A bátorság erénye

A jó követésére való bátorság. A megismert igazság megváltásának bátorsága. Az ül­döztetés vállalása. A hibák beismerésének és a következmények vállalásának bátorsága. - Kampf ums Recht - A jog megvalósulásáért harcolni kell. A bíró bátorsága. A jogalkotó bátorsága. A képviselő bátorsága. A közélethez megkívánt bátorság. A kritika és a népszerűtlenség kockázata hozzátartozik a közélethez.

 

*Eredeti megjelenés helye: Keresztény erkölcs és jogászi etika 1998. Szent István Társulat

 

IRODALOM: Aristoteles III., Boda 86. 397., Boda 93. 80., CSA 58., Kecskés 238., 241., Király 562., Rajz 290.

 

Az erények között érdekes tárgyhoz jutottunk. Értékjellege kevésbé szembeötlő, mint némelyik másiknál volt. Úgy vagyunk vele, mint valami lovagkori, régi, elmaradott dologgal, aminek egy szociális jogállam keretei között nem nagyon van jelentősége. Ez a bátorság erénye. Vizsgáljuk meg először a maga keresztény tartalma szerint, és aztán, ebből kiindulva, a jogi életben, a jogi etikai alapok szakmai jelentősége szerint. Katonai erénynek is szoktuk tartani, de a közéletben is jelenthet kiállást, jelentheti keresztény vonatkozásban akár a magunk hibájának a megismerését, felvállalását, a magunk igazsága melletti helytállást, annak a megvallását.

 

A bátorság ellentéte a gyávaság, a félelem. Érdekes, hogy a keresztény erények rendjében a bátorságnak az ellentétele is pozitívumként szerepel: az istenfélelem. Az értékek rendje az ember egyéni viszonyulását a Teremtőhöz ezzel a kifejezéssel jelöli. „Féld az Istent!”[1] - mondja az Ószövetségi Szentírás is, és ez az Újszövetségben is tükröződik.[2] Félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségteket - mondja az egyik apostoli levél.[3] Közben az Újszövetség tele van olyan utalásokkal és indításokkal, hogy ne féljünk, hogy legyen bátorságunk. Bizonyos fokig a reménnyel is összekapcsolódik ez a „Ne félj, kisded nyáj”[4] - ahogy Jézus mondja a maga tanítványainak -, ne féljetek azoktól, akik meg tudják ölni a testet! Ne féljetek a hatalmasoktól! Ne féljetek a törvénytől, hanem legyen kellő bizalmatok![5]

Az ezekben a tanításokban mutatkozó kettősség azt jelzi, hogy az ember értékkereső, értékmegvalósító tevékenységében mind a helyesen értelmezett félelemnek, mind a féle­lemnélküliségnek, a bátorságnak megvan a maga keresztény tartalma. Egyik erkölcsteológusunk egyenesen „okos félelem”-ként határozza meg a bátorságot.[6] Az istenfélelem voltaképpen annak az elismerése, hogy az ember ugyan szabadon válaszol az Isten hívására, kérdéseire, de tökéletesen nem tud rá válaszolni. Tehát ha mindent megtettünk, ahogy Szent Pál mondja, akkor még mindig elégtelenek vagyunk, hiszen csak abból adunk, amit kaptunk. Csak azt tesszük, amit tennünk kell, és kérdés, hogy tökéletesen-e.[7]

Megrendítő ugyancsak Szent Pál apostolnak az élete végén tett tanúsága, amikor egyrészt felsorolja, hogy volna mivel dicsekednie, mert bátran helytáll a hitért, „de még nem vagyok igazolva” - mondja. „És adatott nekem nehézségként az én testem tövise, és hiába kértem az Istent, hogy ezt eltávolítsa tőlem.”[8] - Tehát ő is küszködött a maga gyengeségeivel, és úgy is mondta, hogy ha dicsekedni kell, „akkor a gyengeségemmel dicsekszem, mert a gyengeségemben mutatkozott meg az Isten ereje.”[9] ^[10]

Ez az a bizonyos félelem, amely helyes súllyal mérlegeli az életünkben azt, amivé lehetnénk, és azt, ami vagyunk. A saját felelősségünket mindabban, amiben szabadon döntünk. És bizony, bizony nagyon sokszor adódik könnyelműségből, figyelmetlenségből, hanyagságból vagy éppen szándékos értékrendi zavarokból, hogy nem állunk helyt abban, amiben helytállhatnánk. Az ember útja a maga kiteljesedése felé kudarcokon át vezet, emiatt indokolt félnie.

 

Az a szemlélet, amely azt mondja, hogy nem fontos és nem érdekes az elégtelenségünk, egyrészt leértékeli a Teremtőnek a törvényét, a Természet törvényét, de leértékeli a saját személyiségünkkel kapcsolatos szabadságunk súlyát is. Két eredője is lehet; az egyik az Isten igazságosságában való kételkedés: „Mit érdekli őt, hogy én milyen vagyok!”, a másik pedig a saját szabadságunk leértékelése, a saját tetteimnek, azok súlyának a leértékelése, és ebből eredően a hamis bizakodás: „Hogy véthetne súlyosat egy ilyen törpe!”.

A félelem azonban egyúttal bátorságra is alapot adhat a keresztény embernek, mert amíg helyes értékrendben, akár a maga botladozó lépéseivel, a neki kitűzött cél felé akar haladni, addig a Megváltásba vetett hit szerint ki tudja egyenlíteni a maga ballépéseit, és végső soron javára válnak mindezen döntések. Nem kell félnünk addig, ameddig az Isten velünk van. A Szent István-i legenda szerint a király álmában mondotta, s az orgyilkos leejtette a kését emiatt: Ha Isten velünk, ki ellenünk!  Ha az Isten értünk harcol, akkor ki lehet, aki nekünk ellenálljon - egész szó szerinti fordításban.

 

Tehát a keresztény bátorságnak van létrendi, értékrendi alapja. Éppen az, hogy amíg a saját erkölcsi rendünk, értékrendünk szerint élünk, addig semmiféle külső behatás végső soron nem árthat nekünk. Nem mindig könnyű ezt a hétköznapok apró helyzeteire áttenni, hiszen nincsenek messze tőlünk olyan történelmi korszakok (de ha messzebbre nézünk, akkor is sorozatosan mutatkoznak olyanok), ahol pontosan az ellenkezőjét látjuk. Azt, hogy a világi érvényesülés szempontjából, a magunk békéje szempontjából, az egyéni kibontakozásunk szempontjából a keresztény értékrendhez való ragaszkodás hátrányt, üldöztetést, megaláztatásokat, negatívumokat jelent.[11] És természetesen nincs közvetlen tapasztalatunk arról, hogy ez valahol kiegyenlítődik; ez hit kérdése. De hiszen pontosan erről van szó: a bátorság a hitben gyökerezik. Abban az értékben, amely az Istennel való személyes viszonyt megalapozza. A hit és az istenfélelem a bátorság értékének az elvi alapja.

Az erényt a hétköznapi életben aprópénzre kell váltani. A középkor hajnalán az éppen megtérített népvándorláskori csoportok a fegyverhordó férfit tartották az emberi értékek megvalósulása maximumának. A feudális latin forrásokban olvassuk, hogy a szabad embert egyszerűen miles serviensnek, szolgálatot teljesítő katonának nevezik meg, és a miles nyilván bátor, az ellenséggel szemben is helytállni kész férfiú. Ott ennek a bátorságnak mint legfőbb l ovagi erénynek, nem kellett különös magyarázatát adni. Inkább az irányát kellett megmutatni.

Légy bátor, de meg kell nézni, hogy hol. Ne a felesleges harcokban, ne a hatalomszerzésben, ne a saját maga nagyságának a növelésében, hanem az özvegyek és árvák védelmében, a jó ügyért való kiállásban, a társadalom rendjének, békéjének az őrzésében tűnjék ki a lovagi erény. Ilyen értelemben már a késő római, népvándorlás kori forrás vallja, hogy a jogászi hivatás is olyan, mint a katonáké. A társadalom békéjét nemcsak karddal és pajzzsal, fegyverrel lehet őrizni, hanem őrzik azt a tógát hordó rend kiváló képviselői is, ahogy Leó császár megfogalmazta, amikor hatalmas szavukat felemelve, a reménytelen ügyeket diadalra viszik, a gyengéknek védelmet adnak, az elesetteket gyámolítják, és az igaz ügyet a maguk eszközeivel diadalra juttatják.[12]

Nagy szó ez abban a korban, amikor a katona az érték, amikor a római polgár légióbeli szerepe a polgári jogosultságok egyik legfőbbje, hogy egy római császár egyenlőségjelet tesz a katonai bátorság és a közéleti bátorság közé. És meg is rajzolja ennek a közéleti bátorságnak a célját a jó ügyért és a gyengékért való kiállásban.

A keresztény bátorság is ezt jelenti. Egyrészt a hit megvallását, függetlenül attól, hogy ez milyen következménnyel jár. Jézus mondja: „Aki megvall engem az emberek előtt, azt vallom én meg az Atya előtt” ^[13]  - a tanúságtételt várja el. Amikor az apostolokat a főtanács eltiltja: „Ne beszéljetek erről az emberről” - azt válaszolják: „Inkább kell engedelmeskednünk Istennek, mint az embereknek.” Nem tagadhatjuk le azt, amit a magunk szemével láttunk, és a magunk életében megéltünk.

Sokszor úgy tűnik, hogy ennek a megvallásnak nincs igazi értelme. Nincs olyan messze mögöttünk az a hazug társadalom, amelyben mindenki tudta a másikról, hogy ő is tudja, hogy ő tudja, hogy ő nem úgy gondolja. De így kellett mondani, és tapsolni kellett annak, aminek nem akartak tapsolni, és fel kellett állni, ahol szívesebben ülve maradtak volna, és hallgatni illett ott, ahol az embernek volt mondanivalója. Nem kívánták, hogy ezt az ember gondolatilag így vallja, bár talán örültek volna neki, elég volt a külső megnyilvánulásokhoz való igazodás is.[14]

Nagy veszélye volt ennek ott is, mert elveszett a kiállásnak, a hitvallásnak, a megvallásnak az értéke. Ha pedig egy érték elvész a társadalomból, akkor a többi is gyengül. Az értékek rendje - bár különböző tényezők szerepelnek abban - zárt rend. Nem lehet rést hagyni rajta, mert azon betörnek a negatívumok, mint ahogy fordítva, egy-egy értéknek a hangsúlyozása a többinek is óhatatlanul teret biztosít. Csak egyiket sem szabad túlhajtani, és egyiket sem szabad elfelejteni.

 

Tehát a keresztény bátorság egyik része a hitvallás. A másik része, hogy ahol úgy látom, van mit tennem, ott azt tegyem meg. Kell bátorság időnként arra is, hogy például az érzelmeimet kimutassam. Tele van a modern ember gátlásokkal. Néha nem is gondolunk rá, hogy egy jó szó, vagy akár egy bocsánatkérő szó mennyi bátorságot igényel a keresztény értékrendben. Úgy véljük, hogy éppen a gyengeség jele, amikor érzelmesek vagyunk, amikor bánatot mutatunk, amikor esetleg visszavonunk valamit, amit rosszul tettünk, holott ehhez kell a bátorság. A helyére tenni a dolgokat, és megmutatni a magunk belső világából a jobb oldalt. Még akkor is, ha átmenetileg ezzel a gyengeségünket is beismerjük. „Ha dicsekednem kell, a gyengeségemben dicsekszem” - mondja Szent Pál.

Aztán a kiállás a másik dolgában. Milyen sokszor előfordul, hogy egy közösségben egy jogellenesen megtámadott, igazságtalanul lebecsült, netán összeszidott, rendre utasított beosztott nem kap támogatást. Nem az én gondom - mondják a többiek, miért vesszek össze a főnökkel, miért fújjuk fel az esetet, jobb kívül maradni a vitán. Egész odáig megy ez, hogy amikor baleset történik az utcán, vagy megtámadnak valakit, az emberek szemérmesen elfordulnak, és úgy tesznek, mintha nem érdekelné őket. Ebben a keresztény szolidaritás hiánya, de a bátorság hiánya is rejlik. A felebarátom dolga az én dolgom is!

„Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.” Ehhez bátorság is kell. Megmondani az igazságtalan főnöknek, hogy hol igazságtalan. Kiállni a másik igazsága mellett, ha úgy látjuk. És esetleg bevallani a saját igazságtalanságunkat, ha van. De túl ezen, a jó ügyért való síkraszállás, valamely terv megvalósításában, esetleg akár az önmérséklet megvalósításában társadalmi szinten. Valakiknek a segítésében, akik esetleg rászorulnak, noha nem teljesen a mi csapatunkhoz tartoznak. Az általános megvetést élvezők melletti kiálláshoz is kell bátorság. Mindez a keresztény bátorság eleme. Tulajdonképpen a felebaráti szeretetnek a parancsát kell ott is követni, ahol kényelmetlen, ahol viszolygást okoz, ahol rossz visszhangra számíthat.

Talán a legnagyobb bátorság ahhoz kell, hogy az igazságért nevetségessé is kell néha lenni. Sajnos, a modem élet erre nagyon sok példát ad. Ritka ma már az a helyzet, amelyben közvetlenül kell szembeszállnunk valakivel a hitünkért, annak a megvallásáért. De hogy megmosolyognak érte bennünket, az bizony sokszor előfordul. Voltak olyan idők is, amikor az, hogy az ember - mondjuk - más egyetemisták társaságában kalapot emelt egy templom előtt, vagy térdet hajtott, műemlékek nézése közben, mert ez következett a meggyőződéséből, bizonyos kockázatot jelentett. Itt ma nem tartunk. Az, hogy esetleg megmosolyogják az embert, nagyon sokszor előfordulhat. És ez talán még veszélyesebb. Az ember jobban fél a gúnytól, mint a közvetlen támadástól, mert a gúnnyal szemben nincs az az érzésünk, hogy bátran állunk ki, hanem csak az, hogy a másik szemében nevetségessé váltunk.

Bizony nehéz kérdések ezek erkölcsi oldalról is. Nem véletlen, hogy ezt a bátorságot, ezt a mindvégig való kiállást a keresztény erkölcs számon kéri a keresztény emberen. Nem könnyű ennek a „lovagi” erénynek a gyakorlása manapság sem.

Már nem lovagként kell csatába vonulni, és Don Quijote nyilván nevetségesnek hat, de a hétköznapi élet szürke emberének szinte állandóan adódnak olyan helyzetei, amikor arra vinné - ha úgy tetszik - a világ józansága, hogy félreforduljon, ne figyeljen oda, hallatlanná tegyen kérdéseket, ne álljon ki, ne keresse az összeütközést. Jó alátámasztásokat kap az ilyen szemlélet az okosság, a békésség, a jámborság, az alázatosság és más hasonló értékek oldaláról, amelyeknek azonban hamis értelmezése az, ha ott, ahol egyértelműen bátorságot vár tőlünk az élet, őrájuk hivatkozunk. Van ezeknek bőven területük máshol.

Hogy néz ez ki a közélet területén? Mondható, hogy jó, elfogadjuk a középkorra, amikor a lovagnak esetleg síkra kellett szállni a másik ellen, aki kirabolta a jobbágyokat. De hát ma mi rendezett jogállamban élünk, ahol a védelem a rendőrség, a döntés a bíróság dolga, az igazság kimondására többségi parlamenteket választunk, akiknek felelőssége azt vizsgálni, a tanok hirdetésére tanárokat ültetünk katedrára. Igazán békén hagyhatna bennünket ezen a téren az élet. Miért gondoljuk azt, hogy itt még az egyéntől is kiállás kívánható?

Kívánhatunk bátor kiállást mindenkitől. De mi itt most a jogászi etikáról beszélünk. Mi olyan hivatást választottunk, amely az igazságos béke társadalmi megvalósítását tűzi ki céljául. Minden békétlenség és másrészt minden igazságtalanság ellen hivatásbeli kötelességünk fellépni. Keresnünk kell az igazságot, és ha megismertük, akkor ki kell állni mellette.

A jogászi hivatásnak ez a megvallás, ez a kiállás az egyik lényeges alkotóeleme. Rudolf von Jhering, akit idéztem már néhányszor különböző összefüggésekben, a múlt század nagy német római jogásza és civilistája, amikor a bécsi egyetemen elfoglalta a katedráját, a nyitóelőadását Kampf ums Recht - Harc a jogért címen tartotta meg, amit később ki is adtak. A 19. századi, biztonsági és államhatalmi szervek által bőven lehatárolt társadalomnak a dolgában mondta el, hogy téves az a szemlélet, amely szerint a jogban írott követelmények az állami szervek által biztosítva vannak, és az egyénnek itt már nincs harci területe. Ellenkezőleg - mondta - mind a maga jogáért, mind a más jogáért mindenkinek ki kell állnia, különben elhatalmasodik a jogtalanság a társadalomban. Ugyanaz a veszély, amely a hétköznapi életben mutatkozik, amikor kényelmetlen dolog lenne adott esetben igazságokért vagy mások igazságáért kiállni, amikor ezt senki sem kéri tőlünk, ugyanez áll a joggal kapcsolatban is.

Bizony sokszor fordul elő, hogy megfogalmazott jogszabály, többségi határozat, netán hivatali döntés, tehát legális formában megfogalmazott társadalmi norma a meggyőződésünk szerint nem felel meg a társadalmi értékrendnek, nem felel meg az igazságos béke általános követelményének. Ilyenkor a jogásznak nagy nehézségei vannak, mert egyrészt a törvényt, a hatósági döntést tisztelnie kell. A jogbiztonság önmagában érték - még fogunk róla beszélni. Nem kell feltétlenül folyton felkavarni. Másrészt, igenis az a hivatásunk, hogy a saját tudásunkkal, legjobb meggyőződésünk szerint segítsük az igaz ügyet, és kiálljunk ott, ahol jogsértést tapasztalunk. Kiálljunk mindaddig, míg a saját hivatásunk eszköztára lehetőséget ad a kezünkbe.

A miniszter, aki a kormánytanács ülésén meggyőződése ellenére hallgat, nem teljesíti ezt a kötelességét. A képviselő, aki ügy véli, hogy itt nem érdemes kiállni, kis ügy, nem teljesíti a kötelességét. Az ügyvéd, aki nem használ fel minden eszközt az ügyfele javára, amit a törvény neki ad, mert úgy véli, hogy nem érdemes a hatalmasokkal szembeszállni, nem jól teljesíti a hivatásbeli kötelességét. Igenis harcolni kell a magunk jogáért és a mások jogáért is.

Látszólag a keresztény tétel ennek a magunk jogáért való harcnak ellentmond. Azt mondja, aki el akarja venni a kabátodat, add neki oda a köntöst is; aki megüt jobb felől, tartsd oda a bal arcodat; aki száz lépésre kényszerít, menj vele kétannyira.[15] Ez meghunyászkodó magatartásnak tűnik. Másrészt nagyon jól lehet hivatkozni rá, amikor a dolgunk az lenne, hogy kiálljunk, hogy keresztény alázatosságból nem tesszük. Igen, a saját igazságáról az ember, ha akar, lemondhat, mindaddig, amíg ez az igazság nem olyan érték, amely már másoké is. De akkor tudatosan kell róla lemondani.

Elajándékozhatom, amim van, de nem mondhatom azt aztán a rám szorulóknak, hogy sajnos, jótékony célra mindenemet elajándékoztam, most nem tudom a szüleim vagy a gyermekeim tartását megoldani. Ugyancsak az Újszövetségből idézek, amely azt mondja, hogy „nem szabad azt mondani, hogy Istennek vagy a templomnak szentelt ajándék a vagyonomból mindaz, amivel másnak hasznára lehetnék”,[16] és elküldeni a szűkölködőket. Előbb a kötelességet kell teljesíteni. Csak a saját feleslegemből adakozhatom szabadon.

Ugyanez áll a jognál is. Amíg ki kell állnom érte, amíg általánosságot érint, főleg ahol példamutató a helyzet, ott nagyon veszélyes az, ha feladom a saját pozíciómat, mert láncreakciót szül. És általában nem a nagylelkűség bátorsága szokott erre vezetni, hanem a kiállástól, az ütközéstől való félelem, amely itt is keres magának egy értékre való hivatkozási alapot. Ha például valakitől olyat követelnek a munkahelyen, amit nem kellene nyújtania, vagy amiért külön fizetni kellene, és ő azt mondja, jó, én megcsinálom ingyen. Akkor ezzel rontja a többiek helyzetét, a többiek esélyeit. Nehéz ilyenkor azt mondani, hogy én sem, ha ők sem. A szolidaritás az összetartás bátorsága. Nagyon könnyű az ellenfeleket megosztani és egyenként legyőzni. Nehéz közösen. De ilyenkor felmerül az

emberben, hogy miért pont én legyek az első, aki ellene mond az egyébként jogtalan követélésnek. Majd csatlakozom, amikor már más viszi a zászlót. Es aztán senki sem viszi a zászlót, és mindenki meghunyászkodik. Pedig ha netán én el is viselem, másoknak esetleg jelentős az a hiány, amit a meghunyászkodás okoz.

 

Nagyon meg kell nézni ebben a jogért való harcban, hogy hol adok rossz példát. Példát, olat, amire hivatkozni lehet. Hogy hiszen ő is! Jókai Mór Erdély aranykora című könyvében leírta azt az esetet, amikor a fejedelem emberei egy titkos ligához gyűjtöttek aláírásokat Bánffy Dénes, az egyik legbefolyásosabb erdélyi főúr ellen, hogy a nemesi jogok megsértésével el lehessen fogni bírói ítélet nélkül, és akkor indítsanak ellene pert, amikor már nem szabadlábon, hatalmi helyzetében védekezhet. Teleki Mihály - az erdélyi fejedelem kancellárja - körbejárt, hogy aláírásokat gyűjtsön ehhez, hogy a nemesek, a vezetők konszenzusát megnyerje a fejedelem szándékának alátámasztására. Először a székely ispánhoz, Béldy PÁLhoz megy el, akire maga a fejedelem is azt mondta, hogy „ez túl becsületes ember, ez nem fogja ezt aláírni.” Erre Teleki: Majd én megmutatom. És hosszú rábeszélés után a székely ispán végül is tényleg azt mondja, hogy nem. Akkor a felesége, akit értesítenek a kancellár céljáról, beszalad hozzá és a nyakába borulva könyörög, hogy ne írja alá azt az iratot. Erre Teleki elhúzza a száját, hogy: „Hát ez más, ha asszonyi könnyek a mérlegbe esnek, akkor nyilván nem várhatom a kiállást a hazáért.” És ettől a gúnytól való félelmében, az, aki a törvényt megtartaná, mégis aláírta az iratot, a többiek pedig aláírták azért, mert az elsőnek ott volt már az aláírása. Ha ilyen nagy, igazságos, rendes ember aláírta, akkor biztos jó dolog ez.

Nos, ez egy példa arra, hogy néha a személyes döntésünk nem is személyes döntés, hanem láncreakciót indít el akár jó, akár rossz irányban. Nagyon vigyáznia kell a közéletben az embernek arra - minél becsületesebb ember, minél följebb áll, minél jogtudóbb, annál inkább kell vigyáznia -, hogy mi az, ami mellett kiáll, és mi az az esetleges sérelem, ami mellett elmegy azzal, hogy ez nem rám tartozik, (vagy hogy ez csak rám tartozik). Ha a jogért nem mindenki harcol, akkor a jog egy időn túl nem fog érvényesülni.

Egy másik szomorú példát mondok a közelmúltból. Az ún. zsidókat korlátozó törvények kisebb dolgokkal kezdődtek, ilyen-olyan, amolyan címen. Nem egyszerre küldtek gázkamrába egy egész fajt és réteget, hanem megtiltották, hogy az egyetemre iratkozzék bizonyos számon túl, eltiltották egy bizonyos foglalkozástól, kizárták bizonyos megmozdulásokból. Volt olyan német törvény, amely például megtiltotta, hogy nemzeti ünnepeken a zsidók a házukra kitegyék a horogkeresztes zászlót. Erről azt gondolhatnók, hogy hát Istenem, nem teszik ki... (Ma annyian nem teszik ki, amikor ki lehetne tenni.) De ha valaki nem teheti azt, amit mindenkinek szabad, ilyen apró lépéseken keresztül lehet aztán kizárni a társadalomból egy réteget, lehet lépésről lépésre kiszorítani az alapvető jogokból is. Aki ma a zászlót nem teheti ki, az holnap megint másban korlátozódik, egy időn túl már nem is utazhat szabadon, aztán nem vállalhat mindenféle állást, aztán nem vállalhat semmilyet se és így tovább. Aztán egy időn túl rabszolga lesz. Aztán csak dolog lesz, akiről mint nyersanyagról rendelkeznek. Pedig az elején valószínűleg ezt a folyamatot meg lehetett volna állítani, ha lett volna olyan ember, aki felszólal, hogy egyenlő állampolgárok között ilyen alapon nem lehet különbséget tenni. De a többség úgy vélte, hogy ez őket nem érinti, ez nem az ő dolguk, és hát annyi minden jó is jár azzal a rendszerrel, amely ezeket az esetleg nem egészen jogszerű intézkedéseket meghozza.

 

Babits mondja: „Gyilkosok közt cinkos, aki néma.” Ez a mi hivatásunkra fokozottan áll. Jogásztól magasabb erkölcsi tartás és több közéleti bátorság várható el. Megvan ennek a maga mértéke. Nem jelenti azt, hogy mindenbe bele kell beszélnünk. Amikor hivatalok járnak el, amikor hivatalos fórumok illetékesek valamely ügy rendezésére, akkor nem kell okvetlenül átvenni a szerepüket.

Érdekes, hogy az a rendszer, amelyről mint az intézményesített hazugság rendszeréről megemlékeztem, a mindenbe való belebeszélés rendszere is volt. Mindenki foglalkozott azzal, ami nem rá tartozott, és általában senki sem szeretett foglalkozni azzal, ami tényleg rá tartozott, hanem tovább tolta azt. A tisztviselő, aki helytállt valamilyen ügyben, és önállón eldöntötte, számíthatott rá, hogy különböző újságoktól, különböző fórumoktól, különböző szakszervezetektől, különböző bizottságoktól, akikre az a dolog egyáltalán nem tartozott, számonkérő leveleket, felszólamlásokat fog kapni, jelentéseket lesz kénytelen írni. Azok az illetők úgy vélték, hogy, noha az ő saját dolgukat nem teljesítik a maguk területén, legalább más területen megpróbálják az igazságot, vagy a vélt igazságot védelmezni, és ezzel a saját fontosságukat kitüntetni.

A fontoskodást nem szabad a bátorsággal összetéveszteni. Nem az a dolgunk, hogy mindenbe belebeszéljünk, ami nem ránk tartozik, hanem hogy mindenkor kiálljunk, amikor ránk is tartozik a dolog. Amikor van hatáskörünk, vagy van közvetlen ismeretünk, vagy mi is érdekeltek vagyunk. Nos, ebben a mi jogállamunkban sokkal több minden tartozik az állampolgárra, mint ahogy ezt gondolnák. Az egyes állampolgárra.

Van ennek az állampolgári felelősségnek egy nagy csapdája: egyszerűen az, hogy sokan vagyunk. Ott, ahol egyedül kell helytállnom, ott ez a helytállás sokkal kézenfekvőbb, mint amikor osztott a felelősség. Úgy szokták mondani, hogy egy anya eltart sok gyereket, és sok gyerek nehezen tart el egy anyát. Elég szomorú, ha mondják, de én felhívom a figyelmet arra, hogy egy gyerek is általában könnyebben tart el egy anyát, mint sok gyerek. Mert ott nem kétséges a kérdés, hogy kinek kell ezt csinálnia. És ezért felébred benne a jóérzés. Azonban ha ötfelé oszlik ez a teher, akkor elkezdik nézni, hogy hát a másik megteszi a magáét? Es nem úgy érzik, hogy ez gyermeki kötelesség az anyával szemben, hanem azt mondják, hogy miért vállaljam én át a másik terhét.

Ez a kis példa kézenfekvő, de ugyanez a helyzet az állampolgári körben is. Ha valamely kérdés valóban egyértelműen ránk tartozik, sokkal könnyebben helytállunk érte, mint ha sokunkra tartozik, és abból csak egy rész jut nekünk. Miért pont én legyek az, aki a faltörő kos szerepét viszi? Miért pont én szóljak, szólhatnának itt még úgyis elegen. Nem megyek el választani, hanem kirándulni megyek, mert majd elmegy helyettem más, és az az egy szavazat úgysem számít. Nem vigyázok a környezetre, majd vigyáz rá más, és az az egy dolog, amit én teszek, az nem érdekes a társadalmi mérlegben. Nem szólok a munkahelyemen, vagyunk nagyon sokan, és majd a szakszervezet, és majd a nem tudom, kicsoda, akinek jobb a dolga, akinek esetleg több jut, mint nekem, akinek nagyobb a tekintélye, kisebb a kockázata.

Sokféle ilyen kibeszédje van ennek a közéleti gyávaságnak. Nem mindig közömbösség. Az is. De inkább a kiállástól való ódzkodás. Biztosan van olyan része is az átlag­állampolgárnál, hogy nem tudja pontosan, hogy kellene csinálni ezt a kiállást. Nekünk azonban tudnunk kell. Nekünk az a dolgunk, hogy a közéleti eszköztárnak és a közéleti fellépésnek legyünk a tudói, a mesterei.

Ezért minden közre is tartozó kérdésben egy jogásznak kettős a felelőssége, ha nem áll ki. Egyrészt amiatt a láncreakció miatt, amiről beszéltem, másrészt éppen azért, mert neki erre van hivatása. Ahogy Szent Pál mondta, nem tehetem meg, hogy ne hirdessem, amire meghívtak, mint apostolt, mint küldöttet.[17] Mi sem tehetjük, hogy ne harcoljunk a jogért. Arra fogunk tanulmányaink végén esküt tenni, hogy bárkinek a ránk tartozó jogáért személyválogatás nélkül, kedvezésre vagy fenyegetésre tekintet nélkül, haszonra vagy kárra tekintet nélkül kiállunk. Ahogy ezt a régi bírói és ügyvédi eskü mondta.

Ez az a közéleti bátorság, amit az élet a mi szakmánkban, a mi hivatásunkban elvár. És ugyancsak elvárja tőlünk azt a másik bátorságot is, ami mélyen gyökerezik a keresztény erkölcsi értékekben, hogy ha pedig közéleti ember, funkcióban eljáró tisztviselő, döntéshozó bíró belátja, hogy tévedett, hogy nem kellőn megalapozott döntést hozott, hogy elhamarkodva ítélt valahol, akkor legyen bátorsága neki magának kiállnia érte, és orvoslást keresni rá. Még a saját becsülete, hírneve árán is.

Ez nagyon nehéz dolog. Az un. prekoncepció egy ügyben, az előre való elképzelés, az szinte természetes egy jogásznál. Ha elé kerül a bírónak egy akta, a tisztviselőnek egy elintézni való kérdés, bizonyos fokig már ránézésre tudja, hogy hogy van. És aztán többnyire a belemélyedés még meg is erősíti a maga gondolataiban. De mi van, ha téved? Utolsó percben is, sőt az ítélet után is, ha rájön, akkor neki magának kell szóvá tennie, és akár a saját elégtelen tájékozódását is beismernie. Nem szabad, hogy az igazságtalanság a látszat miatt megmaradjon. Ez fontos jogászi, erkölcsi, hivatási szempont.

És aztán még egy. Minket a különböző helyekre, bankba, kereskedelmi vállalathoz, közigazgatási hatósághoz, sajtóba, rádióba, képviselőtestületbe azért fognak tenni, hogy a törvényes szempontokat, a jogrendet, mégpedig annak mind anyagi belső rendjét, mind alaki rendjét érvényesítsük, győzelemre juttassuk. Ezt várja tőlünk a társadalom. Legalábbis ezt mondja nekünk az elején. Aztán később kiderül, hogy mégsem ezt várja tőlünk a társadalom, vagy legalábbis egy része nem. Volt nekem egy igazgatóm - nagyon fiatal jogász voltam -, aki egyszer összeszidott, amikor felhívtam a figyelmét, hogy ezt így meg így emiatt a rendelet miatt nem lehet csinálni. Nem azért tartom magát, hogy azt mondogassa nekem, hogy mit ne csinálhassak, hanem azért, hogy megmondja, hogy hogy csinálhatom, amit akarok! Mondtam, hogy sajnos erre nem vállalkozhatok. Aztán megcsinálta ő nélkülem is.

Van olyan eset, amikor kifejezetten belekényszerítik az embert a jogellenességbe, és akkor a hivatásunk parancsa az, hogy letegyük a lantot. Akár az állás árán is, akár az ügy elvesztése árán is azt mondjuk, hogy van dolog, amit nem vállalunk föl a saját erkölcsi álláspontunk miatt. Akkor se, ha ez magamnak kárt okoz, akkor se, ha ezért kinevetnek, mert a magam meggyőződése a jogos és jogtalan kérdésében az egyedüli olyan iránytű, amit hajlandó vagyok elfogadni. Lehet tanácsot kérni. Lehet gondolkozni, lehet mérlegelni, de ha egyszer meg vagyok győződve valamiről, akkor nem szabad, hogy erről az irányról elvigyenek.

Vannak helyek, ahol a véleményünknek nem tudunk hangot adni, van, ahol tudunk. A bírói függetlenség biztosítja ezt a legjobban. A bírót általában arra, hogy mit ítéljen, nem kényszerítheti senki. Ezért ott a legnagyobb a felelősség azért, hogy ha mégis hibázik, akkor ő maga ismerje be. Az ügyésznek például alárendeltségben kell dolgoznia. Bizonyos fokig függőségben dolgozik a vállalati jogász is, a gazdasági ember is. Az ő felelősségük kisebb. A testületi felelősségnél, például a kormányban, a miniszter minden döntésért felelős. Ezekben az esetekben addig a fokig, ameddig erre lehetősége van, hallatni kell az ellenvéleményt, súlyt kell neki adni, netán le kell írni, publikálni kell, még ha népszerűtlen is. Ha pedig erre nincs mód, ha a hallgatás beleegyezést jelent, akkor le kell tenni azt a hivatalt. Abba kell hagyni. Nyilván vannak diktatórikus és erkölcstelen alapú rendszerekben olyan jogászi hivatalok, amelyeket egyszerűen nem lehet elvállalni.

Be sokszor hallottam, hogy még mindig jobb, ha én vagyok ott, és nem más. Hogy mennyi jót tudok tenni azért, mert azt az egy-két kompromisszumot felvállaltam. Ez a dolog egyik oldala. Veszélyes kísértés. A másik oldal persze az, hogy a magam, esetleg még meg nem tépázott erkölcsi tekintélyével fedezek valamit, ami ettől jobbnak látszik. Az a láncreakció, ami elindul, amikor az első becsületes ember aláírta, akkor a többi is odaírja a nevét, mert ez így működik. Vannak helyzetek, ahol ez a csábítás nem fogadható el. Ahol egyértelműen és bátran ki kell állni a következményekre való tekintet nélkül.

Ha egy ország jogásztársadalma többségében vagy döntő többségében hajlandó a jogért kiállni, akkor abból az államból könnyebben lesz jogállam. Igazán akkor lesz belőle, amikor minden állampolgára hajlandó a jogért kiállni és harcolni. Mert a jog keret, amelyet az embereknek kell kitölteniük. Bátor embereknek. Hiába van a papíron, ha nincs a fejekben és a szívekben.

Nagy kísértése a zárt jogrendnek, hogy tulajdonképpen rosszabb is lehetne. Hogy az a kompromisszum, amit elfogadásával felvállalunk, viszonylag kedvező megoldás lehet. Ez létezik a gazdasági életben, létezik pénzügyi kérdésekben, létezik a törvények kiskapu-keresésében, létezik a kiállásnak a határozottságában. Folyt a költségvetésben nemrég egy nagy vita arról, hogy a hetvenötezer forint bruttó jövedelem feletti részben emeljük meg valamivel az adókulcsot, mert ezzel talán segítünk azon a hiányon, amit különben a kicsik nyakába kellene varrni. Heteken át a kivont karddal csatázott két irányzat, míg a parlament megszavazta a becsületesebb álláspontot. De senkinek sem jutott még eszébe, hogy ha valaki pl. kétszázezer forint felett keres havonta, lehetne esetleg még többet is terhelni rá. Ezt a gondolatot már óvatosan kerülték. Elharcolgattak a 40% és a 44% között ennél a bizonyos évi egymilliós keretnél, és nem vitték végig a gondolatot, hogy az országnak ebben a helyzetében talán lehetne a nagyon gazdagoktól még egy kicsit többet kérni. A látszatháború ezt most elfedte. Akik a 44%-ért harcoltak, úgy mondták, hogy ők kiválók, az egyenlőség bajnokai, és akik a 48%-ért harcoltak, úgy érezték, hogy önzetlenül vállalták a nagy többletterheket, hiszen rájuk is kihat mindez. Közben elfelejtették, hogy ezt a fokozatosságot még lehetne emelni, hogy a nullakulcsos adóská­lát ezzel megteremthetnék esetleg az egészen rosszul élők számára. Ez bizony már fel sem merült. Félre is lehet vinni egy gondolatot, ha kellő látszatharcokat vállalunk fel.

A hivatásunkban az is benne van, hogy próbáljuk a törvényt és a jogot a maga teljességében érvényesíteni. Nagyon könnyű valódi megoldások helyett látszatmegoldásokat

kínálni. Más kérdés, hogy vannak célok, amelyeket lépésről lépésre kell elérni. Es az is nagyon tetszetős érv, hogy amíg nem tudom meglépni az egészet, addig nem mozdulok kicsit sem. Ezek mérlegelési kérdések. De mindegyiket fel lehet tüntetni vonzónak, és ezáltal takarni azt a restséget, vagy azt a bátortalanságot, amellyel nem merünk kiállni az értékekért. Van ennek egy nagyon jó mértéke, amit magamban alkalmazni szoktam. Ha kétséges helyzetben kérdéses valaki számára az, hogy a döntés a jogászi etika világában mikor jó, melyik álláspont mellett, akkor általában a mellé az álláspont mellé érdemes állni, amelyik anyagilag kedvezőtlenebb. Az emberben ugyanis van egy bizonyos egészséges önzés, valahol a lelke mélyén, és van hajlama azt a megoldást keresni, ami neki vagy hasznot hozóbb, kényelmesebb, vagy kevesebb energiát igényel stb. Tehát a nehezebb úton érdemes járni. Az általában a biztos. De ez persze belső mérték. Amíg ésszerű indokokkal el lehet dönteni, hogy melyik a jobb út, addig nem kell feltétlen ezt alkalmazni. Ez akkor jó értékkereső, amikor tényleg nem lehet két érvekkel alátámasztható álláspont között dönteni.

Egyébként a társadalmi erkölcsi értékre is áll, hogy ha az ember nagyon ingadozik két út között, hogy tolakodó-e, ha megteszi, vagy közömbös, ha nem teszi, akkor általában a nehezebbet érdemes választani. Annak idején a gyerekeimnek mindig azt mondtam, hogy azt az utat kell választani, amelyiket nyugodtan elmondaná otthon, és nem azt, amelyikről nem beszélne szívesen. Ez is mérce. Ami kiállja azoknak a mércéjét, akikre feltekintünk. Aztán, ha megszületett a döntés, akkor állhatatosan kell mellette megmaradni akkor is, ha kellemetlen. Voltaképpen ezt követeli tőlünk, a mi szakmai etikánkban a bátorság.

 

 

 

[1]          Lev 25,17.

[2]          Sir 1,20; 1,34; Lk 1,50; Rom 3,18.

[3]          Fii 2,12.

[4]          Lk 12,32.

[5]          Mt 8,26; Jn 14,27.

[6]          Boda 86. 397. o.

[7]          Lk 17,10.

[8]          2Kor 12,7.

[9]          2Kor 12,5.

[10]        Róni 8,31.

[11]        Jn 15,20.

[12]        C. 2.7.14.

[13]        Mt 10,32.

[14]        ApCsel-4,19; 5,29.

[15]        Mt5,39.

[16]        Mt 15,5; Mk 7,1 L

[17]        2Tim 4,2.