Erkölcs és társadalmi igazságosság

A természetes igazságosság: suum cuique. A természetfölötti igazságosság, esélyegyenlőség és a talentumok különbözősége. Önigazolás és igazságtétel keresztény értelme. -A jog és az igazságosság viszonya. Az igazságosság két oldala, az egyenlőség a diszkrimináció tilalma és a méltányosság, a pozitív diszkrimináció. A jog nyújtotta igazságosság határai. Tárgyilagosság az eszmékkel és tényekkel szemben.

 

*Eredeti megjelenés helye: Keresztény erkölcs és jogászi etika 1998. Szent István Társulat

 

IRODALOM: Aristoteles E. 1129-1134., Bastide 37., Bánk 80, 145., Boda 94. 11 sk., Bydlinski 291., CSA 77., Hildebrand 206., Kecskés 226, 229, 248, Király 425., Rajz 288. 480.

 

A három isteni erény után a keresztény erkölcstanban a négy sarkalatos erényt szokták emlegetni mint olyan értékeket, amelyeket a keresztény embernek különös figyelemmel kell kísérnie: az okosság, az igazságosság, a bátorság és a mértékletesség erényét. Ezek közül jogi pályán az igazságosság értékjellege eleve természetesnek tűnik. Van minden emberben bizonyos igazságossági érzés, az un. természetes igazságosság. Ulpianus azzal a tömör két szóval fejezte ki: Suum quique, mindenkinek adjuk meg a magáét. Ha ezt valaki pontosan betartja, akkor a természet rendjén igazságosan cselekszik.

A keresztény erkölcsben azonban az igazságosság nem elsősorban ezt jelenti. A természetfölötti igazságosság az Isten, a Teremtő, tökéletességének része. Isteni igazságosságról, isteni ítéletről sokat beszél az üdvtörténet. Időnként bízva, időnként félve gondolnak rá a hívő emberek. Dante nagy trilógiájában a Pokol kapuja fölött áll ez a felirat: „Nagy alkotóm igazságból teremtett”. Gertrud von le Fort, a nagy konvertita katolikus írónő egyik szereplője ajkára adva mondja ki: „Igazságosság csak a Pokolban van, de oda senki sem akar kerülni, a Földön és a természetfölötti világban irgalmasság van, és abban bízhatunk.”[1] Ezek az irodalmi megnyilatkozások érzékeltetik: az emberiségnek van bizonyos képe arról, hogy ha Teremtőjével szembesül, akkor igazságot nehezen követelhet magának veszély nélkül. Inkább a Teremtő jóságára és irgalmára indokolt hivatkozni. Pedig nem kétséges, hogy a Teremtő tulajdonságai között az igazságosság is szerepel, minden érték valósága szerinti becslése, kinek-kinek a nekijáró megadása. A természetfölötti igazságosságban remél is az ember akkor, amikor a természetes világban igazságtalansággal, háttérbe szorítással, egyenlőtlenséggel, nyomorral találkozik. A szent­írási példázatok között a jézusi példabeszédekben gyakran szerepelnek olyan történetek, ahol az igazságosság a túlvilágon, a szegények szenvedéseinek ellentételeként jelentkezik. így például a dúsgazdag és a szegény Lázár példázatában.[2] Ilyen a szegény asszony két fillérjének esete is, amikor nem a világ tárgyilagos értékelésében tekinti a templomperselybe dobott adományokat, hanem aszerint, hogy kinek milyen áldozatot jelent a saját adománya.[3] Ilyen a beszéd a talentumokról is[4], amely szerint akinek több adatott, attól többet kérnek számon. Ennek megfelelően mondja sok helyütt a Szentírás a maga példáiban, hogy nehéz a gazdagok útja az üdvösségre. Aki ugyanis sokat kapott, annak sokkal kell elszámolnia is, közben pedig ez a sok, amije van, az értékrendjét befolyásolja és félreviszi.

Magát Jézust, amikor tanított, még az ellenfelei is igazságosnak nevezték. így amikor az adófizetésről kérdezték: „Mester, tudjuk, hogy igazságos vagy, és nem tekinted az emberek személyét, azért mondd meg nekünk.”[5] Ebből úgy tűnik, hogy azért tartották igazságosnak, mert nem tekinti az emberek személyét, nem rokonszenv és ellenszenv irányítja. Másrészt nem kétséges, a szegény asszony fillérje vagy a talentumok példája is mutatja: az Isten igenis figyelemmel van az emberek személyére. A gyengébbtől a kisebb teljesítményt is értékeli, míg a gazdagabbtól, az erősebbtől többet vár.

Más szentírási példázatok szerint az igazságosságot és az irgalmasságot szabadon alkalmazza a Teremtő. így a szőlőmunkások példabeszéde, akiket hajnalban fölfogadnak, hogy egy dénárért dolgozzanak a szőlőskertben. S azután, amikor a három óra, hat óra, kilenc óra múlva, meg alkonyatnál érkezett, és alig egy órát dolgozott munkásokat is kifizeti a gazda, zúgni kezdenek azok, akik először álltak munkába, mert ugyanannyit kapnak, mint a többiek. És a gazda azt mondja: „Barátom, nem cselekszem veled igazságtalanságot. Nem annyit kaptál, amennyiben szerződtünk? Hogy én annyit akarok adni a többieknek is, mint neked, mi közöd hozzá? Nem tehetem a saját pénzemmel, amit akarok?”[6] Itt sokféle meggondolást lehetne tenni, de mindenesetre azt mutatja ez a példabeszéd, hogy a Teremtő szemével mért igazságosság nem ugyanaz, mint az emberek igazságossága.

Mit jelent a természetfölötti igazságosság mint követelmény, és mit jelent mint ígéret? Mint ígéret, esélyegyenlőséget jelent: minden embernek biztosítva van az útja az üdvösségre,[7] és senkitől sem követelnek ennek során többet, mint amire képes. Ha különös tálentumai vannak, azokkal kell elszámolnia, ha kevesebb jutott neki, azt is elfogadják tőle, amit nyújtani tud.

Mit jelent az ember számára az igazságosság, mint magatartás? Először is, az értelemmel, a valósággal való szembenézést jelenti. Hogy ne vágyaink, képeink, elképzeléseink szerint ítéljük meg a világot, hanem aszerint, amit annak a realitása mutat. Hogy ne értékeljük túl magunkat sem és másokat sem, de ne is értékeljük alul magunkat sem és másokat sem. Mindegyik eltérés veszélyes, akár pozitív, akár negatív irányban.[8] Annak is, ha túlbecsüljük a képességeinket, ha alulbecsüljük a lehetőségeinket, ha túlbecsülünk egyes személyeket, és ha alulbecsülünk más személyeket.

Másrészt jelenti az igazságosság annak a tudatát, hogy a meglátásaink rész szerintiek. A teljes igazságot csak az abszolút létező ismeri. Az ember megismerése tehát mindig alá van vetve az emberi megismerés hibalehetőségeinek. Ezért vigyáznunk kell az ítélettel, mert könnyen félrecsúszik. Az újszövetségi Szentírás azt a tanácsot adja: „Ne ítéljetek, hogy meg ne ítéltessetek!”[9] Az embernek a másik emberről is és saját magáról is nehéz ítélnie. Másrészt az igazságosság megköveteli tőlünk, hogy világosan nézzünk szembe saját cselekedeteink értékével. A látszólagos siker mögött is lássuk meg, hogy esetleg többet is tudtunk volna, vagy a látszólagos sikertelenség mögött lássuk meg, hogy megtettük, ami tőlünk telik. Ismét mérjünk annak mértéke szerint, amit ismerünk.

A másik követelmény az akarat szempontjából ez a bizonyos kinek-kinek a magáét megadni. Nem véletlen, hogy a keresztény értékrend az özvegyek és árvák nyomorgatását, tehát a gyengék elnyomását, és a munkások bérének igazságtalan visszatartását - amiben benne foglaltatik annak igazságtalan megállapítása is - az égbekiáltó bűnök között sorolja fel.[10] A gyilkossággal veszi együvé. Az embernek nem szabad erőfölényét a másik ember terhére kihasználnia. Törekedni kell arra, hogy abból, amink van, adni tudjunk igazság szerint másnak, és mindenesetre legalábbis azt mindenkinek meg kell adnunk, amit elvárhat tőlünk. Ebből a szempontból pedig a keresztény felebaráti szeretet azt a mértéket követeli, hogy a magunk érdekét a másik érdekével egyenlően súlyozzuk.

Értelmünkkel saját helyzetünket tényszerűn kell felmérnünk. Természetesen mindig lesz benne bizonyos bizonytalanság. Saját ügyében egészen biztos bíró senki sem lehet. Szent Pál apostol élete végén mondja, hogy megharcolta a jó harcot, és megfutotta a jó futást, de azért azt is hozzáteszi: „Még nem vagyok igazolva, és aki majd engem megítél, az Úr az.”[11] Egy apostoli pálya végén is az Isten irgalmasságára, és nem az igazságosságára apellál.

Amikor a II. világháború utolsó évei zajlottak, egyszer családi beszélgetés során mondta nekem édesapám, hogy milyen érdekesen átsúlyozódik a Miatyánknak az a szövege: „Legyen meg a Te akaratod”, amit a nyugodt években bizonyos belenyugvással mondtunk, hogy elfogadjuk az Úristentől mindazt, amit ad és mindazt, amit nem ad. A háború éveiben váró, remélő kicsengése volt az imának, hiszen az, ami körülöttünk zajlott, biztos, hogy nem az Isten akarata volt. Meg kell tudni látni az eseményekben, hogy az igazságosság a világban, a természet rendjén látszólag nem érvényesül - és közben hinni és remélni kell abban, hogy a természetfölötti renden viszont érvényesül.

A magunk igazsága mellett gyakran kerülünk szembe a mások igazságával, igazságtétellel. Itt a keresztény erény azt írja elő, hogy ha valakinek akarva vagy akaratlan igazsága ellen vétettünk, tegyük jóvá. Akár tevőlegesen, akár elhallgatva meg kell adnunk kinek-kinek a magáét, nemcsak anyagi értékekben. Másrészt ne akarjunk igazságot tenni ott, ahol nem vagyunk bírók. A kereszténységnek a szeretet és nem a mindenáron való igazságtétel az alaptétele.

Talán az igazságossággal kapcsolatban a legkönnyebb a dolgunk, amikor az erényeket a jogászi hivatás szempontjából értékeljük, hiszen a jogászi hivatások legtöbbje éppen az igazságszolgáltatással, avagy a társadalmi igazság érvényesítését szolgáló szabályok megalkotásával és alkalmazásával függ össze. Azonban itt is akadnak nehézségek. Amikor a fordulat Németországban bekövetkezett, hallottam emlegetni, amikor azt mondták: „Igazságot reméltünk, és jogállamot kaptunk.” Gyakran mondják a bíróságainkra is, hogy igazságszolgáltatásnak hívják ugyan a tevékenységüket, de valójában jogszolgáltatást végeznek. Ebből úgy tűnik, hogy az emberek tudatában az igazság és a jog, ha határterületek is, de nem fedik egymást.

Ulpianus híres tétele a Digestában azt mondja, hogy a ius fogalma a iustitiaból származik.[12] Ez nyelvtanilag biztos téves, illetőleg nyilván fordítva van, azonban belső tartalmában mély igazságot fejez ki.

A jognak mint rendnek az igazságosságból mint értékből levezethetőnek kell len­nie. Ilyen értelemben elképzelhető jogtalan vagy igazságtalan jog is, akár a többség, akár a hatalom önkényesen jogi alakot öltött akarata formájában.[13]

Másrészt nem kétséges, hogy az igazságosság, a teljes igazságosság joggal nem valósítható meg. A jogbeli igazságosságnak a rómaiak nem is annyira a iustitia, hanem az aequitas fogalommal fejezték ki a lényegét, és ennek az aequitasnak kettős értelmet tulajdonítottak.

Az aequitas egyik jelentése - és ez az általánosabb - az egyenlőség. Ez azt jelenti, hogy ember és ember között a jog rendjén nem szabad eleve különbséget tenni. Az életeket egymással szemben nem lehet értékelni, az emberi méltóságokat ugyancsak nem, és a jog rendjével nem lehet egyik embert eleve a másik fölé emelni, sem faj, sem nem, sem származás, sem foglalkozás alapján. A törvény előtti egyenlőség tételét fejezi ki ez az igazságosságfogalom, és ezért a törvénynek, ha szobrot állítanak, bekötik a szemét, hogy ne lásson különbséget. A régi egyházi bíróságok nem fogadták személyesen a feleket, nehogy a bírókban rokonszenv és ellenszenv keletkezzék - és ennek megvolt a maga értelme.

Másrészt nem kétséges az sem, hogy az emberek nem egyenlők. Adottságaikban, tehetségükben, indulásukban, körülményeikben különböznek, és amikor a kívánalmak szempontjából egyenlő mértéket állítunk elébük, voltaképpen igazságtalanok vagyunk.

A különböző tehetségű hallgatókat azonos vizsgán megmérve, nem a teljesítményüket, a szorgalmukat, hanem csupán csak a vizsgán nyújtott feleletük értékét mérlegeljük, ami ugyan a feleletek egyenlő mérése szempontjából lehet egyenlőség, de a teljesítmény szempontjából nem igazságos. Hiszen az egyik ugyanazt a teljesítményt jóval kisebb megerőltetéssel tudja elérni, mint a másik - még akkor is, ha az óhatatlanul minden vizsgán megnyilatkozó esélyek játékát nem vesszük figyelembe. Egyenlőtlen embereket mér a törvény egyenlőn, mert az a véleménye, hogy az egyenlőtlenségeket az emberek egymás közti szeretetének és nem az igazságnak kell kiegyenlítenie.

Mindazonáltal van a latin aequitas fogalomnak egy második értelme is, és nem véletlen, hogy éppen a jogásznép nyelve fejezi ki ezt a két fogalmat ugyanazzal a szóval. Az aequitas méltányosságot is jelent. Annak a méltánylását, amiről az ember nem tehet: a gyengébb adottságot, a rokkantságot, a betegséget, az indulási esélyek egyenlőtlenségét, az öröklött nehéz körülményeket, a történelmi nehézségeket. A társadalomnak éppen a szolidaritás rendjén törődnie kell a gyengébbekkel, a jog elsősorban ezek védel­mét szolgálja. A jog eszközeivel kell törekedni arra - mondja a magyar Alkotmány 70/A szakaszának 2. fordulata -, hogy az emberek között hibájukon kívül fennálló esélyegyenlőtlenséget a jog rendjén megpróbáljuk csökkenteni vagy egyensúlyba hozni.

Az egyenlőség és a méltányosság csak együtt teszi a teljes igazságosságot. Ha bármelyik elkülönítve érvényesül, akár bajt is okozhat. A jog a maga eszköztárával mind a kettőt alkalmazza, bár annak tudatában, hogy tökéletes és teljes eredményt nem tud elérni. Nem tud elérni azért, mert a jog a maga eszközeivel nem tudja megragadni az ember belső világát. De internis non iudicat praetor- az ember belsejéről ne akarjon ítélni a bíró. A belső világról nem ítél a jog, és nem is tud ítélni. Az embernek pedig van belső világa, és ennek a szempontjából az anyagi, a szellemi és az erkölcsi értékek rendjében nyilvánvalóan az erkölcsi értékek az elsődlegesek, a szellemi értékek a másodlagosak, az anyagi értékek az utolsók. A jog pedig igazán csak az anyagi értéket tudja mérni, a szellemit már csak áttételesen, az erkölcsit pedig csak nagyon hozzávetőlegesen. Ennek megfelelően tehát a diszkrimináció tilalma a jog eszközeivel védhető, az egyenlőtlenségek kiegyenlítése, a pozitív diszkrimináció is lehetséges, de ezek is csak típusjegyek szerint adhatók meg. Határai vannak mind a kettőnek.

A jogásznak tudnia kell, hogy az ő igazságossága társadalmi igazságosság. Lényegében azt célozza, hogy a társadalom rendjét, a jog rendjét követő ember ki tudja számítani magatartásának várható társadalmi értékelését, hogy ehhez képest biztonsággal tudjon a társadalom útvesztőiben mozogni. A jogbiztonság a jog igazságosságának társadalmi vetülete. Nem állítjuk azt, hogy a jogszabályok alkalmazása élethelyzetekre mindenkinek azonosan igazságos eredményt fog jelenteni. Az azonban állítható, hogy a jogszabályokat érthetőn mindenkire alkalmazni fogják, és a társadalom rendjét úgy igyekszünk alakítani, hogy aki a törvényt követi, az bízhasson magatartása eredményében. Tehát a társadalmi igazságosság jelent bizonyos tárgyilagosságot a társadalom részéről, és jelent a jogkövető számára bizonyos tudatot arról, hogy cselekedeteinek társadalmi eredményessége hogyan fog alakulni.

Ez nem ugyanaz, mint amit mi, emberek, igazságosságnak érzünk. Társadalmi fordulatok idején, főleg elszenvedett igazságtalanságokkal kapcsolatban az emberek gyakran érzik úgy, hogy a jog becsapja őket, nem tud nekik igazságot szolgáltatni. A nálunk 1989-ben bekövetkezett társadalmi fordulattal kapcsolatban sokaknak volt az az érzésük - és ugyanígy a szomszéd országokban is -, hogy igazságot szerettek volna, és jogállamot kaptak. A jogállam érték, de a jogállam nem teljes igazságosság.

Aki jogász, annak tudnia kell a maga eszközei határát. Tudnia kell, hogy az eszmei igazságosság nem érhető el a társadalom eszközeivel. Ez nem menti fel a jogászi hivatást választókat az alól, hogy mind az egyenlőség, mind a méltányosság teljességére törekedjenek a maguk pályája során, és a nekik adott hatalmat személyválogatás nélkül, félelem és kedvezés nélkül, rokonszenvre és ellenszenvre való tekintet nélkül, egyenlőn alkalmazzák, s a gyengéknek támogatást nyújtsanak a társadalom oldaláról. Nem menti fel a jogászokat az alól, hogy az elébük kerülő tényekről teljes alapossággal igyekezzenek tájékozódni, hogy a valóságot kíséreljék meg megállapítani akkor, amikor tények alapján ítéletet alkotnak.[14]

Másrészt tudatában kell lenniük annak, hogy önmagát a valóságot (das Ding an sich, mondta Kant) nem képesek megismerni. A római jogi szövegekben rendre szembekerülünk azzal a római bírói megfogalmazással, hogy „úgy tűnik”, „úgy látjuk”. A tanú is azt mondja, hogy „az én meglátásom szerint”, a praetor a formulában azt írja a bírónak, „ha úgy tűnik számodra”. Ezek a bizonytalansági tényezők annak a biztos tudatából erednek, hogy magát az igazságot emberi eszközzel visszamenőleg nem lehet teljesen megismerni. Egy tényállás sohasem rekonstruálható bizonyítási eszközökkel minden vonatkozásban. De ez nem menti fel a jogászt az alól, hogy a rendelkezésére álló bizonyítékokat szigorú logikai összefüggésbe állítsa, és hogy az általa megismert tényállást mindaddig igyekezzék felderíteni, amíg annak pontosítására lehetősége van. Utána pedig döntést kell hoznia a jog rendjén, a megismert igazság szerint.

Werbőczy Tripartitumábán[15] érdekesen elemzi a bíró lelkiismereti küzdelmét akkor, amikor személyes tudomása van valamely igazságról, de a rendelkezésre álló bizonyítékok mást mutatnak, mint amit ő tud. Ilyen esetben az átlagember azt mondaná, hogy akkor a személyes meggyőződése szerint kell döntenie. Mark TWAINnek Koldus és királyfi című regényében szerepel egy kedves jelenet,[16] ahol a kis koldusfiú előző életéből való emlékeit mint királyfi alkalmazza egy ítélete során, és az egész környezete csodálkozására döntést hoz valaki javára, noha a bizonyítékok ellene szólnak.

Ez regényben elmegy, de Werbőczy is kifejti, hogy a bíró így nem tehet. Senki sem lehet ugyanabban az ügyben tény-tanú és igazságot szolgáltató bíró, mert a bírónak a tisztánlátását még a saját tudása sem befolyásolhatja. Ilyen esetben vagy be kell állnia tanúnak, és másvalaki számára átadni az ügyet, vagy a peranyag szerint kell ítélnie, mert a rendelkezésre álló bizonyítékok zárt logikai sorrendjét a bíró nem bonthatja meg.

A bírónak pártatlan igazságos döntését tehát azokra a megismert tényekre kell alapítania, amelyeket a perben feltárt. A tanútól a törvény azt várja el, hogy pontosan, se többet, se kevesebbet ne mondjon el, mint amit a tényről ténylegesen tud. Ezzel kapcsolatban azt is meg kell jelölnie, hogy honnét tudja, szem- vagy fültanú volt-e, vagy távolabbi értesítéseket kapott, és mindezeket pontosan kell a bírónak mérlegelnie. Ahogy az amerikai perekben a tanúk esküje szól, az igazságot, csak az igazságot és a teljes igazságot kell törekednie elmondani. Tudván tudja közben a jog, hogy az igazságot a tanú nem ismeri, hanem csak egy saját képe van a történésekről. Minél több tanú van, az egyes részképekből esetleg annál jobban állítható össze a valódi történés. Szerencsés esetben ez a lényeges körülményeket tekintve át is fedheti a megtörtént valóságot, az esetek nagy részében azonban csak közelít hozzá.

Az igazságosság rendjéhez a bírói függetlenség és pártatlanság mellett hozzátartozik a jogászi rendnek bizonyos pártossága is. Vannak olyan jogászi hivatások, ahol a köz érdekét kell első helyen venni, mások, ahol az ügyfelek, a megbízók érdeke meghatározó lesz. De egyik érdek sem emelkedhet azon össztársadalmi érdek fölé, hogy kinek-kinek a saját igazságát végül is meg kell kapnia. A társadalomnak ugyanis a leglényegesebb érdeke az, hogy a jog érvényesülésében bízhasson. Ez még akkor is túlnyomó érdek, ha valakinek adott pillanatban kárára van. A jól felfogott magánérdek mindig közérdek is, és a közérdek előtt a magán- és csoportérdeknek meg kell hajolnia.

Követelménye az igazságosságnak, hogy egymással szemben pozitív és negatív irányban csak egyenlő tételeket szabad értékelni. Vannak értékek, amelyek nem válthatók fel egymásra. Anyagi értéket anyagi értékkel, szellemi értéket szellemi értékkel, erkölcsi értéket erkölcsi értékkel, életet élettel, emberi méltóságot csak emberi méltósággal szemben lehet értékelni. A jog rendjének az értékek között biztosan kell mozognia - az igazság ezt követeli tőle. Persze nem könnyű ezeket a szempontokat mindig érvényesíteni, és ezért is marad el a jogszolgáltatás az igazságszolgáltatástól, de a jogásznak törekednie kell a tőle telhető legigazságosabb eredmény elérésére. Csak így fogja a hivatását a társadalommal és önmagával szemben valóban teljesen érvényesíteni.

 

 

 

[1]                      Der Papstcius elem Ghetto, 7. 1959. München 153. o.

[2]                      Lk 16,19.

[3]                      Mk 12,42.

[4]                      Mt 25,14.

[5]                      Mt 22,16.

[6]                      Mt 20,1.

[7]                      Boda 86.34., 226., Király 182.

[8]                      Elsősorban Aristoteles dolgozta ki a középen maradás fontosságát az erkölcs útján.

[9]                      Mt 7,1.

[10]                    Boda 86 .419.

[11]                    1 Kor 4,4.

[12]                    D. 1.1.1.

[13]                    Ezért mondja a Szentírás: Ha nem fogja felülmúlni a ti igazságtok az írástudók és farizeusok igazságát, nem „ mentek be a mennyek országába. Mt 5,20.

[14]                    Ne ítéljetek látszat után, hanem igaz ítélettel. Jn 7,24.

[15]                    HkProl 15.

[16]                    15. fej.

suum cuique, természetes igazságosság, természetfölötti igazságosság, iustitia, társadalmi igazságosság, magánérdek, közérdek