Az okosság erénye

A butaság bűn? Törekedni kell az okosságra. Az okosság teljessége a bölcsesség. - A jogászi döntés megalapozottsága: a kötelező jogtudás, a megfelelő tényismeret, a logikai levezetés, a megismerés viszonylagosságának felismerése. Az igazság megismerésére törekvésnek és a megismert igazság mellett való kitartásnak kötelezettsége.

 

*Eredeti megjelenés helye: Keresztény erkölcs és jogászi etika 1998. Szent István Társulat

 

IRODALOM: ARISTOTELES VI., BASTIDE 11., BODA 86. 363., CSA 42., KECSKÉS 223., KIRÁLY 417., RAJZ 283.

 

A sarkalatos erények elseje az okosság. Megkérdezhetjük: Hogy is van ez? Hiszen ha az okosság erény, akkor a butaság bűn. Nem tudom, hogy azok közül, akik egyébként gyakorolják a katolikus vallást, hányán gyónják meg azt, hogy ők buták, vagy egy adott helyzetben ostobák voltak. Nyilván rendkívül kevesen. Hajlunk arra, hogy az okosságot adottságnak tekintsük, azaz összekeverjük az intelligenciával, az értelmességgel. Ezzel kapcsolatban valóban áll, hogy kinek több jut belőle, kinek kevesebb. (Még ha esetleg fejleszthető is.) Ha az okosság erény, negatív formájában kell, hogy bűn legyen, de nyilván nem a butasággal, hanem az oktalansággal áll szemben. Ezek szerint az okosságban akarati tényt kell látnunk, törekvést, amelynek megvalósítása érdem, amely mellett való döntés szabad döntés, és amely ellen is lehet - erkölcsi rendet sértő magatartással - dönteni. Nem az ésszerűséget, nem a logikát sérti a magatartás, hanem az erkölcsi rendet.

A keresztény erkölcstan szerint a Szentlélek ajándékai jórészt átfedik a sarkalatos erényeket.[1] Ez úgy értendő, ahogy minden pozitívum az életben valamilyen formában a keresztény felfogás szerint a Teremtő ajándéka. Nem köteles nekünk adni, de adja önként, szívesen, mert hiszen létformája az adás, amint erről már beszéltünk. Úgy is mondhatnék, adja, szerétéiből. Többet-kevesebbet, eleget.

Mi az, amit okosság címén akkor mi adhatunk magunknak és Neki? Mit értünk ez alatt az értékes cselekedet alatt? Nyilván azt, hogy a magatartásunk megnyilvánulásaiban igyekszünk a nekünk lényegileg adott értelmesség szerint cselekedni. És ez nem mindig egyszerű a keresztény erkölcsi rendben, hiszen úgy tűnik az embernek, hogy a negatív cselekedet könnyebb. Ha példával, képpel akarnék élni, akkor azt mondanám, hogy az ember egy magasra vezető ösvényen indul el élete elején, ami kezdetben menedékesen, később egyre meredekebben, a legfelsőbb szférákban akár sziklamászó tehetséget igénylőn halad a csúcs felé. Lefelé a magunk nehézkedése is vinne, könnyebb visszacsúszni, visszafelé haladni, és nehéz felfelé haladni. Az erények útja erőfeszítést igényel az embertől. Viszont tökéletesbülésre vezeti.

Az az ember, aki cselekedeteit meggondoltan hajtja végre, tehát megnézi, hogy mi lesz belőle, hogy hat ki őrá, másra, különböző más döntéssel vajon milyen útra jutna, az cselekszik okosan. Megfontolt értelmi előzménye legyen a cselekedeteknek, ezt kívánja tőlünk az okosság erénye.[2] Ha valaki ezt mintegy tulajdonságává teszi, arra mondjuk azt, hogy okos ember. Ok nélkül, oktalanul nem cselekszik, az adott cél felé haladó lépésekben ésszerűen, okosan próbál haladni, kicsi és nagy dolgokban egyaránt.

Nem biztos, hogy ezen a képletesen felfelé vivő úton mindig az egyenes meredek az, amelyen haladnunk kell. Lehet, hogy itt-ott egy kerülő - bár a cél felé vivő - út választása, egy-egy menedékesebb megoldás, egy-egy kompromisszum, egy-egy engedmény az, ami okos. A hirtelen belevágva, semerre se nézve haladás - még ha egyébként lelkes is, még ha cél felé megy is - lehet oktalan haladás. Értelmesen, végiggondoltan kell cselekednünk. Ezt kívánja tőlünk az erkölcsi rend.[3]

Ha meggondoljuk, ezt kívánja tőlünk a természet rendje is. Míg más élőlényeket olyan ösztönnel látott el, amely őket automatikusan viszi a nekik célszerű, életük szempontjából szükséges úton, nekünk ilyet nem adott. A mi haladásunk nem előre rendelt, determinált. Lépésről lépésre választási lehetőségek előtt állunk. Döntéseink különböző módon vihetnek előre, egy részük - jó nagy részük - vihet hátra is, s ez nem látszik róluk egyből. Magát a meglátási képességet, az értelemnek az okosságát is meg kell szereznünk ahhoz, hogy az akaratunk okossága elsajátítható legyen.

Azt az embert, akinek teljes énje rá van hangolva az okos gondolkodásra és okos cselekvésre, és aki ezt a beállítást érzelmileg is elfogadja, nevezzük bölcsnek. Ez már állapot, az okosság erényének gyakorlása által elérhető állapot. A bölcsesség volt az, amit a fiatal SALAMON minden más ajándék helyett kért a Szentiélektől. Azok a feladatok, amelyekre meghívták, a fiatalemberre szinte nyomasztóan hatottak. Átérezte, hogy magától nem fogja tudni megoldani azokat. Kérte hát azt a kegyelmet, hogy megfelelően tudjon végiggondolni dolgokat, és mindig biztosan tudja eldönteni, melyik az okos út - tehát bölcs legyen.

Az okosság erény. Aki a keresztény erkölcs mellett foglal állást, annak bele kell iktatnia ezt a maga lelkiismeretének formálásába.[4] Számot kell vetnie azzal, hogy mikor cselekszik hebehurgyán, elhamarkodottan, mikor nem cselekszik figyelmetlenségből, oktalanságból, holott cselekednie kellene. Bizony, ha végigelemzi az ember az életét, láthatja, hány feleslegesen kimondott szó, hány meggondolatlanul megtett gesztus, hány elmulasztott biztatás vagy kedvesség terhelheti. Ezekről egyszer el kell számolnia. Lehet okosságot kérni, hiszen ajándék, mint ahogy minden más erényhez is lehet az energiát kérni. Ám kapni csak azt fogjuk, amit igazán akarunk, és fel kell vállalni a velejáró terheket a keresztény erkölcs tanítása szerint.

 Vizsgáljuk meg, hogy ennek az erkölcsi posztulátumnak, erkölcsi követelménynek, hogy az ember az életében megfontoltan, okkal, okosan cselekedjék, mi a vetülete jogászi hivatásunkra. Itt könnyű az utunk, ha egyszer értjük, miről van szó, ugyanúgy, mint az igazságosság esetében. Kézenfekvő, hogy ez a két erény, ez a két erkölcsi érték éppen a jogászi pályán alapvetően fontos érték. A jogásznak indokolnia kell a döntéseit, meg kell fontolnia azok kihatását, eredményét, meg kell keresnie a társadalmi béke szempontjából legkedvezőbb, az elérendő cél szempontjából legcélravezetőbb utakat, megoldásokat úgy, hogy közben más értékeket ne sértsen.

A szimbolikában, állatmesékben a jogászt sokszor a rókához hasonlítják. A rókáról tudjuk, hogy ravasz és okos állat hírében áll. A rókaravaszság vagy -okosság azonban erkölcsileg nem mindig pozitív.[5] Amikor a róka kiénekelteti a sajtot a szegény holló szájából, akkor nem a suum cuique elve szerint kinek-kinek a magáét megadva dolgozik, hanem a másik gyengéjét használja fel a saját jogosulatlan igénye kielégítésére. Valóban lehet ezt a jogászi okosságot arra használni, hogy nem magasabb erkölcsi célokat, hanem esetleg kézenfekvő alacsonyabb rendű célokat kerülő úton, kiskapuval, törvényt kijátszva, kétértelműségeket kihasználva érjünk el. Vannak, akik egyenesen ezt tartják a pályánk követelményének. Ilyennek kell lennünk, ha jó jogászok vagyunk. Aki tőlünk tanácsot kér, és ezt hajlandó honorálni, megfelelő tiszteletdíjjal ellentételezni, annak találjuk, mutassuk meg ezeket a kerülő utakat és kiskapukat.

Ha végiggondoljuk a keresztény erkölcs többi posztulátumát és az erkölcsi rendet összefüggő egész rendként, akkor nyilvánvaló, hogy nem ez az okosság, nem a ravaszság a sarkalatos erény. Az írás együtt mondja, hogy legyetek okosak, mint a kígyók és szelídek, mint a galambok. A kígyó okosságánál egyébként az embernek óhatatlanul az Ószövetség jut eszébe, amely szerint a kígyó ravaszabb volt a Föld minden állatánál, és valóban, elirányította az embert az okos útról az ostoba út felé. A mi szakmánkban sem lehetetlen, hogy ilyen előforduljon. Ámde nem ezt kívánja tőlünk sem a saját szakmai erkölcsünk, sem az ezzel rokon keresztény erkölcsi posztulátum.

Azok, akik mintegy természetesnek tartották a jogászi hivatásnak ezt a ravaszkodó hozzáállását az élet dolgaihoz, sokszor igen kemény formában ítélték ezért el ezt a hivatást. Idéztem már LUTHER-nek azt a sommás megállapítását, hogy Juristen: schlechte Christen. Szerinte nem fér a kettő össze, vagy jogász valaki, vagy keresztény.

Nem tartom ezt elfogadható általánosító megállapításnak, de egyáltalán nem vitatom, hogy ha az ember körülnéz a szakma berkeiben, akkor alakulhat ki arról ilyen szemlélet. Kiváltképp akkor alakulhat ki, ha hosszú évtizedek jogászgenerációkat nevelő munkájában az erkölcsi rendnek és a jogászi etikának egymásra vonatkoztatása szinte teljességgel hiányzott. Mitől tudnák? Mitől gondolnák végig? Ha a társadalom mást kíván tőlük, ha a pályán így lehet érvényesülni? Hogy aztán végső soron mi lesz ebből, azt nem mutatta meg senki.

Hogy állunk tehát a jogászi döntés kérdésében az okossággal mint értékkel? Elsősorban azt kívánja tőlünk a szakmai etika, hogy amikor jogi kérdésben nyilatkozunk, akkor megalapozottan nyilatkozzunk. Ne azt mondjuk, ami hirtelen eszünkbe jut vagy kézenfekvőnek látszik, hanem nézzük meg a dolgot lényegében, mélyen, alaposan.

A Magyar Királyi Kúria egyik ülésén, ahol egyetemi hallgatóként jelen voltam, a bíró, amikor kihirdette, hogy a tárgyalást a beérkezett iratok tanulmányozására elnapolja, felütötte a Polgári Perrendtartást, és megnézte, hogy erre melyik paragrafus szerint hogyan van neki felhatalmazása. Biztos, hogy álmában is tudta ezt. De megnézte, mert beleidegződött, hogy nem dönt emlékezetből, nem dönt megközelítőn, approximatív, hanem alapos, megfontolt tanulmányozás után. Aki a jog élő hangja - ahogy ezt a római jog olyan szépen mondta a praetorra: viva vox iuris civilis -, az nem beszélhet a világba. Szavainak súlya kell hogy legyen. Ezt értjük megalapozottságon.

Egy másik gyermekkori élményem: nagyon sok időt töltöttem gimnazista éveim alatt nagyapámnál, aki akkor ügyvédként működött. Nagyapám nagy szeretettel hallgatta meg azokat a - talán kicsit nagyképűen is előadott - különböző dolgokat, amiket középiskolai tanulmányaimból összeszedve elmeséltem neki. Ám ha bármilyen olyan kérdés felmerült, amit nem tudtam pontosan - ő biztos tudta -, akkor mindig előszedette a polcról a lexikont, és felütötte. Megnéztük, hogy ami szóba került, pontosan mit jelent, hogy is van. (Német Meyers Konversations lexikonja volt - megvan nekem még most is.) Hozzászoktatott, hogy ne menjek el megválaszolatlan kérdés mellett, hanem ha nem értek valamit, ha nem ugrik be rögtön, ha nem vagyok benne biztos, akkor nézzek utána.

A diákok dolgozataival kapcsolatban állapítottam meg, fő hibájuk, hogy csak körülbelül tudják a dolgokat. A lényeges elhatároló pontok nincsenek tisztázva, nem alapos a tudásuk. Hozzászoktatta ehhez a felületességhez az élet a mai embert. Nem óhajtom felróni a felületességet azoknak, akik abban az információrengetegben élnek, amiben mi benne vagyunk. Ahol elárasztanak bennünket adatokkal, amelyek eleve felemásan vannak tálalva. A sajtónak már csak terjedelmi okokból is felületesnek kell lennie, ami helytelen, de így van.

Hogyan lehessen kiszabadulni ebből a teljes összevisszaságból? Nyilván úgy, hogy megszokjuk, legalább amikor a szakmában nyilatkozunk, legalább amikor jogkérdésről van szó, ahol felelősen kell nyilatkoznunk, ott az alaposság ránk nézve kötelező. Tessék megnézni a joganyagot. Tessék megkeresni a vonatkozó oda tartozó tényeket. Utánalapozni, ha nem emlékszünk valamire. Tanácsot kérni az okosabbtól. Ha nem értünk valamit, szakértőt kérni. A szakmai tapasztalatcsere a jogászi munkának az egyik alapvető vonása. Ne szégyelljük, hogy a másik esetleg másképp látja, jobban tudja.

A kérdés megvitatásának két oka lehet (eszmecsere és ténytisztázás) és két eredménye (ha helyes a megbeszélés): vagy az, hogy közben mindkét fél tisztánlátása élesedik, mert az ember, ha szó formájába önti gondolatait, akkor tisztázza azokat. Vagy pedig az, hogy a másiktól megtudjuk, amit ő tud, és mi nem tudtunk. Az alaposság - első okossági posztulátum a jogászi pályán.

A pályaalkalmasság szempontjából két igénynek kell vérünkké válnia: a megfelelő jogtudás és a megfelelő tényismeret igényének. Ezeken áll, vagy bukik a pályánk. Jogot alkalmazni tényekre. Ehhez kell tudni megragadni a tényeket, kiszűrni a jelentősei a jelentéktelenek közül, és alkalmazni kell tudni rájuk a vonatkozó jogszabályt. Úgy, ahogy ezt a formuláris perben szépen kettéválasztva látjuk, meghatározni a ius kérdését, és utána meghatározni a faktum kérdését, és ha a kettő összevág, aszerint dönteni.

A kötelező jogtudás azt jelenti, hogy nem szabad a pályánkon minimalistának lennünk. Léteznek olyan zugügyvédek - régen rabuláknak hívták őket -, akik a minimális tudással - úgy is lehet mondani, sémákkal - dolgoznak. Sajnos az igazgatásban is sokan vannak, akik bizonyos sablonokat elsajátítottak, megtanultak, úgy hiszik, más nincs, és még jó, ha nem mernek eltérni tőlük, hisz nem ismernek mást. Eleve rossznak ítélnek minden utat, ami az ő keskeny vágányú vonatuknak nem felel meg. Megakadályoznak esetleg jogos igényeket, elakasztják érvényesülésüket, mert amint valami számukra szokatlan, már úgy hiszik, lehetetlen.

Meg kell tanulnunk a jogot, és ha egyszer megtanultuk és megkaptuk róla a pecsétet, akkor tovább kell tanulnunk. Egy életen át kell tanulni. El is kell felejteni közben esetleg azt, ami felesleges, mert nem tárolható vég nélkül. (Időnként törölni kell a komputer memóriájából is.) Ám ami szükséges, azt készenlétben kell tartani, és adott pillanatban megfelelően felfrissíteni. Nagyon sokszor esik meg az Alkotmánybíróságnál, ahol igazán válogatott, egyetemi tanári szintű jogászok vannak együtt, hogy egyik a másiktól könyvet kér kölcsön, utánalapozni a saját szakmája kérdéseinek, mert most éppen meg kellene nézni, hogyan is volt az a magánjogi tétel a nagy Szladitsban, vagy a közigazgatási tétel a megfelelő kommentárban. Vagy éppen átbeszélik a másikkal, hogy helyesen gondolnak-e egy dolgot.

Alaposság = kötelező tudás és megfelelő tényismeret. A megfelelő tényismeret is fontos. Nem szabad elzárkóznunk attól, hogy ha döntenünk kell, akkor előtte megismerjük a helyzetet. Unalmas? Unalmas. Terhes? Terhes. Fáradságos is néha. Ki kell menni vízbe, sárba, kellemetlen helyekre? Igen, ki kell menni. De ismerni kell az adott helyzetet. Nem szabad a megfelelő, ténybeli ismeretek nélkül döntést hozni, mert hiszen a jogászi döntés a világban konstitutív hatállyal bírhat. Amit valaki hivatalában eljáró jogászként ítéletben kimond, az azon túl úgy van. És ha nagyon sokszor nincs úgy, ahogy van, akkor hamis kép, hamis világ rakódik rá a valódi világra. Akkor egy időn túl a jog belső rendje, a jog biztonsága bizonytalanságba csap át.

PARKINSON, a vállalati igazgatás szabályait elemezgetve, megállapítja, hogy a teljesen alkalmatlan munkatárs vagy vezető is jelenthet értéket a vállalatnak. Nevezetesen, ha van egy olyan munkatársunk, akiről bebizonyult, hogy biztosan a rosszabb megoldást választja, akkor azt nagy haszonnal lehet meghallgatni. Ha két megoldás lehetséges, akkor ki kell kérni a véleményét, és a másik utat követni. Ha több megoldás van, akkor azok közül legalább egy kizárható, az, amit ő választott, és ezzel könnyebb a döntés. Az ilyen jogász azonban veszélyes jogász, mert az ő döntését nemcsak meghallgatják, hanem el is kell fogadni.

Felelősséget fel nem vállaló, ügyeket tovább tologató, és a kérdéseket tájékozatlan szinten eldöntő „múlt rendszerünkben” szinte országos gyakorlattá vált a megalapozatlan jogi döntés. Milyen sok bajt, milyen sok keserűséget okoztak oktalanul járva el. A maguk vonalán okosan, mert aki nem dönt, az nem vesz magára felelősséget, de mégis oktalanul, úgy is lehetne mondani, erkölcstelenül. Mások ügyében felelőtlenül.

A harmadik követelmény a tény- és jogismeret kapcsolatát megteremtő logikus levezetés. Biztos vannak olyanok, akik a mi tanrendünkben szereplő logikának matematikus jellege miatt tiltakoznak. Becsülettel merem állítani, pályám során nagy hiányát tapasztaltam annak, hogy a jogi oktatásból a logikai levezetések elsajátíttatását egyszerűen kihagyták. Van, akiben megvan természettől, valamennyi logika mindenkiben van, de döbbenetes logikai melléfogásokat tapasztalt az ember pályája során. Adva volt jól a jogszabály, adva volt jól a tényállás, csak csúsztatás volt a levezetésben. Nem zárt a tétel. Lehet, hogy ha valakinek jó a matematikai iskolázottsága és van egy bizonyos érzéke, akkor nem kell külön tanulnia, de épp mindazoknak, akik nagyon nehezen tanulják, nagyon fontos, mert meg kell szokniuk ezt a gondolkodást. Nem mindegy, hogy lehetőségről van-e szó vagy kötelezésről, hogy példálózó felsorolásról vagy zárt tételes felsorolásról, hogy szigorúan következő tételről vagy csak valószínűségi összefüggésről stb. A kettőt, a jogot és a tényt össze kell kapcsolni, formulába kell foglalni. Ha így van, akkor így legyen, ha úgy van, akkor úgy legyen. Esetleg a megfelelő altételekkel.

A rómaiak tudták, hogy a laikus bírótól nem lehet ezt a jogászi logikát elvárni. Elég, ha azt megkívánták tőle, hogy a tényeket vizsgálja meg, és a szájába rágták, ha ezt látja, akkor ezt döntse, ha azt látja, akkor amazt döntse. De nekünk, jogászoknak a következtetést is meg kell tudni tenni. Ez is a szakmához tartozik, a szakmai okossághoz.

Es még egy tartozik hozzá: annak a tudása, felismerése, hogy vigyázzunk a döntésekkel, mert a megismerésünk viszonylagos. A logika után fognak ismeretelméletet tanulni. A bizonyítás biztonságának a tanát. Meddig megismerhető a valóság. Meg kell állapítani, mennyire tudunk biztosan ismereteinkre alapozni, mert visszavonhatatlan döntéseket nyilván csak nagyon szilárd ismereti alapon lehet hozni. A jogászi tévedés lehetősége mindig ott leselkedik veszélyként a szakmánkban. Ismét hadd idézzek római példát: egy római bíró soha nem azt mondja, hogy úgy van, hanem: úgy látszik. A formula nem úgy kezdődik, hogy „ha x ellopta y birkáját”, hanem „ha neked úgy tűnik, hogy ellopta”. Nem azt mondják, hogy úgy van, csak hogy: véleményünk szerint. Ebben nagy bölcsesség van. Az a bölcsesség, hogy a vélemény lehet téves, a látszat a leglelkiismeretesebb tény- és szabályismeret és logikai levezetés esetén is elcsúszhat, mert a bíró mindig csak rész szerint ismeri meg a valóságot. Tartozik az igazságnak ezzel. Igaz ugyan, hogy az ügyet el kell döntenie, ezért nem lehet a végtelenségig vitatkozni és függőben tartani, mert az is rossz. Ámde azzal az alázatos tudattal kell eldöntenie, hogy nem biztos a maga igazában. Mindent megtesz érte, és mégis mindig nyitva marad az emberi alkalmatlanságból adódó tévedés lehetősége. Ez is benne van az okosságban. Hogy ne tartsuk többre a véleményünket, mint amennyit ér, és próbáljuk meg úgy megalapozni, hogy magas szintű legyen.

Az igazság elismerésére törekvés kötelezettség. Nem minden szakmában van így. Vannak hivatások, ahol elég, ha mi magunk vagyunk igazak. Ha nem hamisítunk meg semmit. Es nem tartozik ránk, hogy mások hamisítanak-e. A mi szakmánk nem ilyen. A mi szakmánkban az igazságot kell keresnünk. Ám okosan kell keresnünk. Megalapozottan kell keresnünk. Éppen azért, mert viszonylagos. Éppen azért, mert a belső világba nem tudunk behatolni a magunk eszköztárával. Ez nem ment fel bennünket az alól, hogy a társadalmi stabilitás érdekében, a hatalomba vetett bizalom fenntartásának érdekében - ami a társadalmi béke komoly része - próbáljunk maximálisan közelíteni az igazság tisztázása és az igazságos megoldások megkeresése felé. Ez az okossághoz tartozik. Annak a belátása, hogy végső soron a csalás, a hamisítás, a hazugság rossz eredményre vezet. Hogy nem lehet rossz alapokra erős épületet építeni. Hogy nem a lefelé vivő út visz fel a csúcsra. Hiába könnyebb, és hiába látszik kényelmesebbnek. Ezek olyan etikai alapjai a szakmánknak, amiket részleteiben nap mint nap érdemes végiggondolni, és elgondolkodni azon, ha ellenkező törekvéseket tapasztalunk.

Amikor ma országosan vita van abban, hogy vajon a gazdasági problémák megoldását csak gazdasági szempontok szerint vagy emellett még alkotmányossági biztonságos szempontok szerint is kell-e keresni, akkor tulajdonképpen a nehezebb, bár mindenki által belátható és kiszámítható vagy a könnyebb, kiszámíthatatlan, felületes megoldás ütközik egymással. 40 év ellenkező jelű munkássága, tanítása, gyakorlata után egyszerűen hiányzik az általános jogászi erkölcsi tartás az államhatalom intézőiből arra, hogy ne hagyják magukat a könnyebb úton elcsábítani. Hogy vállalják a felelősségét a célravezető és törvényes megoldások megkeresésének, és ha megtalálták, akkor ismertessék őket. Vessék alá azok kritikájának, akiktől a hatalmat kapták. Próbálják velük megértetni és megmagyarázni döntéseiket, és ha valaki úgy véli, hogy a döntés rossz, viseljék el, és vizsgálják felül a saját álláspontjukat.

Sokkal könnyebb ám olyan hatalomban ülni, ahol azt mondom, hogy köpök az egész társaságra, akit érintenek a döntéseim. Nem érdekel, hogy mit mondanak a többiek, mert én vagyok a nagy, és nekem van szavam. De ebből nem lesz sem okos együttműködés, sem igazságos végeredmény, sem a bajból kiút. Csak valami kátyú, amiből aztán végképp nehéz kimászni.

Nyilván nem szabad a jogásznak átvennie a gazdasági szakember szerepét, és nem szabad a gazdasági szakembernek vindikálnia az alkotmányjogász szerepét, de valahol közös igyekezettel, okosan - meg kell találni az összhangot. Megnézni, hogy mi van akkor, ha így csinálom, mi van akkor, ha úgy, mi van akkor, ha amúgy, kinek használ, kinek árt, melyik a legkisebb rossz vagy a legjobb megoldás. Nem kényszeríti senki sem a hatalmat arra, hogy csodákat tegyen. Nem is tud. Mesetündér nem jön három kívánságot teljesíteni. De arra kényszeríthető, hogy gondolja végig a döntéseinek a következményeit, és ne kísérletezzék. Nem kényszeríti az orvost senki a maga szakmájában arra, hogy biztosan meggyógyítsa a beteget, de arra az orvosi esküje kényszeríti, hogy ne ártson neki. Hogy addig ne csináljon semmit, amíg azt nem tudja, hogy rosszabbá nem lesz ettől az állapot. Vagy ha rosszabbá lesz, akkor mondja meg* azzal, hogy viszont ezzel az esetleges kockázattal a következő javulás érhető el. Fájdalom árán gyógyulás, vagy viszonylagos veszteség árán esetleg másnak a megmentése, amputálással élet, vagy más hasonló. Ezt meg kell fontolni, és meg kell mondani. Nem lehet úgy csinálni, hogy majd csak lesz valahogy: ez az, amit nem szabad. Ez is az okosság követelménye. Azt mondják a rómaiak, hogy bármit teszel, okosan tedd, és nézd meg a végét. A legvégét is, a befejezést, nemcsak a közbenső részeredményeket. Ha belátod. Ha nem látod be, akkor pedig tartsd fenn magadnak az esetleges kerülő lehetőséget.

Törekedni kell tehát annak a felmérésére, hogy a különböző szakmai cselekedeteinknek mi lesz a vége. Ahogy az orvos a beteget köteles kioktatni arról, hogy mi várható, emberileg és a kímélet határai között, tudva, hogy a beteg nem fogja érteni teljesen. Ha műszavakat mondogat előtte halomban, az nem kioktatás, hanem csak játék. így vagyunk mi is. A jogászi etika értelmében a tisztviselőnek, az ügyvédnek, a bírónak, voltaképpen a törvényhozó politikusnak is meg kell mondania, hogy mit miért akar, és mit vár döntéseitől. Meg kell magyarázni, hogy miről van szó.

Az én ügyvédi szakmámban ez annak idején azt jelentette, hogy amikor eljött hozzám valaki segítséget kérni, és elmondta az esetét, akkor ezt először én magamban nyilván felmértem, és utána elmondtam neki, hogy ennek mi a lehetősége és mi a kockázata. Hogy rá is lehet fizetni, hogy hány százalékosnak mérem én fel az esélyét, hogy meg lehessen az ügyet nyerni. Milyen kockázatot kerülünk el egy kompromisszummal. A szakember a laikusnak nem egyszerűen azt ígéri, hogy majd csinálunk valamit, hanem lerögzíti azokat a tényeket, amelyeket közöltek vele és amelyekre épít, mert azért az ügyfél felel, ha hazudik az ügyvédjének. Utána hozzáírja és átadja, hogy ő ezekből milyen következtetéseket tud levonni. Mi az, amit vállal, és mi az, amit nem, mekkora az esélye annak, hogy ezen az alapon győzni lehet, és mekkora a kockázata annak, hogy nem. Utána lehet az ügyvéd hűséges az ügyfeléhez, és választhatja a kockázatosabb megoldást is, ha oda dönt az, aki megbízza, mint ahogy az orvos is választhatja a kockázatos megoldást, az egyszázalékos valószínűséget is a túlélésre, ha a beteg azt mondja, hogy belemegyek, de meg kell mondani, miről van szó. És nem azt mondani, hogy ha ezt megcsináljuk, akkor biztos. Aztán ha mégsem, akkor sajnos tévedtem. Ez így nem megy. Az igazság megismerhetősége keretén belül helyes felvilágosítás várható. Ez is hozzátartozik az okossághoz, hiszen az építmény, amit felépítünk a különböző jogi vonalakon, legyen ez igazgatási eljárás, per ítélete, törvényhozási aktus vagy jogi tanácsadás, egy folyamat, amelyben minden fél hozzáadja a maga tudását, és ezeknek egymásra kell épülniük. Nem szabad kapkodni és kockáztatni anélkül, hogy ne mondjuk meg, hogy most kockáztatunk. Szabad kockáztatni, ha a másik úgy akarja.

A következő lépés, ami megint az igazsággal kapcsolódó okosság, hogy ha viszont látom azt az utat, amely okosnak tűnik a magam belátásának korlátolt határai között, akkor amellett meg kell maradnom. Nem szabad azon az alapon letérni róla, hogy nehéznek látszik, hogy fenyegetnek, oda igyekeznek hatni, hogy ne vegyek észre szempontokat, amelyeket észre kéne vennem, másképp lássak dolgokat, mint ahogy látom őket.

Átutalnak ezek a megjegyzések az igazság és a bátorság értékére. Hiszen ott is ugyanezek a gondok adódhatnak. Az erkölcsi rend kohéziós rendszer. Az ember nem vagy igaz, vagy okos. Itt van a veszélye a rókatípusú jogászságnak. A róka ügyesen tud lopni. De ez nem helyénvaló. A természet rendjén talán igen, mert erre viszi az ösztöne. A mi erkölcsi rendünkön biztos nem. Nem igaz, hogy vagy igazságos valaki és buta, vagy okos és igazságtalan. Igazság és okosság összetartozik. Ha egyszer látom, hogy mi a helyes út, követnem kell.

Meddig? Nyilván addig, amíg a saját felelősségünk határa terjed. Ott, ahol testületi döntésről van szó, amelyet többségileg kell hozni, arra kötelez, hogy a magam álláspontját értelmesen kifejtsem, és megpróbáljam megvilágítani. Ha a többiek nem fogadják el, akkor fejet hajthatok, mondván, hogy végtelenségig nem vitathatók a dolgok. Ahol egyéni felelősségem van, mint egy ügyvédnek egy ügy felvállalásakor, ott, ha teljesen rossznak tartom, akkor nem szabad felvállalni. Még akkor sem, ha az ügyfél azt mondja, a teljes vesztés kockázatát viseli, és akkor is fizet, csak csináljam meg. Ha semmi lehetőséget nem látok a sikerre, akkor nem erkölcsös.

Más a helyzet természetesen a büntetőjogi védelem esetében, ahol az ügyvédnek nem az a kötelezettsége, hogy meggyőzze a bírót a rablógyilkos életmentő voltáról, hanem az, hogy jogilag laikus ember számára jogilag művelt vádhatósággal szemben a maga eshetőségeit megmutassa, és neki szakmai segítséget nyújtson. Ez más kategória. A bírói pártatlanságot biztosítja az ügyvédi és az ügyészi pártosság, és mind a három fontos. Ennek megvan a maga összjátéka. A megfelelő okosságnak itt is megvan a maga helye, és nagyon sok a csábítás arra, hogy a jogász letérjen az erkölcsös pályáról. Hiszen a védőügyvéd elvben szabad abban, hogy a rosszat védelmezze. Tényleg szabad, és ha a bíró és az ügyész rosszul dolgozik, akkor a védőügyvéd nem teheti meg az igazság érdekében azt, hogy ő is rosszul dolgozzék, és ezzel egyensúlyba kerüljön az igazság rendje. Nem, akkor amazoknak a lelkén szárad az ő dolguk, az én dolgom itt nem az, hogy leleplezzük a gonoszt.

Az állampolgári egyenlőség törvényes rendje néha ilyen nemszeretem eredményeket is hoz. Ezekkel együtt kell élni a több jó érdekében. De nem szabad erkölcstelen eszközt igénybe venni, nem szabad pl. tanúkat lepénzelni stb. Ezek veszélyes mellékvágányok lehetnek.

A bíró oldalán a megismert igazsághoz való ragaszkodás kettőt jelent. Az egyik, hogy ismerje meg. A másik pedig az, hogy aszerint döntsön, amit ott a perben megismert. Mi történik, ha a bíró a per adatai alapján olyan döntést köteles hozni, amelyről mint magánember tudja, hogy igazságtalan. Teszem azt, látta, hogy ki ölte meg az áldozatot, és elébe hoznak valaki mást, akiről bebizonyítják, hogy az ölte meg. A bizonyítékok zártak, nincs kiút, és ő tudja, hogy nem így van. Mit tegyen? Próbáljon megszabadulni az ügytől. Legyen az ügyben tanú, de akkor nem lehet bíró. De ha például titoktartási kötelezettség köti, akkor ez nem segít. Próbáljon szabadulni anélkül, hogy megmondaná, miért. Ha ez sem megy, akkor a perbeli tudása szerint kell ítéletet hoznia, mert a jogrend zártsága is érték. Esetleg nagyobb érték, mint amit az eseti igazságtalanság okoz.

Van más felfogás is, az ún. kádi bíráskodás. Amikor a bölcs kádi elé odaviszik a dolgot. Ő az érzése alapján dönt, és vége, nem indokolja meg, miért. Többnyire eltalálja a dolgot. Nem biztos, de többnyire. Nincs szabályozva az eljárás, neki hatalmat adtak, mert bíznak benne. Valahol a dolgok egyensúlyba kerülnek, ha a kádi megfelelő. Ennek azonban megvan az a veszélye, hogy amikor egyszer nem olyan ember kerül oda, az akkor nagyon elviszi az igazságtól a döntéseket. A jogállam rendje nem ilyen. Ott meg van szabva, hogyan lehet bizonyítani, meg van szabva, kinek kell bizonyítania, meg van szabva, hogyan lehet értékelni, és ennek alapján kijön az eredmény. Ez az eredmény az, ami a törvény igazsága. Néha nem az igazi igazság. Néha azt mondják, jogot szolgáltatunk, és nem igazságot. De valahol ennek a jogosságnak van társadalmi értelme. Abban van az értelme, hogy a játékszabályok előre ki vannak hirdetve. Mindenki tudhatja, mihez tartsa magát. Ott van az okossága, hogy a döntések mögött ott áll annak a szakmai etikája, aki a döntéseket hozza. Tehát nem hagyatkozhat sem a vonzalmaira, sem az ellenszenveire, sem az érdekeire, de még csak a saját felületességére és könnyebbségére sem. Nem a könnyebb utat választja, hanem okszerűen meg akarja ismerni az igazságot, abból okszerűen levezeti a tételt, és ezt az okszerű tételt viszont kötelességszerűen képviseli, akármit is mondanak mások, vagy akármi lesz az eredmény.

Olyan testületben, ahol személyes felelőssége van valakinek a testületi döntésért, nem egyszerűen a vélemény kifejtése és megokolása, hanem akár a testületből való kiválás kötelezettsége is fennállhat, ha valaki másként látja a dolgot, mint a többiek. Pl. a kormány tagja nem képviselhet jobb belátása ellenére döntéseket. Nagyon sokszor vetődik fel politikai vonalon ilyen, olyan vagy amolyan súllyal - és én most csak példaképpen mondom -, hogy valaki, akit egyébként esetleg rendes, megbízható, jó erkölcsű politikusnak tartunk, benne volt ebben vagy abban a kormányban, amely viszont illegális pártérdekű, egyéni érdekű politikát követett. És ő ugyan nem szólt egy szót sem ott a háttérben, de benne volt a kormányban, és felvette a miniszteri fizetését. Együtt felel. Nincs mese. A parlamenti képviselő nem felel a parlament többségi döntéséért, ha elmondta a véleményét, és ellene szavazott. A kormánytag felel érte akkor is, ha ellene szavazott. Tehát neki csak az a lehetősége, hogy egyetért vagy lemond.

Ismét más a helyzet akkor, ha valamely jogi döntésben a kisebbségnek joga van kifejteni és rögzíteni a maga álláspontját, mint pl. az Alkotmánybíróság döntéseinél. Ott az alkotmánybírónak az a kötelessége, hogy ha nem ért egyet a döntéssel, akkor írja le, indokolja meg, és véleménye a döntéssel együtt megjelenik a hivatalos lapban. Akkor legalábbis a jogtudományt és a törvényhozót informálja a maga kisebbségi véleményéről. Tehát ott nem az a megoldás, hogy lemondok, és ezzel nem vállalom a döntést, sem az, hogy a többségnek a szárnya alatt azt mondom, hogy én nem úgy gondoltam, de egye fene, hanem, hogy indokoltan kifejtsem és nyilvánosságra hozzam az ellenvéleményemet.

Különböző jogi pályákon másképp-másképp áll ez az indokolási, okolási kötelezettség, a megismert igazsághoz való ragaszkodás. Mindegyik jogi pálya a maga módján köteles ehhez igazodni. Vannak olyan jogi pályák, ahol az egységes irányítás miatt szervezetben kell dolgozni, és pl. az ügyész a felettes ügyész utasításait tartozik elfogadni. A tisztviselő a tisztviselői kar vezetőjének az utasítását tartozik elfogadni. A rendőr a parancsnokának, a katona a tisztjének az utasítását tartozik elfogadni. Máshol nincs meg ez. A bíró nem köteles a felette levő bíró utasítása szerint dönteni. O független. Más a felelőssége. Nagyon sokszor van vita abban, mikor ment valakit, hogy parancsra tette, és mikor nem menti. Tudjuk, különböző, főleg erkölcsi, felfogás- és rendszerváltozások esetén komoly a kérdés.

A jogot tanult ember számára az a szabály, hogy az első, aminek engedelmeskednie kell, az az erkölcsi rend, a belső utasítás. Nem mozoghatok olyan pályán, amely engem a saját erkölcsi meggyőződésemmel szembeállít. Hogy néha nehéz? Néha a pályánkon azt jelentheti, hogy bizonyos, szakmám szerint betölthető munkaköröket akkor sem fogadhatok el, ha felkínálják? Mert tudom, hogy szembe fogok kerülni a saját erkölcsi felfogásommal! Vagy ha nem tudtam, de szembekerülök, akkor le kell mondani az állásról. És ez esetleg nehezen megy.

A másik parancs, hogy a jogásznak elsősorban a törvényre kell hallgatnia, és csak utána a törvény élő hangját képviselő felettesére. Ez az ügyésznél, a rendőrnél, vagy a katonánál annyit jelent, hogy meg kell mondania, ha nem látja törvényesnek, amire utasítják. Aztán végre kell hajtania az utasítást. Ha az erkölcsi rendjébe is ütközik, akkor le kell mondania az állásáról. Ha abba nem ütközik, akkor végrehajtja az utasítást, miután hivatkozott arra, hogy nem látja törvényesnek. A felettes átvállalta a felelősséget. Az együtt-felelősök rendjében azonban, amint mondtam, tehát ahol valaki döntési helyzetben van, ott ezért a döntésért vállalnia kell a felelősséget. Egyes bírónak teljesen, társas bírónak csak annyiban, hogy rögzítheti véleményét és titokban tartja a bíróság egysége miatt. Más bíróságon meg is mondhatja, és akkor nyilvánosságra is kell hoznia. Kormánynál ki kell lépni vagy egyet kell érteni. Képviselőnek legalábbis meg kell próbálnia meggyőzést. Figyelni kell arra, hogy nem minden jogászi pálya egyformán kívánja az egyéni okosságot, de el kell jutnunk ahhoz, hogy legyen véleményünk, és utána ezt a véleményt úgy kell képviselnünk, ahogy azt a magunk belső szakmai etikája előírja. Akkor talán nem fogják azt mondani, hogy az „okos” jogászok rossz keresztények, és hogy okos jogásznak lenni egyet jelent az igazság ellen való magatartással.

 

[1]                      BODA 93. 189 sk.

[2]                      Lk 14,28: JÉZUS példájaként mutatja be a gondos, előre megfontolt cselekvés szükségességét.

[3]                      Lk 12,16: emiatt ítéli el a túlzott készletezőt, aki készleteitől reméli nyugodt életét, s rója meg mint oktatlant, esztelent.

[4]                      Ml 10,16.

[5]                      JÉZUS is rosszallón üzen „annak a rókának”, HERÓDESnek, Lk 13,32.