A mértékletesség erénye

A túlzás veszélye. A helyes arányok felismerése és megőrzése. A szűk út jelképe. Az alkalmas idő bevárása és felismerése. - A hatalom korlátja a jog. A hatalom feladata a szolgálat. A hatalom és a személyi kör tisztelete. Ad impossibilia nemo tenetur.

 

*Eredeti megjelenés helye: Keresztény erkölcs és jogászi etika 1998. Szent István Társulat

 

IRODALOM: Aristoteles III. 148., Boda 86. 397., Boda 94. 80 sk., CSA 52., Kecskés 242., Király 512., Rajz 292., Seneca 8., Texier 258., Weber 132.

A keresztény erkölcs rendjén az Isten szeretete mindenek felett, teljes egyéniséget átfogó követelményként jelentkezik. Ugyanilyen megalkuvást nem tűrőn várja el az erkölcsi rend a hitet, a reményt. Mégis a sarkalatos erények között szerepel a temperantia, a mértékletesség. Feloldja-e ezeket a teljességre törekvő parancsokat, vagy csak a túlzásoktól óv ezek vonatkozásában? Nyilván az utóbbiról van szó, hiszen sem az alaptörvény, a teljes elméből és teljes szívből való istenszeretet, sem a teljes odaadás parancsa nincs feloldva. Aki tökéletes akar lenni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét, ossza szét mindenét, és kövessen engem. Mi az mégis, amit a mértékletesség erénye jelent?

Az ember könnyen hajlik a túlzásokra, és ha egy irányban nagyon elkötelezi magát - akár gondolatilag is, értékrendileg is -, akkor más kiegyensúlyozó értékek veszíthetnek ezáltal. A fordítottja is igaz ennek, hogy egy érték a többit is növeli, és egy résen más hátrányok is bejönnek. De az is igaz, hogy az ember sokoldalú és differenciált lény, a sok ember sokféle oldalú, és sokféle adottságú, és nem mindenkinek való ugyanaz az út a tökéletességre. Mindenkinek a saját talentumait kell kamatoztatnia. Ezt Szent PÁL-nak A korinthusiakhoz írt levele fejti ki a legszebben, amikor mondja, hogy van, akinek a prófétálás adatott, van, akinek a tanítás adatott, van, akinek a szolgálat adatott, van, akinek más mesterség adatott,¹⁰⁴ és akkor aszerint kell élnie. Nem lehet azt mondani, hogy rossz az, amit a másik csinál, csak mert nekem nem fekszik.

Ezt a belátást, hogy ugyan egy a teljesség, de mi nem vagyunk teljesek, hanem rész szerintiek, és sokféleképpen haladhatunk rész szerint a teljesség felé; ezt jelenti a mértékletesség erénye. Az ember ösztönös világában tart rendet,¹⁰⁵ azt rendeli az értékek szolgálatára, értékes módon.

Hogy történeti példákkal próbáljam érzékeltetni - nagy, szent, elkötelezett emberek okoztak a történelem során rendkívül nagy bajokat a kereszténységnek is, maguknak is,

az Egyház hitelének is azzal, hogy a saját maguk által jónak tartott utat minden további nélkül egyedül üdvözítőnek, tehát erőltetendőnek találták. Tulajdonképpen az összes reformátor is valamely oldalnak ilyen túlhangsúlyozása által került szembe az Egyházzal, nyilván olyannak a kihangsúlyozásával, ami hiányzott akkoriban. Tehát reálisak voltak a reformálásra, a javításra való törekvéseik, de elmentek a végtelenségig.

Ilyen volt pl. a képromboló mozgalom a keleti egyházban. A képes szimbolikus áb­rázolások abban az írni nem tudó korban, alig elhagyva a pogányságot, könnyen vezethettek arra, hogy a szimbólumot tisztelték ahelyett, ami mögötte van. Nem véletlenül tiltotta annak idején az Ószövetség a zsidóknak, hogy faragott képet csináljanak maguknak.[1] A kereszténység nem tiltotta, mint ahogy egy sor más zsidó tilalmat sem vett át. Sőt, abban az időben, amikor a katakombákban bujdokolt, azok a szimbólumok - mint pl. a hal, amely nevében a KRISZTUS-monogramot hordozta, a Iesus Christus Theou Yios Sother az Ichthys szóban - az a keresztények közt egy abszolút ártatlan ismerkedési jelet jelentettek. Aki olvasta SIENKIEWICZ-nek a Quo Vadis című regényét, emlékezhet a jelenetre, amikor VINICIUS-nak Lydia felrajzolja a homokba a halat, és kérdőn néz rá, hogy vajon érti-e. Mert ha igen, akkor lehet vele beszélni, ha nem, akkor vigyázni kell. És nem értette. Ezek a szimbólumok tehát abban az időben az üldöztetéssel szemben bizonyos védelmet is jelentettek. De ha a valóság helyébe léptek, mert valaki a képet tisztelte, vagy akár a kép ábrázolta tökéletesség felé haladó embert az Isten helyett, akkor bajt okoztak.

Még a mai időben is tréfásan szokták az olaszokra mondani, hogy az ő Szentháromságuk: a Bambino, a Madonna és Sant Antonio. Ezeket tisztelik hármasban. Mindegyik ezek közül a maga nevében és a maga helyén természetesen tiszteletünk tárgya. Ez a rész tehát rendben van. Helyre kell tenni a képet, de attól nem kell mindjárt összetörni.

Számos példát lehetne még hozni. Nyilvánvaló, hogy a bűnbocsánat szentségéből való üzletcsinálás, ami ellen Luther felháborodott, helytelen. Nem pénz kell, hanem megtérés, belső lelki megújulás. Ettől azonban nem kell feltétlenül tagadni a bűnbánatlehetőségét, tehát az Egyháznak az oldó és kötő hatalmát.

Ilyen példa az inkvizíció. Ahol megtartottak egy pogány szokást, esetleg akár tradícióból, akár szeretetből, nem biztos, hogy ezzel a pogányságot őrzik meg. Szabó Magda IV. BÉLÁ-ról írt Trilógiájában a magyar viszonyokkal ismerős keresztény pap az öreg sámánt - aki vidéken élt és gyógyítgatott a maga természetgyógyász módszereivel - ártatlan jelenségnek tartja. A más tradícióban felnőtt, külföldről jövő pápai legátus ezért őt magát váltja le, a szegény sámánt pedig mint pogányt, börtönbe vetteti.[2]

A római egyház még annak idején, amikor a győzhetetlen Nap ünnepét ünnepelték, azt átfordította, és adott neki egy szimbolikus keresztény jelentést. Nem feltétlenül pogány valaki azért, mert a 13-as számért nem rajong stb.

A túlzások azok, amikkel szemben a mértékletesség érték. Megállni ott, ahol a másság tisztelete parancsolja, nem azért, mert az igazság relatív, hanem mert az ember relatív, aki az igazságot megvalósítja. Mert ugyan a felé a teljesség felé nagyon sok részen keresztül lehet haladni. A túlzás veszélye az, amitől ez az erény óv bennünket, ez az értéke, mert a túlzás igazságtalanságra és szeretetlenségre visz. A magunk szempontjának a túlhangsúlyozására és a mások szabad döntésének lebecsülésére. A helyes arányok felismerésének az értékéről van szó. A vallási életben is nagyon sok vonatkozása lehet. Nyilván megvan az értéke a különböző életmódoknak egymással szemben. Nem lehet azt mondani, hogy a cölibátus érték, míg a nemek közötti kapcsolat bűn és elítélendő. Ez alapvetően téves szempont lenne.

A manicheus eretnekség vallotta, hogy eredendően rossz minden, ami anyagi és testi. Az Isten teremtése úgy jó, ahogy van - mondja az Ószövetség. Fokról fokra, lépésről lépésre bontakoztatta ki Isten a létet, és látta, hogy jó.[3] Még az ember is jó a maga bűneivel együtt is. Nincs rosszul teremtve. Szabadnak van teremtve, ez nem ugyanaz.[4] Tud jó lenni. Éppen azért tud jó lenni, mert rossz is tud lenni. Meg tud nem jó is lenni. Az arányok, értékek egymással szemben való hangsúlyozása - ez a negyedik sarkalatos erény.

Az igazság abszolút volta, az okok helyes kutatása és a véleményünk bátor megvallása mellett kicsit visszafog bennünket, és arra figyelmeztet, hogy azért olyan borzasztó fontosak nem vagyunk, a többi emberhez viszonyítva. Azok is fontosak. Nem egészen biztos, hogy csak mi lehetünk okosak. Mások is lehetnek. És nem biztos, hogy az általunk választott út, még ha jó is, az egyedül üdvözítő út. Sok út vezet abba az országba, ahova a kereszténység el akar juttatni. Az az út, amin haladni akarunk, rögös is, szűkös is, nehéz is. De nem jelenti azt, hogy aki kicsit kényelmesebben mozog, soha nem juthat sehova. Ha valaki nagy erőfeszítésre képes, legyen hálás érte, és ne nézze le azt, aki apró léptekkel halad.

Megszívlelendő ebből a szempontból az eredeti Jézusi tanítás, amely azt mondja, hogy az Emberfia szelíd és alázatos szívű - ezekről beszélünk majd még -, aki nem oltja el a füstölgő mécsbelet, és nem töri el a megroppant nádszálat,[5] hanem vár, hogy hátha abból is lesz még valami. És lehajol a bűnösökhöz, a betegekhez, az elesettekhez, mert azoknak van szükségük orvosra.[6] Mert látja bennük a potenciális lehetőséget az értékre. És úgy ad nekik tanítást, hogy ne rettenjenek el tőle rögtön.

Nem mindenben és nem mindig. Vannak esetek, amikor nem hajlandó alkudni, amikor közvetlen, egyértelmű igazságról van szó. És azt sem bánja, ha emiatt otthagyják.[7] De a legtöbb esetben inkább ez a szelíd, visszafogott magatartás jellemző rá. Szent PÁL-t idézem megint, aki akár szembe is szállt a többi apostollal azért, hogy nem szabad felesleges terheket az emberekre rakni.[8] Jók a zsidó szokások, ő is betartja őket, de nem kell minden pogánynak zsidóvá lennie ahhoz, hogy keresztény lehessen. És azt mondja, hogy a tanítás során először a könnyű eledelt kell adni, mint a gyerekeknek, amíg még nem tudnak rágni. Aztán majd jönnek a keményebb falatok, és azokat is meg kell rágni. De nem kell rögtön tökéletességet követelni mindenkitől. Ez is a mértékletességhez tartozik.

Aztán - megint a Szent Pál-i levelekre hivatkozom - a korai keresztényeknek az a bizonyos végvárása, második eljövetel várása, ami miatt azt mondták, hogy semmit sem kell már csinálni, úgyis jön pillanatokon belül a Megváltás, akár ne is dolgozzunk, nem kell vetni, nem kell aratni, üljünk és imádkozzunk. Megint túlzás.[9] Nem rossz az imádság, nem rossz az önmegtartóztatás, de nem kell előírni az Úristennek, hogy mikor kell neki nálunk bekopogtatnia. Azt mondja Szent Péter: „Nem a ti dolgotok tudni az időt. Istennél egy perc és ezer év, az mindegy.[10] A magatok emberi életének a megvalósítása során kell a keresztény tökéletességet gyakorolni és keresni”

Szent Pál, akinek annyi dolga volt, Európa apostola volt, és népeket tanított, közben sátorponyvát szőtt, mert az volt a mestersége, és abból élt.[11] Nem kért eltartást azoktól, akiket tanított, bár tehette volna, hanem megélt a saját keze munkájából, és erre tudott időt szakítani.[12] Ma azt mondanék, éppen a magunk túlzásaival, hogy nem kár ez az ember ilyesmire? És bizony, sokszor a magunk életében is vannak ilyen problémáink. Ugyan ellenkező véglet is van, de aki nagyon elkötelezett valaminek az elérésére, annak akkor éjjele-nappala sincs. És sokszor látja az ember, hogy se nem pihen, se feloldódni nem tud, egy baráti szava nincs, egy közvetlen megállása, szinte egy mosolya sem, mert úgy meg van szállva valamilyen célnak az elérésére. Ez nem a keresztény tanítás.

Vannak vallások, amik erre a feszültségre hajlamosak. Az iszlám vallása tipikusan ilyen. Elvileg teljesen át kell, hogy hassa az embert, szent háború, föláldozás; aki más, azt le kell ölni. A zsidókban is volt ilyen buzgóság. A hindu vallás inkább az ellenkező végletben mozog. Nekünk egy középarányt tanít a magunk keresztény etikája. Van mindennek alkalmas ideje - mondja egy angol közmondás. Van ideje a növekedésnek és a cselekvésnek, a tanulásnak és a tanításnak, a pihenésnek és a munkának, ezt az egyensúlyt meg kell tudni ismerni, és meg kell tudni őrizni. Ha valaki azt mondja, hogy szent dolgokkal van elfoglalva, és nem ér rá foglalkozni a felebarátai apró problémáival, az biztos nem jó keresztény. A legkisebbnek egy pohár vizet is oda kell adni. Ebben nem akadályozhat meg bennünket semmiféle magasztos cél sem.

Valószínűleg nem jó tanár és nem jó tudós az, aki az ő munkáját olyan fontosnak tartja, hogy nem ér rá a tanítványai „hülyeségeivel” foglalkozni. Annak a tanítványnak más a mértéke. Más a fontos neki. És ha tudunk rajta segíteni, akkor segíteni kell.

Ennek megint van egy ellenkező oldala is. Nagyon sokszor láttam, pl. egyházi munkában is, hogy valaki annyira feloldódik az irgalmassági cselekedetekben, hogy a végén a saját családja, a saját munkája, a saját kenyérkeresete számára egy perce sem szabad. Elhanyagolja a közvetlen, apró kötelességeit ebben a nagy odaadásban. Pedig ha vannak, nem lehet őket elhagyni. A gyereknek is joga van apjához, anyjához, nemcsak a társadalomnak. És ebben néha nehéz az egyensúlyt megtartani - ez a mértékletesség értéke, hogy ne rontsunk jobban, mint amennyire építünk. Próbáljuk megkeresni a helyes arányokat. Ne a látszatra értékesebb felé menjünk, hanem a közelebb álló feladat jön előbb, és a távolabbi aztán.

Ennek két tünete van. Az egyik az, amikor feloldódik az ember a tevékenységekben, és nem látja meg, hogy közben a közvetlen feladatai elvesznek. Vagy pedig semmit sem csinál, mert tartogatja magát a nagy hőstettre, amikor ő majd megmutathatja, hogy kicsoda. És ha nem jön el soha, akkor semmit sem mutatott meg egy életen át. Mind a kettő szélsőség. Egyik sem keresztény dolog. Az alkalmas időt kell felhasználni az alkalomra, a közvetlen feladatot meg kell ismerni, és meg kell oldani.

Végül a mértékletesség szab határt annak, hogy a kellemes, ösztöneinket kecsegtető élvezetek között, amelyek önmagukban általában semlegesek, úgy tartsunk mértéket, hogy értéktől el ne vonjanak bennünket. Ennek lehet eszköze az aszkézis, de elegendő a határok megtartása. Az emberek hajlamosak bármelyik mértékletességbe belekötni. „Eljött János, böjtölt és nélkülözött, és azt mondták, ördöge van. Eljött az Emberfia, eszik és iszik, erre azt mondják: íme a falánk és borissza ember, a vámosok és bűnösök barátja!”[13]

Hogyan vetül ki ez a gondolat, ez a mértékletes és középutas gondolat a mi hivatásunk világára? Ez az, amit most meg akarunk vizsgálni. A közéletben mozgó ember hajlamos arra, hogy a közélet rengeteg hibája, hiánya, javítanivalója elveszíttesse vele az arányérzékeket. „Én vagyok az, aki látom, és én majd megmondom.” „Nekem kell a teljhatalom, mert csak én tudom megjavítani a világot!” Sokan gondolkodtak így, szédültek meg a hatalomtól, és hoztak létre katasztrofális eredményeket. Nem is kell HITLERt, SZTÁLIN-t, vagy XIV. LAJOS-t idézni, akik a saját személyükben és a saját meglátásaikban vélték felfedeztetni a tömegek üdvösségét. Ez a hatalom pozíciójában a mértékletesség elvesztése. Nekünk, jogászoknak tudnunk kell, hogy a jog természetes hivatása a társadalomban az ilyen hatalmi szélsőségeknek korlátot szabni. A hatalmi ágak megosztása, a törvényes normákkal való tevékenység behatárolás, annak a pontos megszabása, hogy kinek mi jár, és hol kell megállnia. Pl. a római közjog és közhatalom a családi otthon kerítésén nem léphetett át. A mi jogunk sem léphet át az egyén legbelsőbb alapvető jogain.

Ennek a jognak a megvalósítása a hivatásunk. Nem a hatalom gyakorlása, hanem a hatalom korlátok közé szorítása a cél. Ezek között a korlátok között a közérdek érvényesítése. Mind a két szempont érvényesítendő. Ha megint visszatekintünk a római példára, az a magisztrátus, aki törvény betartása miatt nem teszi meg, ami szükséges a társadalom javára, elítélhető. Neki az a dolga, hogy a saját hatalmával a társadalom javára éljen. Ám ha átlépte a korlátokat, azt nagyon megfontoltan, és akkor kellett és lehetett tennie, amikor feltétlenül szükséges volt. Általában kötötte őt is a törvény.

Érdekes a kettőség. Nem kell túlfetisizálni sem a jogot, sem a hatalmat. Ha a jog akadálya annak, hogy az ember élni tudjon, akkor nem jó a jog. És ha a jog lehetővé teszi, hogy egyvalaki korlátlan hatalommal elnyomja a többiek szabadságát, akkor sem jó. Az egyensúlyt meg kell tartani. A korlátot kimunkálni, betartatni és szükség esetén, akár éppen fel is oldani, ez a jónak és méltányosnak az a művészete, amire készülünk. Mértéktartó művészet.

Az érték pontosan ez a mérték. A mértékletesség a társadalomban. Amikor az újkori szimbolika a négy sarkalatos erényt ábrázolja, akkor a mértékletességet tükörrel és fékkel szokták ábrázolni. Lássuk azt, hogy milyenek is vagyunk - önismeret -, és tudjunk féket vetni azoknak az akár végtelen lehetőségeknek is, amelyek túlzásba vinnének bennünket.

Nyilvánvaló, hogy a jogászi hivatásnak az elsődleges társadalmi célja a jog érvényesítése. A másik célja egyértelműen: megtanulni, hogy hogy lehet a társadalom által ránk ruházott hatalommal élni. Az államtan, a politika tudománya vizsgálja, mi az, amit társadalmi hatalommal a társadalom javára el lehet érni. Ennek is megvannak a maga korlátai. Az egyén boldogsága (az egyén üdvössége, ha úgy tetszik) nem érhető el politikai eszközökkel. A népboldogítók ebben mindig tévedtek. Nem erre való a politika. De valamire való. A társadalom békéjének, egyensúlyának, belső rendjének a megőrzésére, hogy lehetőleg mindenki a neki megadott lehetőségekkel a legszabadabban élhessen. És ne más nyakán élősködjék. Ne mindenki harca mindenki ellen legyen a társadalmi élet, hanem szabályozott, békés, kiszámítható rendben folyjék.

Tehát van a közhatalomnak is értelme, értéke. Hiszen a hatalom szabja, vagy legalábbis tervezi meg a jogot is. Valakinek javasolnia kell a törvényt, amit a közösség vagy képviselők, vagy közvetlen döntés útján elfogad. Maguknak a korlátoknak a kimunkálása is bizonyos fokig hatalmi ténykedés. A kettő között meg kell őrizni az egyensúlyt. Nem jó az sem, ha szabályfetisizmus lesz a jogi munkánk, nem tűri a rendszer reformját, mert annyira ragaszkodik a hagyományokhoz. Gondoljunk a múlt század reformkorának a konzervatívjaira, akik a régihez mindenáron ragaszkodva képesek lettek volna a polgári fejlődést egészen megakasztani. Ám a mindenáron való haladás és a réginek az eldobása csak azért, mert régi, „minden új biztos jobb” címszó alatt, ugyanolyan mértéktelen dolog. Itt az okosság az, ami a mértékletességgel összejátszva nyilván segít.

Mi a hatalomnak a feladata? Ezt kell látnunk. Öncélú? A saját nagyságunk kitüntetése? Sokszor az emberiség pont efelé téved el. Önmagának monumentális emlékek építése. És ez nemcsak piramis vagy Bábel tornya. Lehet más társadalmi jelenség is. Lehet autó, palota, életmód meg egyéb. Ebben is mértéket kellene találni.

Éppen a felüllevők önkorlátozása adhat az alább levőknek indítást arra, hogy ők is beálljanak a sorba, és vállalják a terheket. Hányszor fordul elő manapság, sajtóban vagy beszélgetésekben, hogy azt mondják, miért mi takarékoskodjunk, miért mi vonjuk meg magunktól a keveset is, hiszen azok, akik ezt nekünk prédikálják, maguktól semmit sem vonnak meg. Példaszerűen mérsékeltnek kellene lennie a hatalomnak. Szolgáló hatalomnak kell lennie. Célszerűnek, annak érdekében, amit meg kell valósítania. Ha a célszerűség kiváltságokat kíván, akkor meg kell kérni őket, ha a célszerűség nem szükség-

szerűen kívánja a kiváltságokat, akkor le kell mondani róluk, mert értelmesnek, okszerűnek, mértékletesnek kell lennie a szolgálatnak. Jogi korlátok közti szolgálati feladat a hatalommal való élés.

A jognak is és az államhatalomnak is megvan a maga társadalmi feladatköre. Nem szabad túllépni egyiket sem. Nem szabad abba a tévedésbe esni, hogy jogi vagy hatalmi eszközökkel minden emberi probléma megoldható. Nem lehet az embert akarata ellenére boldoggá tenni. Okossá sem lehet tenni akarata ellenére. Tudomásul kell venni, hogy az eszköztárunk bizonyos dolgokra alkalmas, azokra használni is kell, bizonyos dolgokra azonban nem alkalmas, és nem kell azt a látszatot kelteni, mintha alkalmas lenne. A politikai propaganda, a közéleti munka rendkívül nagy felelősséget ró arra, aki tanulta ezt a szakmát, a jog- és államtudományokat. Egyik legfontosabb feladata lenne pontosan tudni, hogy mi az, amire való a jog és az állam, és mi az, amire nem való. A rómaiak a házassággal kapcsolatban vallották, hogy mint intézmény, kívül esik a jog világán. Tele van férfi és nő kapcsolata olyan vonatkozásokkal, amelyeket a jog szürke világa nem tud megragadni. Vannak persze olyan vonatkozásai is, amiket meg tud ragadni, amelyeket védeni tud. De nagyon szomorú lenne, ha egy házastársi kapcsolat vagy egy szülő-gyermek kapcsolat ennek a jogilag fogható részeire szűkülne össze. Az sokkal több annál. Összehasonlíthatatlanul több.

Szinte azt lehet mondani, hogy jobb, ha egy emberi kapcsolatban ez a jogi rész nincs meg, de az összes többi megvan, mintha a jogi rész megvan, és az összes többi hiányzik. Elképzelhetetlenül gazdagabb a szeretet együttese annál, ami abból társadalmi szinten megragadható. Igazuk volt a rómaiaknak, amikor azt mondták, hogy a házasság nem jogi intézmény. Támadtak olyan korszakok, amelyek a jog mindenhatóságát, vagy a tudomány mindenhatóságát vallották, és pert indítottak a bíróságon olyan kérdés eldöntésére, hogy vajon eléggé szereti-e a férj a feleségét. Tessék őt kötelezni arra, hogy úgy csinálja, ahogy annak idején vőlegény vagy menyasszony korában ígérte! Reménytelen vállalkozás, őszintén szólva. Nem lehet ilyen módon megfogni ezeket a kérdéseket.

Nagyon sok ilyen vonatkozása van az emberi életnek, ahol a jog és a közélet világa csak pótlék. Van viszont egy sor olyan feladatunk, amiket csak együtt lehet elérni, közélet útján, megbeszélve, összefogva, egységesen fellépve. Megint a mértékletesség kérdése, hogy ne ígérjünk olyan eredményt hatalomra kerülés esetére, amit úgysem lehet hatalmi eszközökkel, társadalmi módon megvalósítani. Az ember, aki vágyik ezekre az értékekre, amelyeket neki magának kellene megvalósítani, könnyen félrevezethető és aztán majd csalódott lesz.

Az a mostani válsághelyzet, amiben vagyunk, átmenet egy társadalmi rendről a másikra. Hiányzik egy csomó eszközünk, ismeretünk az újhoz, mert nem tanították az előző rendben. Fellépnek politikusok, és azt mondják, mi úgy tudjuk megteremteni az új világot, hogy közben mindazt megőrizzük, ami a régiben megvolt. Nem szükségszerű az ellentmondás a kettő között. Nem kell csinálnotok magatoknak semmit, csak ránk szavazni, majd mi boldogítunk mindenkit, és közben még a szabadságot, a piacgazdaságot, a gazdagságot, meg minden egyebet megvalósítjuk. De nem megy, mert, sajnos, egy demokratikus szabad társadalom értékrendjét csak szabadon és demokratikusan lehet megvaló-

sítani. Az egyéni embernek felelősséget kell vállalnia, és a saját ballépéseinek a következményeit magának kell viselnie. Igaz, hogy a saját sikereinek a következményeit is meg fogja kapni. Nem úgy, mint a másik rendszerben. Mi ma nem csukjuk be azt az embert, aki meggymagból, amit a gyárban kidobtak az udvarba, ékszert csinál. (Ez klasszikus eset volt annak idején. Valahol a Nyírségben történt, hogy egy konzervgyár kidobott magvairól valaki kitalálta, milyen jól lehet azokat értékesíteni. Be is csukták, mert azt mondták, hogy üzérkedik. Azt hiszem, hogy még egy darabig akkor is be volt csukva, amikor már áttértünk a piacgazdaságra, mert végül is akit egyszer elítéltek, az maradt.)

Nem megy egyszerre a kettő. Hogy a társadalom kézen fogva vezesse az embert, és közben azt mondja, hogy teljesen szabad vagy és azt csinálhatod, amit tudsz és amit akarsz, és amíg ez törvényszerű, addig semmi baj. A kockázatot is tudni kell vállalni. A hatalom és a személyi szféra egymástól elhatárolandó. És nem lehet semmiféle indokból sem a hatalmi szférának ezt a személyi szférát átlépnie.

Volt nálam két angol úr, akiket a Pénzügyminisztérium küldött hozzám, hogy megmagyarázzuk nekik, az Alkotmánybíróság miért nem szereti a személyi számot. Sok pénzbe kerül az országnak - úgy hallották -, amit mi ezen a téren akarunk, és ezért nem tudunk gazdaságilag prosperálni. Nagyon meglepődtek, amikor lefordítottuk nekik azt az egyébként ötéves határozatot, amelyben erről szó sincs. Hanem arról van benne szó, hogy a személyi adatai felett mindenki maga rendelkezhet. Úgy kell megszervezni az állami nyilvántartásokat, hogy az egyén bármikor ellenőrizhesse, hogy az adatait mire gyűjtik, és mire használják. Úgy gyűjteni őket, hogy hátha valamire egyszer jó lesz, úgy nem lehet. Az adatvédelmet a személyiség védelemmel össze kell kapcsolni. Hogy ezt egy személyi számmal csinálják vagy tizenhattal, az tulajdonképpen teljesen mindegy. Egy komputer tud a számokkal játszani. Az a lényeg, hogy áttekintésünk legyen a saját adatainkon.

Ezt aránylag korán, akkor mondtuk ki, amikor Magyarországon még semmiféle ilyen komputerrendszeres adatgyűjtés nem volt, tehát meg lehetett volna csinálni így is, csak nem így csinálták meg. Miért? Mert nagy üzlet van benne. Mert az állami szféra, amikor a kereskedelmi szférának eladja a 16 és 19 év közötti nők adatait, akkor ezáltal különféle reklám és prospektusküldésre meg tudja célozni azt a réteget, amely ezekre vevő. Csodálkozva pislogtak az angolok. Angliában senkinek az adatait sem lehet kiadni egy állami nyilvántartásból anélkül, hogy ő maga tudjon róla. Vagy bírói döntés ne legyen rá. És ez nekik magától értetődő. Nálunk ez távolról sem volt természetes. Nálunk mindenkiről őriztek egy halom adatot úgy, hogy sejtelme sem volt róla. Vagy legalábbis nagyon sokakról. És ez az, aminek, ha ezt még komputerizálják is, nem lehet gátat szabni.

Ennek ment (volna) elébe az Alkotmánybíróság. De még arra sem volt vevő akkor nálunk a hatalom, hogy ezt egyáltalán megértse. Mert nem ebben a felfogásban nőttünk fel. Persze az is igaz, hogy nemcsak a vezetők és a tisztviselők nem értették, valószínűleg az emberek maguk sem értették. Mi baj lehet abból számukra, hogy az adataikkal szabadon labdázik egy társadalmi hatalom, amelynek ezek rendelkezésére állnak, ezt addig nem méri fel senki, amíg egyszer tényleg nem lesz baja belőle. Mondjuk, például, hogy az egészségügyi adatait ki lehet adni a munkahelyének, noha orvosi titoktartás van a világon. Vagy a polgári perének adatait ki lehet adni az adóhivatalnak, ha ő maga nem adta, holott mi a szabad adóbevallás elvi alapján állunk.

Torz kép alakulhat ki az emberről akkor, ha teljesen a maga ellenőrzése nélkül és anélkül, hogy az esetleges gépi hibákat neki módja volna kijavítani, szabadon lehet vele, mint ilyen gépi jelenséggel, játszani. Ez az, ami ellen a személyiségvédelem alkotmányos országokban védelmet ad, és ha már megkérdeztek bennünket, akkor ez volt az, amit alkotmányos igényként megfogalmaztunk. De ezt a határozatot sem úgy szokták ismertetni sok másikkal együtt, ahogy tényleg meghoztuk.

A hatalomnak a személyi kör előtt meg kellene állnia. Talán nem olyan szimbolikusan, mint a rómaiak tették, hogy a ház kapuját nem lehet átlépni még egy idézéssel sem, de valahogy mégis. Az embernek, mint egyénnek a maga szabadságjogait, az alapvető jogait nem érinthetik célszerűségi szempontokból állami szervek. Egyenrangú értékek mérhetők csak egymáshoz. Matematikai alaptétel, hogy csak egyenlő mennyiségeket lehet összeadni vagy kivonni. Egyszerűen nem lehet úgy feltenni egy országban egy kérdést, hogy vajon mennyit ér pénzben egy ember élete, szabadsága, vallásos meggyőződése. Nincs olyan pénz, amivel ez megváltható, mert pénzen ilyet nem lehet kapni. És amit nem lehet pénzért megvenni, azt nem lehet odaadni sem. Ezért nem lehet úgy feltenni a kérdést, hogy vajon mennyit ér a költségvetésnek az emberi szabadságjogok betartása. Hanem úgy kell csinálni az államrendet, hogy ezek a jogi határok be legyenek tartva.

Vannak esetek, ahol a célszerűségnek is meg kell állni. A rövid útnak is meg kell állni. Ha példát akarnék érzékeltetni, nyilvánvaló, hogy az ember gyorsabban jut a céljához, ha egy autóval maximális sebességgel halad. És végül is arra van az autó, hogy az ember gyorsabban érjen a céljához. És mégis, mindannyian azonnal belátjuk, hogy ha egy autó bárhol mindig maximális sebességgel haladhatna, abból a társadalomban rövidesen katasztrófasorozat lenne. És milyen lenne az a város, amelynek minden utcáján 250 km-es sebességgel rohan egy csomó gépkocsi. Nyilván képtelenség. Valahol meg kell állni. Mértéket kell tartani. Egyszerűen azért, mert a teljesen felszabadított lehetőségek másoknak a minimális lehetőségét is tönkreteszik.

Erre való a szakmánk. Hogy ezeket a mértékeket egymáshoz mérve, mérlegelve megtaláljuk. Tudjuk mondani, hogy vannak abszolút értékek, amik nem képezik vita tárgyát, amiket védeni kell, vannak relatív értékek, mint a gyors célhoz érés, azokat pedig lehet egymással szemben mérlegelni, egyiket a másiknak alárendelni. Itt-ott esetleg egy sétálóutcát csinálni, ahol egy autó sem járhat, vagy az autópályán a sétálást megtiltani, noha nagyon kellemes lenne, mert szép a kilátás róla, de ott meg az a cél, hogy gyorsan járjunk. Erre való a jog. Bizonyos érdekmérlegelésre.

Ha ezt nem tanuljuk meg a magunk szakmájában, akkor nem használható. Erre gondolunk, amikor azt mondjuk, hogy igenis, itt mérlegelés, bizonyos mértékletesség, egymással szembeni mértéktartás, a másik érdekének a sajátom melletti figyelembevétele szükséges.

Lehet, hogy ezen túl is kell majd mennünk, ha a keresztényi erkölcs igazán behat a jog világára. Ma csak ott tartunk, hogy az egyéni szabadságnak meg kell állnia ott, ahol más szabadságát korlátozná. Bár vannak lépések, amelyek arrafelé irányulnak, hogy az egyéni szabadságnak ott is meg kellene állni, ahol a saját önkorlátozása másnak nagyobb értéket jelent, mint amennyi kárt okoz önmagának. Tehát az ún. kötelező segítségnyújtás. Ezt ma ott írják elő, ahol valaki balesetet okozott, mert akkor annak a következményeit magától telhetőén, minthogy ő volt a jogellenes, enyhítenie kell. Tulajdonképpen nem tartanék egyáltalán lehetetlennek, sőt inkább nagyon is reálisnak egy olyan törvényt, amely, ha valakinek nem kerül különösebb áldozatába, arra is kötelezheti a balesetet csak látókat, de nem okozókat, hogy segítsenek azon, aki közvetlen segítségre szorul. Ezt bizonyos hivatásoknál előírjuk; pl. az orvosnak, a rendőrnek, a tűzoltónak kötelessége ez. Miért ne lehetne kötelessége ez a másik állampolgárnak is? Persze a jóérzés is rá-viheti őt, hogy ha lát egy öregasszonyt elesni az utcán, akkor odamegy és felsegíti. De ha ott marad, mert nem tud felállni, én meg továbbsétálok, jogilag nem vagyok felelős. Legfeljebb erkölcsileg. Kérdés, hogy nem lehetne-e a jogot efelé irányítani? Tehát bizonyos pozitív segítséget is elvárni egyik embertől a másik iránt. Pozitív önkorlátozást azért, hogy a másiknak is lehessen. És ez a pozitív önkorlátozás nagyon sok területen érvényesülhetne. A kutyatartó tartsa tisztán az utcát, a természetet, s ami még másnak is szép lehet, ne rongáljuk feleslegesen.

Olyan kérdésekről van szó az erkölcs tükrében, amelyeket a jog világa ma még nem tud megfogni. Amerre lehetne haladni, finomítani a rendszerünket. Ez még nem a lehetetlenségek világa. Egyszerűen egy kicsit odafigyelőbb, finomabb, talán nem is kell, hogy szankcionált, de legalább deklaratív jogszabályok, társadalmi normák megszövegezése kellene. Mert hiszen ha már a keresztény normatívákat a világ elfelejtette, akkor esetleg ezeken a társadalmi normákon keresztül, abból egy részt, ami szükséges a köznek, újra meg lehetne tanítani.

Végül mint utolsó jogi normát mondhatnám, ami a mértékletességre a legharmonikusabban válaszol, azt a bizonyos jogi elvet, hogy a lehetetlenre való vállalkozás nem kötelez: ad impossibilia nemo tenetur. Nem is lehet ilyen kötelezettséget vállalni, de ha valaki mégis vállalja, akkor az nem kötelezi jogilag. Nemcsak abban a vonatkozásban áll ez, hogy ne ígérjünk olyat, ami a jog, vagy a társadalom eszközeivel nem érhető el, hanem más vonatkozásban is. Meg kell tanulni, hogy az egyén ne ejtse a másikat tévedésbe, amikor olyat vállal, ami az ő számára lehetetlen, másrészt ne tartsa kötelezőnek se a maga, se más számára azt, ami az illetőnek lehetetlen.[14] Ne várjunk el lehetetlent se egyéntől, se társadalomtól. És ehhez képest ne is törekedjünk többre, mint ami telik tőlünk, arra viszont megfelelő, a célhoz illő igyekezettel.

 

 

 

 

[1]                      Kiv 20,4

[2]                      Szabó Magda, A meráni fiú, 1. rész 2. kép, Sámánok. Bp. 1984. 23 sk o.

[3]                      Tér 2,31.

[4]                      IPt 2,16.

[5]                      Mt 12,20.

[6]                      Mt 9,12; Mk 2,17; Lk 5,31.

[7]                      Jn6,68.

[8]                      Gál 2,11.

[9]                      2Tessz 3,11

[10]                    2Pt 3,8.

[11]                    ApCsel 18,3; 20.34; 1Kor4,12; 1Tesz.2,7.

[12]                    Fil 4,11

[13]                    Mt 11,18.

[14]                    BODA 86. 283.o