságai, értékei kibontakoztatására van szüksége.

Erre tanulják a jogi szakmát, a jogászi hivatást erre választják és erre jó. Ha azt is fogják látni, hogy a hatásuk nem hoz létre látványos eredményeket, nem váltja meg a világot rögtön, azért nem kell elcsüggedni. Nem biztos, hogy a világot nekünk kell megváltanunk. A világ meg van váltva. Ebben megnyugodhatunk. Nekünk csak a magunk helyét kell állhatatosan, következetesen úgy betölteni, hogy számítani lehessen arra, azon a helyen áll valaki, aki oda való és ott helyt áll!

A közelmúltban esett meg egy szomorú szerencsétlenség az iskolabusz és a vonat ütközése során. A sorompóőr nem jött ki idejében a házikójából leereszteni a sorompót. Nem tudjuk pontosan, hogy miért. Lehet, hogy emberileg érthető mentségei voltak. Lehetett rosszul, nem hallotta meg a csengetést, vagy máskor jött a vonat, vagy a gyereke betegségén töprengett éppen vagy akármi más. Emberileg lehet mentsége. De nem volt a helyén, amikor ott kellett volna lennie. Mert valami más elvonta onnét.

Nyilván nem várható el senkitől sem, hogy egész életének mindig, minden pillanatában folyamatosan készenlétben álljon. Az embernek szüksége van pihenésre, szüksége van kikapcsolódásra. Lehetnek személyi akadályai, betegsége, gyengesége stb. De úgy kell lehetőleg betöltenie a helyét, hogy ezeket a saját gyengéit próbálja meg áthidalni vagy pótoltatni, ne vállaljon fel többet, mint amennyit nyújtani tud. És amit felvállalt, azt legalábbis ameddig emberileg lehet, a végsőkig lássa is el. Szó sincs róla, hogy az adott helyzetről, amelynek a tényállását egyáltalán nem ismerem, ítéletet akarnék mondani. Csak azt akartam mondani, hogy emberi kihagyás, állhatatlanság okozott súlyos szerencsétlenséget.

Az emberi kihagyások sok bajt okoznak az életben. Kis kihagyások kisebb bajokat, de a kisebb bajokból lehetnek nagyobbak. Apró figyelmetlenségek lehetnek elindítói el-hidegüléseknek, családi és emberi katasztrófáknak. Apró figyelmetlenségekből adódhatnak öngyilkosságok, életkicsúszások, amelyeket meg lehetne előzni. Társadalmi rendszerben való meghasonlás adódhat egy tisztviselő magatartásából, egy bírónak nem is feltétlenül az ítéletéből, hanem abból is, hogy hogyan közvetíti, hogyan mondja el. Egyszerűen azt mondja, hogy hagyjanak békén engem a maguk hülye ügyeivel, vagy pedig úgy fordul oda a felekhez, hogy megérteti, miről van szó.

Nagyon sok esetben van módunk arra, hogy apró, néha formai kérdésekkel bajokat előzzünk meg. Ezt a bizonyos társadalmi szemléletet, beleérzést meg kell tanulni a mi szakmánkban. A magam ügyvédi pályáján sokszor láttam, hogy vannak, voltak nagyon sikeres kollégák, esetleg híresek is voltak, akik rontottak azokon az ügyeken, amik hozzájuk kerültek. Volt, hogy megnyerték a pert, csak a felek egymáshoz való viszonyát rontották tovább. (Néha lehet ez jövedelmező is).

Lehet ez hiba a tanári pályán is. Akár úgy, hogy valaki túl enyhe, és nem mondja meg az embereknek, hol vannak a hiányaik, amikor még pótolhatók lennének. Akár úgy, hogy megkeseríti őket azokkal a sikertelenségekkel, amelyekről tájékoztatni kénytelen a tanítványait. Valahol a kettő között kell a megoldást megkeresni. De ugyanez áll egy tisztviselőre vagy egy szociális munkásra is.

Hányan okoznak bajt sajtóval, írással, kimondott szóval, néha egyszerűen hangsúllyal, helytelen iróniával, szerencsétlenekkel vagy alacsonyabban állókkal szemben, vagy akik nem tudják viszonozni. Ez mind ehhez, a szakmai útnak a helyes követése, reformálása, állhatatos vitele kérdéséhez tartozik. Ne engedjük magunkat elcsábíttatni olcsó sikerek vagy belső szenvedélyek alapján, hanem kövessük állhatatosan szakmánk, hivatásunk erkölcsi rendjét.

 

 

[1]                      1 Kor 15,58.

[2]                      Mt 24,13; Mk 13,13.

[3]                      Lk 9,62.

[4]                      1 Kor 9,24.

[5]                      1 Kor 4,4.

[6]                      KIRÁLY 574. o.

[7]                      1Kor 10,12.

[8]                      Mt 12,30.

[9]                      Jn 6,67.

[10]                    Jn 6,68

[11]                    Jn 6,61.

[12]                    Jn 6,69

[13]                    Jn 11,16

[14]                    Jn 20,19

[15]                    Mindvégig, 1877. július 24.

[16]                    ApCsel 9,8.